|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
A fiatalok meghívását szüleik nem ellenezték; Mr. Collins aggályoskodott ugyan, magára hagyhatja-e vendéglátóit akár egy estére is, de ezeket az aggodalmakat erélyesen eloszlatták, s a kocsi kellő órában elvitte őt és öt unokahúgát Merytonba. A szalonba lépve örömmel hallották a leányok, hogy Mr. Wickham elfogadta nagybátyjuk meghívását, s már meg is érkezett. E közlés után valamennyien leültek, és a tiszteletesnek bő alkalma nyílt, hogy körüljártassa szemét a szobán, és mindent megcsodáljon. A szoba arányai és bútorzata annyira megnyerték tetszését, hogy állítása szerint szinte Rosings kis nyári reggelizőjében képzelte magát. Ez a hasonlat eleinte nem keltett különösebb lelkesedést, mikor azonban Mrs. Philips megtudta, hogy mi Rosings és ki a tulajdonosa, s miután végighallgatta Lady Catherine egyik szalonjának leírását, amelyben csak a kandalló nyolcszáz fontba került, teljes mértékben méltányolta a tiszteletes bókjának jelentőségét, s talán azt sem vette volna zokon, ha a rosingsi házvezetőnő szobájával hasonlítja össze szalonját. Az urak megjelenéséig Mr. Collins boldogan áradozott, milyen nagyúri hölgy Lady Catherine, és milyen pompás a kastélya; közben saját szerény hajlékát is dicsérgette, s beszámolt az átalakításokról. Mrs. Philipsben nagyon figyelmes hallgatóra talált, s egyre nagyobbra nőtt az asszony szemében, aki feltette magában, hogy az első adandó alkalommal mindent részletesen elmond szomszédnőinek. A lányok hosszúnak találták a várakozást, mert unokabátyjukat nem bírták hallgatni, egyéb tennivalójuk pedig nem volt, mint hogy zene után vágyódtak, és saját készítésű gyönge porcelánutánzataikat nézegették a kandalló párkányán. De egyszer csak vége lett a várakozásnak. Beléptek az urak, köztük Mr. Wickham. Elizabeth úgy érezte, hogy bámulatában nem volt semmi oktalan túlzás, amikor először meglátta, vagy amikor később visszagondolt rá. Ennek az ezrednek a tisztjei általában derék, úri viselkedésű emberek voltak, s ma este közülük csak a legkülönbeket hívták meg; de Mr. Wickham éppúgy felülmúlta őket modor, fellépés, járás és jó külső tekintetében, mint ahogy ők túltettek az utolsónak belépő, széles képű, nehézkes, borszagú Philips bácsin. Mr. Wickham volt a boldog férfi, aki magára vonta szinte minden nő tekintetét, Elizabeth pedig a boldog nő, aki mellé Wickham végül leült. Rögtön kellemes modorban kezdett társalogni, s bár csak a hűvös estéről beszélt, meg arról, hogy esős évszaknak néznek elébe, Elizabeth úgy érezte, hogy egy ügyes társalgó a legköznapibb, legunalmasabb, legjobban elcsépelt témát is érdekessé teheti. Collinsnak jelentéktelenségbe kellett süllyednie, ha olyan vetélytársak versengtek vele a szépnem figyelméért, mint Wickham és a tisztek. A fiatalabbja valóban ügyet sem vetett rá, de időnként akadt hálás hallgatósága Mrs. Philips személyében, aki arra ügyelt, hogy vendége bőven el legyen látva kávéval és meleg vajassüteménnyel. Mikor felállították a kártyaasztalokat, a tiszteletesnek alkalma nyílt a háziasszony figyelmességét viszonozni azzal, hogy leült whistezni. - Jelenleg még alig ismerem ezt a játékot - mondta Collins -, de szívesen gyarapítom tudásomat, mert az életben elfoglalt állásom... - Mrs. Philips nagyon megköszönte előzékenységét, de az indoklást már nem várta be. Mr. Wickham nem whistezett, s a másik asztalnál Elizabeth és Lydia örömmel ültették őt maguk közé. Eleinte az a veszély fenyegetett, hogy Lydia teljesen lefoglalja Wickhamet, mert roppant szeretett társalogni. Mivel azonban ugyanúgy rajongott a lottóért, hamarosan annyira belemelegedett a játékba, hogy egyre újabb számokat tett meg, és