Küküllő

Dumitrescu-ék nem sokat veszítettek azzal, hogy a következő év nyarát kihagyták. Isten sem véletlenül intett rájuk figyelmeztetően, az ágy fölötti képről: már akkor esett, szünet nélkül, mikor szüleik esőköpenyben útnak indultak. Aztán egy teljes napnyi szép idő következett, de mintha csak azért lett volna, hogy odafent legyen elegendő ideje egybegyűjteni a fellegeket. Utána meg kiadta a parancsot nekik és csak ült a dombján, szomorú szigorral nézve rájuk, hogy mihez kezdenek majd a szakadó esőben, napokon át, ha csak ő éppen nem dönt másként. Márpedig egyelőre esze ágában sem volt meggondolni magát. Az imák már reggelinél elkezdődtek és mind hosszabbak lettek, ahogy jött az ebéd, majd a vacsora. Már szinte folytak maguktól hangosan, csak össze kellett tegyék a kezüket. Nagymamának muszáj volt mondania az igaz meséit, mert ha nem tette önként, addig noszogatták, míg csak beadta a derekát. A szokásos hajnali és esti kimenőin kívül délelőtt, meg délután is hosszú ideig kint volt, hogy ellássa a tehenet és ellenőrizzen mindent. Köpenyt terített magára, mégis átázva tért vissza, hiszen isten még arra a fél órára sem volt hajlandó szünetet tartani. Nem ellenkezett: izzadva, némán vette tudomásul, de sok időbe telt, míg zakatoló mellkasa megnyugodott utána. Mikor már tócsában állott az egész udvar és csak a lépcső alsó fokára lehetett még biztonságban ráállni, nagyon aggódni kezdett a tehénért. A tyúkokat nem kellett félteni, hiszen volt szárnyuk, amivel felröppentek könnyedén a csűr gerendáira, de a Riskának nem. Ő bizony csak állt egy helyben egész nap és várta, hogy majd jobbra fordul minden. A tejért cserében illett gondoskodni róla. Napközben érte kellett imádkozni, este maradt idejük a szüleikre is, hátha meggondolják magukat és lesz annyi eszük, hogy még időben visszaforduljanak, de pont úgy elmentek, mint tavaly, meg azelőtt.
- Biztos süt a nap, ahol ők vannak most. Ugye mama? – kérdezték egyre sűrűbben tőle, mire ő csak ennyit felelt himbálózó testével:
- Biztosan!
Nem hangsúlyozta ki különösebben, nem is ismételgette, hanem halkan, a saját keze által szőtt rongyszőnyegre nézve mondta ezt az egy szót, mégis megnyugodtak tőle hosszú órákra. Az ajtó mellett, a falon volt egy régi rádió, amit ő csak difuzornak nevezett és rajta csak Budapestet, meg Bukarestet lehetett befogni, semmi mást. Átlagos nyári napokon legfennebb az esti mesét hallgatták meg benne, lefekvés előtt, most viszont három nap alatt kiemelt figyelmet kapott, bepótoltak minden lemaradást. Főképpen a hírek érdekelték nagymamát, de az időjós a negyedik napra sem mondott bíztatót. Azon a napon Ágoston bácsi jött át a szomszédból csizmában, azzal a hírrel, hogy kiöntött a Küküllő. Nem sokat időzött. Feszült volt az arca miközben ezt közölte velük és annyit mondott még, hogy megnézte a tehenet, mely egyelőre jól viseli a sorsát, átjön még délután is segíteni, bármit kell, addig ne menjenek sehová. