|
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I •
III
Hazaérkezésük után hamar eltelt az első hét, s kezdődött a második. Az ezrednek ez volt az utolsó hete Merytonban, s a környéken minden fiatal hölgy rohamosan hervadt. Majdnem mindegyiken csüggedés vett erőt. Csak az idősebb Bennet kisasszonyok tudtak még enni, inni, aludni, és mindennapi teendőikkel foglalatoskodni. Kitty és Lydia gyakran szemükre is lobbantották érzéketlenségüket - ők maguk pokolian szenvedtek, és nem tudták megérteni, hogyan lehet valaki ilyen kőszívű a családjukban. - Jóságos ég! Mi lesz velünk? Mihez fogjunk? - panaszkodtak gyakran keserves búbánatukban. - És te még mosolyogsz, Lizzy! Szerető anyjuk osztozott minden keservükben. Eszébe jutott, mit állott ki ő maga hasonló esetben, huszonöt évvel ezelőtt. - Emlékszem - mondta -, két álló napig sírtam, mikor Miller ezredes elvonult a tisztjeivel. Azt hittem, megszakad a szívem. - Az enyém okvetlenül megszakad - mondta. Lydia. - Csak legalább mehetnénk Brightonba! - sóhajtott fel Mrs. Bennet. - Ó, bárcsak elmehetnénk! De a papa annyira makacskodik. - Pedig egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe hozna engem. - Philips néni azt mondja, hogy nekem is nagyon jót tenne - fűzte hozzá Kitty. Ilyenfajta lamentálástól visszhangzott most a longbourni ház. Elizabeth mulatni próbált rajtuk, de minden mulatságát elfojtotta a szégyenkezés. Megint éreznie kellett, hogy Darcy kifogásai jogosak, s még sohasem volt ennyire hajlandó megbocsátani neki, hogy Bingley véleményét is befolyásolni akarta. De Lydia kilátásairól csakhamar elszállt a komor felhő, mert Mrs. Forster, az ezredes felesége meghívta, hogy töltsön velük néhány hetet Brightonban. Ez a pótolhatatlan barátnő egészen fiatal asszony volt, csak nemrég ment férjhez. Jókedvű, élénk kedélyű, mint Lydia, a hasonlóság miatt találtak egymásra, s ismeretségük három hónapjából kettőt már bizalmas barátságban töltöttek. Lydia elragadtatását a meghívás miatt, Mrs. Forster iránt érzett imádatát, Mrs. Bennet örömét és Kitty bosszankodását alig lehet leírni. Mit sem törődve nővére érzéseivel, Lydia nyugtalan ujjongással futkosta be a házat, azt várta, hogy mindenki gratuláljon neki, s még harsányabban beszélt és nevetett, mint máskor; a szerencsétlen Kitty viszont tovább kesergett sorsán a nappaliban, s panaszai éppoly ostobán hangzottak, mint amilyen durcásan a hangja. - Nem értem, hogy Mrs. Forster miért nem hívott meg engem is úgy, mint Lydiát, még ha nem is vagyok a bizalmas barátnője. Nekem ugyanannyi jogom van a meghívásra, mint Lydiának - még több is, mert két évvel idősebb vagyok nála. Hiába próbálta Elizabeth észre téríteni, Jane is hiába csitította. Ami Elizát illeti, ő a meghívást egészen más érzésekkel fogadta, mint anyja vagy Lydia: halálos ítéletét látta benne minden reményének, hogy húgát valaha észre lehessen téríteni. S bár e lépés gyűlöltté tette volna, ha kitudódik, mégis azt tanácsolta titokban apjának, ne engedje el Lydiát. Elmondta neki, milyen illetlen Lydia viselkedése, mennyire előnytelen számára az olyan asszony barátsága, amilyen az ezredesné, s hogy ilyen barátnő oldalán valószínűleg még meggondolatlanabbul fog viselkedni Brightonban, ahol több kísértésnek van kitéve, mint otthon. Apja figyelmesen végighallgatta, aztán így válaszolt: - Lydia nem nyugszik addig, amíg valahol nyilvánosan lehetetlenné nem teszi magát. Nincs rá kilátás, hogy máshol oly kevés költséggel, családját oly kevéssé feszélyezve tegye ezt, mint a jelen körülmények között. - Ha tudná, édesapám - mondta Elizabeth -, mennyit árt mindnyájunknak, ha az emberek felfigyelnek Lydia könnyelmű, meggondolatlan modorára, hogy máris menynyit ártott, akkor bizonyára másképp ítélné meg a dolgot. - Máris mennyit ártott! - ismételte Mr. Bennet. - Mi az, talán elriasztotta egyik-másik udvarlódat? Szegény kis Lizzym! De ne veszítsd el a kedved. Az olyan finnyás fiatalembert, aki megijed egy kis bohóságtól, nem érdemes sajnálni. Hadd lássam csak azoknak a gyászvitézeknek a jegyzékét, akiket Lydia bolondsága elijesztett innen. - Édesapám téved. Nem a sértett hiúság szól belőlem, nem egyéni sérelmek, hanem az egész családot fenyegető baj miatt aggódom. Jó hírünket, megbecsült társadalmi helyzetünket aláássa Lydia vad szeleburdisága, önhittsége, önuralmának teljes hiánya. Bocsásson meg, de nyíltan meg kell mondanom a véleményem. Ha édesapám nem törődik vele, hogy megfékezze Lydia szertelenségét, nem tanítja meg arra, hogy mostani szórakozásai nem meríthetik ki az életét, akkor rövidesen észre sem lehet már őt téríteni. Megállapodik a jelleme, és tizenhat éves korában megrögzött kacér teremtés lesz belőle, aki nevetségessé teszi önmagát és családját. Kacérkodni fog mindenkivel, a szó legrosszabb, leghitványabb értelmében; nem lesz benne semmi vonzó, csak a fiatalsága és a csinos külseje; s mivel tudatlan és üresfejű, egyáltalán nem tudja majd elhárítani az általános megvetést, amelyet a mindenáron tetszeni akarás ébreszt. Kittyt ugyanez a veszély fenyegeti. Vakon rohan, amerre Lydia vezeti, mert hiú, tudatlan, tunya és teljesen zabolátlan! Ó, drága apám, talán azt gondolja, nem fogják őket megszólni és megvetni, bárhol is jelennek meg, nem kell-e nővéreiknek is gyakran osztozni szégyenükben? Mr. Bennet látta, hogy leánya egész lelkéből beszél; kedveskedve fogta meg hát a kezét, és így válaszolt: - Ne gyötörd magad, szívem. Ahol te meg Jane megjelentek, mindenki tisztelni és becsülni fog benneteket: ezen az sem változtat semmit, hogy van még két, jobban mondva három nagyon ostoba húgotok. Addig úgysem lesz itthon nyugtunk, amíg Lydia el nem megy Brightonba. Menjen hát isten hírével. Forster ezredes értelmes ember, nem fogja hagyni, hogy komoly bajba keveredjék; Lydia meg szerencsére olyan szegény, hogy senki sem fogja kivetni rá a hálóját. Brightonban még a kacérságával is kevésbé fog feltűnni, mint idehaza. Bízd a tisztekre, majd találnak nőket, akikkel érdemesebb foglalkozniok. Reméljük, ott rá fog jönni a jelentéktelenségére. Annyi szent, hogy sokkal tovább nem feszítheti a húrt, hacsak azt nem akarja elérni, hogy egész életén át lakat alatt tartsuk. Elizabeth kénytelen volt beérni ezzel a válasszal, bár kitartott véleménye mellett, s csalódotton és szomorúan távozott apjától. De nem fért össze a kedélyével, hogy töprengéssel