TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II
Néhány nappal e látogatás után Bingley ismét megjelent, mégpedig egyedül. Barátja aznap reggel Londonba utazott, azzal, hogy tíz nap múlva tér vissza. Bingley több mint egy órát töltött velük, és feltűnően jókedvű volt. Mrs. Bennet ott akarta fogni ebédre, de a fiatalember nagy sajnálkozva közölte, hogy már máshová ígérkezett. - Ha legközelebb eljön, remélem, több szerencsénk lesz - mondta Mrs. Bennet. Bingley kijelentette erre, hogy bármikor nagyon örülne stb. stb., és ha Mrs. Bennet megengedi, hamarosan tiszteletét teszi náluk. - El tudna jönni holnap? Hogyne, másnapra még nem kötelezte el magát, s e meghívást örömmel elfogadja. El is jött, mégpedig olyan korán, hogy egyik hölgy sem volt még felöltözve. Mrs. Bennet pongyolában, félig fésületlenül rohant be leányához. - Jane, szívem, siess, és menj le rögtön. Itt van már... Mr. Bingley itt van... már megérkezett. Siess, siess, ahogy csak tudsz. Jöjjön, Sarah, azonnal... ide, Miss Bennethez, segítse fel a ruháját. Ne törődjön most Miss Lizzy frizurájával. - Mihelyt készen vagyunk, rögtön lemegyünk - mondta Jane -, de Kitty bizony sokkal frissebb, mint mi, mert már egy félórája felment a szobájába. - Az ördög vigye Kittyt! Mi köze neki az egészhez? Siess már, az istenért! Mondd, hova tetted az övedet, drágám? De miután anyja távozott, Jane nem volt hajlandó lemenni, csak az egyik testvérével. Este Mrs. Bennet megint csak azon buzgólkodott, hogy Bingley egyedül maradjon Jane-nel. Tea után Mr. Bennet szokása szerint visszavonult a könyvtárszobába, Mary pedig felment zongorázni. Miután az öt kölönc közül kettőtől megszabadult, Mrs. Bennet jó ideig csak ült, és a szemével integetett Elizának meg Catherine-nek, de minden eredmény nélkül. Elizabeth nem volt hajlandó észrevenni a figyelmeztetést, Kitty pedig, amikor végre észrevette, a legártatlanabb hangon megszólalt: - Mi a baj, mama! Miért hunyorgat rám folyton? Akar tőlem valamit? - Semmit, kislányom, semmit a világon.... Dehogyis hunyorgattam rád. - Öt percig csöndben ült a helyén, de mivel nem akarta elszalasztani ezt a kitűnő alkalmat, hirtelen felkelt, és odaszólt Kittynek: - Gyere, szívem, valamit akarok neked mondani - s ezzel kivitte magával a szobából. Jane rögtön Elizára pillantott, szégyenkezve anyja mesterkedésén, és szemével kérve húgát, hogy ne hagyja őt cserben. Néhány perc múlva Mrs. Bennet kinyitotta félig az ajtót, és beszólt: - Lizzy, drágám, szeretnék neked valamit mondani. Elizabeth kénytelen volt engedelmeskedni. - Tudod, legjobb, ha magukra hagyjuk őket - mondta az anyja, mihelyt az ajtó becsukódott. - Kitty meg én felmegyünk az öltözőszobámba. Elizabeth nem is próbált vitatkozni anyjával, hanem szép nyugodtan a hallban maradt, amíg Mrs. Bennet Kittyvel együtt el nem tűnt, aztán visszament a szalonba. Mrs. Bennet aznapi tervei mind füstbe mentek. Bingley elragadóan viselkedett, de nem kérte meg leánya kezét. Könnyed és vidám természete nagyban hozzájárult az est sikeréhez, jól tűrte az asszony tolakodó figyelmességét, s oly elnézően és komoly képpel hallgatta végig sületlen megjegyzéseit, hogy Jane már ezért is hálás volt. Nem is kellett nagyon marasztalni vacsorára, s búcsúzás előtt megbeszélték, főleg Bingley és Mrs. Bennet kezdeményezésére, hogy másnap eljön vadászni a ház urával. Ettől a naptól fogva Jane nem beszélt többé közömbösségről, sőt Bingley neve szóba sem került a két nővér között. Elizabeth azzal a boldog tudattal tért nyugovóra, hogy a dolog csakhamar szerencsés véget ér, ha ugyan Darcy nem jön korábban vissza. Komolyabb pillanataiban viszont félig-meddig biztosra vette, hogy mindez nem történhetett volna meg az illető úriember hozzájárulása nélkül. Bingley másnap pontosan megjelent, és Mr. Bennettel töltötte a délelőttöt, amint azt megbeszélték. Mr. Bennet sokkal kellemesebb társnak bizonyult, mint vendége várta. Bingley nem volt öntelt vagy ostoba, s így a házigazdának sem volt oka, hogy gúnyolódjék, vagy hallgatásban keressen menedéket. Mr. Bennet beszédesebb volt és kevésbé különcködő, mint amilyennek a fiatalember valaha látta. Bingley természetesen visszajött vele ebédre, este pedig Mrs. Bennet újra mesterkedni kezdett, hogy mindenkit