|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I
II •
Két nappal Mr. Bennet hazaérkezése után Jane és Elizabeth éppen a kertben, a ház mögött sétálgattak, amikor látták, hogy a házvezetőnő jön feléjük. Mivel azt hitték, hogy anyjuk hívatja őket, ők mentek elébe; de mikor a közelébe értek, a házvezetőnő nem Mrs. Bennettől hozott üzenetet, hanem így szólt Jane-hez: - Bocsánatot kérek, kisasszony, a zavarásért, de reméltem, jó hírek jöttek Londonból, ezért bátorkodom érdeklődni. - Hogy érti ezt, Mrs. Hill? Semmiféle hírt nem kaptunk Londonból. - Jaj, drága kisasszony! - kiáltotta Mrs. Hill álmélkodva. - Hát nem tudja, hogy küldönc jött Mr. Gardinertől? Már egy félórája itt van, levelet hozott az úrnak. A lányok nekiiramodtak, szóhoz sem jutva az izgatottságtól. A hallon keresztül a reggelizőszobába rohantak, onnan a könyvtárba, de apjuk nem volt sehol; már az emeleten akarták keresni, anyjuk szobájában, amikor szembejött velük az inas, és így szólt: - Ha a gazdámat tetszik keresni, az imént láttam a liget felé menni. Erre a hírre megint keresztülrohantak a hallon, és a pázsiton át apjuk után szaladtak, aki megfontolt léptekkel ment a kis erdő felé az istálló túlsó oldalán. Jane nem volt sem olyan fürge, sem olyan gyakorlott futó, mint Elizabeth, hamar elmaradt hát húga mögött, aki lihegve és kifulladva utolérte apját, s izgatottan kiáltotta: - Ó, papa, mondja, mi újság? Jött valami hír a bácsitól? - Igen, levelet küldött, gyorspostával. - És milyen a hír? Jó vagy rossz? - Milyen jó hírt lehetne várni? - kérdezte az apja, előhúzva zsebéből a levelet. - Talán legjobb lesz, ha magad elolvasod. Elizabeth türelmetlenül kapta ki a kezéből - most Jane is odaért. - Olvasd hangosan - mondta az apja -, magam is alig tudom, mi van benne. Gracechurch Street, Kedves sógorom, végre hírt adhatok unokahúgomról, s remélem, hogy e hírt egészben véve kielégítőnek fogod találni. Alighogy elutaztál szombaton, sikerült megtudnom, hogy Londonnak mely részében rejtőznek. A részleteket majd élőszóval mondom el. Most csak annyit, hogy megtaláltam őket, és beszéltem mindkettőjükkel... - Akkor úgy van, ahogy mindig reméltem! - kiáltotta Jane. - Megesküdtek! Elizabeth tovább olvasott: ...beszéltem mindkettőjükkel. Nem esküdtek meg, és úgy látom, nem is állt szándékukban; de amennyiben hajlandó vagy teljesíteni a kötelezettségeket, amelyeket a te nevedben vállaltam, remélem, rövidesen meglesz az esküvő. Mindössze azt kérik tőled, hogy szerződésben biztosítsd Lydiának a ráeső egyenlő részt az ötezer fontból, amelyet leányaid a szülők halála után örökölnek; azonkívül kötelezni kell magad, hogy évi száz font járadékot adsz neki, amíg élsz. Ezek a feltételek, amelyeket én - tekintettel a körülményekre - habozás nélkül elfogadtam, amennyiben feljogosítva éreztem magam, hogy helyetted intézkedjem. Gyorspostával küldöm ezt a levelet, hogy haladék nélkül választ kaphassak. Magad is láthatod az említett feltételekből, hogy Mr. Wickham anyagi helyzete nem olyan reménytelen, mint általában hiszik. E tekintetben tévedtek az emberek, s én örömmel közölhetem, hogy még az összes adósságok rendezése után is marad egy kis pénz, amit unokahúgom nevére lehet írni, saját vagyona mellett. Ha olyan meghatalmazást küldesz nekem - s ezt bizonyosra veszem -, hogy teljes joggal járjak el helyetted az egész ügyben, rögtön utasítom Haggerstont, hogy annak rendje és módja szerint készítse el a szerződést. Nincs rá semmi szükség, hogy ismét Londonba jöjj; maradj csak nyugodtan Longbournban, én majd szorgosan és gondosan elintézek mindent. Küldd el a választ, amilyen gyorsan csak lehet, és úgy írj, hogy ne lehessen félreérteni. Úgy gondoljuk legjobbnak, hogy unokahúgom a mi házunkból esküdjék - remélem, nincs ellene kifogásod. Lydia ma költözik hozzánk. Mihelyt újabb fejlemények lesznek, azonnal írok. Szerető sógorod stb. Edw. Gardiner - Lehetséges ez? - kiáltott