|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I •
III
Miss Bingley levele megjött, s eloszlatott minden kétséget. Mindjárt az első mondatában közölte elhatározásukat, hogy a telet valamennyien Londonban fogják tölteni, s a levél azzal végződött, mennyire sajnálja az öccse, hogy elutazása előtt nem tehette tiszteletét hertfordshire-i barátainál. Oda minden remény, végképp oda, s mikor Jane végre erőt gyűjtött, és gondosan átolvasta a levelet, kevés vigasztalást talált benne írójának fennen hangoztatott szeretetén kívül. A levél java része dicshimnusz volt Miss Darcyról. Caroline újra kiemelte összes vonzó tulajdonságát, ujjongva dicsekedett, hogy barátságuk egyre jobban elmélyül, sőt megjósolta, hogy hamarosan megvalósulnak azok az óhajai, amelyekről előző levelében beszámolt. Örömmel újságolta azt is, hogy fivére Darcynál lakik, és elragadtatva írta, milyen új bútorokat készül beszerezni a házigazda. Elizabeth, akivel Jane rögtön közölte a levél tartalmát, szótlan felháborodással hallgatta végig. Két érzés küzdött szívében: aggodalom nővére miatt és harag a többiek ellen. Caroline állítását, hogy öccsének Miss Darcy tetszik, nem volt hajlandó elhinni. Éppoly kevéssé kételkedett, mint azelőtt, hogy Bingley szívből szereti Jane-t; de bármennyire kedvelte is mindig a fiatalembert, most harag, sőt szinte megvetés fogta el, ha Bingley puha természetére, a szilárd jellem hiányára gondolt, amely kiszolgáltatta barátai mesterkedésének, és arra vitte, hogy szeszélyes kívánságaiknak feláldozza boldogságát. Még hagyján, ha csak a maga boldogságát áldozza fel - teheti, tegye kockára, ha kedve tartja; de Jane boldogságáról is szó van, s Bingleynek ezt tudnia kell. Egyszóval olyan kérdés ez, amin sokat töpreng az ember, de hiába. Elizabeth másra nem is tudott gondolni: akár elhalványult Bingley szerelme, vagy barátai beavatkozása fojtotta el, akár megérezte Jane vonzalmát, akár elkerülte a figyelmét - bárhogyan áll is a dolog, ez csak Bingley megítélésénél különbség, Jane helyzetén nem változtat semmit; az ő lelki nyugalma így is, úgy is fel van dúlva. Egy-két nap eltelt, míg Jane szólni mert érzelmeiről Elizának; mikor azonban Mrs. Bennet a szokottnál is ingerlékenyebben nyilatkozott Netherfieldről és a gazdájáról, s végre magukra hagyta lányait, Jane nem tudta magát tovább türtőztetni: - Ó! Ha drága anyánk jobban tudna uralkodni magán! Fogalma sincs róla, mennyi fájdalmat okoz nekem azzal, hogy folyton róla beszél. De nem akarok zúgolódni, már nem tarthat sokáig. Elfelejtjük őt, s minden úgy lesz, mint régen. Elizabeth hitetlenül és aggódva pillantott nővérére, de nem szólt semmit. - Nem hiszel nekem - kiáltott fel Jane, kissé elpirulva -, pedig nincs rá okod! Úgy fogok rá emlékezni, mint a legkedvesebb ismerősömre - de ennyi az egész. Nincs mit reméljek, nincs mitől féljek, őt pedig nem vádolhatom semmivel. Hála istennek, hogy legalább ez a gondolat nem bánt. Csak egy kis idő kell még, próbálom megemberelni magam. Csakhamar szilárdabb hangon hozzátette: - Most is az vigasztal, hogy csak képzelődés ámított engem, s hogy senkinek sem okoztam bajt, csak magamnak. - Drága Jane! - kiáltott fel Elizabeth. - Te túlságosan jó vagy. Az ilyen szelídség és önzetlenség igazán angyali. Nem is tudom, mit mondjak neked. Úgy érzem, sohasem becsültelek eléggé s nem szerettelek úgy, ahogy megérdemled. Jane hevesen tiltakozott a magasztalás ellen, s helyette húga ragaszkodó szeretetét kezdte dicsérni. - Nem - mondta Elizabeth -, ez már nem helyes. Te mindenkit becsületesnek gondolsz, és bánt, ha rosszat mondok bárkiről. Én csak téged látlak tökéletesnek, s te még ez ellen is berzenkedel. Ne félj attól, hogy túlzásba esem, s hogy bitorlom a te jogodat: a jóindulatot mindenki iránt. Nem kell ettől tartanod. Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele, s mindennap erősödik az a hitem, hogy az emberi jellem állhatatlan, s az emberekben akkor sem lehet bízni, ha szilárdnak vagy értelmesnek látszanak. Legutóbb is két ilyen példával találkoztam - az egyikről nem akarok beszélni, a másik Charlotte házassága. Érthetetlen! Bárhogy is nézem a dolgot, nem tudom megérteni! - Drága Lizzym, ne hagyj ilyen érzéseket elhatalmasodni magadban, mert tönkreteszik a boldogságod. Te nem látod be, hogy az emberek helyzete és természete különböző. Gondolj arra, hogy Collins becsületes ember, s hogy Charlotte milyen megfontolt, nyugodt jellemű. Ne feledkezz el arról sem, hogy sok testvére van, s a házasság anyagilag igen kedvező, végül pedig hidd el, valamennyiünk kedvéért, hogy valami szeretet- és becsülésfélét érez az unokabátyánk iránt. - A te kedvedért szinte bármit hajlandó volnék elhinni, de ebből senki másnak nem lenne haszna. Ha azt gondolnám, hogy Charlotte szereti a tiszteletest, akkor az eszéről lenne még rosszabb véleményem, mint most a szívéről. Drága Jane, Collins öntelt, nagyképű, korlátolt, ostoba ember: te ezt éppen olyan jól tudod, mint én. Azt is érezned kell, mint nekem, hogy nem lehet rendes gondolkozású az a nő, aki feleségül megy hozzá. Nem kelhetsz a védelmére, még ha Charlotte Lucasnak hívják is. Egy személy kedvéért nem másíthatod meg a becsületesség és az erkölcs értelmét, s nem győzheted meg önmagadat vagy engem arról, hogy az önzés egyértelmű a megfontolással, vagy hogy a veszély iránti érzéketlenség legjobb biztosítéka a boldogságnak. - Úgy érzem, túlságosan keményen ítéled meg mindkettőjüket - felelte Jane -, s remélem, erre magad is rá fogsz jönni, ha majd boldognak látod őket. De ebből már elég. Te valami egyébre is céloztál: két példát hoztál fel. Célzásodat nem lehet félreérteni, de nagyon kérlek, drága Lizzy, ne bánts meg engem azzal, hogy őt hibáztatod, s azt mondod, hogy az eddiginél rosszabb véleménnyel vagy róla. Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy szándékosan bántott meg bennünket. Egy csupa élet fiatalembertől nem várhatjuk, hogy mindig óvatos legyen és körültekintő. Az embert gyakran csak a hiúsága téveszti meg. A nők túlbecsülik a szép szavakat. - És a férfiak gondoskodnak róla, hogy szavaikat a kelleténél komolyabban vegyék. - Ha szándékosan teszik, nincs rá mentség; de nem hinném, hogy annyi szándékosság van a világon, mint egyesek gondolják. - Távol áll tőlem, hogy Bingley viselkedésében bármilyen szándékosságot lássak - mondta Elizabeth -, de az ember akaratlanul is tehet rosszat s boldogtalanná másokat - a tévedés is sokszor szenvedést okoz. Meggondolatlanság mások érzéseinek semmibevevése vagy az akaraterő hiánya: mennyi baj származhat ezekből! - És te ilyesmivel vádolod őt! - Igen, az akaraterő hiányával. De ha folytatom, rossz néven fogod venni, ha olyanokról mondom meg a véleményem, akiket te nagyon becsülsz. Vágj a szavamba, amíg nem késő. - Látom, megmaradsz amellett, hogy Bingleyt a nővérei befolyásolják. - Igen, a barátjával egyetértésben. - Ezt nem hiszem. Miért próbálnák őt befolyásolni? Csak a boldogságát akarják, s ha ő engem szeret, más nő nem teheti boldoggá. - Már a kiindulásod is téves. A boldogsága mellett sok egyebet is akarhatnak - azt, hogy növelje gazdagságát és rangját, hogy olyan lányt vegyen feleségül, akinek