|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Collins nem sokáig elmélkedhetett egymagában szerelmének sikerén. Mrs. Bennet az előszobában piszmogott, ott leste a megbeszélés végét. Mihelyt látta, hogy Elizabeth kinyitja az ajtót, s gyors léptekkel megy a lépcső felé, azonnal lement a reggelizőszobába, túláradó szavakkal gratulált a tiszteletesnek és önmagának is a küszöbönálló szorosabb rokoni kapcsolathoz. Collins hasonló örömmel fogadta és viszonozta a szerencsekívánatokat, majd rátért a beszélgetés részleteire. Minden oka megvan, mondta, hogy meg legyen elégedve az eredménnyel, mivel unokahúgának állhatatos vonakodása szégyenlős és szerény természetéből következik, valamint finom, érzékeny jelleméből. Mrs. Bennet kissé megriadt ettől a kijelentéstől. Szerette volna ő is azt hinni, hogy leánya csak azért utasította vissza Collins ajánlatát, hogy annál jobban bátorítsa - de nem mert bízni ebben, s azt meg is mondta a tiszteletesnek. - De legyen nyugodt, Mr. Collins - tette hozzá -, majd észre térítjük Lizzyt. Rögtön megyek, és magam beszélek vele. Roppant önfejű, bolondos lány, s nem tudja, mi jó neki... de majd én beszélek a fejével. - Bocsánat a közbeszólásért, asszonyom - kiáltotta Collins -, de ha leánya valóban önfejű és bolondos, nem tudom, kívánatos élettársa lenne-e egy magamfajta állású embernek, aki természetesen boldogságot keres a házasságban. Ha továbbra is visszautasítja kérésemet, jobb volna talán nem is erőltetni, mert ha kedélye ilyen hibákra hajlamos, nem sokkal járulhat hozzá boldogságomhoz. - Tiszteletes úr, ön félreértett engem - mentegetőzött Mrs. Bennet ijedten. - Lizzy csak ilyen dolgokban önfejű... máskülönben a legjobb természetű lány a világon. Rögtön megyek az uramhoz, nyugodt lehet, mi ketten majd elintézzük Lizzyvel a dolgot. Collins nem is válaszolhatott, Mrs. Bennet máris rohant a férjéhez, s már a könyvtárszoba ajtajából így kiáltott: - Ó, Bennet, sürgősen szükség van magára, sosem volt még nálunk ilyen felfordulás. Jöjjön és beszélje rá Lizzyt, hogy menjen feleségül Collinshoz, mert esküdözik, hogy nem megy hozzá... ha maga nem jön rögtön, Collins még meggondolja magát, és visszalép. Mikor felesége belépett a szobába, Mr. Bennet felnézett a könyvből, amit éppen olvasott, s nyugodt közönnyel függesztette hitvesére tekintetét, amelyet az izgalmas hír sem bírt megzavarni. - Sajnos, nem tudom felfogni szavai értelmét - jelentette ki, mikor felesége befejezte a mondókáját. - Miről beszél? - Collinsról meg Lizzyről. Lizzy azt mondja, hogy Collins nem kell neki. Collins pedig most azt kezdi mondani, hogy neki meg Lizzy nem kell. - S mi itt az én teendőm? Úgy látom, az eset reménytelen. - Beszéljen Lizzy fejével. Mondja meg neki, hogy ragaszkodik a házassághoz. - Hívassa le Lizzyt, majd közlöm vele véleményemet. Mrs. Bennet meghúzta a csengőt, s behívatta Elizát a könyvtárszobába. - Gyere ide, gyermekem - mondta Mr. Bennet, mikor leánya megjelent. - Fontos ügyben hívattalak. Úgy hallom, Mr. Collins megkérte a kezedet. Igaz ez? - Elizabeth azt felelte, hogy igaz. - Helyes... és te visszautasítottad ajánlatát? - Igen, papa. - Eddig rendben is volnánk, most jön a lényeg. Anyád azt kívánja, hogy menj hozzá. Így van ez, Mrs. Bennet? - Így van... Máskülönben sose kerüljön a szemem elé! - Súlyos választás előtt állsz, gyermekem. Mától kezdve egyik szülőd idegen lesz számodra. Az anyád nem akar többé látni, ha nem mégy feleségül Mr. Collinshoz, nekem pedig akkor ne kerülj a szemem elé, ha hozzámégy. Elizabeth nem tudta elfojtani mosolyát, hogy a rossz kezdetnek ilyen jó vége lett; Mrs. Bennet viszont szentül hitte, hogy férje úgy látja a dolgot, ahogy ő szeretné, s most leesett az álla. - Nem értem, Mr. Bennet, hogyan beszélhet így? Hiszen azt ígérte, hogy ragaszkodni fog a házassághoz. - Kedvesem, én két csekély szívességet kérek magától - felelte a férje. - Az egyik az, hogy jelen esetben szabadon használhassam az ítélőképességemet; a másik az, hogy szabadon használhassam a szobámat. Boldog lennék, ha minél hamarabb egyedül maradhatnék a könyvtárban. Mrs. Bennet csalódott ugyan a férjében, de a játszmát még nem adta fel. Újra meg újra a lelkére beszélt Elizának, felváltva fenyegette és hízelgett neki. Jane-t is próbálta a maga oldalára állítani, Jane azonban szelíden, de határozottan kijelentette, hogy nem avatkozik a dologba, Elizabeth pedig hol komoly szóval, hol játékos kedvvel hárította el anyja támadásait. Modora és