|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Mr. Bennet vagyona jóformán csak kétezer font évjáradékból állott. Leányait súlyosan érintette az a kikötés, hogy a járadék, férfi örökös hiányában, halála esetén egy távoli rokonra száll; anyjuk vagyona pedig, noha az asszony társadalmi helyzetéhez képest jelentékeny volt, nem pótolhatta az atyai vagyon hiányait. Mrs. Bennet apja ügyvéd volt Merytonban, és négyezer fontot hagyott leányára. Mrs. Bennet nővére egy Philips nevű férfihoz ment feleségül, aki régebben apjuk ügyvédbojtára volt, majd később átvette az irodát; bátyja pedig, egy tisztes kereskedő, Londonban élt. Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, s így könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Hetenként háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy meglátogassák nagynénjüket, és benézzenek egy közeli divatáruboltba. A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is általában a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől. Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezred katonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat. A nagynénjüknél tett látogatások révén most a legérdekesebb értesüléseket szerezték. A lányok ismeretei a tisztek nevére és kapcsolataira vonatkozólag napról napra gyarapodtak. Szálláshelyük nem maradt előttük sokáig titok, végül pedig magukkal a tisztekkel is kezdtek megismerkedni. Mr. Philips valamennyiüket végiglátogatta, s ezzel unokahúgainak addig ismeretlen boldogság forrását nyitotta meg. Egyébről nem is tudtak már beszélni, csak a tisztekről, s Mr. Bingley hatalmas vagyona, melynek puszta említése is fellelkesítette anyjukat, az ő szemükben értéktelenné törpült, ha egy zászlós egyenruhájával hasonlították össze. Egyik reggel is éppen a tisztekről áradoztak. Apjuk végighallgatta őket, majd hidegen megjegyezte: - Ebből a sok összevissza fecsegésből azt veszem ki, hogy ti ketten a legostobább libák vagytok az egész környéken. Régebben is sejtettem ezt, de most már meg vagyok róla győződve. Catherine zavarba jött, és nem válaszolt; Lydia viszont rá sem hederített apjára, hanem tovább rajongott Carter kapitányért, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nap folyamán még találkozik vele, mert a kapitánynak másnap Londonba kell utaznia. - Egészen elképeszt, drágám - mondta Mrs. Bennet -, hogy ilyen könnyen hajlandó ostobának tartani tulajdon gyermekeit. Ha netalán másokéról gondolnék is rosszat, az enyéimet a világ minden kincséért sem becsmérelném. - Remélem, azt is mindig tisztán fogom látni, ha gyermekeim ostobák. - Igen ám, de a mieink egytől egyig nagyon értelmesek. - Örömmel állapíthatom meg, hogy ez az egyetlen dolog, amiben nem értünk egyet. Mindig azt reméltem, hogy nézeteink a legapróbb részletekben is egyezni fognak, de ezen a ponton kissé eltér a véleményem, mert két legifjabb leányunkat szerfelett ostobának tartom. - Drága Bennet, ilyen fiatal leányoktól nem várhatja el, hogy olyan okosak legyenek, mint az apjuk vagy az anyjuk. Ha annyi idősek lesznek, mint mi, bizonyára ők sem fognak többé katonatisztekre gondolni. Emlékszem, volt idő, amikor nekem is nagyon tetszett a piros zubbony - szívem mélyén még ma is tetszik. És ha egy elegáns fiatal ezredes, öt-hatezer font évi jövedelemmel, megkérné az egyik lányomat, bizony nem mondanék nemet. Milyen jól festett