|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Elizabeth az éjszaka legnagyobb részét nővére szobájában töltötte, s nagy örömére másnap már kedvezőbb választ adhatott kora reggel a Mr. Bingley nevében érdeklődő szobalánynak, majd kissé később a két előkelő komornának, akik a Bingley nővérek nevében jelentek meg nála. De a javulás ellenére Elizabeth kérte, küldjenek néhány sort Longbournba, hogy anyja látogassa meg Jane-t, és ő maga ítélje meg a beteg állapotát. A levelet rögtön elküldték, s a benne foglalt kérésnek éppoly gyorsan eleget tettek. Mrs. Bennet két legifjabb leánya kíséretében röviddel a családi reggeli után Netherfieldbe érkezett. Ha Mrs. Bennet aggasztó állapotban találja leányát, igen szerencsétlennek érezte volna magát; mivel azonban látta, hogy Jane betegsége nem ad okot nyugtalanságra, nem kívánta, hogy azonnal meggyógyuljon, mert hiszen felépülése valószínűleg véget vetett volna netherfieldi tartózkodásának. Ezért meg se hallotta leánya kérését, hogy vigyék haza; a patikárius, aki körülbelül ugyanakkor érkezett oda, szintén nem tartotta ezt tanácsosnak. Egy ideig Jane betegágyánál ültek, amikor megjelent Miss Bingley, s kérésére az anya és három leánya bevonult a reggelizőszobába. Bingley rögtön azt a reményét fejezte ki, hogy Mrs. Bennet nem találta leányát betegebbnek, mint gondolta. - Dehogynem, uram - felelte az asszony. - Sokkal betegebb, semhogy haza lehetne vinni. Mr. Jones szerint gondolnunk sem szabad erre. Így hát kénytelenek vagyunk még egy ideig próbára tenni az önök türelmét és szívességét. - Hazavinni! - kiáltott fel Bingley. - Erről szó sem lehet. A nővérem sem engedné meg, hogy hazavigyék. - Legyen nyugodt, asszonyom - jelentette ki Miss Bingley hideg udvariassággal -, hogy Miss Bennetet a lehető leggondosabban ápoljuk, amíg nálunk marad. Mrs. Bennet túláradó szavakkal mondott köszönetet. - Igazán nem tudom - tette hozzá végül -, mi történt volna vele, ha nem volnának ilyen jó barátai, mert valóban nagyon beteg, és roppant sokat szenved, bár angyali türelemmel viseli, mindig is ez volt a szokása; mondhatom, hozzá fogható jó természetű leány nincs az egész világon. A többi lányomat egy napon sem lehet említeni vele - eleget hallják ezt tőlem. Milyen édes ez a szoba, Mr. Bingley, milyen bájos kilátás nyílik a kavicsos kerti útra! Nincs még egy hely ezen a világon, amely felvehetné a versenyt Netherfielddel. Remélem, nem is fog innen egyhamar elköltözni, bár csak rövid időre bérelte ki. - Én mindent hirtelen szoktam csinálni - felelte Bingley -, s ha úgy döntenék, hogy elköltözöm Netherfieldből, valószínűleg öt percen belül már itt se volnék. Pillanatnyilag azonban úgy tekintem magam, mint aki végleg letelepedett. - Ez pontosan megfelel annak, amit magáról gondoltam - jegyezte meg Elizabeth. - Szóval kezdi megérteni a jellememet - kiáltotta Bingley, s a lány felé fordult. - Igen, sőt már úgy ismerem önt, mint a tenyeremet. - Szeretném ezt bóknak tekinteni; de akin ilyen könnyű keresztüllátni, attól félek, az csak szánalmas figura lehet. - Embere válogatja. Az én szavaimból még nem következik, hogy egy mély, bonyolult jellem több vagy kevesebb megbecsülésre érdemes, mint az öné. - Lizzy! - kiáltott az anyja. - Ne felejtsd el, hol vagy, s ne beszélj annyi badarságot, mert ezt csak otthon tűrjük el tőled. - Nem is