|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I •
III
Másnap az úton minden új volt és érdekes Elizabeth szemében, lelke örömmel fogadott magába minden benyomást. Nővérét olyan jó színben találta, hogy nem aggódott többé egészsége miatt, s ha az északi utazásra gondolt, ez állandó forrása volt a gyönyörűségnek. Mikor az országútról letértek a hunsfordi útra, minden szem a paplakot kereste, s minden fordulónál azt várták, hogy most bukkan eléjük. Az út egyik oldalát Rosings Park kerítése szegélyezte, s Elizabeth mosolyogva gondolt mindarra, amit lakóiról hallott. Végül megpillantották a paplakot. Az út felé lejtő kert, a középen álló ház, a zöld kerítés és a babérsövény - mind arra vallott, hogy megérkeztek. Collins és Charlotte megjelentek az ajtóban, s mikor a kocsi megállt a kis kerti kapunál, ahonnan rövid kavicsos út vezetett a házhoz, mindenki mosolyogni és integetni kezdett. A vendégek egy pillanat alatt kiszálltak a kocsiból, s kölcsönösen örvendeztek a viszontlátásnak. Mrs. Collins kitörő örömmel fogadta barátnőjét, s Elizabeth is egyre jobban örült, hogy eljött, amikor látta, milyen meleg fogadtatásban van része. Azonnal megállapította, hogy unokabátyja modorán a házasság sem változtatott; szertartásos udvariassága a régi maradt, s Elizát percekig feltartóztatta a kertajtónál, hogy családjának minden tagja iránt külön-külön érdeklődjék. Azután még felhívta a vendégek figyelmét a bejárat csinos kiképzésére, majd bevezette őket a házba. Mihelyt a nappaliba léptek, újból nagyképű szertartásossággal üdvözölte őket szerény hajlékában, és hűségesen visszhangozta felesége minden egyes szavát, aki frissítőket kínálgatott nekik. Elizabeth számított rá, hogy teljes dicsőségében fogja látni a tiszteletest, s amikor Collins a szoba arányos méreteiről, fekvéséről és bútorzatáról áradozott, nem tudott menekülni attól az érzéstől, hogy a tiszteletes elsősorban őhozzá intézi szavait, mintha éreztetni akarná vele, mit vesztett, mikor őt kikosarazta. Bár mindenen meglátszott, hogy csinos és kényelmes, Elizabeth egy árva bűnbánó sóhajjal sem tudott Collins kedvében járni, s inkább csodálkozva nézte barátnőjét, hogy ilyen jó arcot vág egy ilyen élettárshoz. Ha Collins olyasmit mondott, ami miatt felesége joggal szégyenkezhetett (s ez elég gyakran előfordult), Elizabeth akaratlanul is rápillantott barátnőjére. Egyszer-kétszer halvány pirulást fedezett fel az arcán, de Charlotte rendszerint nagy bölcsen úgy tett, mintha nem hallana semmit. Miután megcsodálták a berendezés minden egyes darabját, a tálalóasztaltól a kandallórácsig, s beszámoltak utazásukról és mindarról, ami Londonban történt, a tiszteletes egy kis sétát javasolt a kertben. Szépen elrendezett, nagy kert volt ez, s Collins maga művelte. A kertészkedés legtiszteletreméltóbb élvezetei közé tartozott, s Elizabeth ámulva hallgatta, hogy Charlotte milyen komoly arccal dicséri ezt az egészséges testi munkát, s azt is bevallja, hogy maga buzdítja rá férjét. Collins végigvezette vendégeit minden ösvényen és keresztösvényen, alig hagyva nekik időt, hogy elzengjék a várva várt dicséretet, s közben olyan aprólékosan magyarázta el a feltáruló kilátást, hogy ezzel minden szépséget tönkretett. A szélrózsa minden irányában felsorolta a szántóföldeket, s azt is meg tudta mondani, hány fából áll a legtávolabbi facsoport. De mindazon kilátások közül, amelyekkel az ő kertje, a környék vagy akár az egész ország dicsekedhetik, egy sem hasonlítható össze Rosings látványával, amely a parkot szegélyező fák közt, majdnem a paplak homlokzatával szemben bukkant elő. Szép, új stílusú épület volt, kies fekvésű hegyoldalban. A kert után Collins a két rétjén is végig akarta vezetni a társaságot, de a hölgyek visszafordultak, mert féltek, hogy cipőjük átnedvesedik az itt-ott megmaradt dértől. A tiszteletest csak Sir William kísérte el útjára, míg Charlotte húgát és barátnőjét kalauzolta végig a házon, s nyilván nagyon örült, hogy férje segítsége nélkül mutathatja meg nekik. A ház elég kicsi volt, de kényelmes, jól épített; minden csinosan, gondosan volt felszerelve és elrendezve, s Elizabeth