|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Elizabeth félig-meddig számított arra, hogy Darcy levélben fogja kimenteni magát barátjánál, de ehelyett Bingley már néhány nappal Lady Catherine látogatása után magával hozta őt Longbournba. Az urak korán jöttek, s mielőtt Mrs. Bennet szóba hozta volna, hogy őladysége járt náluk (Elizabeth tűkön ült, s minden pillanatban ettől rettegett), Bingley azt javasolta, hogy mindnyájan tegyenek egy kis sétát, mert kettesben akart maradni Jane-nel. A gondolatot örömmel fogadták. De Mrs. Bennet nem szokott sétálni, Marynek meg sohasem volt ideje, így hát öten indultak neki az útnak. Bingley és Jane hamarosan előreengedték a többieket, maguk pedig hátramaradtak, s hagyták, hogy Elizabeth, Kitty és Darcy szórakoztassák egymást. De azok hárman alig szólaltak meg. Kitty úgy félt Darcytól, hogy meg se mukkant, Elizabeth pedig titokban döntő lépésre határozta el magát, s talán Darcy is ilyesmin töprengett. Lucasék háza felé sétáltak, mert Kitty meg akarta látogatni Mariát. Elizabeth nem tartotta fontosnak, hogy Darcy és ő is benézzenek, s amikor Kitty magukra hagyta őket, bátran folytatta útját a fiatalemberrel. Most következett el a pillanat, hogy végrehajtsa elhatározását, s amíg tartott még benne a bátorság, hirtelen megszólalt: - Mr. Darcy, én nagyon önző teremtés vagyok. Könnyíteni kell a szívemen, s azt sem bánom, ha ezzel megsértem az ön érzéseit. Nem állhatom meg tovább, hogy ne mondjak köszönetet, amiért olyan végtelenül jó volt az én szegény húgomhoz. Amióta tudomást szerezem róla, csak egy vágyam volt: hogy megmondjam, mennyire hálás vagyok érte. Ha a családom is tudna a dologról, akkor most nemcsak a saját nevemben beszélnék. - Sajnálom, szívből sajnálom - felelte Darcy, meglepve és megindult hangon -, hogy olyasmiről értesült, ami helytelen magyarázatra és nyugtalanságra adhatott önnek okot: Nem gondoltam volna, hogy Mrs. Gardinerben ily kevéssé lehet megbízni. - Nem szabad neheztelnie nagynénémre. Lydia elejtett szavából tudtam meg, hogy önnek is része volt ebben az ügyben, s én persze nem nyugodtam addig, amíg végére nem jártam a dolognak. Hadd köszönjem meg önnek újra és újra az egész család nevében, hogy ilyen nemeslelkűen és részvevően magára vállalt ennyi gondot, és oly sok baj és kellemetlenség árán kinyomozta őket. - Ha mindenáron meg akarja köszönni - felelte Darcy -, csak a saját nevében tegye. Nem akarom tagadni, hogy egyéb okaim mellett főképp az a vágy sarkallt, hogy örömet szerezzek önnek. A családja nem tartozik nekem semmivel. Tisztelem és becsülöm őket, de meg kell mondanom, egyedül csak önre gondoltam. Elizabeth annyira zavarba jött, hogy egy szót sem tudott szólni. Rövid szünet után Darcy hozzátette: - Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy tréfát űzzön velem. Ha most is úgy érez, mint áprilisban, mondja meg rögtön. Az én érzéseim és vágyaim változatlanok, de önnek csak egy szavába kerül, s én soha többé nem szólok erről a tárgyról. Elizabeth teljesen átérezte a fiatalember szokatlanul fonák és kínos helyzetét, s hirtelen erőt vett magán. Ha nem is nagyon összefüggően, de rögtön tudtára adta, hogy az említett időpont óta az ő érzelmeiben olyan mélyreható változás állt be, hogy most már hálásan és örömmel fogadja előbbi szavait. E válasz hallatára Darcyt olyan boldogság fogta el, amilyet talán még sohasem érzett, s az alkalom olyan okos és meleg szavakat csalt az ajkára, amilyenre egy fülig szerelmes ember csak képes. Ha Elizabeth Darcy szemébe mert volna