|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
• II
III
Elizabeth másnap elmesélte nővérének, mit tudott meg Wickhamtől. Jane meglepetve és bánkódva hallgatta. Alig tudta elhinni, hogy Darcy ennyire érdemtelen Bingley barátságára, de arra sem vitte a természete, hogy kétségbe vonja egy olyan szeretetre méltó fiatalember szavahihetőségét, amilyennek Wickham mutatkozott. Az a lehetőség, hogy valóban igazságtalanság érte, meleg rokonszenvet ébresztett benne Wickham iránt; így hát nem maradt más választása, mint hogy jót tételezzen fel mindkettőjükről, megvédje mindkettőjük viselkedését, s véletlennek vagy tévedésnek tulajdonítsa, amit másképpen nem tudott megmagyarázni. - Esküdni mernék - mondta -, hogy mindkettőjüket megtévesztették valami úton-módon, amit elképzelni sem tudunk. Talán olyanok, akiknek érdeke, befeketítették őket egymás előtt. Egyszóval, lehetetlen kitalálnunk az okokat és körülményeket, amelyek elidegenítették őket egymástól, anélkül, hogy egyiküket is hibáztatni kellene. - Tökéletesen igazad van, de most halljuk, drága Jane, mit tudsz mondani azok védelmében, akiknek feltehetőleg érdekükben állt összeveszíteni őket? Védd meg őket is, máskülönben mégis kénytelenek leszünk valakiről rosszat gondolni. - Nevess ki, ha akarsz, mégsem tudsz eltéríteni véleményemtől. Gondold csak meg, drága Lizzy, milyen szégyenletes fényt vet Darcyra, ha így bánik apja kedvencével, azzal, akinek apja megígérte, hogy gondoskodni fog róla. Ilyesmit el sem lehet képzelni. Akiben egy szikrányi emberi érzés van, aki ad valamit a jellemére, az erre képtelen. S lehetséges volna, hogy legbizalmasabb barátai ennyire félreismerjék? Nem, szó sincs róla! - Én magam sokkal könnyebben elhiszem, hogy Bingley megtévesztés áldozata, mint hogy Wickham az ujjából szopta volna azt a történetet, amelyet tegnap este elmondott nekem - neveket, tényeket, mindent gondolkodás nélkül sorolt fel. Ha nem mondott igazat, Darcyn áll, hogy megcáfolja. Különben is Wickham szeméből az igazság beszélt. - Nehéz dolog... szinte kétségbeejtő. Az ember nem tudja mit gondoljon. - Bocsáss meg, én pontosan tudom, mit gondoljak. De Jane csak egy dolgot tudott bizonyosan: ha Bingleyt valóban megtévesztették, mennyit kell majd szenvednie, amikor az egész ügy nyilvánosságra kerül. A két leány eddig a kertben beszélgetett, most azonban behívták őket a házba, mert látogatók érkeztek, köztük olyanok is, akikről éppen szó volt. Bingley és nővérei jöttek el, hogy személyesen hívják meg őket a régóta várt netherfieldi bálra, amelyet a következő keddre tűztek ki. A Bingley nővérek igen örültek, hogy viszontláthatják kedves barátnőjüket, akivel - ahogy mondták - már ezer éve nem találkoztak, s többször megkérdezték, mivel töltötte idejét, amióta nem látták egymást. A család többi tagját alig méltatták figyelemre, Mrs. Bennetet, amennyire tudták, elkerülték. Elizához keveset szóltak, a többiekhez egy szót sem. Hamarosan el is köszöntek, oly hirtelen pattanva fel székükről, hogy öccsük elcsodálkozott, s oly sietve távoztak, mintha a háziasszony udvariaskodása elől menekülnének. A család valamennyi nőtagja a legkellemesebb érzésekkel tekintett a netherfieldi bál elé. Mrs. Bennet úgy fogta fel a bált, hogy azt legidősebb leánya tiszteletére rendezik, s különösen hízelgett neki, hogy Mr. Bingley nem szertartásos meghívón, hanem személyesen hívta meg őket. Jane arról ábrándozott, milyen boldog estét fog tölteni két barátnője társaságában s figyelmes fivérükkel. Elizabeth annak örült, hogy sokat fog táncolni Wickhammel, s hogy Darcy arca és viselkedése mindent igazolni fog. Catherine és Lydia nem egy bizonyos eseménytől vagy