fel Elizabeth, mikor befejezte az olvasást. - Lehetséges volna, hogy mégis elveszi Lydiát? - Akkor nem is olyan haszontalan ember, mint gondoltuk - mondta Jane. - Drága apus, gratulálok. - Papa válaszolt már a levélre? - kérdezte Elizabeth. - Még nem, pedig sürgős volna. Elizabeth most komolyan kérlelni kezdte, hogy ne halogassa a dolgot. - Ó, drága édesapám! - kiáltotta. - Jöjjön vissza velünk, és írjon azonnal. Gondolja meg, hogy ilyen esetben minden pillanat számít. - Megírom én a levelet - mondta Jane -, ha papának nehezére esik az írás. - Nagyon nehezemre esik - felelte Mr. Bennet -, de mégis meg kell tenni. Ezzel visszafordult, és leányaival együtt elindult a ház felé. - Szeretnék kérdezni valamit... - kezdte Elizabeth - de a feltételeket úgyis teljesíteni kell. - Teljesíteni! Én csak azt szégyellem, hogy Wickham olyan keveset kér. - Hát Lydia mégis megesküszik - egy ilyen férfival! - Igen, igen, mégis megesküszik, mást nem lehet tenni. De én két dologra vagyok kíváncsi: az egyik az, mennyi pénzt tett le a nagybátyátok, hogy ezt nyélbe üthesse; a másik pedig, hogyan fogom neki valaha visszafizetni. - Pénzt! A bácsi! - kiáltotta Jane. - Hogy érti ezt, papa? - Úgy értem, hogy épeszű ember nem venné feleségül Lydiát, ha csak azt ígérik neki, hogy halálomig száz fontot kap évente, halálom után meg ötvenet. - Tökéletesen igaz - mondta Elizabeth -, bár eddig erre nem gondoltam. Rendezik az adósságait, és még marad is valami! Csak a bácsi keze lehet a dologban! Áldott jó ember, attól félek, saját magát sodorja nélkülözésbe. Kis összeggel nem lehet ezt elintézni. - Nem - mondta az apja. - Wickham tökfilkó volna, ha egy fillérrel is kevesebbet fogad el, mint tízezer fontot. Sajnálnám, ha már rokonságunk kezdetén ilyen rossz véleménnyel kellene róla lennem. - Tízezer font! Isten ments! Hiszen a felét sem tudnánk visszafizetni! Mr. Bennet nem felelt, s mindhárman gondolataikba mélyedve, némán mentek tovább, amíg a házhoz nem értek. Apjuk a könyvtárszobába vonult vissza, hogy megírja a levelet, a leányok pedig bementek a reggelizőszobába. - Hát mégis megesküsznek! - kiáltotta Elizabeth, mihelyt a két leány magára maradt. - Milyen furcsa az egész! És még hálát kell adnunk ezért! Örülnünk kell, hogy meglesz az esküvő, bármilyen kevés esélyük van a boldogságra, akármilyen silány Wickham jelleme! Ó, Lydia! - Engem az a gondolat vigasztal - felelte Jane -, hogy nem venné feleségül Lydiát, ha nem szeretné igazán. S jó nagybácsink segíthetett ugyan rendezni adósságait, de nem tudom elhinni, hogy tízezer fontot vagy ilyenféle összeget előlegezett volna. Neki is vannak gyerekei, talán még több is lesz. Hogyan tudna nélkülözni akár feleekkora összeget? - Ha valaha megtudjuk, mennyire rúgott Wickham adóssága - mondta Elizabeth -, s mennyit íratott Lydia nevére, akkor pontosan ki lehet számítani, mennyit áldozott Mr. Gardiner, mert Wickhamnek egy fityingje sincs. Nagybátyánk és nénénk jóságát sohasem tudjuk viszonozni. Hogy házukba fogadták Lydiát, hogy védelmezik és támogatják - olyan áldozat ez tőlük, húgunknak pedig olyan szerencse, hogy évekig sem tudja leróni a háláját. Ha arra gondolok, hogy már náluk is van! Ha ez a jóság porig nem sújtja őt, nem érdemli meg, hogy valaha is boldog legyen. Mit érezhet Lydia, mikor először találkozik nagynénjével? - Próbáljuk elfelejteni, amit mindketten elkövettek - mondta Jane. - Remélem és bízom benne, hogy még boldogok lesznek. Wickham hajlandó a házasságra, s ez remélhetőleg arra vall, hogy most már jó útra tért. A kölcsönös szeretet lehűti majd szenvedélyeiket, s én azzal biztatom magam, hogy életük nyugodt, ésszerű mederben folyik tovább, és esztelenségük idővel feledésbe merül. - Mindketten úgy viselkedtek - felelte Elizabeth -, hogy sem te, sem én, sem mások nem tudják soha elfelejteni. Kár erről beszélni. A lányoknak csak most jutott eszükbe, hogy anyjuk valószínűleg még