|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Elizabeth az anyjával és testvéreivel üldögélt, tűnődve a hallottakon, s éppen azon gondolkodott, szólhat-e nekik a dologról, amikor megjelent Sir William Lucas, akit a leánya küldött, hogy bejelentse a családnak az eljegyzést. Sir William szertartásosan üdvözölte őket, majd örömét fejezve ki, hogy a két család rokonságba kerül egymással, előadta az ügyet - de szavait nemcsak csodálkozás, hanem hitetlenség fogadta. Mrs. Bennet kitartóan, de vajmi udvariatlanul azt ismételgette, hogy Sir William alaposan téved, Lydia pedig, aki mindig szabadszájú volt és gyakran neveletlen, hangosan felkiáltott: - Te jó isten, hogy adhat be nekünk ilyen mesét, Sir William? Hát nem tudja, hogy Mr. Collins Lizzyt akarja elvenni? Ilyen viselkedést csak egy előzékeny udvaronc tud eltűrni anélkül, hogy dühbe guruljon, s Sir Williamet is a jólneveltség segítette át a nehézségeken. Bár engedelmükkel kijelentette, hogy közlése szóról szóra igaz, az arcátlan megjegyzéseket elnéző udvariassággal hallgatta végig. Elizabeth kötelességének érezte, hogy véget vessen ennek a kínos helyzetnek, s ezért ő vette át a szót. Megerősítette Sir William közlését, s hozzátette, hogy Charlotte neki már előzőleg elmondta az egészet. Anyja és húgai felkiáltásait úgy próbálta elhallgattatni, hogy komoly hangon gratulált Sir Williamnek (ehhez Jane is rögtön csatlakozott), és néhány megjegyzést tett Charlotte várható boldogságáról, Collins kitűnő jelleméről, meg arról, milyen közel van Hunsford Londonhoz. Mrs. Bennet úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna, s Sir William jelenlétében már nem is igen szólalt meg. De mihelyt vendégük elköszönt, az asszony érzelmei gátlás nélkül törtek elő. Először is kijelentette, hogy az egészből egy szót sem hisz el; másodszor, bizonyos volt benne, hogy a tiszteletest behálózták; harmadszor, azt a reményét fejezte ki, hogy úgysem lesznek boldogok, és negyedszer, hogy az eljegyzést még felbonthatják. Az egész dologból két következtetést vont le; az egyik az volt, hogy Elizabeth az oka minden bajnak, a másik pedig, hogy ővele mindenki komiszul bánt el. A nap hátralevő részében jóformán csak ez a két sérelem volt a nyelvén. Semmivel sem lehetett megvigasztalni vagy lecsillapítani. És haragja másnapra sem lohadt le: Elizával egy hétig nem találkozhatott anélkül, hogy le ne szidja, egy hónap telt el, míg gorombáskodás nélkül tudott beszélni Sir Williammel és Lady Lucasszal, és hónapok múltak el, amíg végre megbocsátott Charlotte-nak. Mr. Bennet indulatait sokkal kevésbé kavarta fel ez az eset, s amit érzett, az saját szavai szerint igen kellemesen érintette: örömmel fedezte fel ugyanis, hogy Charlotte Lucas, akit eddig elég okos teremtésnek tartott, éppolyan ostoba, mint az ő felesége, és ostobább, mint a lánya! Jane-t, mint maga mondta, kissé meglepte az eljegyzés - de ezt csak futólag említette, s inkább arról beszélt, mennyire szeretné, ha boldogok lennének. Elizabeth hiába akarta meggyőzni, hogy ez igen valószínűtlen. Kitty és Lydia cseppet sem irigyelték Miss Lucast - ki megy feleségül egy lelkészhez! Az eljegyzés csak annyiban érdekelte őket, hogy volt miről pletykálni Merytonban. Lady Lucas nem tudta magában elfojtani a diadalérzést, hiszen most már azzal torkolhatta le Mrs. Bennetet, hogy az ő leánya megy jól férjhez. A szokottnál gyakrabban látogatott át Longbournba, hogy boldogságáról áradozzon, bár Mrs. Bennet savanyú arca és rosszmájú megjegyzései elegendők voltak ahhoz, hogy minden boldogságot elűzzenek. Elizabeth és Charlotte tartózkodóbbá lettek egymáshoz, s egyikük sem hozta többé szóba a tárgyat. Elizabeth érezte, hogy benső, bizalmas barátságuk örökre megszakadt. Mivel Charlotte-ban csalódott, még nagyobb szeretettel és ragaszkodással fordult nővére felé. Tudta, hogy Jane becsületességébe és finom érzésébe vetett hite sohasem fog megrendülni. Nővére boldogsága miatt napról napra jobban aggódott, mert Bingley már egy hete volt távol, és semmit sem hallottak visszatéréséről. Jane hamarosan válaszolt Caroline levelére, s már számolgatta a napokat, mikor újra hírt kaphat tőlük. Collins kilátásba helyezett köszönőlevele kedden érkezett meg, apjuknak címezve, s olyan ünnepélyesen hálálkodó volt, mintha a tiszteletes egy teljes évet töltött volna a családnál. Miután lelkiismeretét e tekintetben megnyugtatta, elragadtatott kifejezésekkel írt boldogságáról, hogy elnyerhette szeretetre méltó szomszédnőjük, Miss Lucas szívét, majd kifejtette, hogy