|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Másnap reggel az egész társaság reménykedve várta Mr. Bennet levelét, de megjött a posta, s egy árva sort sem hozott tőle. Családja tudta, hogy rendes körülmények között hanyag és késedelmes levélíró, de azt remélték, hogy ilyen esetben megembereli magát. Arra kellett hát következtetniök, hogy nincs semmi jó híre számukra, de még ezt is szerették volna bizonyosan tudni. Mr. Gardiner csak a postát várta meg, utána rögtön útnak indult. Az ő elutazása után mindenesetre számíthattak arra, hogy ezentúl állandóan értesülnek a fejleményekről. Nagybátyjuk megígérte a búcsúzásnál, hogy ráveszi Mr. Bennetet, térjen vissza Longbournba, amint lehet. Mrs. Bennet nagyon megörült, mert az ő szemében ez volt az egyetlen biztosíték, hogy férjét nem fogják párbajban megölni. Úgy volt, hogy Mrs. Gardiner még néhány napig Hertfordshire-ben marad gyermekeivel, mert azt gondolta, hogy jelenléte hasznos lehet unokahúgainak. Velük együtt ápolta és gondozta Mrs. Bennetet, s derűssé tette szabad óráikat. Másik nagynénjük is gyakran eljárt hozzájuk, azzal a kimondott szándékkal, hogy lelket önt beléjük; mivel azonban mindig újabb híreket hozott Wickham tékozló és feslett életmódjáról, ritkán ment el anélkül, hogy unokahúgait ne hagyta volna még csüggedtebb hangulatban. Egész Meryton azon igyekezett most, hogy befeketítsék azt az embert, akit három hónappal előbb szinte földre szállt angyalként ünnepeltek. Kiderítették, hogy minden boltosnak tartozik, szerelmi ügyeit egytől egyig a nőcsábítás rangjára emelték, s az a hír járta, hogy minden szatócs családja érdekelve van ebben. Mindenki kijelentette, hogy Wickham a leggonoszabb fiatalember a világon, s mindenki felfedezte, hogy őt sohasem tévesztette meg látszólagos jósága. Elizabeth ugyan a felét sem hitte el a mendemondának, de ez is elég volt ahhoz, hogy még bizonyosabbnak tekintse Lydia vesztét; sőt Jane is, aki még kevesebbet hitt el a híresztelésekből, majdnem reménytelennek látta a helyzetet, annyival is inkább, mert ha csakugyan Skóciába mentek - s Jane sohasem tett le eddig teljesen a reményről -, most már itt az ideje, hogy hírt kapjanak tőlük. Mr. Gardiner vasárnap utazott el Longbournból; kedden a felesége levelet kapott tőle, amelyben közölte, hogy megérkezése után rögtön felkereste sógorát, és rávette, hogy költözzön hozzájuk a Gracechurch Streetre. Mr. Bennet már előzőleg járt Epsomban és Claphamben, de nem kapott semmiféle kielégítő felvilágosítást. Most sorra akarja járni London összes nagyobb szállodáit, abban a hitben, hogy a szökevények megérkezésük után, mielőtt még lakást szereztek, egy ilyen fogadóban szállhattak meg. Ő maga nem vár semmi eredményt ettől a lépéstől, mivel azonban sógora a fejébe vette, szívesen segít neki. Hozzátette, hogy Mr. Bennet jelenleg semmi áron sem akar elutazni Londonból, s megígérte, hogy rövidesen megint ír. A levél végén ez az utóirat állt: Írtam Forster ezredesnek, és megkértem, lehetőleg tudja meg a fiatalember barátaitól az ezredben, vannak-e Wickhamnek rokonai vagy ismerősei, akik esetleg tudnák, hogy Londonnak melyik részében rejtőzik. Ha ilyen személyhez fordulhatnánk és ilyen útbaigazítást nyerhetnénk tőle, ez döntő fordulatot jelenthet. Pillanatnyilag nincs semmi támpontunk. Forster ezredes bizonyára mindent megtesz, hogy kezünkre járjon. De újból meggondolva a dolgot, talán Lizzy is meg tudná mondani, jobban, mint bárki; Wickhamnek milyen rokonai vannak még életben? Elizabeth rögtön tudta, miért hivatkozik rá a nagybátyja mint tekintélyre, noha nem állt módjában olyan kielégítő felvilágosítást adni, amilyet a megtisztelő bizalom megérdemelt. Sohasem hallott Wickham rokonairól, apját és anyját kivéve, akik már régen meghaltak. Lehetséges azonban, hogy egyik-másik tiszttársa többet tud, s bár Elizának nem voltak vérmes reményei, mégis kíváncsian várta a válaszukat. Longbournban most minden nap a gyötrő aggodalmak napja volt, a leggyötrelmesebb percek pedig azok, amikor a postát várták. A levelek érkezése: ez jelezte minden reggel a türelmetlenség tetőpontját. Akár jó a hír, akár rossz, csak levél útján jöhet, s minden egyes naptól azt várták, hogy fontos újságot hoz. De mielőtt Mr. Gardiner újra írt volna, levél érkezett apjuk címére, máshonnan, mégpedig Collinstól. Mivel Jane utasítást kapott, hogy bontson fel minden levelet, amely apja távollétében az ő nevére jön, ezt is elolvasta; Elizabeth pedig, aki tudta, milyen fura leveleket szokott Collins írni, Jane válla felett nézett bele, úgy olvasta végig. A levél így hangzott: Kedves Uram! Rokoni kapcsolatunk és élethivatásom egyaránt arra indít, hogy részvétemet fejezzem ki az Önt ért súlyos csapás miatt, melyről tegnap értesültünk egy hertfordshire-i levélből. Legyen meggyőződve, Kedves Uram, hogy Mrs. Collins és magam is őszintén együtt érzünk Önnel és nagyra becsült családjával jelen megpróbáltatásukban, amely annál keservesebb, mivel okait az idő múlása sem tudja megszüntetni. Részemről ne hiányozzék semmi intelem, amely enyhítheti a kemény sorscsapást, vagy vigaszt nyújthat olyan helyzetben, amelynél fájdalmasabb nem sújthat szülői szívet. Leányának halála ehhez képest valóságos áldás lett volna. És a dolog annál sajnálatosabb, mert - mint drága Charlotte-omtól értesülök - joggal tételezhető fel, hogy leányuk szabados viselkedése vétkes kényeztetésből fakadt, bár hajlandó vagyok azt hinni - s ez szolgáljon vigasztalásul Önnek és nejének -, hogy leánya természettől fogva romlott hajlamú, máskülönben nem követett volna el ilyen szörnyűséget ily zsenge korban. Bárhogyan áll is a dolog, Önöket mélységes sajnálat illeti meg, s e nézetemben nemcsak Mrs. Collins osztozik, hanem Lady Catherine és leánya is, akiknek elmondtam a történetet. Velem együtt ők is attól tartanak, hogy egyik leányának ballépése hátrányosan fogja befolyásolni a többiek sorsát, mert - amint ezt Lady Catherine kegyesen megjegyezte - vajon ki fog rokoni kapcsolatot keresni ilyen családdal? S ez a megfontolás engem is arra indít, hogy fokozott megelégedéssel gondoljak vissza múlt év novemberének egy bizonyos eseményére, mely ha másként ütött volna ki, most nekem is részt kellene vállalnom az Önök bánatában és szégyenében. Fogadja meg tehát tanácsomat, Kedves Uram, leljen vigasztalást, vesse ki örökre szívéből méltatlan gyermekét, hadd viselje egymaga förtelmes vétkének következményeit. Maradok, Kedves Uram stb., stb. Mr. Gardiner csak akkor írt újra, amikor már választ kapott Forster ezredestől, de akkor sem tudott semmi kedvező hírt közölni. Úgy látszott, Wickhamnek nincs egyetlen rokona sem, akivel érintkezik, az pedig bizonyos volt, hogy közeli rokonsága közül senki sincs életben. Régebben sok ismerőse volt, de mióta a katonaságnál szolgált, ezek közül egyikkel sem tartott fenn szorosabb baráti kapcsolatot. Így hát nem került elő senki, aki felvilágosítást tudott volna róla adni. Wickham nemcsak attól félt, hogy Lydia rokonai rátalálnak - zilált anyagi viszonyai is bőséges okot szolgáltattak a titkolózásra. Kiderült ugyanis, hogy igen tekintélyes összegű kártyaadósságot hagyott hátra. Forster ezredes véleménye szerint több mint ezer fontra lenne szükség, hogy rendezzék brightoni tartozásait. Sokkal tartozott a városban is, de becsületbeli adósságai még ijesztőbb összegre rúgtak. Mr. Gardiner nem próbálta titkolni ezeket az adatokat a longbourni család előtt, s Jane elrémülve hallgatta. - Kártyás! - kiáltott fel. - Erre igazán nem számítottam... sejtelmem sem volt róla. Mr. Gardiner azt is megírta, hogy valószínűleg másnap, szombaton, viszontlátják apjukat. Mr. Bennetet elcsüggesztette a sok meddő próbálkozás, s engedett sógora rábeszélésének, hogy térjen