is növelje gondjait. Érezte, hogy megtette kötelességét, de hogy elkerülhetetlen bajokon rágódjon, vagy félelemből felnagyítsa azokat, erre már nem vitte a természete. Ha Lydia és Mrs. Bennet tudták volna, miről beszélgetett Elizabeth apjával, felháborodásukat még kettőjük pergő nyelve sem fejezhette volna ki kellőképpen. Lydia ábrándjaiban a brightoni látogatás jelentette a földi boldogság tökélyét. A képzelet teremtő erejével idézte maga elé a vidám fürdőhely utcáit, tömve katonatisztekkel. Látta önmagát, amint tízen, húszan udvarolnak neki, ma még ismeretlen férfiak. Látta a tábort teljes pompájában: a szép, egyenes sorokban tovahúzódó sátrakat, telve fiatal, jókedvű férfiakkal, kápráztatóan piros egyenruhában; s hogy teljes legyen a kép, látta önmagát egy sátor tövében, gyöngéden kacérkodva egyszerre legalább fél tucat tiszttel. Vajon mit érzett volna, ha megtudja, hogy nővére ilyen lehetőségektől és ilyen valóságtól akarta őt megfosztani? Csak az anyja értette volna meg érzéseit, aki maga is majdnem ugyanígy gondolkodott. Mrs. Bennet csak Lydia elutazásában talált némi vigaszt azért a keserű bizonyosságért, hogy a férje egyáltalán nem szándékozik Brightonba utazni. De nekik sejtelmük sem volt a történtekről, s elragadtatásuk szinte szünet nélkül tartott, amíg nem ütött az indulás órája. Elizabeth most találkozott utoljára Wickhammel. Mivel hazajövetele óta gyakran voltak együtt társaságban, szinte minden izgalom híján szemlélte őt, a régi vonzódás izgalma pedig teljesen elmúlt. Még kedves modorában is, amely eleinte úgy elragadta, mesterkélt egyhangúságot fedezett fel, s ez untatta és fárasztotta. Emellett Wickham mostani viselkedése újabb okot szolgáltatott a neheztelésre: csakhamar kiderült, hogy a fiatalember szeretné felújítani figyelmességét, amely ismeretségük kezdetét jellemezte, de amely a történtek után csak felbőszítette Elizát. Minden rokonszenve megszűnt, amikor látta, hogy Wickham őt szemeli ki henye és léha udvarlása tárgyául; s bár állandóan küzdött ez ellen, mégis éreznie kellett, mennyire sértő reá nézve a fiatalembernek az a hite, hogy bármilyen régen és bármi okból hagyta is abba az udvarlást, Elizabeth hiúságát kielégíthetné, és vonzalmát bármikor visszaszerezhetné, ha újból őt tüntetné ki figyelmességével. Az ezred merytoni tartózkodásának utolsó napján Wickham néhány tiszttársával együtt Longbournban vacsorázott. Elizabeth egyáltalán nem törődött azzal, hogy jó hangulatban váljanak el, s amikor Wickham érdeklődött, hogy töltötte idejét Hunsfordban, Eliza megemlítette, hogy Fitzwilliam ezredes és Mr. Darcy három hétig voltak a rosingsi kastély vendégei, s megkérdezte Wickhamtől, ismeri-e az ezredest. Wickham meglepődve, neheztelve, ijedten nézett rá, de egy pillanat alatt észbe kapott, és ismét mosollyal az ajkán azt felelte, hogy régebben gyakran találkozott vele; majd megjegyezve, hogy Fitzwilliam igazi úriember, Elizabeth véleménye iránt érdeklődött. A leány meleg szavakkal dicsérte az ezredest. Kis idő múlva Wickham közömbös arccal hozzátette: - Hogyan is mondta, mennyi időt töltött Fitzwilliam Rosingsban? - Majdnem három hetet. - És gyakran találkoztak? - Igen, majdnem