csak Charlotte társasága kedvéért fogadta el oly készségesen újabb szíves meghívásukat Longbournba, ahová remélhetőleg hétfőhöz két hétre tér vissza; mert Lady Catherine - tette hozzá - szívvel-lélekkel helyesli házasságát, és azt kívánja, hogy az minél előbb megtörténjen. Ennek az érvnek bizonyára a drága Charlotte sem tud majd ellenállni, s hamarosan kitűzi a napot, amely a legboldogabb férfivá teszi őt a világon. De Collins visszatérése Hertfordshire-be már nem szerzett örömet Mrs. Bennetnek. Ellenkezőleg, éppúgy haragudott miatta mint a férje. Mégiscsak furcsa, hogy a tiszteletes Longbournban üti fel a tanyáját, nem pedig a Lucas-lakban; az egész dolog szerfelett kellemetlen és terhes mindnyájuknak. Neki nem kell vendég a házban, amikor oly gyönge az egészsége, különösen nem szerelmes ember, mert annál rosszabb vendég nincs a világon. Mrs. Bennet így dohogott magában, s panaszát csak az a nagyobb bánat tudta elnémítani, hogy Bingley még nem tért vissza Londonból. Jane és Elizabeth is nyugtalankodni kezdett emiatt. Teltek-múltak a napok, és Bingleyről nem jött egyéb hír, mint az, ami futótűzként terjedt el a merytoni társaságban, hogy a tél folyamán nem is jön vissza Netherfieldbe. Mrs. Bennetet felbőszítette ez a pletyka, s egy alkalmat sem mulasztott el, hogy felháborító hazugságnak ne minősítse. Még Elizabeth is félni kezdett - nem attól, hogy Bingley közömbös lenne Jane iránt, hanem hogy nővéreinek sikerül őt távol tartaniok. Küzdött ez ellen a gondolat ellen, mely komolyan fenyegette Jane boldogságát, s oly rossz fényt vetett imádója hűségére, de a gondolat akarata ellenére is gyakran visszatért. A két szívtelen nővér és az erős akaratú barát közös mesterkedése, s hozzá még Miss Darcy szépsége és a londoni szórakozások - Elizabeth attól félt, hogy mindez túlságosan próbára teszi Bingley szerelmét. Jane még jobban szenvedett a bizonytalanságtól, mint Elizabeth, de bármit érzett is, gondosan szívébe zárta, s kettőjük között ez a kérdés sohasem került szóba. Anyját nem korlátozta ilyen tapintat, s ezért ritkán múlt el egy óra, hogy ne beszélt volna Bingleyről, ne mondta volna, milyen türelmetlenül várja, sőt Jane-től azt a vallomást szerette volna hallani, hogy ő sem tudná megbocsátani Bingleynek, ha nem térne vissza. Jane szelíd és kiegyensúlyozott természete kellett hozzá, hogy nagyobb izgalom nélkül tudja elviselni az ilyen támadásokat. Hétfőhöz két hétre Collins pontosan beállított, de Benneték már nem fogadták oly szívesen, mint bemutatkozó látogatása alkalmával. Ő azonban sokkal boldogabb volt, semhogy sokat törődött volna figyelmességükkel; a család szerencséjére vőlegényi kötelességei nagyrészt mentesítették őket társaságától. A nap java részét a Lucas-lakban töltötte, s néha olyan későn jött vissza Longbournba, hogy már csak bocsánatot kérhetett elmaradásáért, mielőtt a család aludni tért. Mrs. Bennet igazán siralmas állapotban volt. A legkisebb célzás az eljegyzésre, a végsőkig felingerelte, pedig bárhová is ment, erről beszélt mindenki. Miss Lucast már látni sem bírta. Irigykedő borzadással tekintett rá, mint a ház jövendő úrnőjére. Ha Charlotte látogatóba jött, Mrs. Bennet ebből azt következtette, hogy máris birtokon belül érzi magát; ha pedig sugdolóztak Collinsszal, meg volt győződve, hogy a longbourni házról tárgyalnak, hogyan fogják őt meg leányait kikergetni, mihelyt Mr. Bennet lehunyja a szemét. Minderről keservesen panaszkodott férjének. - Majd megszakad a szívem - mondta az asszony -, ha arra gondolok, hogy Charlotte Lucas fog parancsolgatni ebben a házban! Nekem kelljen kimenni innen, és megérnem, hogy ő foglalja el itt a helyemet! - Drágám ne forgasson a fejében ilyen komor gondolatokat! Hátha jobban üt ki a dolog. Hiszen az a remény is megvan, hogy én élem túl magát. Mrs. Bennet ezt sem találta nagyon vigasztalónak, ezért nem is felelt, hanem tovább panaszkodott: - Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az övék legyen az egész birtok. Ha nem volna az a kikötés a végrendeletben, nem is bánnám. - Mit nem bánna? - Nem bánnék én semmit az égvilágon. - Adjunk hálát az égnek, hogy megőrizte magát az ilyen érzéketlenségtől. - Semmiért sem lehetek hálás, Mr. Bennet, ami a végrendelettel függ össze. Hogy lehetett valaki olyan lelketlen, hogy a saját lányait kizárja az örökségből, ezt sehogyan sem tudom megérteni... méghozzá Collins kedvéért! Miért éppen ő kapja meg a birtokot és nem más? - Magára bízom, hogy ezt eldöntse - mondta Mr. Bennet.
KÖNYV:
• II
III |
23. FEJEZET