vissza családjához, és bízza őrá a további kutatást, amint azt az adott körülmények tanácsossá teszik. Mikor Mrs. Bennet erről értesült, nem örült úgy, ahogy gyermekei várták, tekintve, hogy eddig mennyire féltette férje életét. - Micsoda! Hát hazajön, szegény Lydia nélkül! - kiáltotta. - Csak nem utazik el Londonból, amíg rájuk nem talált! Ki fog párbajozni Wickhammel, ki veszi rá a házasságra, ha ő csapot-papot otthagy? Mivel Mrs. Gardiner már vágyódott haza, megbeszélték, hogy gyermekeivel együtt ugyanakkor megy Londonba, amikor Mr. Bennet onnan elindul. Így hát a kocsi elvitte őket egy darabig, és visszahozta a ház urát Longbournba. Mrs. Gardiner most is azzal a bizonytalan érzéssel gondolt Elizára és derbyshire-i ismerősére, amely a pemberleyi látogatás óta állandóan kísértette. Unokahúga sohasem ejtette ki önszántából előttük Darcy nevét. Mrs. Gardiner félig-meddig számított arra, hogy Derbyshire-ből hamarosan követi őket a fiatalember levele, de ebből nem lett semmi. Elizabeth hazatérése óta nem kapott olyan levelet, amelyet Pemberleyben adtak volna fel. A család mostani szerencsétlen helyzetében Elizabeth levertsége nem szorult egyéb magyarázatra; csüggedt hangulatából tehát semmire sem lehetett következtetni, noha Elizabeth, aki most már eléggé tisztába jött érzéseivel, teljesen tudatában volt annak, hogy Lydia szégyenét valamivel könnyebben bírta volna elviselni, ha egyáltalán nem ismeri Darcyt. A csapás nem okozott volna neki feleannyi álmatlan éjszakát sem. Mr. Bennet megjött, s látszólag mit sem vesztett szokott filozofikus nyugalmából. Éppoly keveset beszélt, mint azelőtt, egy szóval sem említette az ügyet, ami Londonba vitte, és időbe telt, amíg leányai célozni mertek erre. Délután ő is lement teázni, s Elizabeth csak akkor merte szóba hozni a kérdést. Néhány sajnálkozó szót mondott, hogy mit kellett apjuknak szenvedni, mire Mr. Bennet így felelt: - Ne beszélj erről! Ki szenvedjen, ha nem én? Én vagyok a hibás, hát megérdemlem. - Ne legyen oly szigorú önmagához! - felelte Elizabeth. - Jó, hogy figyelmeztetsz, az emberi természet nagyon is hajlamos erre a hibára! Nem, Lizzy, hadd érezzem én is egyszer életemben, mennyi felelősség terhel. Én bizony nem félek a bűntudattól - úgyis elég hamar elmúlik. - Gondolja, hogy Londonban vannak? - Persze; hol lehet még olyan jól elbújni? - És Lydia mindig Londonba vágyott - tette hozzá Kitty. - Akkor most boldog - mondta apja szárazon -, mert valószínűleg ott is marad egy ideig. Rövid szünet után így folytatta: - Nem haragszom rád, Lizzy, hogy májusban adott tanácsod ennyire bevált. Tekintve az eseményeket, volt benne egy kis éleslátás. A beszélgetést Jane szakította félbe, aki bejött, hogy anyjának felvigye a teát. - Ez aztán a szertartás, ami felvidítja a szívet! - kiáltott fel Mr. Bennet. - Még a bajt is előkelőségbe öltözteti. Legközelebb én is ezt csinálom; beülök a könyvtárszobába, felveszem a hálósapkát és a köntösömet, és annyit parancsolgatok, amennyi csak jólesik; vagy talán addig várok vele, amíg Kitty is megszökik. - Eszem ágában sincs megszökni, papa - felelte Kitty durcásan. - Ha engem elengednétek Brightonba, én jobban viselkednék, mint Lydia. - Téged Brightonba! Még Eastbourne-ig sem engednélek el, semmi pénzért! Nem, Kitty végre megtanultam, hogy óvatos legyek, s ezt a magad bőrén fogod tapasztalni. Az én házamba katonatiszt többé be nem teszi a lábát - még a falun sem mehet keresztül. A báloknak egyszer s mindenkorra végük, legfeljebb a nővéreiddel táncolhatsz. És addig egy nap sem mozdulhatsz ki a házból, amíg be nem bizonyítod, hogy naponta tíz percet okosan használtál fel. Kitty komolyan vette ezt a fenyegetőzést, és sírva fakadt. - No, azért nem kell kétségbeesni - mondta az apja. - Ha tíz évig jó kislány leszel, utána elviszlek magammal egy díszszemlére.
KÖNYV:
I
II • |
6. FEJEZET