Jövő

- Kórházba kellene menned, mama. – jelentette ki újra, miután alaposan meghallgatta mellkasát elöl, majd a hátát is. A fonendoszkópot melléje helyezte, az ágyra, azután kezébe vette a csuklóját, hogy ellenőrizze a szívverését. – Három nap alatt nem történt javulás. Ugye szeded az antibiotikumot?
- Majd rendbe jövök... – felelte halkan és kurtán. – Most is.
Persze, nem a makacssága miatt, hanem mert minden erejét bele kellett adnia, hogy a levegőt az összeszűkült hörgőkön át kipréselje mellkasából. Nem bocsátkozott vitába. Tudta, hogy teljesen értelmetlen lenne. A házban semmi nem változott gyerekkora óta, nagymama konoksága sem, csak a csend lett kicsit mélyebb, nyomasztóbb. A negyvenes izzót sietve lecserélte az általa hozott hatvanasra, majd a tűt a fecskendőhöz illesztette, felszívta az oldószert és belenyomta a szteroidos ampullába. Harmadik napja tette ezt reggel, meg este. Mikor a vénából visszaszívott vér csíkja megjelent a fecskendőben, bal kezével kioldotta a leszorító gumit. Utolsó előtti egyetemi évén már volt annyi klinikai gyakorlata, hogy az injekció beadását biztonsággal átvehesse a körzeti nővértől. Igazából isten szerepét vette át isten képe alatt, abban az ágyban, ahol megannyi nyári estén imádkoztak együtt. Egyelőre sikerrel, csak mert ő is úgy akarta. Ahogy a gyulladáscsökkentő lassan eltűnt a sovány, sápadt testben, a beteg néhány mély lélegzetet vett, majd lassan megszűnt a fulladása. Fejét istenről feléje fordította. Hálával keveredő csodálkozás tükröződött a szemében. Alázattal sütötte le előtte tekintetét.
- Köszönöm! Most már jobb.
- Szívesen, mama! Jövök reggel is. Feltegyem a levest melegedni?
- Nem kell! – rázta a fejét. – Még nem vagyok éhes. Inkább seperd el a havat a csűrig... ha van annyi időd.
- Persze, hogy van! – A vattát levette a szúrás helyéről és ráhúzta hálóingét.
- Várj egy kicsit! Előbb el szeretnék mondani valamit a Csíksomlyói Búcsúról. Az oda utat.
- Már elmesélted régen. Mikor itt töltöttük a nyarakat.
- De nem mindent.
Türelemmel, várakozóan nézett rá. Találkozott a tekintetük. Határozott válasza valami szokatlant sejtetett. Az egykor babonafátylat viselő arc, mintha szándékosan fedetlenül maradt volna ezen az estén, hogy láthassa titkait.
- Első este Korondon szálltunk meg akkor is. Egy jómódú gazdához irányítottak minket... ahol a ház tornácán éjszakáztunk... Édesanyád akkor jött először, tizennégy évesen... A gazda bőségesen ellátott minket. Annyi kérése vót csak,... hogy a fiát vigyük magunkkal... aki akkor töltötte be a huszadik évét... és szerette vóna vinni a szent keresztet... Már rég készült erre az útra, de beteges vót... így korábban nem jöhetett. Ő vitte első nap... de mikor a második nap Udvarhelyről elindultunk... akkor se adta át a nála erősebb férfiaknak... Azt mondta, fogadalmat tett istennek, hogy végig vinni fogja... ezért nem adhatja át. – Kifulladva a beszédtől, szünetet tartott, erőt gyűjteni. Zsebkendőt adott a kezébe, hogy letörölhesse a homlokát, majd vizet kért. – Mikor a búcsú véget ért és elindultunk vissza, rosszra fordult az idő... végig esett, de vitte az a fiatalember a keresztet... nem adta át senkinek... betegen ért haza. Rá egy évre ugyanott szálltunk meg... és akkor tudtuk meg az édesanyjától,... hogy nem sokkal a hazatérése után... tüdőgyulladásban meghalt.
- De ez egy... – Nyelve hegyén volt az "értelmetlen halál", mégis némi megtorpanást követően ezt mondta: – Nagyon szép halál!
Magára hagyva nagymamáját, szinte sietve távozott a konyhából. Nem értette, miért várt eddig ezzel a történettel, mikor korábban is elmondhatta volna már, rengeteg alkalma adódott rá. Talán be sem fejezte, de már nem ment vissza, hogy tovább hallgassa. Az ostoba, értelmetlen halál a kelleténél jobban felkavarta. Görcsösen markolta a seprűt néhány percig, aztán nekilátott a munkának. A decemberi hó még vékonyan fedte csak az udvart, így gyorsan haladt. Nem is bánta, mert hideg volt. Előbb a kapuig vezető lapos kövekről seperte le a havat, utána a kút mellett haladt hátra, a csűr bejáratáig. Sok értelme ugyan nem volt, mivel jószágokat már évek óta nem tartott. Nem bírta gondozni őket, ezért eladták. Miközben járhatóvá tette az udvart, eltöprengett a betegségén. Asztmája még fiatal korában kezdődött, pedig olyan világban nőtt fel, melyben legfennebb hírből ismerték falun az emberek a nagy városok szennyezett levegőjét. Nyilvánvalóan köze lehetett hozzá embert próbáló sorsának, benne a két világháborúval, a rendszerváltások bizonytalanságával, meg a velük járó nélkülözésekkel, apó fogságba hurcolásával, valamint olyan személyes titkoknak is, amiket ő nem ismerhetett...
- Gyere be!
Mintha fülébe súgták volna a szavakat. Éppen megfordult akkor a csűrkapunál. Zavarodottan kémlelt körül, de rajta kívül senki nem tartózkodott az udvaron. Arra gondolva, hogy nagymamája szólította, elindult a küszöb irányába, ám ekkor megismétlődött a parancs. Most már határozottabban és háta mögül. A bánya kapura esett a tekintete, mely résnyire nyitva volt, lakat nélkül, mint egyszer, régen. Bár nem vezettek nyomok arra a hóban, biztosra vette, hogy csakis onnan szólíthatták. A kútnak támasztva a seprűt, habozás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Ismerős világba lépett: ugyanazon a pókhálóval benőtt alagúton haladt végig, mint egykor, gyerekként bátyjával, de már nem félt. S bár koromsötét fogadta odabent, tisztán érzett minden rögöt, meg repedést, így határozott lépteinek semmi nem állhatta útját. Hirtelen arra eszmélt, hogy nincs tovább, vége az útnak és előtte fekszik Múlt. A sziklapárkány alatt hevert, mint régen, s a feje is ugyanúgy a faládán pihent, mint akkor, csak ébren volt. Azt is tudta, hogy várt rá, ő hívta. A sziklafalon egy mécses világított mellette, arra utalva, hogy időnként talán látogatója akad, aki ápol némi kapcsolatot a kinti világgal, ám az aprócska fénysugár gyászos fényt vetett a verem belsejére.
- Itt vagyok. Szólítottál?
Múlt feje lassan mozdult meg. Miközben arasznyival fennebb emelte, kitágultak orrcimpái, beleszimatolt a sötétbe. Megérezte bizonytalanságát. Talán, mert túl gyenge volt már a látása, a szagáról akarta ilyen módon azonosítani.
- Te vagy, Attila?
- Igen, én vagyok az. Szükséged van valamire, Múlt?
Elégedett sóhaj tört elő mellkasából és fejét visszaengedte a fogadalmas ládára. Úgy tűnt, mintha megnyugodott volna attól, hogy nem tévedett, valóban ő áll előtte.
- Akkor jó! Mert rég láttalak, tudni akartam, hogy vagy. Egyedül jöttél?
- Igen. Karcsinak családja van. Ő máshol él, de itthon, Erdélyben.
- Károly nincs itt, mégis közöttünk van. – állapította meg magának, rövid szünetet követően, elégedetten. – Tudod, amióta itt voltatok ketten, benne vagytok az álmaimban mindig. Jó veletek álmodni. – folytatta Múlt, miközben grimasz szerű mosoly ült az arcára elégedettsége jeleként. Utána csendben figyelte tovább. Egyelőre nem tudta mire vélni a válaszát. Úgy érezte, valamit vár ezúttal is, ugyanakkor feszélyezte, hogy üres kézzel jött. A sörösüveg jutott eszébe a láda fenekén.
- Már megbocsáss, de... bár mindig hálával gondolok rád, nem számítottam arra, hogy ma találkozni fogunk. Ezért semmi nincs nálam.
- Nem baj, ha üres a kezed, Attila. Örülök, hogy így jöttél. Ami fontos, az mindig a szívünkben van. Igen! Felnőttél és bátor vagy. Ennyit jelent csak az üres kéz, semmi többet.
- Azért hoztam volna szívesen most is valamit. Persze, ha tudom előre, hogy találkozunk.
- Ez igazán kedves tőled. – folytatta Múlt nyugodt hangon. – Nincs már szükségem földi hívságokra.
Emlékeit követve, tekintete akaratlanul is végigsiklott a verem belsején. Látta a buzogányt jobbja mellett, a sziklának támasztva, de azt is észrevette, hogy a teknőszerű mélyedés közepe, ahová lesújtott annak idején, mikor megzavarták álmában, kiszáradt. Nyoma sem volt benne víznek.
- De hiszen vized sincs! Hogy tudsz így életben maradni? Máris megyek a kúthoz...
- Maradj! – förmedt rá, felkapva fejét. – Víz sem kell! Már mondtam volna, ha szükségem van valamire.
Most tűnt első ízben bosszúsnak, mintha zavarná aggódása. Kihúzva magát, mégis közelebb lépett hozzá.
- Tudom, hogy akarsz tőlem valamit. Tudom, hogy nem csak látni akartál. Hadd halljam! – jelentette ki határozottan, de tisztelettel.
Múlt újra a faládára hajtotta fejét. Onnan figyelt rá türelemmel, talán fontolgatva valamit. Olyan benyomást keltett így, mintha egy reménytelen utazó lenne, aki végtelen idők óta vár bőröndjével egy megérkezni nem akaró vonatra, valahol. Miközben szánakozva nézte, végül így szólt:
- Belefáradtam az őrségbe és nincsen követőm. Lejár az időm, ezért hívtalak. Mondd: nem szeretnél sárkány lenni?
Döbbenten, értetlenül meredt rá. Előbb nevethetnékje támadt, de erőt vett magán. Gyerekként már volt alkalma több ízben is szembesülni a furfangjával, ezért korántsem lehetett biztos abban, hogy valóban legyengült, vagy csupán megjátssza valamilyen oknál fogva a haldoklót. Amint közelről szemébe nézett, látta, hogy kitisztul a tekintete egy pillanat alatt. Biztos volt benne, hogy ezúttal tisztán látja, figyeli.
- Jelen olyan, amilyen. – folytatta megvető hangnemben. – Találkoztunk azóta. Már nem szalad előlem, de azt mondta, nem akar megváltozni.
- Azt kéred tőlem, hogy itt éljem le az életem? De hát én embernek születtem!
- Nem, nem Attila! – rázta a fejét, de türelemmel szólt. – Nem kérek ilyesmit tőled. Ember maradhatsz továbbra is. Legyen családod és gyerekeid, minél több. Teljen kedved az életben, csak a szíved legyen sárkányszív. Azt kérem tőled, hogy védd a néped és a szülőfölded mindig, mindenhol. Felhőkarcolók irodáiban fogsz harcolni, tollal a kezedben, vagy akár fehér köpenyben, egyetemeken. Igen!
- Gyűlölet nélkül?
- Hát persze! A gyűlölet a múlté.
Ekkor váratlanul felvillant emlékeiben az a jelenet, mikor első ízben találkoztak a kútnál és Múlt a szügyére mutatott. Azóta sokat töprengett akkori kijelentésén, mégsem bírta eldönteni, hogy dicsekvés, vagy önvád akart lenni, amit állított. Most elérkezettnek látta az időt, hogy végére járjon.
- Tudnom kell valamit, Múlt. Igaz, amit állítanak rólad a történelem könyvek? Igaz, hogy megöltél egy erdélyi bíboros-fejedelmet?
Múlt töprengve nézte kis ideig, majd úgy tűnt, leleplezve, reménye vesztetten hajtja vissza fejét. Ám hiába fürkészte tekintetét, nem bírt felfedezni semmiféle érzelmet benne.