ujjongott, ha nyert - egy személy többé már nem tudta figyelmét lekötni. Mr. Wickham csak névleg vett részt a közös szórakozásban, s így bőven maradt ideje, hogy Elizával beszélgessen. A leány szívesen is hallgatta, bár nem remélhette, hogy azt fogja tőle hallani, amire leginkább kíváncsi volt, tudniillik Darcy és Wickham ismeretségének történetét. Elizabeth említeni sem merte ezt az urat. De kíváncsisága váratlanul kielégült, mert Wickham maga hozta szóba a dolgot. Érdeklődött, milyen messze van Netherfield Merytontól, majd Elizabeth válasza után tétovázó hangon megkérdezte, mióta tartózkodik ott Mr. Darcy. - Körülbelül egy hónapja - mondta Elizabeth, majd folytatni akarva a témát, hozzátette: - Úgy hallom, nagy birtoka van Derbyshire-ben. - Igen - felelte Wickham -, nagyon szép földbirtoka van, évi tízezer fontot jövedelmez, tisztán. Nem találkozhatott volna senkivel, aki olyan pontos felvilágosítást tudna erről adni, mint én, hiszen gyermekkorom óta szoros kapcsolatban állok családjával. Elizabeth nem tudta eltitkolni meglepetését. - Nem csodálom, Miss Bennet, hogy meglepődött szavaimon, mert valószínűleg látta, milyen hidegen üdvözöltük egymást tegnap. Ismeri közelebbről Mr. Darcyt? - Nem kívánom őt közelebbről megismerni! - kiáltotta Elizabeth hevesen. - Négy napot töltöttem vele egy házban, és nagyon kellemetlen embernek tartom. - Nekem nincs jogom, hogy véleményt mondjak, kellemes ember-e Darcy vagy sem - mondta Wickham. - Nem vagyok erre alkalmas, mivel nagyon is régóta ismerem s nagyon is jól, semhogy igazságos bírája lehessek. Nem tudnék elfogulatlan lenni iránta. De azt hiszem, az ön véleményén sokan meglepődnének - máshol talán nem is fejezné ki ilyen nyíltan, mint itt, a családja körében. - Szavamra, itt is csak azt mondom, amit bárhol másutt mondanék, Netherfieldet kivéve. Hertfordshire-ben sehol sem szeretik őt. Mindenki utálja kevélysége miatt, senkitől sem fog róla egy jó szót hallani. - Nem mondhatom, hogy sajnálom azokat az embereket, akiket nem becsülnek érdemükön felül - jegyezte meg Wickham rövid hallgatás után -, de nem hinném, hogy Darcyval ez gyakran megesik. A világot elvakítja a vagyona és a rangja, az embereket megfélemlíti fölényes és parancsoló modora, s olyannak látják, amilyennek ő látszani akar. - Én csak felületesen ismerem, de úgy látom, rossz a természete. Wickham csak a fejét csóválta. - Kíváncsi vagyok - mondta, mihelyt megint alkalmuk nyílt beszélgetni -, sokáig marad-e még Darcy ezen a vidéken. - Erről nem tudok semmit, de mikor Netherfieldben voltam, szó sem volt arról, hogy elutazna. Remélem, az ő ittléte miatt nem fog lemondani arról a szándékáról, hogy ebbe az ezredbe lépjen. - Ó, dehogy! Engem igazán nem fog innen elkergetni. Ha Darcy nem akar velem találkozni, neki kell elmennie. Nem vagyunk barátok, mindig zavar, ha látom - de semmi okom sincs, hogy kerüljem, csak az, amit az egész világ előtt nyíltan kimondhatok: érzem, hogy komiszul bánt velem, s szívem mélyéből sajnálom, hogy ezt kell róla mondanom. Az apja, Miss Bennet, a megboldogult Mr. Darcy, a legjobb ember volt, aki valaha élt, s hozzám mindig a legigazibb barát. Valahányszor találkozom a fiával, ezer és ezer gyöngéd, fájó emlék éled fel lelkemben. A fiatal Darcy botrányosan viselkedett velem, de úgy érzem, mindent meg tudnék neki bocsátani, csak azt nem, hogy meghazudtolta atyja reményeit, és szégyent hozott emlékére. Elizabeth egyre érdekesebbnek találta a beszélgetést, s részvevő szívvel figyelt, de nem akart tovább kérdezősködni a kényes tárgyról. Wickham most általánosabb dolgokról kezdett beszélni: Merytonról, a vidékről, a társaságról. Nyilván nagyon meg volt elégedve mindazzal, amit eddig