TARTALOMJEGYZÉK

KÖNYV:   I    II   •  
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   •   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19  

 


III. KÖNYV     9. FEJEZET

Elérkezett az esküvő napja, s Jane és Elizabeth valószínűleg jobban meg voltak illetődve, mint maga a menyasszony. A fiatal pár elé küldték a kocsit X.-be, és ebédidőre várták őket. A két idősebb Bennet lány rettegve nézett jövetelük elé, különösen Jane, aki feltételezte Lydiáról, hogy ugyanazt érzi, amit ő érezne, ha ő lenne a bűnös, és gyötrődve gondolt arra, mit szenvedhet a húga.

Végre megérkeztek. A család a reggelizőszobában gyűlt össze fogadásukra. Mrs. Bennet arca széles mosolyra derült, mikor a kocsi megállt a ház előtt. Mr. Bennet tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt, a leányok szemében aggódó félelem és nyugtalanság ült.

Az előszobában felcsendült Lydia hangja; az ajtó feltárult, s ő berontott a szobába. Anyja odalépett hozzá, megölelte, és kitörő örömmel üdvözölte, majd nyájas mosollyal nyújtott kezet Wickhamnek, aki Lydia után lépett be, s oly túláradó szívvel gratulált mindkettőjüknek, hogy látszott rajta, nem kételkedik boldogságukban.

A fiatalok most Mr. Bennethez fordultak, de a fogadtatás itt már nem volt olyan szívélyes. Mr. Bennet arca még szigorúbbá merevedett, s alig nyitotta ki a száját. Az ifjú pár fölényes biztonsága még jobban felkeltette haragját. Elizabeth csak undort érzett, s még Jane is meg volt botránkozva. Lydia a régi maradt: szilaj, zabolátlan, lármás és arcátlan. Egyik nővérétől a másikhoz fordult, számon kérte a gratulációjukat, s amikor végre mindnyájan leültek, gyorsan, fürkészve körülnézett a szobában, megállapította, hogy egy-két kisebb változást lát, aztán nevetve jelentette ki, hogy bizony már régóta nem járt itt.

Wickhamen éppoly kevés nyoma látszott a zavarnak, mint Lydián, de neki mindig olyan sima volt a modora, hogy ha jelleme és házassága makulátlan, mosolygós, könnyed viselkedése mindenkit elbűvöl e rokoni látogatás alkalmából. Elizabeth nem hitte volna róla eddig, hogy ennyi az önbizalma; de most azzal az elhatározással ült le, hogy a jövőben nem fog határt szabni bármilyen arcátlan ember arcátlanságának. Elizabeth is pirult, Jane is, de annak a két személynek, aki zavarba hozta őket, nem változott a színe.

Társalgásban nem volt hiány. A fiatalasszonynak és édesanyjának szüntelenül pergett a nyelve, Wickham pedig, aki véletlenül Elizabeth mellé került, környékbeli ismerősei iránt érdeklődött, oly fesztelen jókedvvel, hogy Elizabeth egyáltalán nem tudott hasonló hangnemben válaszolni. Úgy látszott, mintha Wickhamnek és Lydiának mindenről a legjobb emlékeik volnának. Semmit nem bántak meg, s Lydia önszántából olyan témára terelte a szót, amelyre nővérei a világért sem mertek volna célozni.

- Ha arra gondolok, hogy három hónapja mentem el innen! - kiáltotta. - Esküszöm, mintha csak két hete lenne, pedig mi minden történt azóta! Te jó isten! Ha valaki azt mondta volna, hogy mint férjes asszony jövök ide vissza! Pedig én gondoltam rá, milyen muris lenne, ha mégis sikerül!

Apja felemelte tekintetét, Jane zavarba jött. Elizabeth pedig sokatmondó pillantással nézett húgára. De Lydia sohasem látott és hallott meg olyat, amiről nem akart tudomást szerezni, s most is vidáman folytatta:

- Mondja, mama, tudják legalább az itteniek, hogy ma volt az esküvőm? Én attól féltem, hogy nem tudják, s amikor útközben utolértük William Goulding kocsiját, én bizony tudtára akartam adni... leengedtem hát az ablakot, lehúztam a kesztyűmet, és odatettem a kezem az ablakrámára, hadd lássa az ujjamon a jegygyűrűt... közben bólogattam és mosolyogtam, ahogy csak tudtam.

Elizabeth nem bírta tovább. Felállt, és kiszaladt a szobából, s csak akkor jött vissza, amikor hallotta, hogy az előszobán keresztül átmennek az ebédlőbe. De még így is látta, amint Lydia nagy ünnepélyesen édesanyja jobbjához kerül, aztán így szól legidősebb nővéréhez:

- Nos, Jane, a te helyed most engem illet, te pedig lejjebb ülsz, mert én vagyok a férjes asszony.