a pénz, az előkelő rokonság és a gőg ad tekintélyt. - Kétségtelenül szeretnék, ha Miss Darcyt választaná felelte Jane -, de talán nemesebb érzésektől indíttatva, mintsem te gondolod. Miss Darcyt sokkal régebben ismerik, mint engem; nem csoda, ha jobban szeretik. De bármi legyen is az ő kívánságuk, nem valószínű, hogy szembehelyezkednének fivérük akaratával. Melyik nővér merné ezt megtenni, hacsak nincs valami súlyos kifogásuk ellenem? Ha azt hinnék, hogy öccsük szeret engem, nem próbálnának bennünket egymástól elválasztani, s ha valóban így érezne, ez nem is sikerülhetne nekik. Te feltételezed, hogy Bingley szerelmes belém, s ezzel mindenkinek helytelen és természetellenes viselkedést tulajdonítasz, engem pedig nagyon boldogtalanná teszel. Ne gyötörj tovább ezzel a gondolattal. Én nem szégyellem, hogy tévedtem - vagy ha bánt is a szégyen, ez csekélység, semmiség ahhoz képest, amit akkor éreznék, ha rosszat kellene gondolnom róla vagy a nővéreiről. Hadd lássam őket a legkedvezőbb fényben, mert így értem meg viselkedésüket a legjobban. Ennek a kívánságnak Elizabeth nem tudott ellentmondani, s Bingley neve ezentúl alig került szóba köztük. Mrs. Bennet tovább csodálkozott és zúgolódott amiatt, hogy Bingley nem tér vissza, s bár ritkán múlt el nap, hogy Elizabeth világosan meg ne magyarázta volna a dolgot, kevés kilátás volt arra, hogy anyja megrökönyödése valaha is alábbhagy. Leánya meg akarta győzni arról, amit maga sem hitt el, hogy Bingley figyelmessége Jane iránt pusztán mindennapi futó tetszésből eredt, s rögtön megszűnt, mihelyt nem látta többé. Mrs. Bennet ezt első hallásra valószínűnek is tartotta, de azért Elizának mindennap elölről kellett kezdenie az egész történetet. Mrs. Bennet legfőbb vigasza az volt, hogy Bingley feltétlenül visszajön nyárra. Mr. Bennet egészen másképp fogta fel a dolgot. - Látom, Lizzy - mondta neki egyszer -, hogy a nővéred reménytelenül szerelmes. Gratulálok neki. Ha már egy leány nem megy férjhez, időnként jól jön neki egy kis boldogtalan szerelem. Lehet rajta merengeni, s a barátnői is tisztelettel néznek rá. Kíváncsi vagyok, mikor kerül rád sor? Nem fogod hagyni, hogy Jane sokáig lepipáljon. Rajta, itt az idő! Elég tiszt van Merytonban, hogy összetörje valamennyi lány szívét a környéken. Mit szólnál például Wickhamhez? Jóképű fickó, és úgy faképnél hagyna, mint a pinty. - Köszönöm a tanácsot, papa, de egy kevésbé kellemes ember is megteszi. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Jane. - Ez igaz - mondta Mr. Bennet -, de mindenesetre vigasztaló tudat, hogy ha ilyesmi történne veled, jó anyádnak friss híranyagot szállíthatnál. Wickham társasága lényegesen hozzájárult, hogy elűzze a komor hangulatot, amely a legutóbbi baljós események következtében telepedett a longbourni család több tagjára. Gyakran voltak a társaságában, s eddigi jó tulajdonságait most az tetőzte be, hogy szíve megnyílt mindenki irányában. Amit eddig csak Elizával közölt: követeléseit Darcyval szemben, s mindazt, amit el kellett tőle szenvednie - ezt most mind közhírré tette, és nyilvánosan megtárgyalta. Mindenki jóleső érzéssel gondolt arra, hogy már akkor is utálta Darcyt, amikor még semmi sem tudódott ki viselt dolgaiból. Csupán Jane volt hajlandó olyan enyhítő körülményeket feltételezni, amelyekről a hertfordshire-i társaság mit sem tud. Szelíd és állhatatos becsületességével mindig elnézést hirdetett, s állhatatosan hangsúlyozta, hogy félreismerhetik Darcyt - de a többiek egytől egyig úgy tekintettek rá, mint a világ leggonoszabb emberére.
KÖNYV:
I •
III |
1. FEJEZET