Forster ezredes a minap a Sir Williamék estélyén az egyenruhában! - Mama! - kiáltott fel Lydia. - A néni azt meséli, hogy Forster ezredes és Carter kapitány már nem jár oly gyakran Miss Watsonhoz, mint eleinte: mostanában sokszor látja őket Clarke könyvesboltjában vásárolni. Mrs. Bennet nem felelhetett, mert az inas lépett be, és levelet adott át Miss Bennetnek Netherfieldből, jelentve, hogy a küldönc válaszra vár. Mrs. Bennet szeme ragyogott az örömtől, s míg leánya a levelet olvasta, kérdésekkel halmozta el: - Mondd hát, Jane, ki az? Mit ír? Mit akar Mr. Bingley? Jaj, Jane, siess már, mondd el, siess, szívem, hadd halljuk! - Miss Bingley írta - mondta Jane, és felolvasta a levelet: Kedves barátnőm, Igaz barátnője - A tisztekkel! - kiáltott fel Lydia. - A nénink egy szót sem szólt erről! - Nem vacsoráznak otthon! Elég baj az - mondta Mrs. Bennet. - Megkaphatom a kocsit? - kérdezte Jane. - Nem, szívem, jobb lesz, ha lóháton mégy, mert esőre áll az idő, s ha esik, ott kell maradnod éjszakára. - Nem is rossz eszme, mama - jegyezte meg Elizabeth -, ha biztosra vehetné, hogy Jane-t nem küldik haza a kocsijukon. - Ó, de Mr. Bingley hintóján bizonyára az urak mentek Merytonba, Hurstéknek pedig nincs lovuk, amit befogathatnának. - Sokkal szívesebben mennék kocsin. - De szívem, gondold meg, apád nem nélkülözheti a lovakat. Szüksége van rájuk a gazdaságban, ugye, Bennet? - Sokkal gyakrabban van szükségem a lovakra a gazdaságban, mint ahogy megkaphatom őket. - De ha ma megkapja, papa - mondta Elizabeth -, akkor anyám eléri a célját. Mr. Bennet végül is engedett az erőszakos rábeszélésnek, és kijelentette, hogy szüksége van a lovakra. Jane-nek tehát lóháton kellett látogatóba mennie. Anyja a kapuig kísérte, és vidáman jósolgatta, hogy rossz idő lesz. Reményei be is teljesedtek: Jane nem juthatott még messzire, amikor megeredt a zápor. Húgai aggódtak miatta, de anyja magánkívül volt örömében. Egész este szünet nélkül szakadt az eső; Jane valóban nem tud hazajönni. - Mit szóltok, milyen remek ötlet! - ismételgette Mrs. Bennet, mintha az esőt is ő rendelte volna meg. Ügyes tervének szerencsés következményei azonban csak másnap reggel bontakoztak ki. Alig fejezték be a reggelit, amikor egy szolga Netherfieldből ezt a levelet hozta Elizabethnek: Drága Lizzym, Szerető testvéred stb. - Nos, drágám - mondta Mr. Bennet, miután Elizabeth felolvasta a levelet -, ha leánya most valami veszélyes betegséget kap, amibe bele is halhat, vigasztalásul szolgálhat az, hogy Mr. Bingley után szaladt, mégpedig a maga utasítására. - Ó, dehogyis kell félni, hogy meghal! Az ember nem hal bele egy kis megfázásba. Majd vigyáznak rá - addig jó neki, amíg ott van. Meg is látogatnám, ha megkaphatnám a kocsit. Elizabeth komolyan aggódott, és mindenáron látni akarta nővérét, ha nincs is kocsi; mivel azonban lovagolni nem tudott, csak gyalog mehetett Netherfieldbe. Ezt az elhatározását be is jelentette. - Megőrültél! - csattant fel az anyja. - Ilyesmire gondolni ebben a rettenetes sárban! Mire odaérsz, olyan csatakos leszel, hogy senki előtt nem mutatkozhatsz. - Jane előtt mindenesetre mutatkozhatom, egyebet nem akarok. - Mondd, Lizzy, ez nem akar célzás lenni, hogy fogassak be? - kérdezte az apja. - Szó sincs róla. Én nem félek egy kis gyaloglástól. Netherfield mindössze három mérföldnyire van; ez nem távolság, ha nyomós ok van a