látott, s különösen az utóbbiról nyilatkozott finom, de igen átlátszó hódolattal. - A fő ok, amiért ebbe az ezredbe léptem, az volt, hogy itt állandó és jó társaságra van kilátás. Tudtam, hogy jó nevű, kellemes ezred, Denny barátom, pedig még azzal is csábított, hogy milyen kitűnő szállásuk van, mennyi figyelmességben van részük, mennyi értékes ismeretséget kötöttek Merytonban. Megvallom, társaság nélkül nem tudnék élni. Csalódott ember vagyok, nem bírom a magányt, szükségem van foglalkozásra és társaságra. Nem a katonai pályára szántak, a körülmények kényszerítettek erre. Eredetileg lelkésznek készültem, egyházi pályára neveltek, s most egy gazdag egyházközség pásztora lennék, ha úgy akarta volna az az úr is, akiről az imént beszéltünk. - Valóban? - Igen, a boldogult Mr. Darcy végrendelete szerint én kaptam volna a legjobb lelkészi állást birtokain. Keresztapám volt, és nagyon szeretett; szavakkal nem is tudom kifejezni jóságát. Bőkezűen akart gondoskodni rólam, s azt hitte, szándéka meg is valósult; de amikor a lelkészség megüresedett, más kapta meg. - Jóságos ég! - kiáltott fel Elizabeth. - Hát ez hogy történhetett? Hogy lehet, hogy a végrendeletet semmibe sem vették? Miért nem fordult ön a törvényhez orvoslásért? - Mert az öröklés feltételei közé alaki hiba csúszott, s ez kilátástalanná tette a pereskedést. Becsületes ember nem kételkedhetett az örökhagyó szándékában, de az ifjabb Mr. Darcy jobbnak látta, hogy kételkedjék, úgy állította be a dolgot, mintha atyja csupán feltételesen ajánlott volna engem az állásra, s kijelentette, hogy én minden igényemet eljátszottam pazarlásommal, meggondolatlanságommal - tudja ördög, mit rótt még fel nekem. Elég az hozzá, hogy az állás két évvel ezelőtt megüresedett, éppen amikor az előírt kort betöltöttem, de másnak adták; az is bizonyos, hogy semmi olyannal nem vádolhatom magam, ami érdemtelenné tett volna rá. Igaz, hogy heves természetű vagyok és vigyázatlan, s néha talán nagyon is nyíltan megmondtam róla a véleményemet, a szemébe is. Ennél rosszabbra nem emlékszem. De tény az, hogy igen különböző a természetünk, s hogy Darcy gyűlöl engem. - Ez igazán felháborító! Megérdemelné, hogy nyilvánosan megszégyenítsék. - Előbb-utóbb úgyis ez lesz a sorsa, de én nem vállalkoznék rá. Amíg az apja él az emlékemben, soha nem tudnám a fiát megsérteni vagy leleplezni. Elizabeth nagyra becsülte az ilyen érzéseket, s úgy találta, hogy azok még szebbé teszik a fiatalember arcát. - De mi indíthatta őt erre? - kérdezte kis szünet után. - Mi lehet az oka, hogy ilyen kegyetlenül bánt önnel? - Valami mélységes, megrögzött ellenszenv, amit bizonyos fokig féltékenységnek kell tulajdonítanom. Ha a boldogult Mr. Darcy kevésbé kedvelt volna engem, a fia talán jobban szível. De atyjának ragaszkodó szeretete irántam már gyermekkorában ingerelte. Köztünk bizonyos versengés fejlődött ki, amit Darcy természete nem bírt különösen azt, hogy apja gyakran inkább felém hajlott. - Ilyen gonosznak nem tartottam volna Darcyt. Sohasem rokonszenveztem vele, de azért igazán rossz véleményem nem volt róla. Gondoltam, hogy általában megveti embertársait, de nem hittem, hogy ilyen alattomos bosszúra, ilyen igazságtalan és embertelen eljárásra vetemedik! Néhány percnyi gondolkodás után így folytatta: - Most jut eszembe: Netherfieldben egyszer azzal dicsekedett, hogy haragja engesztelhetetlen, és soha nem tud megbocsátani. Rettenetes természete lehet. - Erről nem mernék nyilatkozni - jelentette ki Wickham -, mert aligha lennék igazságos iránta. Elizabeth ismét elmélyedt gondolataiba, majd egy idő múlva felkiáltott: - Hogy bánhatott így atyjának keresztfiával, barátjával, kedvencével! - Szerette volna