viselkedése változott, de elhatározása szilárd maradt. Collins ezalatt magányosan elmélkedett a történtekről. Nagyon is jól vélekedett önmagáról ahhoz, hogy megérthesse, miért kosarazta ki az unokahúga. Büszkeségét megbántották, de máskülönben nem szenvedett. Elizabeth iránti vonzalma puszta képzelődés volt, s az a lehetőség, hogy a leány megérdemli anyja rossz véleményét, elejét vette minden sajnálkozásának. A családban még nagy volt a felfordulás, amikor beállított Charlotte Lucas, hogy náluk töltse a napot. Az előszobában Lydia fogadta, odaszaladt hozzá, s félig suttogva újságolta: - Örülök, hogy eljöttél, mert mulatságos dolgok folynak itt. Mit gondolsz, mi történt ma reggel? Collins megkérte Lizzyt, de ő nem akar hozzámenni. Charlotte még nem is válaszolhatott, amikor megjelent Kitty ugyanezzel a hírrel, mihelyt pedig a reggelizőszobába léptek, ahol Mrs. Bennet üldögélt egymagában, ő is rögtön erről kezdett beszélni, sajnáltatni akarta magát Charlotte-tal, kérlelte, vegye rá Lizzyt, hogy engedjen az egész család óhajának. - Drága Miss Lucas, tegye meg ezt nekem - fűzte hozzá bánatos hangon -, mert teljesen egyedül állok, senki sincs a pártomon, kegyetlenül bánnak velem, senki sincs tekintettel szegény idegeimre. Charlotte-nak szerencsére nem kellett válaszolnia, mert Jane és Elizabeth lépett be a szobába. - Lám, itt jön, mintha mi sem történt volna - folytatta Mrs. Bennet -, tőle akár koldulni is mehetnénk, csak az ő akarata teljesüljön. De mondok neked valamit, Miss Lizzy: ha a fejedbe veszed, hogy továbbra is kikosarazod minden kérődet, akkor sohasem fogsz férjhez menni, én meg igazán nem tudom, ki fog téged eltartani, ha az édesapád meghal. Az én jövedelmemből nem futja, erre figyelmeztetlek. A mai naptól kezdve végeztem veled. Megmondtam már a könyvtárszobában, emlékszel, hogy soha többé nem állok veled szóba... meglátod, állom a szavamat. Hálátlan gyermeknek nincs mit mondanom. Nem mintha másokkal szívesen beszélgetnék. Ha valakinek olyan ziláltak az idegei, mint nekem, az nem hajlamos sok beszédre. Senki sem tudja, mit szenvedek! De ez mindig így van. Aki nem panaszkodik, azt nem is sajnálják. A leányok némán hallgatták ezt a kitörést, jól tudván, hogy hiába próbálnák meggyőzni vagy csillapítani, ez csak fokozná anyjuk ingerültségét. Így tehát megszakítás nélkül ontotta magából a szavakat, amíg be nem lépett Mr. Collins, a szokottnál is méltóságteljesebb képpel. Mikor Mrs. Bennet meglátta, ráförmedt a leányokra: - Most aztán követelem, hogy valamennyien egytől egyig fogjátok be a szátokat, és hagyjatok engem Mr. Collinsszal beszélgetni. Elizabeth csendesen kiment a szobából, Jane és Kitty követték, de Lydia meg se moccant, mert mindent hallani akart. Charlotte-ot először Collins udvariassága tartotta vissza (a tiszteletes tüzetesen érdeklődött felőle és egész családja felől), aztán a saját kíváncsisága; ezért az ablakhoz állt, és úgy tett, mintha nem hallana semmit. Mrs. Bennet panaszos hangon így vezette be a tervezett beszélgetést: - Ó, Mr. Collins! - Drága asszonyom - felelte a tiszteletes -, adjuk át a tárgyat az örök hallgatásnak. Távol áll tőlem - folytatta kisvártatva olyan hangon, amelyből kiérződött sértődöttsége -, hogy haragudjam leányának viselkedése miatt. Belenyugodni az elkerülhetetlen rosszba: ez volna valamennyiünk kötelessége, s kiváltképpen kötelessége egy olyan fiatalembernek, akit, mint engem, a szerencse korán emelt kiváltságos helyre, s én úgy érzem, már bele is nyugodtam. Talán annál is inkább, mert kétely ébredt bennem, valóban boldogságomra szolgál-e, ha szép húgom megtisztel a kezével; gyakran megfigyeltem ugyanis, hogy a belenyugvás csak akkor tökéletes, ha meghiúsult vágyaink tárgya szemünkben már veszít valamit értékéből. Remélem, drága asszonyom, nem fogja tiszteletlenségnek tekinteni családjával szemben, ha ezennel lemondok leánya kezére formált igényemről anélkül, hogy önt és Mr. Bennetet felkérném, vessék latba szülői tekintélyüket érdekemben. Attól tartok, hogy eljárásom esetleg kifogásolható, mert a visszautasítást leánya ajkáról fogadtam el, s nem az önéről. De tévedésnek valamennyien ki vagyunk téve. Annyit nyugodtan állíthatok, hogy engem a jó szándék vezérelt az egész ügyben. Célom az volt, hogy szeretetre méltó élettársat szerezzek, s emellett kellő figyelemben részesítsem az egész család érdekeit; ha a kivitelben bárminő hibát követtem volna el, ezért ünnepélyesen bocsánatot kérek.
KÖNYV:
• II
III |
20. FEJEZET