egy meghatározott személytől vártak boldogságot, bár a fél estét, mint Eliza, ők is Wickhammel szerették volna áttáncolni; de az ő szemükben nem Wickham volt az egyetlen kívánatos partner - ha már bálba mennek, legyen az igazi bál. Még Mary is kijelentette a család előtt, hogy semmi kifogása nincs a táncmulatság ellen. - Nekem elég, ha a délelőttjeim rendelkezésemre állnak - mondta. - Nem tekintem áldozatnak, ha időnként részt veszek egy-egy esti mulatságon. Az ember nem zárkózhatik el a társas élet követelményei elől, s én azok közé számítom magam, akik mindenki számára kívánatosnak tartják az üdülés és szórakozás rövid időszakait. Elizabeth ok nélkül nemigen beszélgetett Mr. Collinsszal, de most magas jókedvében nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, elfogadja-e Mr. Bingley meghívását, s ha elfogadja, részt fog-e venni az esti táncmulatságon. Meglehetősen csodálkozott, mikor azt a választ kapta, hogy a tiszteletesnek e tekintetben semmiféle aggálya nincs, s hogy egyáltalán nem fél az érsek vagy Lady Catherine dorgálásától, ha táncolni volna kedve. - Higgye el, távolról sem osztozom abban a nézetben - jelentette ki -, hogy ilyen házibál, amelyet egy jellemes fiatalember rendez tiszteletre méltó vendégeinek, bármilyen ártalmas következményekkel járhat. Én magam sem kárhoztatom a táncot, sőt remélem, az est folyamán valamennyi szép húgom megtisztel azzal, hogy karját nyújtja nekem. Mindjárt meg is ragadom az alkalmat, Miss Elizabeth, hogy az első két fordulóra felkérjem, bízva abban, hogy Jane húgom méltányolni fogja indokaimat, s jelen felkérésemet nem fogja iránta való tiszteletlenségnek tekinteni. Elizabeth úgy érezte, hogy csapdába került. Ezt a két első fordulót Wickhammel akarta táncolni - s most Collinst kapja helyette. S mindezt annak köszönheti, hogy rosszkor volt élénk és kedélyes. De segíteni már nem lehetett. Mr. Wickham boldogságát és az övét is kissé későbbre kellett halasztani, a tiszteletes felkéréséhez pedig jó arcot kellett vágni. Collins gáláns figyelmességének annál kevésbé örült, mert egyebet is sejtett mögötte. Most döbbent rá, hogy nővérei közül Collins éppen őt szemelte ki a hunsfordi lelkészlak úrnőjéül, s hogy az ő feladata lesz a negyedik helyet betölteni a rosingsi kártyaasztalnál, ha ugyan előkelőbb látogatók nem akadnak. Ez a sejtelem csakhamar bizonyossággá érlelődött benne, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy Collins egyre buzgóbban legyeskedik körülötte, s gyakran igyekszik bókot elsütni szellemességéről és élénkségéről. Bájainak ez a hatása inkább meglepetést keltett Elizában, mint örömet, különösen mikor anyja sejtetni kezdte vele, hogy a kilátásban levő házasság az ő szemében rendkívül kívánatos. Elizabeth azonban nem volt hajlandó elérteni a célzásokat, mert tudta jól, bármit is válaszol, ennek csak nagy csetepaté lehet a vége. Mr. Collins talán mégsem kéri meg a kezét, ha pedig megkéri, majd akkor ráérnek veszekedni. Ha Netherfieldben bál nincs, készülődni nem lehet, újra meg újra beszélni sem, s a fiatalabb Bennet lányok most igazán siralmas helyzetben lettek volna, mert a meghívás napjától egészen a bál napjáig állandóan szakadt az eső, úgyhogy egyszer sem sétálhattak át Merytonba. Se nagynéni, se tisztek, se hírek után nem lehetett szaladgálni - még a báli cipőcsokrokat is úgy kellett elhozatni valakivel. Még Elizabeth türelmét is próbára tette az időjárás, mert megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy jobban összebarátkozzék Wickhammel; Kittynek és Lydiának pedig csak a keddi bál tett elviselhetővé egy ilyen pénteket, szombatot, vasárnapot és hétfőt.
KÖNYV:
• II
III |
17. FEJEZET