nézni, láthatta volna, milyen jól illik hozzá a szívből fakadó öröm, amely csak úgy sugárzott arcán; de ha nem is nézett rá, hallgatta szavait az érzésekről, és megértette, mit jelent ő Darcy számára, s pillanatról pillanatra többre becsülte a férfi szerelmét. Továbbsétáltak, maguk sem tudták, merre. Annyi mindent kellett nekik gondolni, érezni és mondani, hogy egyébre nem is figyelhettek. Elizabeth hamarosan megtudta, hogy egymásra találásukat Lady Catherine erőfeszítésének köszönhetik, aki Londonon átutazva csakugyan felkereste unokaöccsét, beszámolt neki longbourni látogatásáról, arról is, hogy mi vitte őt oda, s elmondta az Elizával folytatott beszélgetés lényegét, külön kiemelve minden olyan szavát, amely őladysége nézete szerint kész bizonysága volt annak, hogy Miss Bennet milyen konok és magabiztos. Lady Catherine szentül meg volt győződve, hogy ily módon kicsikarhatja unokaöccséből az ígéretet amelyet a leány kereken megtagadott. De őladységének nem volt szerencséje, mert közbelépésével éppen az ellenkező hatást érte el. - Reményt ébresztett bennem - mondta Darcy -, ahogy addig talán még sohasem reménykedtem. Ismertem annyira az ön természetét, hogy ha végérvényesen és visszavonhatatlanul ellenem döntött volna, akkor ezt nyíltan és őszintén meg is mondja Lady Catherine-nek. Elizabeth elpirult és nevetve válaszolta: - Igen, eléggé szókimondónak ismert ahhoz, hogy erre is képesnek tartson. Ha olyan gyalázatosan lehordtam szemtől szembe, miért húzódoznék attól, hogy rokonai előtt is szidjam? - Hát mondott rólam olyat, amit meg nem érdemeltem? Ha alaptalanok voltak is a vádjai, mert ön téves feltevésekből indult ki, az én viselkedésem viszont rászolgált a legszigorúbb megrovásra. Sohasem tudom magamnak megbocsátani, s csak irtózattal gondolok rá vissza. - Ne civakodjunk azon, hogy kit terhel több felelősség azért az esetért - mondta Elizabeth. - Ha szigorúan nézzük a dolgot, egyikünk viselkedése sem volt kifogástalan; de remélem, azóta mindketten öregbedtünk udvariasságban. - Én bizony nem tudok ilyen könnyen kibékülni önmagammal. Ha eszembe jut minden, amit akkor mondtam, ha a viselkedésemre, modoromra, szavaimra gondolok, az emlék most is kimondhatatlanul kínos nekem, s az volt hosszú hónapokon keresztül. Sohasem fogom elfelejteni a megérdemelt rendreutasítást: "Ha úribb módon viselkedett volna irányomban." Ezek voltak az ön szavai. Nem tudja, talán el sem bírja képzelni, mennyit rágódtam ezen, bár be kell vallanom, időbe telt, míg beláttam, hogy önnek volt igaza. - Én semmi esetre sem gondoltam, hogy ezek a szavak ilyen nagy hatással lesznek önre. Eszembe sem jutott, hogy valaki így a szívére veheti. - Ezt könnyen el is hiszem. Akkoriban úgy ítélt meg, hogy nincs bennem semmi jóravaló érzés - tudom, hogy így gondolkodott. Sohasem felejtem el az arckifejezését, amikor azt mondta, hogy semmiképpen nem kérhettem volna meg úgy a kezét, hogy ajánlatomat el is fogadja. - Ó, ne juttassa eszembe, amit akkor mondtam. Az ilyen emlékekkel nem megyünk semmire. Higgye el, én már régóta, szívből megbántam mindezt. Darcy most szóba hozta a levelét. - Mondja, legalább utána jobb véleménye lett rólam? És olvasás közben elhitte, amit benne írtam? Elizabeth elmondta, hogyan hatott rá a levél, hogyan oszlatta el lassanként minden régi balítéletét. - Tudtam jól - mondta Darcy -, hogy fájdalmat okozok önnek vele, mégis meg kellett írnom. Remélem, megsemmisítette a levelet. Különösen egy rész volt benne, az elején - mindig félek, hogy újra