semmit nem tud a történtekről. Bementek hát a könyvtárszobába, és megkérdezték apjukról, nincs-e kifogása ellene, hogy őt is értesítsék. Mr. Bennet éppen írt, s fel sem emelve fejét, hidegen ennyit válaszolt: - Ahogy jónak látjátok. - Elvihetjük a bácsi levelét, hogy felolvassuk neki? - Vigyétek, amit akartok, csak menjetek már. Elizabeth elvette a levelet az íróasztalról, s együtt felmentek anyjukhoz. Mary és Kitty éppen nála voltak, így hát egy füst alatt mindnyájuknak elmondhatták a dolgot. Röviden jelezték, hogy jó hírt fognak közölni, majd Jane felolvasta a levelet. Mrs. Bennet alig bírt uralkodni magán. Mihelyt meghallotta, hogy bátyja bizakodik Lydia közeli esküvőjében, kitört belőle az öröm, mely minden következő mondattal magasabbra hágott. Az örvendetes hír most éppolyan heves izgalomba hozta, mint azelőtt az ijedtség és a bánat. Neki elég volt az a tudat, hogy leánya megesküszik, boldogságát nem féltette, ballépésének emléke nem kínozta. - Drága, édes Lydiám! - kiáltotta. - Ez aztán pompás hír! Hát mégis férjhez megy... Újra fogom őt látni! Férjhez megy, tizenhat éves korában! Az én derék, jó bátyám! Tudtam, hogy így lesz... Hogy ő mindent rendbe hoz! Hogy szeretném már Lydiát látni... És a kedves Wickhamet is! De mi lesz a ruhákkal, a kelengyével? Rögtön írok a sógornőmnek. Lizzy, szívem, szaladj le az édesapádhoz, kérdezd meg tőle, mennyit ad a lányának erre. Várj csak, majd én magam megyek. Kitty, csöngess Hillnek! Rögtön felkapok magamra valamit. Édes, drága Lydiám! Milyen jól fogunk mulatni, ha megint együtt leszünk! Legidősebb leánya mérsékelni próbálta ezt a heves elragadtatást, s a kötelezettségekre terelte a szót, melyeket Mr. Gardiner eljárása ró az egész családra. - Hiszen ezt a szerencsét főleg az ő jóságának köszönhetjük - tette hozzá. - Meggyőződésünk szerint kötelezte magát, hogy pénzzel segíti Wickhamet. - Hát aztán? - kiáltott az anyja. - Így van ez rendjén! Ki segítene rajta, ha nem a tulajdon nagybátyja? Tudod jól, ha nem volna saját családja, akkor én meg a gyerekeim örökölnék az egész vagyonát - és ez az első eset, hogy néhány ajándékon kívül kaptunk tőle valamit. Ó, milyen boldog vagyok! Nemsokára férjnél lesz az egyik lányom. Mrs. Wickham!... Milyen jól hangzik! És csak júniusban múlt tizenhat éves. Drága Jane, olyan izgatott vagyok, hogy írni sem tudnék... majd én diktálok, s te megírod a levelet. A pénzről majd később beszélünk apátokkal... de a holmikat rögtön meg kell rendelni! Most felsorolta a gyolcs, muszlin és karton különféle fajtáit, s hamarosan egész jegyzéket állított volna össze a rendelésekből, ha Jane nagy nehezen rá nem veszi, hogy várjon, amíg apjával meg nem beszélik a dolgot. - Egy nap késedelem már nem számít - jegyezte meg Jane, és Mrs. Bennet olyan boldog volt, hogy nem makacskodott annyit, mint rendesen. Közben más tervek is megfordultak a fejében. - Mihelyt felöltöztem, Merytonba megyek, s elmondom az örömhírt nővéremnek; visszafelé pedig benézek Lady Lucashoz és Mrs. Longhoz. Kitty, szaladj le, és rendeld meg a kocsit. Tudom, jót fog nekem tenni a friss levegő. Mondjátok, lányok, nem kell nektek semmi Merytonból? Ó, itt jön Hill! Kedves Hill, hallotta már az örömhírt? Miss Lydia férjhez megy, és maguk mind kapnak egy pohár puncsot, hogy megünnepeljük az esküvőt. Mrs. Hill rögtön áradozni kezdett örömében. Elizabeth a többiekkel együtt fogadta szerencsekívánatait, aztán megunva ezt a sok ostobaságot, szobájába menekült, hogy nyugodtan gondolkozhasson. Szegény Lydia helyzete a legjobb esetben is elég siralmas volt; de hálát kell adni, hogy a dolog nem ütött ki még rosszabbul. Elizabeth ezt érezte, s bár a jövőtől nem várhatott sem ésszerű boldogságot, sem anyagi jólétet húga számára, mégis, ha visszagondolt arra, milyen félelmek gyötörték őket még két órával ezelőtt, át kellett éreznie a szerencsés fordulat minden előnyét.
KÖNYV:
I
II • |
7. FEJEZET