|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I •
III
Ha Elizabeth csak a maga családi tapasztalatai alapján ítél, nem alkothatott volna valami kedvező képet a házastársi boldogságról vagy az otthon örömeiről. Apját annak idején rabul ejtette a szépség és fiatalság, s a jó kedély látszata, melyet a szépség és fiatalság kelteni szokott, s olyan nőt vett feleségül, akinek fogyatékos értelme és kicsinyes gondolkodása már házasságuk elején véget vetett minden igazi vonzalomnak. A tisztelet, megbecsülés és bizalom örökre eltűnt, s Mr. Bennet álmai a családi boldogságról mind összeomlottak. De nem olyan fából volt faragva, hogy a csalódásért, melyet tulajdon meggondolatlansága okozott, azokban az élvezetekben keresett volna vigasztalást, amelyek nagyon is gyakran kárpótolják a szerencsétleneket esztelen vagy bűnös tetteikért. Szerette a vidéket és a könyveket, s e kedvteléseiből fakadt legigazibb öröme. Feleségének vajmi keveset köszönhetett azonfelül, hogy mulatott tudatlanságán és hóbortjain. Igaz, hogy a férfi általában nem effajta boldogságot óhajt feleségétől; de ahol nincs egyéb mód a szórakozásra, az igazi bölcs azt fordítja javára, ami éppen akad. Elizabeth sohasem hunyhatott szemet az előtt, hogy apja nem viselkedik férjhez illően. Ez a látvány mindig fájdalmat okozott neki: de tisztelte apja képességeit, hálás volt szeretetéért, iparkodott elfelejteni azt, ami nem kerülhette el figyelmét, s igyekezett elűzni gondolataiból a házassági kötelességnek és illemnek állandó megszegését, amellyel - eléggé nem kárhoztatható módon - Mr. Bennet kiszolgáltatta feleségét gyermekei megvetésének. De soha nem érezte még ilyen erősen a sikerületlen házasság káros hatásait a gyermekekre, soha nem látta még oly világosan, milyen bajokkal jár, hogy apja helytelen irányba fordítja tehetségét - pedig ha jól használja fel, legalább leányainak szerezhetett volna megbecsülést, még ha nem is tudja kibővíteni felesége látókörét. Elizabeth örült ugyan Wickham távozásának, de egyébként nem sok öröme telhetett abban, hogy nélkülözik az ezredet. A társasági élet megfeneklett, otthon folyton anyja és húga sirámait kellett hallgatnia, hogy milyen unalmas minden, s ez valóban komorrá tette a családi légkört; s bár Kitty idővel talán visszanyeri természetes eszét, most, hogy lelki megrontói eltávoztak, félő, hogy másik húgának, Lydiának hajlamai nagyobb bajt is okozhatnak: ő valószínűleg még megátalkodottabban ostoba és öntelt lesz, hiszen most kettős veszély fenyegeti: a fürdőhely és a katonai tábor. Egészben véve tehát azt tapasztalta (amit már mások is tapasztaltak néha), hogy a türelmetlenül, sóvárogva óhajtott esemény nem hozta meg mindazt a megelégedést, amit remélt tőle. Más időpontot kellett tehát keresnie, amikor a boldogság valóban elkezdődik - más célra kellett szegeznie vágyait és reményeit, s újból élvezve a várakozás örömét, megvigasztalódni a jelenért, s készülni egy újabb csalódásra. Az utazás a tóvidékre: erre szálltak most legboldogabb gondolatai, ebben talált legjobb vigaszt a nyomasztó órákért, amelyeket anyja és Kitty elégedetlenkedése szükségképpen okozott; s ha Jane is velük utazhatott volna, az útiterv minden részletében tökéletes. "Még szerencse - gondolta magában -, hogy marad valami, amit kívánjak. Ha tökéletes lenne az útiterv, biztosra vehetném, hogy csalódom. Így azonban, mivel