hozzátenni: "S egy olyan fiatalemberrel, mint ön, akinek az arcáról sugárzik a szeretetreméltóság!" -, de csak ennyit mondott: - Aki gyermekkori játszótársa volt, s akihez - úgy emlékszem, ezt mondta ön - a legszorosabb barátság fűzte. - Ugyanabban a községben születtünk, ugyanazon a birtokon, együtt töltöttük ifjúságunk java részét; egy házban laktunk, együtt játszottunk és szórakoztunk, egyforma atyai gondoskodásban volt részünk. Apám ugyanazon a pályán kezdte, amelyen az ön nagybátyja, Mr. Philips, oly sikerrel működik; de mindenről lemondott, hogy hasznára lehessen a megboldogult Mr. Darcynak, s egész idejét a pemberleyi birtok gondozásának szentelte. Mr. Darcy rendkívül nagyra becsülte, mint benső, bizalmas barátját. Gyakran kijelentette, hogy nagy hálával tartozik apámnak odaadó munkájáért, s amikor édesapám halálán volt, megígérte neki, hogy gondoskodni fog rólam. Meggyőződésem szerint ez az ígéret éppen annyira tanúskodott apámat illető hálájáról, mint irántam érzett szeretetéről. - Milyen különös dolog! - kiáltott fel Elizabeth. - És milyen aljas! Csodálom, hogy a fiatal Darcy büszkeségből nem volt igazságos önhöz. Ha jobb oka nem volt, legalább büszkesége megóvhatta volna a becstelenségtől, mert ezt az eljárást becstelenségnek kell neveznem. - Ez valóban meglepő - felelte Wickham -, mert majdnem minden cselekedete a büszkeségben gyökerezik, s a büszkeség gyakran Darcy legjobb tanácsadója. Közelebb hozta őt az erényhez, mint bármely más érzés. De nincs ember, aki következetes volna, s Darcy viselkedését velem szemben még a büszkeségnél is erősebb ösztönök irányították. - Lehetséges, hogy az ilyen pokoli gőg valaha is javára válhatott? - Igen: gyakran arra bírta, hogy bőkezű és nagylelkű legyen, hogy szórja a pénzt, hivalkodjék vendégszeretetével, segítsen bérlőin, és enyhítse a szegények nyomorát. A családi gőg és a fiúi büszkeség vitte erre, mert nagyon rátarti az apjára. Gondosan vigyáz, hogy ne hozzon szégyent a családjára, ne veszítse el népszerűségét, s ne ássa alá a Pemberley-ház tekintélyét. Testvéri büszkeség is van benne, amihez némi testvéri szeretet is járul, ezért gondos és figyelmes gyámja húgának. Általában azt fogja róla hallani, hogy a legfigyelmesebb és legjobb testvér hírének örvend. - Milyen leány Miss Darcy? Wickham a fejét csóválta. - Szívesen mondanám róla, hogy kedves és bájos. Nehezemre esik rosszat mondani a Darcy család bármely tagjáról. De nagyon is hasonlít bátyjához: végtelenül kevély. Valamikor melegszívű, kedves gyermek volt, s nagyon szeretett engem - hány órát töltöttem azzal, hogy őt mulattassam! De most sohasem találkozom vele. Csinos leány, tizenöt-tizenhat éves, s úgy hallom, rendkívül művelt. Amióta apja meghalt, Londonban lakik egy hölggyel, aki felügyel nevelésére. Többször elhallgattak, más témákkal is próbálkoztak, de Elizabeth nem állhatta meg, hogy vissza ne térjen az elsőhöz. - Nem értem, hogyan lehet ilyen bizalmas viszonyban Bingleyvel! Mr. Bingley maga a megtestesült jó kedély, s azt hiszem, valóban derék és jólelkű ember - hogyan választhatott hát ilyen barátot. Hogyan tudnak összeférni? Ismeri Mr. Bingleyt? - Nem, nem ismerem. - Szelíd természetű, szeretetre méltó, aranyos ember. Fogalma sem lehet Darcy jelleméről. - Valószínűleg nincs is, de Darcy tud tetszeni, ha akar. Tehetséges ember, az tagadhatatlan. Tud beszélni annak a nyelvén, akit erre érdemesnek tart. Vele egyenrangúak között egészen másképpen viselkedik, mint kevésbé előkelő emberekkel. Büszkesége soha nem hagyja el, de a gazdagokkal nyíltszívű, igazságos, őszinte, józan eszű, becsületes, talán még kellemes viselkedésű is, mert mindig tekintettel van a vagyonra és a jó külsőre. A