tudtam eddig - folytatta rögtön Bingley -, hogy maga lélekbúvár. Szórakoztató tanulmány lehet. - Igen, de a bonyolult jellemek a legszórakoztatóbbak. Ez az előnyük feltétlenül megvan. - A vidéki élet - vetette közbe Darcy - általában kevés alkalmat szolgáltat ilyen tanulmányokhoz. A vidéki környezetben az ember igen szűk körű és változatlan társaságban mozog. - De az emberek maguk annyit változnak, hogy mindig valami újat lehet bennük megfigyelni. - De még mennyire! - kiáltotta Mrs. Bennet, akit bántott az a mód, ahogyan Darcy a vidéki környezetet említette. - Higgye el, hogy vidéken éppúgy folyik az élet, mint Londonban. Mindenki meglepődött; Darcy egy pillanatig ránézett, aztán némán elfordult. Mrs. Bennet azt képzelte, hogy teljes győzelmet aratott felette, s még jobban ki akarta aknázni diadalát. - Nem is értem, miért volna London annyival különb, mint a vidék, hacsak az üzleteket és a középületeket nem tekintjük. A vidéki élet ezerszer kellemesebb. Nincs igazam, Mr. Bingley? - Ha vidéken élek - felelte Bingley -, sohasem akarok onnan elmenni, de ha Londonban vagyok, onnan sem kívánkozom el. Mindegyiknek megvan az előnye, s én városban is, vidéken is egyformán boldog vagyok. - Igen, mert magának jó a természete. De ez az úr - mondta Mrs. Bennet, s Darcyra pillantott -, úgy látszik, semmibe sem veszi a vidéket. - Nem, nincs igaza, mama - szólt Elizabeth, pirulva anyja miatt. - Teljesen félreértette Mr. Darcyt. Ő csak azt akarta mondani, hogy vidéken nem találkozhatunk annyiféle emberrel, mint Londonban, s ezt magának is el kell ismernie. - Természetesen, szívem, senki sem állította az ellenkezőjét, de ami azt illeti, hogy ezen a környéken nem lehet sok emberrel találkozni, nem hiszem, hogy sok ilyen népes szomszédság volna. Hiszen mi magunk huszonnégy családdal járunk össze vacsorázni! Bingleyt csak az Elizabeth iránti tapintat óvta, hogy el ne mosolyodjék. Nővére nem volt ilyen tapintatos, és sokatmondó mosollyal pillantott Darcyra. Elizabeth el akarta terelni anyja gondolatait a témáról, s ezért megkérdezte, nem volt-e Charlotte Lucas Longbournban, amióta ő eljött hazulról. - De igen, tegnap ott volt nálunk az apjával. Micsoda kedves ember ez a Sir William; ugye, hogy az, Mr. Bingley? Milyen nagyvilági férfi! Előkelő és mégis olyan közvetlen. Mindenkihez van egy kedves szava. Az én szememben ez az igazi jólneveltség. Milyen távol állnak ettől azok, akik rettentő fontosnak képzelik magukat, és ki nem nyitnák soha a szájukat! - Ott maradt Charlotte vacsorára? - Nem, hazament, hiába marasztaltuk. Bizonyára a gyümölcspástétom készítésénél kellett segítenie. Tudja, Mr. Bingley, én csak olyan cselédeket tartok, akik el tudják végezni a munkájukat; én a leányaimat másra neveltem. De mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, s azt meg kell adni, hogy a Lucas lányok nagyon rendes teremtések. Kár, hogy nem szépek. Nem mintha én nagyon csúnyának tartanám Charlotte-ot - nem is akarok rosszat mondani róla, mert igen jó barátnőnk. - Nagyon kedves lánynak látszik - mondta Bingley. - Ó, istenem, persze hogy az, de önnek is el kell ismernie, hogy nagyon csúnya. Maga Lady Lucas is gyakran mondta ezt, és irigyen beszélt Jane szépségéről. Nem szeretek dicsekedni a saját lányommal, de hát az én Jane-em... az ember nem mindennap lát ilyen szép