|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Mihelyt a férfiak távoztak, Elizabeth kiment a kertbe, hogy megnyugtassa kedélyét, illetve zavartalanul töprenghessen olyan dolgokon, amelyek még jobban lehangolták. Darcy viselkedése meglepte és bosszantotta a leányt. "Ha csak azért jött el ide - mondta magában -, hogy szótlan komoly és közömbös legyen, akkor miért jött el egyáltalán?" Akárhogy nézte a kérdést, nem talált rá kielégítő választ. "Londonban még kedves és barátságos tudott lenni a nagybátyámhoz és nénémhez, miért nem viselkedik velem is így? Ha fél tőlem, minek jött ide? Ha már nem szeret, miért olyan hallgatag? Nehéz ember, micsoda nehéz ember! Legjobb, ha nem is gondolok többet rá." Ezt az elhatározást kis ideig akaratlanul is betartotta, mert Jane jelent meg a kertben, s vidám arccal csatlakozott hozzá, ami arra vallott, hogy jobban meg van elégedve a látogatókkal, mint Elizabeth. - Most, hogy túl vagyok az első találkozáson - mondta Jane -, szabadnak érzem magam, mint a madár. Felfedeztem, milyen erős vagyok - soha többé nem hoz zavarba a jövetele. Örülök, hogy kedden nálunk ebédel. Legalább mindenki láthatja majd, hogy mindkét részről csak a szokásos, közömbös ismeretségről van szó. - Hogyne, nagyon is közömbös - nevetett Elizabeth. - Ó, Jane, jó lesz vigyázni! - Csak nem tartasz engem oly gyöngének, drága Lizzy, hogy ezek után is veszélyben forgok? - Én úgy látom, nagyon is komoly a veszély, hogy Bingley jobban beléd szeret, mint valaha. Keddig nem is látták a két férfit. Mrs. Bennet közben teljesen átadta magát a boldog tervezgetésnek, amelyet Bingley jó kedélye és szokásos udvariassága indított el benne a félórás látogatás során. Kedden nagy társaság gyűlt össze Longbournban, s a két vendég, akit a legnagyobb izgalommal vártak, vadászemberhez illő pontossággal érkezett meg. Mikor átmentek az ebédlőbe, Elizabeth feszült figyelemmel leste, vajon Bingley arra a helyre fog-e ülni, amelyet eddigi összejöveteleiken mindig elfoglalt: Jane mellé. Előrelátó édesanyjának ugyanez járhatott a fejében, mert Bingleyt nem kínálta meg maga mellett hellyel. A fiatalember belépett, s mintha habozott volna egy pillanatig, de Jane véletlenül éppen akkor nézett oda, s véletlenül elmosolyodott - a kérdés el is dőlt ezzel. Bingley leült Jane mellé. Elizabeth diadalmas érzéssel pillantott Darcyra, aki nemes közönnyel viselte el a dolgot. A leány már-már azt hitte, hogy Bingley engedélyt kapott barátjától a boldogságra, ha nem látta volna, hogy a fiatalember - félig ijedten, félig nevetve - szintén Darcyra tekint. Az ebéd ideje alatt Bingley tartózkodóbbnak mutatkozott, mint azelőtt, de látszott rajta, hogy most is rajong Jane-ért, s Elizabeth érezte, hogy ha Bingley csak a szívére hallgat, többé semmi akadálya nem lenne kettőjük boldogságának. Bár nem mert bízni ilyen távoli kilátásokban, mégis örömmel figyelte a fiatalember viselkedését. Fel is élénkült, amennyire a körülmények engedték, mert Elizabeth nem volt vidám hangulatban. Darcy messze ült tőle, az asztal túlsó végén, Mrs. Bingley mellett. Elizabeth tudta, hogy ez egyiküknek sem szerez örömet, egyikükben sem váltja ki a legjobb érzéseket. Olyan távol ült tőlük, hogy nem hallotta beszélgetésüket, de látta, hogy csak ritkán szólnak egymáshoz, akkor is hűvös és szertartásos modorban. Anyja barátságtalan viselkedése még fájdalmasabban emlékeztette, mivel tartoznak Darcynak; néha a világ minden kincsét odaadta volna, ha megmondhatta volna neki, hogy van valaki a családban, aki tudja és érzi, milyen jó volt hozzájuk. Elizabeth remélte, hogy az est folyamán még össze fognak kerülni, hogy a látogatás során többet is mondhatnak egymásnak, mint a vendég érkezésénél váltott szertartásos üdvözlő szavakat. Izgatott volt és nyugtalan, s mielőtt a férfiak bejöttek a szalonba, oly unalmasnak és fárasztónak találta a várakozást, hogy majdnem udvariatlan volt a vendégekhez. Úgy várta ezt a pillanatot, mintha ettől függne, jól fogja-e magát érezni aznap este. "Ha most nem jön ide hozzám - mondta magában -, akkor örökre lemondok róla." Bejöttek a férfiak, s Elizabeth azt olvasta le Darcy arcáról, hogy reményei teljesülnek. De sajnos, a hölgyek oly szorosan vették körül az asztalt, ahol Jane teát készített, húga meg kávét töltött a csészékbe, hogy talpalatnyi hely sem volt Elizabeth mellett, ahová