mindennap. - Egészen más modora van, mint az unokaöccsének. - Igen, egészen más. De úgy látom, hogy Mr. Darcy nyer azzal, ha jobban megismerik. - Hogyan! - kiáltott fel Wickham olyan tekintettel, mely nem kerülte el a leány figyelmét. - Talán megmondaná nekem... - de türtőztette magát, és könnyedebb hangon folytatta: - Vajon a viselkedése javul? Leszállt a magas lóról, és most egy kis udvariassággal fűszerezi szokásos modorát? Azt ugyanis nem merem remélni - tette hozzá halkabban és komolyabban -, hogy jellemében megjavult volna. - Ó, nem! - felelte Elizabeth. - A jelleme, azt hiszem, most is körülbelül olyan, amilyen mindig volt. Mialatt beszélt, Wickham úgy nézett rá, mint aki nem tudja, örüljön-e a szavainak, vagy más értelmet gyanítson bennük. Volt valami a leány arcában, ami arra késztette Wickhamet, hogy nyugtalan, aggódó kíváncsisággal lesse a folytatást. - Mikor azt mondtam, hogy Mr. Darcy nyer azzal, ha jobban megismerik, ezt nem úgy értettem, hogy a gondolkodása vagy a modora javul, hanem úgy, hogy aki jobban megismeri, az jobban megérti egész jellemét. Wickham ijedtsége most kiült égő arcára, és tekintete izgatott lett. Néhány percig hallgatott, míg leküzdötte zavarát, s újból Elizához fordulva behízelgő hangon mondta: - Kegyed jól ismeri érzéseimet Mr. Darcy irányában, s így könnyen meg fogja érteni, milyen öröm számomra, ha ő most, nagy bölcsen, a helyes viselkedésnek legalább a látszatát meg akarja őrizni. Ebben az értelemben a büszkesége is előnyös lehet, ha nem is neki magának, de sok más embernek, mert elrettenti őt az olyan aljas igazságtalanságtól, amilyennek én lettem az áldozata. Én csak attól tartok, hogy az effajta óvatosságot, melyre, ha jól értettem, kegyed célzott, Darcy csupán nagynénje kastélyában erőlteti magára: Lady Catherine jó véleményére és ítéletére ugyanis nagyon sokat ad. Tudom, mindig rettegett tőle, valahányszor együtt voltak. Nagy szerepet játszik az is, hogy Darcy siettetni akarja házasságát Miss de Bourghgal - tudomásom szerint ez nagyon a szívén fekszik. Elizabeth ezt már nem állhatta meg mosolygás nélkül, de csak könnyed fejbólintással felelt. Látta, hogy Wickham a régi témára, saját sérelmeire szeretné terelni a beszélgetést, de Elizának ehhez nem volt semmi kedve. Az est hátralevő részében Wickham igyekezett megőrizni szokásos jókedvének látszatát, de Elizával nem próbált újból bizalmas beszélgetésbe kezdeni. Végül is kölcsönös udvariaskodás között váltak el egymástól, s valószínűleg azzal a közös óhajjal, hogy soha többé ne találkozzanak. Mikor a társaság szétoszlott, Lydia Merytonba ment Mrs. Forsterrel, mert másnap kora reggel kellett indulniok. Lydia búcsúja a családtól inkább lármás volt, mint megható. Egyedül Kitty ontott könnyeket, de ő is csak dühében és irigységében. Mrs. Bennet ömlengve kívánt leányának minden jót, és többször is a lelkére kötötte, hogy használjon ki minden alkalmat, és mulasson mennél jobban - pedig nem kellett félni, hogy Lydia nem fogadja meg ezt a tanácsot. Maga Lydia olyan hangos jókedvvel búcsúzott, hogy nővéreinek szelídebb istenhozzádjait senki sem hallotta.
TARTALOMJEGYZÉK
KÖNYV:
I •
III |
18. FEJEZET