teremtést. Mindenki ezt mondja; a magam elfogult véleményére nem sokat adnék. Mikor még csak tizenöt éves volt, Gardiner bátyáméknál voltunk látogatóban Londonban; egy úriember akkor úgy beleszeretett, hogy a sógornőm már biztosra vette, hogy mire hazautazunk, meg is kéri a kezét. Mégsem kérte meg... talán fiatalnak tartotta. De írt hozzá néhány verset, nagyon szép verseket. - S ezzel vége is volt a szerelmének - vágott közbe Elizabeth türelmetlenül. - Azt hiszem, nem egy érzést hűtöttek le már ily módon. Vajon ki fedezte fel elsőnek, hogy a költészet milyen sikeres módon űzi el a szerelmet? - Én mindig úgy tudtam, hogy a költészet táplálja a szerelmet - jegyezte meg Darcy. - Talán akkor, ha a szerelem erős, izmos, egészséges. Ami máskülönben is erős, azt minden táplálja. De ha csak gyenge, vékonyka vonzalom, meg vagyok róla győződve, hogy egyetlen jó szonettől végleg elsorvad. Darcy csak mosolygott, s mikor a társalgásban szünet állt be, Elizát aggodalom fogta el, hogy anyja ismét nevetségessé teszi magát. Szeretett volna mondani valamit, de semmi sem jutott eszébe. Rövid hallgatás után Mrs. Bennet megint hálálkodni kezdett Bingleynek, amiért olyan kedves Jane-hez, és mentegette magát, hogy most még Lizzyt is a nyakába varrta. Bingley őszinte udvariassággal válaszolt, s ezzel fiatalabbik nővérét is arra késztette, hogy az alkalomhoz illő néhány udvarias szót mondjon. Miss Bingley kelletlenül tett eleget ennek a kötelességnek, de Mrs. Bennet meg volt elégedve, s röviddel ezután a kocsiját kérte. Ez volt a jel legifjabb leányának, hogy kérésével előálljon. A két leány az egész látogatás alatt egymással suttogott, azzal az eredménnyel, hogy a legfiatalabbik most figyelmeztette Mr. Bingleyt: rögtön megérkezése után azt ígérte, hogy házibált rendez Netherfieldben. Lydia jó alakú, magas növésű, tizenöt esztendős lány volt, arcszíne szép, és szeméből sugárzott a jó kedély. Ő volt anyjának kedvence: túlzott szeretetében igen fiatalon vezette be a társaságba. A leány tele volt életkedvvel, természeténél fogva megvolt benne az önbizalom, s ezt a tisztek figyelmessége, akiket egyaránt vonzott nagybátyja kitűnő konyhája és Lydia közvetlen modora, magabiztos önteltséggé fejlesztette. Bingleyre is rögtön rácsapott, hogy mi lesz a bállal, s minden teketória nélkül emlékeztette ígéretére, sőt még azt is hozzátette, szégyen és gyalázat lenne, ha nem váltaná be ígéretét. A leány anyja nagy elragadtatással hallotta Bingley válaszát erre a nem várt támadásra. - Higgye el, bármikor kész vagyok a szavamnak állni, s amint nővére felgyógyul, magát fogom kérni, tűzze ki a bál napját. De amíg ő beteg, bizonyára maga sem kíván táncolni. Lydia meg volt elégedve a válasszal. - Hát hogyne, jobb lesz, ha várunk, míg Jane felgyógyul, addigra valószínűleg Carter kapitány is visszajön Merytonba. Az ön bálja után pedig - tette hozzá - ragaszkodni fogok hozzá, hogy a tisztek is rendezzenek bált. Meg is mondom Forster ezredesnek, szégyen és gyalázat lenne, ha ezt elmulasztaná. Mrs. Bennet és leányai ezután elbúcsúztak, Elizabeth rögtön visszatért Jane-hez, nem törődve azzal, mit mond majd háta mögött a két hölgy és Darcy. Darcyt azonban nem lehetett rávenni, hogy együtt szidja velük Elizát, bármennyi szellemes megjegyzést tett is Miss Bingley a ragyogó szép szemére.
KÖNYV:
• II
III |
9. FEJEZET