Nem volt semmi remény, hogy Lydiát idővel elfogja az a szemérmes zavar, melynek kezdettől fogva nyomát sem lehetett felfedezni benne. Egyre fesztelenebb lett és vidámabb. Látni akarta Mrs. Philipset, Lucasékat, valamennyi szomszédos családot, szerette volna mindenki szájából hallani a Mrs. Wickham nevet, ebéd után lement Mrs. Hillhez és a két szobalányhoz, hogy megmutassa a jegygyűrűjét, és eldicsekedjen házasságával.

- Nos, mama - mondta, mikor mindnyájan visszatértek a reggelizőszobába -, hát mit szól az én uracskámhoz? Ugye, bájos ember? Fogadni mernék, a nővéreim mind irigykednek rám - én mégis boldog lennék, ha feleannyi szerencséjük lesz, mint nekem. Miért nem mennek Brightonba, ott lehet jól férjet fogni. Milyen kár, mama, hogy nem jöttek mindnyájan velem.

- Igazad van, szívem; ha tőlem függne, el is mennénk. De drága Lydiám, az már nem tetszik nekem, hogy olyan messzire költöztök. Nem lehet ezen segíteni?

- Nem bizony. De sebaj, nekem nagyon megfelel. Majd eljönnek a papával meg a lányokkal látogatóba. Az egész telet Newcastle-ban töltjük, bizonyára egymást érik ott a bálok, s én majd gondoskodom róla, hogy mindenkinek legyen jó táncosa.

- Jaj, de pompás lenne! - mondta az anyja.

- Ha pedig elutaznak, nálam hagyhatják egy-két nővéremet. Megígérem, férjhez adom őket, mielőtt még vége lesz a télnek.

- Köszönöm, hogy rólam is gondoskodni akarsz - mondta Elizabeth -, de a te férjfogási módszered nincs nagyon az ínyemre.

A látogatók csak tíz napot tölthettek Longbournban. Wickham még Londonban megkapta kinevezését, s két hét múlva jelentkeznie kellett ezredénél.

A családban egyedül Mrs. Bennet sajnálta, hogy ily rövid ideig maradnak. Alaposan ki is használta az időt, mindenüvé elvitte a lányát látogatóba, és ő is sűrűn hívott vendégeket. A vendégeskedésnek az egész család örült - a gondolkodó fejűek még jobban irtóztak a bizalmas családi együttestől, mint az üresfejűek.

Wickham vonzalma Lydia iránt pontosan olyan volt, amilyennek Elizabeth képzelte: jóval langyosabb, mint Lydia érzései. Elizának alig kellett újabb megfigyeléseket gyűjtenie, mert már a dolgok természetéből tudta, hogy a szöktetés igazi oka Lydia heves szenvedélye, sokkal inkább, mint Wickhamé. Miért is szöktette volna meg a férfi Lydiát, aki iránt nem érzett forró szerelmet, ha nem látja világosan, hogy kényszerhelyzetből kellett menekülnie, s ha már így állt a dolog, miért mondott volna le a csábító alkalomról, hogy egy útitársnővel együtt szökjön?

Lydia valóságos imádattal csüggött rajta.

- Az én drága Wickhamem - ez volt minden második szava. - Kit is lehetne hozzá hasonlítani? Ő ért legjobban mindenhez a világon. Szeptember elsején, mindjárt a szezon első napján, több madarat fog lőni, mint bárki más az országban.

Egy reggel, röviddel megérkezésük után, amikor együtt üldögélt két idősebbik nővérével, Lydia így szólt Elizához:

- Azt hiszem, Lizzy, neked még el sem mondtam, hogyan folyt le az esküvő. Te nem voltál ott, mikor részletesen elmeséltem az egészet a mamának meg a többieknek. Nem is érdekel?

- Nem nagyon - felelte Elizabeth. - Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.