eltávolítson tőle és leányától. Elizának levelet kellett írnia, s ezért tea után mindjárt bement a reggelizőszobába; mivel a többiek kártyázni készültek, nem volt rá szükség, hogy keresztezze anyja haditerveit. De mikor befejezte a levelet, és visszatért a szalonba, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy Mrs. Bennet, sajnos, túljárt az eszén. Amint benyitott, tüstént észrevette, hogy nővére és Bingley a kandalló előtt állnak, mintha komolyan beszélgetnének; s ha ez nem is ébresztett volna gyanút benne, mindent elárult az arcuk, ahogy hirtelen hátrafordultak és szétrebbentek. Az ő helyzetük is elég kínos volt, de Elizabeth úgy érezte, az övé még kínosabb. Egyikük sem szólt egy szót sem, s Elizabeth már éppen vissza akart vonulni, amikor Bingley hirtelen felugrott (közben mindketten leültek), néhány szót súgott Jane fülébe, aztán kirohant a szobából. Jane-nek nem lehetett titka Elizabeth előtt, amikor örvendetes hírt közölhetett vele. Rögtön nyakába borult húgának, és felindultan vallotta be, hogy ő a legboldogabb teremtés a világon. - Sok nekem ez az öröm - tette hozzá. - Túlságosan sok. Ennyit nem is érdemlek. Ó, miért nem lehet mindenki ilyen boldog? Elizabeth oly őszintén, melegen és elragadtatva gratulált, hogy szavakkal alig lehet azt kifejezni. Minden szívből jövő szava csak növelte Jane boldogságát. De mégsem maradhatott tovább húgával, pedig felét sem mondta el annak, amit mondani akart. - Rögtön anyámhoz kell mennem! - kiáltotta. - A világért sem kívánom próbára tenni az ő szerető aggodalmát, s nem engedhetem, hogy mástól tudja meg a hírt. Bingley most beszél édesapámmal. Ó, Lizzy, ha arra gondolok, hogy fog ennek örülni az egész család! Nem is tudom, hogyan fogok elviselni ennyi boldogságot! Felsietett az emeletre anyjához, aki szándékosan véget vetett a kártyapartinak, s most a szobájában ült Kittyvel. Mikor Elizabeth magára maradt, mosolygott azon, milyen gyorsan és könnyen megoldódott most az ügy, amely hosszú hónapokon át kínos várakozásban tartotta a családot. "Ez az eredménye - mondta magában - a jó barát minden féltő óvatosságának! Miss Bingley minden hamisságának és cselszövésének! A legjobb, legbölcsebb, legésszerűbb befejezés!" Néhány pere múlva lejött hozzá Bingley, akinek megbeszélése Mr. Bennettel rövid volt és eredményes. - Hol van a nővére? - kérdezte szaporán, amint benyitott az ajtón. - Fent van anyámnál, de bizonyára itt lesz egy pillanat múlva. Bingley becsukta maga mögött az ajtót, odament hozzá, és kérte, hogy fogadja jó szívvel sógorának. Elizabeth őszinte és meleg szavakkal mondta el, mennyire örül, hogy rokonok lesznek. Barátságosan kezet fogtak, s amíg Jane le nem jött, Elizabeth mást sem hallott Bingleytől, csak azt, hogy milyen boldog, és hogy Jane milyen tökéletes. S bár Bingley a szerelmes férfi szavaival szólt, Elizabeth szilárdan hitte, hogy az ész szava is jövendő boldogságot ígér, s e boldogság alapja Jane okossága és végtelenül jó természete, meg az, hogy kettőjük ízlése és érzései oly sokban megegyeznek. Régen töltöttek már együtt ilyen boldog estét. A benső megelégedés lelkes pírral vonta be Jane bájos arcát, s most szebb volt, mint valaha. Kitty egyre csak mosolygott, s közben abban reménykedett, hogy hamarosan őrá kerül a sor. Mrs. Bennet nem talált szavakat, amelyek elég lángoló színekkel ecsetelték volna érzéseit, hogy milyen szívesen adja beleegyezését, és mennyire kedvére van ez a házasság, noha félóra hosszat egyébről sem beszélt Bingleynek, s amikor Mr. Bennet csatlakozott hozzájuk a vacsoránál, az ő hangja és viselkedése is elárulta, hogy ő is nagyon boldog. De azért egyetlen szóval sem célzott az eljegyzésre, amíg vendégük el nem búcsúzott aznapra. Mihelyt azonban Bingley eltávozott, Mr. Bennet e szavakkal fordult leányához: - Jane, gratulálok neked. Nagyon boldog asszony leszel. Jane rögtön odament apjához, megcsókolta, és köszönetet mondott jóságáért. - Derék leány vagy - mondta az apja -, s én szívből örülök, hogy ilyen szerencsésen mégy férjhez. Egy pillanatig sem kételkedem, hogy nagyon jól megfértek majd egymással. Neki is körülbelül olyan a természete, mint a tied. Mindketten olyan alkalmazkodóak vagytok, hogy soha nem fogtok elhatározni semmit, olyan