látogatásra. Vacsorára itthon leszek. - Bámulom vállalkozó kedvedet és segítőkészségedet - jegyezte meg Mary -, de az ösztönös érzelmeket az észnek kell kormányoznia. Véleményem szerint az igyekezet álljon mindig arányban a szükséggel. - Merytonig mi is veled megyünk - mondta Catherine és Lydia. Elizabeth elfogadta ajánlatukat, s a három nővér együtt indult útnak. - Ha kilépünk, talán láthatjuk még Carter kapitányt is elutazása előtt - mondta Lydia útközben. Merytonban elváltak egymástól. A két fiatalabbik nővér az egyik tiszti asszony lakására ment, Elizabeth pedig egyedül folytatta útját. Gyors lépésben vágott át a szántóföldeken, türelmetlen sietséggel ugrált keresztül pocsolyákon és kerítésátjárókon, míg végre megpillantotta a netherfieldi kastélyt; sajgott a bokája, a harisnyája sáros lett, arca tüzelt, annyira kimelegedett a fárasztó gyaloglásban. Bevezették az egyik szobába, ahol Jane kivételével az egész társaság éppen reggelinél ült; váratlan megjelenése mindnyájukat meglepte. Mrs. Hurst és Miss Bingley alig akarták elhinni, hogy ilyen korán, ilyen komisz időben már három mérföldet gyalogolt, méghozzá teljesen egyedül. Elizabeth érezte, hogy emiatt megvetik. De a két nővér mégis igen udvariasan fogadta, fivérük modorában pedig több volt az udvariasságnál: jóindulat és szívből jövő kedvesség. Darcy keveset beszélt, Mr. Hurst pedig egy szót sem szólt. Darcy egyrészt gyönyörködött a lány gyaloglástól kipirult arcában, másrészt azon tanakodott, indokolt volt-e, hogy ilyen messziről egyedül eljöjjön. Mr. Hurstnek csak a reggeli járt az eszében. Elizabeth nővére iránt érdeklődött, de nem kapott kedvező választ. Jane rosszul aludt, most fenn van ugyan, de nagyon lázas, és nem hagyhatja el a szobát. Elizabeth örült, hogy rögtön felvezették hozzá, Jane pedig boldog volt, mikor húgát megpillantotta. Csak azért nem írta meg neki, mennyire vágyódik látogatása után, mert nem akarta megijeszteni vagy fárasztani. A beszéd azonban nehezére esett, s amikor Miss Bingley magukra hagyta őket, alig mondott egyebet, mint hogy milyen hálás a háziaknak rendkívül kedves bánásmódjukért. Elizabeth szótlanul tett-vett a szobában. Reggeli után a Bingley nővérek ismét megjelentek; Elizabeth maga is kezdte őket megkedvelni, amikor látta, mennyi szerető gondoskodással veszik körül nővérét. Megjött a patikárius, megvizsgálta a beteget, kijelentette, hogy erősen meghűlt (ezt már úgyis tudták), s hogy vigyázni kell, nehogy a baj elhatalmasodjék rajta; ezért azt ajánlotta Jane-nek, feküdjön vissza az ágyba, amíg orvosságot nem hoz neki. Jane rögtön megfogadta a tanácsát, mert a lázas tünetek erősödtek, s kínzó fejfájás gyötörte. Elizabeth egy pillanatra sem hagyta el a szobát, s a Bingley nővérek is szinte mindig ott tartózkodtak; a férfiak távollétében más dolguk nem is volt. Mikor hármat ütött az óra, Elizabeth úgy érezte, haza kell indulnia, s ezt kelletlenül meg is mondta. Miss Bingley felajánlotta a hintót, amelyet Elizabeth kis rábeszélés után el is fogadott volna, de Jane annyira szívére vette húga távozását, hogy Miss Bingley kénytelen volt a kocsi helyett más ajánlatot tenni Elizának: meghívta, maradjon egyelőre Netherfieldben. Elizabeth hálás szavakkal fogadta el a meghívást. Longbournba inast küldtek, hogy értesítse a családot elhatározásáról, és hozzon magával néhány napra való ruhaneműt.
KÖNYV:
• II
III |
7. FEJEZET