- Jaj, de furcsa vagy! De azért elmondom, hadd halljad te is. Tudod, a St. Clement-templomban esküdtünk, mert Wickham abban az egyházközségben lakott. Megbeszéltük, hogy tizenegyre mindnyájan ott leszünk - én a bácsival meg a nénivel megyek, a többiek pedig a templom előtt várnak ránk. Elérkezett a hétfő reggel... képzelheted, milyen izgatott voltam! Féltem, hogy valami közbejön, s akkor meg kell bolondulnom. És mialatt öltözködtem, egész idő alatt ott állt mellettem a néni, szónokolt és papolt, mintha valami prédikációs könyvből olvasna fel. Igaz, hogy csak minden tizedik szavát hallottam, mert képzelheted, másra nem tudtam gondolni, csak az én drága Wickhamemre. Egyre az járt a fejemben, hogy a kék kabátját veszi-e fel az esküvőre. Végre a szokott időben, tízkor nekiültünk a reggelinek - azt hittem, sohasem lesz már vége. Mellesleg meg kell neked mondanom, hogy a bácsi meg a néni borzasztó kellemetlenül viselkedtek egész idő alatt, amíg a vendégük voltam. Akár hiszed, akár nem, egyetlenegyszer se tettem ki a lábam a házból, pedig két hetet töltöttem náluk. Egyszer sem vittek társaságba, mulatságba, sehová. Igaz, hogy London elég unalmas ilyenkor, de a Kis Színház nyitva volt. De hogy folytassam, éppen értünk jött a kocsi, amikor a bácsit üzleti ügyben elhívták ahhoz a rettenetes Mr. Stone-hoz. Tudod, ha egyszer összedugják a fejüket, annak soha sincsen vége. Úgy megijedtem, azt sem tudtam, mit csináljak, hiszen a bácsi volt a násznagyom, és ha elkésünk, aznap már fuccs az esküvőnek. De szerencsére tíz perc múlva visszajött, s akkor mind felültünk a kocsira. Csak később jutott eszembe, hogy a bácsi nélkül sem kellett volna elhalasztani az esküvőt, mert Mr. Darcy éppolyan jól megtette volna.

- Mr. Darcy! - ismételte Elizabeth elképedve.

- Igen, ő, tudod, úgy volt, hogy ő meg Wickhammel jön. Szent isten! Mit is mondtam! Erről nem lett volna szabad szólnom egy szót sem. A szavamat adtam rá! Mit fog Wickham szólni? Annyira titokban akarták tartani!

- Ha olyan nagy titok - mondta Jane -, ne beszélj róla többet. Nem kell félned, nem faggatlak tovább.

- Nem bizony - tette hozzá Elizabeth, pedig égett a kíváncsiságtól -, mi nem fogunk kikérdezni.

- Hála és köszönet - mondta Lydia -, mert ha kérdeznétek, én biztosan mindent kifecsegnék, és akkor Wickhammel gyűlne meg a bajom.

Ez felhívás volt a további kérdezősködésre, s Elizabeth csak úgy küzdhette le kíváncsiságát, hogy kiszaladt a szobából.

De lehetetlen, hogy ne tudjon semmit egy ilyen fontos kérdésről; vagy legalábbis lehetetlen, hogy ne próbáljon értesülést szerezni. Darcy ott volt a húga esküvőjén! Olyan helyen és olyan emberek között, ahol látszólag semmi keresnivalója, ahová semmi sem csábíthatta. Egymást űzték agyában a vad és képtelen feltevések, hogy mit jelenthet ez - de egyik magyarázattal sem volt megelégedve. Ami legjobban kielégítette volna, mert a legnemesebb fényben tüntette fel Darcy viselkedését, az látszott a legkevésbé valószínűnek. Nem bírta tovább ezt a bizonytalanságot, gyorsan papírt vett elő, és rövid levelet írt nagynénjének, magyarázatot kérve Lydia elejtett szavairól, ha ez nem sérti a kötelező titoktartást.

Meg fogja érteni, kedves néném, mennyire gyötör a kíváncsiság, hogy mit kereshetett maguk között ilyen alkalommal az az úr, akit egyikünkhöz sem fűz rokoni kapcsolat, sőt aki többé-kevésbé idegen családunkban. Nagyon kérem, írjon azonnal, és világosítson fel - ha ugyan nincsenek nagyon nyomós okok a titoktartás mellett, ahogyan Lydia arra célzott. Ebben az esetben bele kell törődnöm, hogy a dolog homályban marad.

- Nem mintha valóban beletörődnék - tette hozzá magában Elizabeth, miközben összehajtotta a levelet -, és biztosíthatlak, kedves néni, ha nem mondod meg nekem egyenesen, akkor cselhez és fortélyhoz fogok folyamodni, de megtudom.

Jane kényes becsületérzése nem engedte meg, hogy négyszemközt szóba hozza Elizának Lydia elejtett megjegyzését. Elizabeth örült ennek - amíg kiderül, kap-e kielégítő választ érdeklődésére, senkivel sem osztotta volna meg szívesen gondolatait.

 


KÖNYV:   I    II   •  
FEJEZET:   1   2   3   4   5   6   7   8   •   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19