- Igen. Megöltem egy fejedelmet is. Gyűlöltem a Báthoryakat, mivel Zsigmond megfosztott a jogainktól és jobbágysorba taszított minket. Tudom, hogy nincs mentség a tettemre és megbántam azóta. – felelte utána, de hangjából nem áradt semmiféle bűntudat. – Mihai vajda tisztességes temetésben részesítette a bíborost. Persze, ez számomra nem jelentett felmentést. A pápa átokkal sújtott és ezért zártak be ide, halálomig tartó vezeklésre. De az álmaim nem tudták soha eltemetni. Nem értek véget azzal a szerencsétlen nappal.
Nem tudta miért, de hirtelen úgy érezte, nagyon sürgeti az idő. Baljós érzés kerítette hatalmába, melyet valamilyen formában kapcsolódni vélt az említett átokhoz, ugyanakkor biztosra vette, hogy a megoldás kulcsa az ő kezében van.
- Vállalom! – felelte habozás nélkül, büszkén. – Esküszöm, hogy védeni fogom a népem és a szülőföldem mindig, mindenhol!
Látta, amint Múlt szeme megcsillant szavai nyomán, majd szinte azonnal morajló hangot hallott. Mélyről, a sziklából jött, mégsem érezte fenyegetőnek, de talpához érve nem állt meg. Áthaladt rajta is és érezte, amint végigdübörögve testén, lelkén kiszív mindent belőle, ami addigi énjét jelentette. Mintha egy örvény ragadta volna magával, mely féktelenül kavargott, száguldott vele évszázadokon keresztül, harcok forgatagán, gyűléseken, tüntetéseken át, s mikor végre lecsillapodott, a Múlt kezét pillantotta meg maga előtt, benne még dobogó szívével. Érezte, hogy az eskü után megnyílik a mellkasa, majd nemsokára a mennyezeten lebegve, tehetetlenül nézte, amint szakavatott kezek ördögi fortéllyal és gyorsasággal hajtanak végre nyitott szívcserét a két testen. Aztán visszazuhanva magához tért. Új szíve hatalmas erővel pumpálta szét az életet belsejében és ekkor a Múlt arcát pillantotta meg: szerény kinézetű, már korosodó, átlagos ember állott előtte, a régi idők egyszerű öltözetében, csupán élettől meggyötört arcán éktelenkedett a korábbi vágás hege.
- Mától kezdve neved: A Jövő.
A verem váratlanul remegni kezdett. A rázkódás pillanatokon belül földrengéssé erősödött, majd kövek hullottak alá a mennyezetről minden felé sziklapor kavargott vészjóslóan a légben. A mécses fénye kialudt.
- Távozz gyorsan! – kiáltotta Múlt és testével ráborult a fogadalmakat rejtő ládára. – Isten veled!
Nem tiltakozott. Miközben áthaladt az alagúton, iszonyatos erő kerítette hatalmába. A mázsás, aláhulló köveket könnyedén, félelem nélkül görgette el, vagy rúgta félre útjából, homokszemekként peregtek le válláról. Attól tartott, hogy nem bírja majd a kellő pillanatban ellenőrzés alatt tartani, de a kúthoz érve csodálatosan megnyugodott. Mire a fenyegető moraj elcsitult mögötte, újra a réginek érezte magát. Visszanézve csupán egy hófödte kőhalmot látott a csűr szomszédságában, olyat, mint a kert melletti, melyet ők mindig a régi kútnak hittek gyerekkorukban. A sziklának és a bányának nyoma veszett. A hideg, decemberi estén némán borult rá a csillagos ég. Valamit furcsának talált, hiányérzete volt. Aztán rájött, hogy fáznia kellene, hiszen csak egy szál ingben állt kint, a télben. Mégis teljesen ismeretlen volt számára ez a korábbi érzés. A történtek hatása alatt még félve nézett végig saját testén, de rendben talált mindent, kivéve az egyik bakancsán meglazult fűzőt. Miközben lehajolt, hogy megigazítsa, inge zsebéből valami kicsúszott orra elé, a hóba. Felemelve, a csillagok fényében vizsgálta az idegen tárgyat. Egy golyóstollat tartott a kezében.

Vége