|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Egyik reggel, körülbelül egy héttel azután, hogy Bingley eljegyezte Jane-t, ő meg a család nőtagjai éppen az ebédlőben ültek, amikor hirtelen kocsizörgésre figyeltek fel; mindnyájan az ablak felé néztek, s látták, hogy egy négylovas hintó hajt a ház elé. Ilyen korán nem szokott vendég érkezni, s egyik szomszédjuknak sem volt ilyen hintója. A lovakon látszott, hogy postalovak; a kocsi és a bakon ülő inas libériája ismeretlen volt előttük. Annyi azonban bizonyos volt, hogy vendég érkezik, s ezért Bingley rögtön rábeszélte Jane-t, hogy térjenek ki a hívatlan látogató elől, és sétáljanak el a kis ligetbe. El is indultak, a hátramaradó három nő pedig tovább találgatta, bár minden eredmény nélkül, hogy ki ülhet a kocsiban, amikor feltárult az ajtó, és belépett rajta a látogató: Lady Catherine de Bourgh. Persze mindnyájan el voltak készülve arra, hogy itt meglepetés lesz, de ámulatuk nagyobb volt, mint várták. Mrs. Bennet és Kitty nem ismerték ugyan a hölgyet, de ők mégis kevésbé lepődtek meg, mint Elizabeth. Lady Catherine a szokottnál is barátságtalanabb arccal lépett be a szobába. Elizabeth köszönésére csak könnyed biccentéssel felelt, aztán leült, de nem szólt egy szót sem. Mikor bejött, Elizabeth megmondta az anyjának, hogy ki a vendég, bár őladysége egy szóval sem kérte, hogy mutassa be. Mrs. Bennet odavolt a csodálkozástól - hízelgett neki, hogy ilyen előkelő látogató fordul meg a házában, és túláradó udvariassággal fogadta. Lady Catherine szótlanul ült egy pillanatig, aztán nagyon feszesen Elizához fordult: - Remélem, jól van, Miss Bennet. Ez a hölgy bizonyára az édesanyja. Elizabeth nagyon kurtán azt felelte, hogy igen. - Az pedig bizonyára az egyik húga. - Igen, mylady - szólt közbe Mrs. Bennet, aki boldog volt, hogy Lady Catherine-nel beszélhet. - Nála csak egy lányom fiatalabb. A legkisebb nemrég ment férjhez, a legidősebb pedig kint sétál azzal a fiatalemberrel, aki nemsokára már a családunkhoz fog tartozni. - Látom, nagyon kis parkjuk van - szólalt meg ismét Lady Catherine, rövid szünet után. - Igen, persze hogy kicsi Rosingshoz képest; de tessék elhinni, mylady, sokkal nagyobb, mint Sir William Lucas parkja. - Ez nem lehet valami kellemes szoba nyáron, estefelé; az ablakok nyugatra néznek. Mrs. Bennet megnyugtatta vendégét, hogy ebéd után sohasem tartózkodnak a nappaliban, aztán hozzátette: - Szabad-e érdeklődnöm, mylady, jól van-e Mr. Collins és a felesége? - Igen, nagyon jól. Tegnapelőtt este voltak nálam. Elizabeth most azt várta, hogy Lady Catherine átad egy levelet Charlotte-tól, mert ez lett volna a látogatás egyetlen valószínű oka. De semmiféle levél nem került elő, s Elizabeth teljesen tanácstalan volt. Mrs. Bennet igen előzékenyen frissítőket kínált őladységének, de Lady Catherine nagyon határozottan s nem valami udvariasan kijelentette, hogy nem eszik semmit. Aztán felállt, és odaszólt Elizának: - Úgy látom, Miss Bennet, hogy a gyep egyik oldalán egész szép kis vadon van. Szívesen sétálnék ott kicsit magával, ha megtisztelne a társaságával. - Menj csak, drágám - kiáltotta az anyja -, mutasd meg őladységének a sétányokat! A remetelak bizonyára meg fogja nyerni tetszését. Elizabeth engedelmeskedett, felszaladt a szobájába a napernyőjéért, aztán lekísérte az előkelő vendéget a lépcsőn. Amint keresztülmentek a hallon, Lady Catherine benyitott az ebédlőbe és a szalonba, rövid szemle után megállapította, hogy egész rendes szobák, és ezzel továbbment. A hintó a ház előtt várt, s Elizabeth látta, hogy benne ül a komorna. Szótlanul mentek végig a kavicsos úton, amely a ligethez vezetett. Elizabeth elhatározta, hogy nem kezd beszélgetést ezzel az asszonnyal, aki most még fennhéjázóbb és kellemetlenebb volt, mint rendesen. "Hogyan is gondolhattam, hogy hasonlít az unokaöccséhez?" - gondolta, mikor az asszony arcára pillantott. Mihelyt a bokrok közé értek, Lady Catherine rögtön elkezdte: - Miss Bennet, ön bizonyára tudja, mi bírt engem arra, hogy ideutazzam. A szíve, a lelkiismerete megsúgta önnek, miért jöttem ide. Elizabeth őszinte csodálkozással nézett reá. - Nem, Lady Catherine, ön téved. El sem tudom képzelni, minek köszönhetjük a szerencsét. - Miss Bennet - felelte őladysége ingerült hangon -, tisztában kell lennie azzal, hogy velem nem lehet tréfálni. De bármennyire alakoskodik is, én nem követem példáját. Engem mindig őszinte és szókimondó jellemnek ismertek, és ilyen fontos ügyben semmi esetre sem térek el szokásomtól. Két nappal ezelőtt megdöbbentő hír jutott a fülembe. Értesülésem szerint nemcsak az ön nővére készül igen előnyös házasságot kötni, hanem arról is szó van, hogy ön, vagyis Miss Elizabeth Bennet, minden valószínűség szerint nemsokára férjhez megy az én tulajdon unokaöcsémhez, Mr. Darcyhoz. Én persze tudom, hogy ez szemenszedett hazugság - még a lehetőségét sem tételezem fel, mert ezzel is megbántanám unokaöcsémet -, mégis rögtön úgy döntöttem, hogy ideutazom, és megmondom magának a véleményemet. - De ha tudta, hogy lehetetlen és nem igaz - mondta Elizabeth, miközben arcába kergette a vért a csodálkozás és a harag -, igazán nem értem, miért vállalkozott ladységed a hosszú, fárasztó utazásra. Mit akar ezzel elérni? - Azt akarom, hogy a hírt rögtön megcáfoljuk a világ előtt. - De hiszen azzal, hogy eljött hozzám és a családomhoz, még jobban megerősíti a hírt - felelte Elizabeth hűvösen -, feltéve, hogy van ilyen híresztelés. - Feltéve! Hát úgy tesz, mintha nem tudná? Hát nem maguk terjesztik a legnagyobb buzgalommal? Nem tudja, hogy mindenütt ezt beszélik? - Én sohasem hallottam róla. - És azt is határozottan kijelenti, hogy a hírnek nincs semmi alapja? - Én nem tartok igényt olyan őszinte szókimondásra, mint ladységed. Lehetnek olyan kérdései, amelyekre nem óhajtok válaszolni. - Hiszen ez tűrhetetlen! Miss Bennet, én ragaszkodom ahhoz, hogy válaszoljon. Igaz-e, hogy unokaöcsém megkérte az ön kezét? - Ladységed már kijelentette, hogy ez lehetetlen. - Igazság szerint az is. Nem is teheti meg, amíg el nem veszti a józan eszét. De lehet, hogy az ön csábítása és mesterkedése egy gyönge pillanatában elfeledtette vele, mivel tartozik önmagának és egész családjának. Lehet, hogy ön behálózta az unokaöcsémet. - Ha ezt tettem, én volnék az utolsó, aki bevallaná. - Miss Bennet, tudja maga, hogy ki vagyok én? Nem vagyok hozzászokva az ilyen válaszokhoz. A húgán kívül én vagyok Mr. Darcy legközelebbi rokona a világon, s jogon van tudni legbensőbb ügyeiről. - De az enyéimről nem. Az ilyen viselkedés pedig csak arra jó, hogy megtagadjak minden magyarázatot. - Értsen meg végre! Ebből a házasságból, melyről ön álmodozni mer, soha nem lehet semmi. Nem, soha! Mr. Darcy az én leányom vőlegénye. Hát ehhez mit szól? - Csak ennyit: ha ez igaz, akkor nincs oka feltenni, hogy megkéri a kezemet. Lady Catherine habozott egy pillanatig, aztán így felelt: - Meg kell mondanom, ez különleges eljegyzés. Már gyermekkoruktól egymásnak vannak szánva. Ez volt Mr. Darcy édesanyjának leghőbb kívánsága és az enyém is. Még a bölcsőben feküdt a két gyermek, s mi már frigyükről szőttünk terveket. És most, amikor a két testvér leghőbb vágya valósulna meg kettőjük házasságában, egyszerre közbelép egy alacsony származású leány, aki társadalmilag nem is számít, s akinek semmi köze a családunkhoz! Hát nincs tekintettel a rokonok óhajára, a hallgatólagos eljegyzésre, amely őt Miss de Bourghhoz köti? Kiveszett önből minden jóérzés és tapintat? Hát nem megmondtam magának, hogy Mr. Darcy már csecsemőkorától leányomnak volt szánva? - Igen, hallottam ezt már