elolvashatja. Emlékszem van ott néhány kifejezés, melyek miatt joggal meggyűlölhet engem. - Okvetlenül elégetem a levelet, ha azt hiszi, hogy vonzalmam enélkül nem maradhat meg; de ha azt tapasztaltuk is, hogy az én felfogásom nem egészen változhatatlan, remélem, mégsem vagyok annyira csélcsap, mint e megjegyzéséből következik. - Amikor azt a levelet írtam - felelte Darcy -, azt hittem magamról, hogy teljesen nyugodt és hűvös fejjel írok, de azóta rájöttem, hogy rettentő elkeseredés diktálta. - A levél talán keserűen kezdődött, de a vége már nem olyan. A búcsúszavakból maga a jóság és a szeretet szól. De ne gondoljunk többé a levélre. Az is, aki írta, az is, aki kapta, annyira megváltozott azóta érzésben, hogy el kell felejtenünk minden kellemetlen kísérő körülményt. Meg kell tanulnia az én bölcsességemet: csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez. - Nem hiszem, hogy magára vonatkozik ez a filozófia. Ha visszatekint a múltra, nem tehet magának semmiféle szemrehányást, s elégedettsége így nem a bölcsességből táplálkozik, hanem ami sokkal jobb annál: a tapasztalat hiányából. Az én helyzetem más. Kínos emlékek tolulnak fel, amelyeket nem lehet és nem is szabad elfojtani. Egész életemen át önző voltam - ha elveimben nem is, de mindenesetre a gyakorlatban. Gyermekkoromban megtanítottak, mi a jó és helyes, de arra nem, hogyan uralkodjam természetemen. Helyes elveket oltottak belém, de hagyták, hogy a gőg és az önhittség útját kövessem. Szerencsétlenségemre mint egyetlen fiút (hosszú éveken át mint egyetlen gyermeket), szüleim elkényeztettek. Ők maguk derék emberek voltak (édesapám különösen maga volt a megtestesült jóakarat és kedvesség); mégis engedték, bátorították, szinte nagyra nevelték bennem az önzést és gőgöt, úgyhogy családi körömön kívül nem törődtem senkivel, lenéztem az egész világot, legalábbis igyekeztem lebecsülni minden más ember értelmét és értékét, ha a magaméval hasonlítottam össze. Így éltem én nyolcéves koromtól huszonnyolc éves koromig, és most is ilyen lennék, ha nem találkozom magával, drága, édes Elizabeth! Hiszen mindent magának köszönhetek! Milyen leckét adott ön nekem! Kemény lecke volt eleinte, de annál hasznosabb. Megalázott engem, de meg is érdemeltem. Úgy léptem ön elé, mint aki egy pillanatig sem kételkedik a válaszban. Maga megmutatta nekem, milyen üres minden fennhéjázó igényem, hogy tessem egy olyan leánynak, akinek érdemes tetszeni. - Hát valóban azt hitte, hogy tetszik nekem? - Nem volt semmi kételyem. Mit szól az én hiúságomhoz? Azt hittem akkor, óhajtja, sőt várja, hogy udvaroljak magának. - Akkor a modoromban lehetett a hiba, mert nem történt szándékosan. Isten látja a lelkem. Soha nem akartam önt megtéveszteni, de az élénkségem gyakran elragad. Hogyan gyűlölhetett engem az után az este után! - Gyűlölni önt! Eleinte talán haragudtam, de a harag csakhamar helyes irányba terelődött. - Alig merem megkérdezni, mit gondolt rólam, amikor Pemberleyben találkoztunk? Nem vette rossz néven, hogy odamentem? - Dehogy vettem. Nem éreztem én mást, csak meglepetést. - Ön sem lehetett jobban meglepve, mint én, mikor észvettem, hogy meglátott bennünket. Lelkiismeretem azt súgta, hogy nem tarthatok igényt semmi különös udvariasságra, s be kell vallanom, nem is vártam többet mint amit megérdemeltem. - Nekem az volt akkor a célom - felelte Darcy -, hogy minden tőlem telhető előzékenységgel bebizonyítsam, mennyire felette állok annak, hogy nehezteljek a múlt miatt. Reméltem, hogy megbocsát nekem, és jobb véleménnyel lesz