elnézőek, hogy minden cseléd be fog benneteket csapni, és olyan bőkezűek, hogy a jövedelmetek sohasem lesz elég. - Remélem, papa, téved. Könnyelműsködni, pazarolni: ezt soha nem bocsátanám meg magamnak. - Nem lesz elég jövedelmük! Kedves Mr. Bennet, hogy mondhat ilyesmit? - kiáltott a felesége. - Hiszen neki évi négy-ötezer fontja van, valószínűleg több is. - Aztán leányához fordult: - Ó, drága, drága Jane, olyan boldog vagyok! Fogadni mernék, egész éjjel le sem hunyom a szemem. Tudtam, hogy így lesz... mindig mondtam, hogy ez lesz a vége. Éreztem, hogy nemhiába vagy ilyen szép. Emlékszem még, mihelyt őt megláttam, tavaly, amikor először jött Hertfordshire-be, rögtön az jutott eszembe, hogy ezek valószínűleg még egymáséi lesznek. Ó, Mr. Bingley a legcsinosabb fiatalember a világon! Wickham és Lydia teljesen kimentek a fejéből - Jane a kedvenc leánya -, a többi szóba sem jöhet. E pillanatban más nem is létezett számára. A fiatalabb testvérek pedig máris igyekeztek maguknak olyan előnyöket biztosítani, amelyek felett a jövőben Jane rendelkezhet. Marynek az volt a kérése, hogy használhassa a netherfieldi könyvtárat, Kitty viszont könyörgött, hogy rendezzenek bálokat minden télen. Bingley ettől fogva persze mindennapos vendég volt Longbournban. Gyakran már reggeli előtt jött, és mindig ott maradt vacsora utánig, kivéve amikor valami neveletlen szomszéd, aki csak megvetést érdemel, meghívta ebédre, s a meghívás elől nem lehetett kitérni. Elizának most kevés alkalma nyílt beszélgetni nővérével, mert ha Bingley jelen volt, Jane nem törődött senki mással. De Elizabeth látta, hogy mindketten hasznát veszik neki a távollét kényszerű óráiban. Ha Jane nem volt ott, Bingley mindig Elizához csatlakozott, mert szívesen beszélgetett vele, ha pedig a vőlegény ment el, Jane szintén húga társaságában keresett felüdülést. - Nagyon boldoggá tett engem - kezdte Jane egyik este -, mert elmondta, hogy tavasszal semmit sem tudott az én londoni tartózkodásomról. Nem is hittem volna, hogy ez lehetséges. - Pedig én sejtettem - felelte Elizabeth. - De mivel magyarázta ezt meg? - Miss Bingley keze lehetett benne. Nővérei nem jó szemmel nézték a velem való ismeretséget - ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ő sok tekintetben jóval előnyösebben választhatott volna. De ha majd látják, s én remélem, látni is fogják, hogy fivérük boldog velem, akkor szépen belenyugszanak, és megint jóban leszünk, bár olyan bizalmas barátnők sohasem lehetünk, mint azelőtt. - Ez a legharagtartóbb beszéd, amit valaha hallottam tőled - mondta Elizabeth. - Jól van, Jane! Igazán bosszantana, ha megint készpénznek vennéd Miss Bingley állítólagos szeretetét. - El sem hinnéd, Lizzy, hogy amikor múlt novemberben Londonba utazott, komolyan szerelmes volt belém, és csak azért nem jött vissza, mert azt hitte, hogy én közömbös vagyok iránta! - Igen, itt egy kissé tévedett, de ez csak a szerénységét dicséri. Jane erre természetesen magasztalni kezdte Bingleyt, hogy milyen félénk, és mennyire nem értékeli saját kitűnő tulajdonságait. Elizabeth örömmel látta, hogy Bingley nem árulta el barátja közbelépését, mert Jane-nek aranyszíve volt ugyan, s mindenkinek megbocsátott, de ez a körülmény mégis Darcy ellen hangolta volna. - Nálam szerencsésebb teremtés nem született még e világra! - kiáltott fel Jane. - Ó, Lizzy, miért szemelt ki engem a sors, miért jutott nekem a legtöbb boldogság az egész családban? Ha legalább látnám, hogy te is ilyen boldog vagy! Ha volna még egy ilyen férfi a te számodra! - Ha negyven ilyen férfit adnál is nekem, akkor sem lehetnék olyan boldog, mint te. Az ilyen boldogsághoz a te jóságodra, a te szerencsés természetedre van szükség. Nem, nem, én majd csak megleszek valahogy, és ha nagyon jó lesz hozzám a sors, idővel ad nekem egy másik Mr. Collinst. A longbourni család ügyei nem maradhattak sokáig titokban. Mrs. Bennet nem állhatta meg, hogy meg ne súgja Mrs. Philipsnek, ő pedig minden felhatalmazás nélkül megsúgta az összes merytoni szomszédoknak. Bennetékről rögtön megállapították, hogy a legszerencsésebb család a világon, pedig néhány héttel előbb, amikor Lydia megszökött, az általános vélemény az volt, hogy a családot üldözi a balsors.
KÖNYV:
I
II |