előbb is, de mit érdekel ez engem? Ha más akadálya nincs, hogy feleségül menjek az ön unokaöcséhez, az igazán nem fog visszatartani, hogy az édesanyja és a nagynénje Miss de Bourghgal akarták összeházasítani. Önök ketten megtették a magukét, amikor kitervelték a házasságot - hogy sikerül-e a terv, az már másokon áll. Ha Mr. Darcyt nem köti unokahúgához sem az adott szó, sem a vonzalom, miért ne választhatna más leányt? És ha rám esne a választása, miért ne fogadhatnám el az ajánlatát? - Mert a becsület, az illem, a belátás, sőt az érdek is tiltja ezt. Igen, Miss Bennet, az érdek, mert ne gondolja, hogy Mr. Darcy családja és barátai szóba állnának önnel, ha semmibe veszi valamennyiünk akaratát. Mr. Darcy minden rokona minden ismerőse megróná, lenézné, megvetné önt. Mindenki irtózva fordulna el ettől a házasságtól; a családban ki sem ejtenék az ön nevét. - Mindez valóban súlyos csapás volna - felelte Elizabeth. - De aki Mr. Darcy felesége lehet, annak olyan kivételes boldogság adódik e helyzetéből, hogy - mindent mérlegelve - nem lesz oka megbánni ezt a lépését. - Önfejű, konok leány! Az ön helyében szégyellném magam! Hát ez a hála, hogy annyi figyelemmel halmoztam el tavasszal? Nem érzi, hogy ezért is tartozik nekem valamivel? Üljünk le egy pillanatra. Értse meg, Miss Bennet, én azzal a szilárd elhatározással jöttem ide, hogy szándékomat megvalósítom, és ettől nem tántorít el semmi. Nem szoktam meg, hogy alávessem magam mások szeszélyeinek; soha nem tűrtem, hogy bárki is ellenkezzék velem. - Ez még sajnálatraméltóbbá teszi ladységed jelenlegi helyzetét, de rám semmi hatással sincs. - Ne vágjon a szavamba, hallgasson csendben végig! Leányom és unokaöcsém egymásnak vannak teremtve. Anyai ágon ugyanabból a főrangú családból származnak, apai részről pedig köztiszteletben álló régi családokból, bár azok nem örököltek főnemesi címet. A vagyon is jelentékeny mindkét oldalon. A két család minden tagja egyhangúan óhajtja, hogy egymáséi legyenek - és mi választaná őket széjjel? Egy fiatal nő nagyra törő becsvágya, akinek nincs se családja, se rokonsága, se vagyona. Bele lehet ebbe nyugodni? Nem lehet, nem is kell. Ha ön jól fogná fel saját érdekét, nem kívánná elhagyni azt a kört, amelyben nevelkedett. - Ha férjhez mennék az ön unokaöccséhez, nem érezném, hogy más társadalmi körbe lépek. Mr. Darcy nemesember, én is nemesember leánya vagyok: ennyiben nincs köztünk különbség. - Ez igaz. Maga nemesember lánya. De ki az ön édesanyja? Kik a nagybátyjai és nagynénjei? Ne gondolja, hogy nem vagyok tisztában társadalmi helyzetükkel. - Akármilyen is a rokonságom - mondta Elizabeth -, ha unokaöccsének nincs ellenük kifogása, önnek sem lehet. - Mondja meg végre: eljegyezte önt Mr. Darcy? Elizabeth nem felelt volna erre a kérdésre, csak azért, hogy Lady Catherine-t lekötelezze; de pillanatnyi gondolkodás után mégis így válaszolt: - Nem, nem jegyzett el. Lady Catherine szemmel láthatólag meg volt elégedve. - És megígéri nekem, hogy soha nem jegyzi el magát vele? - Ilyen ígéretet nem teszek. - Miss Bennet, meg vagyok döbbenve, meg vagyok botránkozva. Azt hittem, magával lehet okosan beszélni. De ne áltassa magát azzal, hogy én egy tapodtat is engedek. Addig nem megyek el innen, amíg kötelező ígéretet nem tesz. - Ezt pedig sohasem csikarja ki belőlem. Engem nem lehet úgy megfélemlíteni, hogy belemenjek egy ilyen esztelen dologba. Ladységed azt akarja, hogy Mr. Darcy feleségül vegye az ön leányát; azt hiszi, valószínűbb lesz a házasság, ha én megadnám a kívánt ígéretet? Tegyük fel, hogy Mr. Darcy engem szeret. Vajon ha én kikosaraznám, ok lenne ez arra, hogy átpártoljon az unokahúgához? Meg kell mondanom, Lady Catherine, hogy az érvek, melyekkel szokatlan kérését támogatta, nemcsak komolytalanok, hanem rossz helyen alkalmazottak. Egészen félreértette a jellememet, ha azt hiszi, hogy ilyen rábeszélés hat reám. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy az unokaöccse milyen néven venné a beavatkozást ügyeibe, de ahhoz semmi esetre sincs joga önnek, hogy az én ügyeimbe avatkozzék. Arra kell kérnem tehát, hogy ne zaklasson tovább ezzel a dologgal. - Csak ne olyan hevesen, kérem! Én még nem végeztem. Mindezekhez a kifogásokhoz hozzá kell még tennem valamit. Ne gondolja, hogy én nem ismerem legifjabb húga szégyenletes szökésének egész történetét. Nagyon jól tudok mindent - azt is, hogy a házasságot csak utólag, nagy nehezen lehetett nyélbe ütni, az ön édesapja és nagybátyjai költségén. És egy ilyen lány legyen az én unokaöcsém sógornője? És a férje, akinek apja intéző volt a boldogult Mr. Darcynál, most sógorságba kerüljön a fiatal Mr. Darcyval? Jóságos isten! Hát ezt hogy gondolja? Meg akarja gyalázni a pemberleyi ősök emlékét? - Most már nem akarom tovább hallgatni - felelte Elizabeth haragosan. - Mindent a fejemhez vágott, amivel vérig sérthet. Kérem, menjünk vissza a házba. Közben fel is kelt, Lady Catherine is követte példáját, és elindultak vissza. Őladysége egészen ki volt kelve magából: - Látom, nincs semmi tekintettel unokaöcsém becsületére és jó hírére! Micsoda érzéketlen, önző teremtés! Hát nem gondol arra, hogy ha önnel köt házasságot, ez szégyenbe taszítja őt az egész világ előtt? - Lady Catherine, nekem nincs több mondanivalóm. Ön már tudja, mi a felfogásom. - Szóval el van szánva, hogy hozzá megy feleségül? - Ezt egy szóval sem mondtam. Csak arra vagyok elszánva, hogy azt fogom tenni, ami az én véleményem szerint meghozza a boldogságomat, tekintet nélkül önre vagy bárki másra, akihez nekem semmi közöm sincs. - Jó, tehát nem hajlandó kedvemben járni; nem hajlandó hallgatni a kötelesség, a becsület, a hála szavára. El van határozva, hogy tönkreteszi őt minden barátja szemében, és kiszolgáltatja a világ megvetésének. - Ebben az esetben hiába hivatkozik ön a kötelesség, a becsület és a hála parancsaira - felelte Elizabeth. Egyik erkölcsi elvet sem sérteném meg, ha nőül mennék Mr. Darcyhoz. Ami pedig a család haragját vagy a világ felháborodását illeti, ha a családot felbőszíti a házasság, emiatt egy pillanatig sem fájna a fejem; a világ pedig sokkal okosabb annál, semhogy osztozzék a megvetésben. - Ez hát az ön őszinte véleménye! Ez az utolsó szava! Rendben van, most már tudom, mit kell tennem. Ne gondolja, Miss Bennet, hogy merész álma valaha is teljesül. Azért jöttem ide, hogy próbára tegyem önt. Azt hittem, lehet magával okosan beszélni, de biztos lehet benne, hogy én keresztülviszem, amit akarok. Lady Catherine ilyen hangnemben beszélt tovább, amíg a hintóhoz nem értek, de mielőtt beszállt volna, hirtelen hátrafordult és hozzátette: - Nem búcsúzom el öntől, Miss Bennet... anyjának sem küldök üdvözletet... Ön nem érdemel ilyen figyelmet. Nagyon megbántott engem. Elizabeth nem válaszolt, nem is próbálta rávenni őladységét, hogy menjen vissza vele a házba, hanem ő maga nyugodtan bement. A lépcsőn fölfelé menet hallotta, hogy a hintó elrobog. Édesanyja türelmetlenül várta már az öltözőszoba ajtajában - tudni akarta, miért nem jött vissza Lady Catherine, hogy kissé kipihenje magát. - Nem volt kedve hozzá - mondta Elizabeth -, el akart menni. - Micsoda szép, előkelő asszony! És milyen roppant kedves tőle, hogy eljött hozzánk! Hiszen bizonyára csak azt akarta közölni velünk, hogy Collinsék jól vannak. Valószínűleg úton van valamerre, és Merytonon átutazva eszébe jutott, hogy benéz hozzád is. Ugye, nem volt semmi különös mondanivalója számodra, Lizzy? Elizabeth most kénytelen volt egy kis füllentéshez folyamodni, mert nem tudathatta anyjával, miről folyt köztük a társalgás.
KÖNYV:
I
II • |
14. FEJEZET