rólam, ha látja, hogy megszívleltem szemrehányásait. Hogy aztán mikor ébredtek bennem egyéb vágyak, alig tudnám megmondani - azt hiszem, körülbelül félórával azután, hogy önt megláttam. Aztán elmondta Elizának, mennyire örült Georgiana az ismeretségnek, és milyen csalódás volt neki, hogy hirtelen el kellett utazniok. Erre természetesen szóba került a hirtelen elutazás oka, s Elizabeth csakhamar megtudta, hogy Darcy még el sem távozott a fogadóból, máris elhatározta magában, hogy ő is elutazik Derbyshire-ből, és felkutatja Lydiát, s hogy komoly és töprengő viselkedése a fogadóban a lelki tusából eredt, amíg eljutott e döntéshez. Elizabeth ismét köszönetet mondott, de a tárgy kínos volt mindkettőjüknek, s nem is beszéltek róla tovább. Néhány mérföldet sétálgattak már szép csendesen, de észre sem vették, annyira belemerültek a beszélgetésbe. Végül mégis az órára néztek, és akkor látták, hogy ideje már hazamenni. - De mi lett Bingleyvel és Jane-nel? - ez a csodálkozó felkiáltás terelte a beszédet az ő ügyükre. Darcy kijelentette, hogy nagyon örül az eljegyzésnek, amelyről barátja küldte neki az első hírt. - Mondja meg őszintén, nem volt meglepve? - kérdezte Elizabeth. - Egy cseppet sem. Amikor elutaztam Netherfieldből, már éreztem, hogy hamarosan bekövetkezik. - Más szóval, ön megadta az engedélyt. Mindjárt gondoltam. S bár Darcy felkiáltott a furcsa kifejezés hallatára, Elizabeth megtudta tőle, hogy lényegileg ez történt. - Aznap este, mielőtt Londonba utaztam - mesélte a fiatalember -, bevallottam Bingleynek, amit már régóta be kellett volna vallanom. Elmondtam mindent, ami arra vallott, hogy korábbi beavatkozásom az ő ügyeibe tolakodó volt és indokolatlan. Bingley rendkívül meglepődött, mert sejtelme sem volt az egészről. Azt is elmondtam neki, hogy tévedtem feltevésemben, mintha Jane közömbös volna iránta; s mivel láttam rajta, hogy vonzalma semmivel sem lanyhult, azzal a biztos tudattal váltam el tőle, hogy hamarosan boldogok lesznek egymással. Elizának mosolyognia kellett, milyen könnyűszerrel irányítja Darcy a barátját. - És mondja, saját megfigyelése alapján közölhette barátjával, hogy Jane szereti őt, vagy pedig arra támaszkodott, amit én mondtam tavasszal? - Saját megfigyelésem alapján. Két utolsó látogatásom alkalmával gondosan megfigyeltem nővérét, és meggyőződtem róla, hogy szereti Bingleyt. - És ezt persze Mr. Bingley is rögtön elhitte, mihelyt ön mondta neki. - Valóban ez történt. Bingley természettől fogva rendkívül szerény ember. Nagyon kevés az önbizalma, s ezért nem mert a saját ítéletére támaszkodni ilyen kényes ügyben, de mivel bennem bízik, aggályai egy csapásra megszűntek. Kénytelen voltam még valamit megvallani neki, ami egy ideig, teljes joggal, nagyon bántotta. Nem titkolhattam tovább, hogy Jane múlt télen négy hónapot töltött Londonban, s hogy én tudtam erről, de szándékosan elhallgattam előtte. Bingley megharagudott rám, de azt is tudom, hogy csak addig tartott a haragja, amíg tisztába nem jött Jane érzelmeivel. Azóta már szívből megbocsátott nekem. Elizabeth szerette volna megjegyezni, hogy Bingley tökéletes barát, akinek legfőbb becse az, hogy az orránál fogva lehet vezetni - de aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy Darcy még nem szereti, ha nevetnek rajta; erre is megtanítja majd, de most korai volna hozzáfogni. Darcy barátja jövendő boldogságáról beszélt, amely megközelíti, de természetesen el nem érheti az övét. Közben hazaértek, és a hallban elváltak egymástól.
KÖNYV:
I
II • |
16. FEJEZET