whistjátszma hamarosan véget ért, s a kártyázók a másik asztal köré gyülekeztek. Mr. Collins Elizabeth és Mrs. Philips közé ült. Mrs. Philips szokott udvariasságával megkérdezte, hogy szolgált neki a szerencse. A tiszteletes nem sok sikerről számolhatott be, mert egyetlen játszmát sem nyert. Mikor azonban Mrs. Philips vigasztalni kezdte, Collins méltóságteljes komolysággal biztosította, hogy vesztesége semmit sem nyom a latban, hogy ő a pénzt puszta semmiségnek tekinti, s hogy Mrs. Philipsnek ez ne okozzon gondot. - Nagyon jól tudom, asszonyom - jelentette ki -, hogy ha az ember leül a kártyaasztalhoz, vállalnia kell a kockázatot. Szerencsére nem olyan viszonyok között élek, hogy öt shilling számítana nálam. Kétségtelenül sokan vannak, akik nem mondhatják el ugyanezt magukról, de hála Lady Catherine de Bourghnak, én távol állok attól, hogy törődnöm kelljen az ilyen csekélységekkel. Wickham felfigyelt, s néhány pillanatig nézte a tiszteletest, majd halkan megkérdezte Elizától, bizalmas viszonyban van-e rokona a de Bourgh családdal. - Lady Catherine de Bourgh nemrég hívta meg a helyi gyülekezet élére - felelte Elizabeth. - Nem tudom, hogyan mutatták be neki Mr. Collinst, de annyi bizonyos, hogy nem régóta ismeri. - Azt persze tudja, hogy Lady Catherine de Bourgh és Lady Anne Darcy nővérek voltak, s hogy Lady Catherine ezek szerint nagynénje a fiatal Darcynak. - Nem, ezt igazán nem tudtam. Lady Catherine rokonságáról semmit sem hallottam. Tegnapelőttig még azt sem tudtam, hogy a világon van. - Leánya, Miss de Bourgh, nagy vagyon várományosa, s az általános vélemény, hogy ő meg az unokabátyja egyesíteni fogják a két birtokot. Elizabeth elmosolyodott erre a hírre, mert szegény Miss Bingley jutott az eszébe. Hiábavaló minden figyelmessége, hasztalan és meddő Miss Darcy iránti rajongása és bátyja magasztalása, ha Darcy már elhatározta, hogy mást vesz nőül. - Mr. Collins el van ragadtatva Lady Catherine-től és a leányától - mondta Elizabeth -, de olyan dolgokat mesélt a ladyről, hogy azt kell gondolnom, háládatossága elvakítja őt, s noha pártfogolja a tiszteletest, Lady Catherine gőgös és öntelt asszony. - Azt hiszem, nagyon is - felelte Wickham. - Hosszú évek óta nem láttam, de emlékszem jól, sohasem szerettem, mert erőszakos és fennhéjázó modorú. Rendkívül eszes, értelmes asszony hírében áll; de az a gyanúm, hogy képességeit részben vagyonának és rangjának, részben parancsoló fellépésének köszönheti, sőt unokaöccse büszkeségének is, aki minden rokonáról azt híreszteli, hogy szellemileg is arisztokrata. Elizabeth nagyon ésszerűnek találta ezt a magyarázatot, s ketten kölcsönös megértéssel beszélgettek tovább, amíg a vacsora véget nem vetett a kártyázásnak; Mr. Wickham most a többi hölggyel kezdett foglalkozni. Mrs. Philips vacsoravendégei olyan zajt csaptak, hogy beszélgetésről szó sem lehetett; de Wickham modora megnyerte mindenki szívét. Bármit mondott, jól fejezte ki, s amit tett, szépen tette. Elizabeth úgy ment haza, hogy lelke csordultig volt a fiatalemberrel. Egész úton csak őrá gondolt, csak az ő szavai jártak az eszében; de útközben még a nevét sem említhette, mert Lydiának és Collinsnak egy pillanatra sem állt be a szája. Lydia folyton a lottójegyekről fecsegett, meg arról, hogy hány zsetont nyert, és hányat vesztett. A tiszteletes viszont Philipsék vendégszeretetét magasztalta, azt erősítgette, hogy cseppet sem törődik kártyaveszteségével, felsorolta a vacsora összes fogásait, s több ízben aggodalmát fejezte ki, hogy kiszorítja unokahúgait helyükről - de még a felét sem tudta annak elmondani, amit akart, amikor a kocsi már megállt Benneték longbourni háza előtt.
KÖNYV:
• II
III |
16. FEJEZET