Jane távolléte örökös forrása lesz a bánkódásnak, talán joggal remélhetem, hogy a várt öröm mind beteljesül. Az olyan terv, amely minden részletében élvezetesnek ígérkezik, soha nem sikerülhet, s az általános csalódást csak valami kis, részleges fájdalom védelme alatt kerülheti el az ember." Mikor Lydia elutazott, azt ígérte anyjának és Kittynek, hogy nagyon gyakran és nagyon részletesen fog írni; de a levelekre nagyon sokáig kellett várni, s mindig igen szűkszavúak voltak. Az anyjának írt levelek jóformán csak olyasmiről szóltak, hogy most jöttek meg a könyvtárból, ahová ezek meg ezek a tisztek kísérték el őket, s ahol olyan gyönyörű díszítéseket látott, hogy elállt a szeme-szája; hogy új ruhája van vagy új napernyője, amelyet bővebben is leírna, de most abba kell hagyni az írást, és rohanni, mert Mrs. Forster várja, együtt mennek a táborba. A Kittyvel folytatott levelezésből még kevesebbet lehetett megtudni; ezek a levelek hosszabbak voltak ugyan, de annyi szó alá volt bennük huzigálva, hogy Kitty senkinek sem mutatta meg azokat. Két-három héttel Lydia távozása után visszatérőben volt az egészség, a jókedv és a vidámság Longbournba. Minden boldogabb színt öltött. Hazajöttek a családok, akik Londonban töltötték a telet, megjelentek a tarka nyári ruhák, elkezdődött a nyári vendégeskedés. Mrs. Bennet visszazökkent megszokott panaszos derűjébe, s június közepére Kitty is annyira magához tért, hogy könnyek nélkül át tudott sétálni Merytonba. Ez az örvendetes esemény felkeltette Elizában a reményt, hogy karácsonyra Kitty talán már úgy kijózanodik, hogy naponta csak egyszer emlegeti a tiszteket, ha ugyan a hadügyminisztérium kegyetlen és kaján rendelkezése folytán új ezredet nem szállásolnak el Merytonban. Az északi út kezdetének időpontja gyorsan közeledett, s már csak két hét volt hátra, amikor levél érkezett Mrs. Gardinertől, amely elhalasztotta s egyben meg is rövidítette a kirándulást. Közölte, hogy férje üzleti ügyei miatt csak július közepén indulhat Londonból, s egy hónapon belül vissza kell oda térnie. Mivel így nem marad elég idő, hogy olyan messzire utazzanak, és annyi helyet meglátogassanak, mint ahogy eredetileg tervezték (legalábbis nem kényelmesen, sietség nélkül), kénytelenek voltak lemondani a tóvidékről, és rövidebb útitervvel helyettesíteni; jelenleg arra gondolnak, hogy nem mennek északabbra Derbyshire-nél. Ebben a grófságban annyi a látnivaló, hogy háromhetes szabadságuk legnagyobb részét kitölti. Mrs. Gardinert különösen vonzotta ez a vidék. A város, ahol életének néhány esztendejét töltötte, s ahol most néhány napig fognak maradni, valószínűleg legalább annyira érdekelte őt, mint Matlock, Chatsworth, Dovedale; vagy a Peak híres természeti szépségei együttvéve. Elizabeth rendkívül csalódott, mert nagyon szerette volna látni a tóvidéket, s most is úgy érezte, hogy futotta volna az időből. De a vendég nem válogathat, az ő kedélye pedig boldogságra hajlott - így hát hamarosan helyreállt a lelki nyugalma. Derbyshire említése sokféle emléket elevenített fel benne. Mikor ezt a szót olvasta a levélben, Pemberleyre és a gazdájára kellett gondolnia. "De annyi jogom csak van - gondolta magában -, hogy büntetlenül belépjek a ő tágabb hazájába, és megraboljam néhány csillogó kövétől, anélkül, hogy észrevenne engem." A várakozás ideje most megkétszereződött. Négy hétnek kell