széket lehetett volna állítani. S a férfiak közeledtére az egyik leány még jobban odahúzódott Elizához, s ezt súgta neki: - A férfiakat pedig nem engedjük, hogy idejöjjenek és szétválasszanak minket. Kellenek a csudának, igaz-e? Darcy továbbment, a szoba másik végébe, Elizabeth követte őt a szemével, irigyelt mindenkit, akivel szóba állt, alig volt türelme kávét tölteni - végül megharagudott önmagára, amiért ilyen ostoba. "Egy ember, akit egyszer már kikosaraztam! Micsoda őrültség azt várni, hogy újból belém szeressen! Hát van férfi a világon, aki ne riadna vissza a gyöngeségtől, hogy másodszor is megkérje ugyanazt a nőt? Minden érzésük fellázad az ilyen méltatlanság ellen!" De Elizabeth kissé feléledt, amikor Darcy maga hozta vissza a kávéscsészét. A leány megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze: - A húga még Pemberleyben van? - Igen, ott is marad karácsonyig. - És egészen egyedül? Az ismerősei mind elutaztak? - Mrs. Annesley van vele. A többiek Scarborough-ba mentek, már három hete. Elizának semmi egyéb nem jutott eszébe; de ha Darcy beszélgetni akart volna vele, talált volna más témát. Csakhogy Darcy is szótlanul állt mellette néhány percig, amíg Elizabeth szomszédnője megint sugdolózni kezdett, mire a fiatalember elment tőlük. Mikor a terítéket leszedték, és felállították a kártyaasztalokat, a hölgyek mind felkeltek, s Elizabeth várta, hogy Darcy most hamarosan csatlakozik hozzá. De minden reménye meghiúsult, amikor látta, hogy anyja vércseként csap le a whistjátékosokra, s a fiatalembert pár pillanat múlva már a kártyacsata kellős közepében találta. Most már semmi reménye nem maradt, hogy jól érezze magát. Egész este más-más asztalhoz voltak láncolva, s Darcy hiába tekingetett oly gyakran feléje, a szoba másik végébe, egyiküknek sem ment a játék. Mrs. Bennet úgy tervezte, hogy a két netherfieldi urat ott fogja vacsorára. De szerencsétlenségére azok korábbra rendelték oda a hintót, mint a többi vendég, s az asszonynak nem is volt alkalma tartóztatni őket. - Nos, lányok - mondta, mikor magukra maradtak -, mit szóltok a mai naphoz? Minden pompásan sikerült, én úgy érzem. Ilyen jó ebédet nem egykönnyen kap az ember. Az őzpecsenye tökéletesen volt megsütve, mindenki azt mondta, sosem láttak még ilyen kövér combot. A leves százszorta jobb volt, mint amit Lucaséknál adtak múlt héten, és még Mr. Darcy is elismerte, hogy a fogoly remekül van elkészítve, pedig ő legalább két-három francia szakácsot tart. És te, drága Jane... ilyen szép még nem voltál soha életedben. Mrs. Long is ezt mondta, mert megkérdeztem tőle, szépnek talál-e? És mit gondolsz, mit mondott még? "Tudja, Mrs. Bennet, a lánya végül is Netherfieldben fog kikötni." Szóról szóra ezt mondta. Mrs. Long igazán a legjobb teremtés a világon, és az unokahúgai milyen jó modorú lányok, és egy cseppet sem csinosak... nekem borzasztóan tetszenek. Mrs. Bennet egyszóval tökéletesen elégedett volt. Bingley viselkedése meggyőzte őt, hogy Jane végül is elveteti magát vele; s mivel reményei mindig oktalanul magasra csaptak, valahányszor jókedvében volt, másnap már valóságos csalódást érzett, hogy Bingley nem jelentkezik, és nem kéri meg leánya kezét. - Nagyon kellemesen telt a nap - mondta Jane Elizának. - A társaság szerencsésen volt összeválogatva, a vendégek jól illettek egymáshoz. Remélem, gyakran leszünk még együtt. Elizabeth elmosolyodott. - Lizzy, ezt ne tedd! Ne gyanúsíts engem... nagyon rosszulesik. Hidd el nekem, most már megtanultam, hogy minden mellékgondolat nélkül élvezzem a társalgását, mert kellemes, értelmes fiatalember. A viselkedéséből most már teljesen világos, hogy soha nem pályázott az én vonzalmamra. Csak arról van szó, hogy kedvesebb, megnyerőbb a modora, mint bárki másé, és szereti, ha mindenütt tetszést arat. - Nagyon kegyetlen vagy, Jane - mondta a húga. - Még mosolyogni sem engedsz, pedig erre kényszerítesz minden pillanatban. - Milyen nehéz elérni néha, hogy higgyenek az embernek! - Néha meg egyenesen lehetetlen. - De miért akarod velem elhitetni, hogy másként érzek iránta, mint ahogy mondom? - Erre a kérdésre alig tudnék válaszolni. Mindenkinek vérében van az oktatás, pedig csak arra taníthatjuk az embereket, amit nem érdemes tudni. Bocsáss meg, de ha továbbra is a közömböst adod, akkor mást tüntess ki a bizalmaddal.
KÖNYV:
I
II • |
12. FEJEZET