ebben Charlotte keze nyomát látta. Ha Collinsról meg lehetett feledkezni, a házban igazán barátságos légkör uralkodott, s Elizabeth azt következtette barátnője jó kedélyéből, hogy Collinsról elég gyakran elfeledkezik. Azt már megtudta, hogy Lady Catherine még a birtokán tartózkodik. Vacsora alatt erről beszélgettek, és Collins is nyilatkozott: - Igen, Miss Elizabeth, jövő vasárnap abban a szerencsében részesül, hogy a templomban láthatja majd Lady Catherine de Bourghot - nem kell mondanom, hogy el lesz tőle ragadtatva. Lady Catherine csupa nyájasság és leereszkedés, s számomra nem kétséges, hogy az istentisztelet után kegyedet is figyelmére fogja méltatni. Talán nem túlzok, ha kijelentem, hogy itteni tartózkodásuk alatt bizonyára önt és Maria sógornőmet is bele fogja foglalni a nekünk küldött megtisztelő meghívásokba. Viselkedése az én drága Charlotte-om irányában elragadó. Hetenként kétszer vacsorázunk Rosingsban, s ő sohasem engedi, hogy gyalog jöjjünk haza. Mindig rendelkezésünkre bocsátja a hintóját... jobban mondva az egyiket, mert őladységének több hintója van. - Lady Catherine valóban tiszteletre méltó, okos asszony - tette hozzá Charlotte -, amellett a legfigyelmesebb szomszéd. - Nagyon igaz, drágám, én is csak ezt mondom. Olyan asszony, akire nem lehet elég hódolattal feltekinteni. Az este főleg azzal telt el, hogy megtárgyalták a hertfordshire-i eseményeket, és szóban is elismételték előző leveleik tartalmát. Miután kibeszélték magukat, Elizabeth szobája magányában eltűnődött, valóban elégedett-e barátnője. Látta, hogy milyen ügyesen kormányozza s milyen nyugalommal viseli el férjét, és el kellett ismernie, hogy nagyon jól intézi a dolgát. Aztán elképzelte, hogyan fog eltelni a látogatás ideje, milyen csendes mederben folynak majd napjaik, gondolt Collins bosszantó alkalmatlankodására, meg arra, hogy mennyit mulat majd a rosingsi összejöveteleken. Élénk képzelőereje csakhamar megjelenítette előtte az elkövetkező heteket. Másnap délfelé éppen szobájában volt, és sétára készülődött, amikor hirtelen lárma hallatszott a földszintről, mintha felfordult volna az egész ház. Hallgatózott egy pillanatig - valaki lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, az ő nevét kiáltozva. Kinyitotta az ajtót, s a lépcső végén Mariát látta maga előtt, aki az izgalomtól elfúlva így kiáltott: - Ó, drága Eliza, siess, gyere le az ebédlőbe... ilyet még sosem láttál! Hogy mit, azt nem mondom meg. Siess, gyere le rögtön. Elizabeth hiába faggatta, Maria nem mondott többet. Leszaladtak hát az ebédlőbe, mely az útra nézett, hogy megbámulják a csodát: a két hölgyet, akik alacsony kocsijukon a kertajtó előtt álltak meg. - Ennyi az egész? - kiáltotta Elizabeth. - Azt hittem, legalábbis a disznók szabadultak ki a kertbe, de itt nem látok mást, csak Lady Catherine-t és a leányát! - Hová gondolsz, drágám? - mondta Maria, aki egészen megütközött a tévedésen. - Hiszen ez nem Lady Catherine. Az öreg hölgy Mrs. Jenkinson, aki náluk lakik, a másik pedig Miss de Bourgh. Nézd csak meg jól, milyen apró teremtés. Ki hitte volna róla, hogy ilyen sovány és alacsony! - Szörnyű udvariatlanság tőle, hogy Charlotte-ot kint tartóztatja ebben a szélben. Miért nem jön be? - Ó, Charlotte szerint ezt csak nagyon ritkán teszi meg. A legnagyobb kegynek számít, ha Miss de Bourgh egyszer-egyszer bejön. - Örülök, hogy ilyen - mondta Elizabeth, akinek más jutott az eszébe. - Betegesnek és kellemetlennek látszik. Igazán jól illik hozzá. Éppen neki való feleség. Collins és Charlotte a kertajtónál álldogáltak, és beszélgettek a hölgyekkel; Sir William pedig, Elizabeth nagy mulatságára, a ház bejáratánál helyezkedett el, onnan szemlélte komoly képpel a megjelent előkelőségeket, s valahányszor Miss de Bourgh arrafelé pillantott, mindig szertartásosan meghajtotta magát. Végül nem volt már mit mondaniok, mire a hölgyek elhajtottak, a többiek meg visszamentek a házba. Mihelyt Collins meglátta a két lányt, rögtön gratulálni kezdett nekik szerencséjükhöz. A magyarázatot Charlotte adta meg: másnap valamennyien Rosingsba hivatalosak vacsorára.
KÖNYV:
I •
III |
5. FEJEZET