eltelnie, amíg nagybátyja és nagynénje megérkeznek. De ez az idő is eltelt, s Mr. és Mrs. Gardiner négy gyermekükkel, végre megjelentek Longbournba A gyermekeket, egy hat- meg egy nyolcéves kislányt és két kisebb fiút unokatestvérük, Jane külön gondoskodására bízták, mindnyájuk kedvencére, akit higgadt okosság és szelíd természete szinte arra teremtett, hogy sokféleképpen foglalkozzék a gyermekekkel: játsszon velük, tanítsa és szeresse őket. Gardinerék csak egy éjszakát töltöttek Longbournban, s másnap reggel útra keltek Elizával, új benyomásokat és üdülést keresve. Egy örömük eleve bizonyos volt - egymáshoz illő útitársak találkoztak, közös vonásokkal; egészségük és jókedvük eltűri a kényelmetlenséget; eleven kedélyük fokozza az élvezetet; szerető és értelmes lelkük kellemessé teszi majd együttlétüket, még ha csalódások érnék is őket az úton. Nem célunk itt leírni Derbyshire-t vagy a nevezetes helyeket, amelyeken útjuk keresztülvitt. Oxford, Blenheim, Warwick, Kenilworth, Birmingham stb. eléggé ismertek. Bennünket most Derbyshire-nek csak egy kis része érdekel. Miután megtekintették a vidék legfőbb csodáit, Lambton városkája felé vették útjukat, ahol Mrs. Gardiner régebben lakott, s ahol (ezt nemrég tudta meg) néhány ismerőse most is élt. Ő közölte Elizával azt is, hogy Pemberley alig öt mérföldnyire van Lambtontól. Nem esik egyenesen útjukba, de mindössze egy-két mérföld kerülőt jelentene. Mikor előző este megbeszélték útitervüket, Mrs. Gardiner azt az óhaját fejezte ki, hogy szeretné újra látni Pemberleyt. Mr. Gardiner szívesen beleegyezett ebbe, mire Elizabeth hozzájárulását kérték. - Mondd, szívem, nem szeretnéd látni ezt a helyet, amelyről már annyit hallottál? - kérdezte a nagynénje. - Hiszen ismerőseid közül is sokan kapcsolatban álltak vele - tudod, Wickham ott töltötte egész ifjúságát. Elizabeth kétségbe volt esve. Érezte, hogy nincs semmi keresnivalója Pemberleyben, és kénytelen volt úgy tenni, mintha idegenkedne a látogatástól. Be kell vallania, mondta, hogy megunta a vidéki kastélyokat: annyit látott belőlük, hogy a szép szőnyegek meg a selyemfüggönyök többé igazán nem szereznek neki örömet. Nagynénje leszidta őt ostobasága miatt. - Ha csak gazdagon bútorozott szép ház volna - jegyezte meg -, akkor engem se érdekelne; de a kastély parkja gyönyörű. Ilyen szép erdőket alig találni a környéken. Elizabeth nem szólt többet, de nem tudott a dologba beletörődni. Rögtön az jutott eszébe, hogy kastélynézés közben Darcyval találkozhatik. Hiszen ez rettenetes volna! Már a puszta gondolatra is elpirult. Inkább nyíltan beszél a nagynénjével, semhogy ezt megkockáztassa. De efelől is voltak aggályai, s végül úgy döntött, hogy ez lesz az utolsó menedéke, ha kedvezőtlen választ kapna érdeklődésére, hogy távol van-e a család. Elhatározásához híven este lefekvés előtt megkérdezte a szobalányt, valóban szép hely-e Pemberley, mi a tulajdonos neve, aztán (nem csekély aggodalommal) vajon ott tölti-e a család a nyarat? Az utolsó kérdésre örömmel hallotta a tagadó választ, s mivel félelme így elmúlt, őt is elfogta a kíváncsiság, hogy megnézze a kastélyt. S mikor másnap reggel visszatértek a kérdésre, és őt is újból megkérdezték, könnyű szívvel és közömbös arccal válaszolhatta, hogy semmi komoly kifogása nincs a terv ellen. Úgy döntöttek tehát, hogy elmennek Pemberleybe.
KÖNYV:
I •
III |
19. FEJEZET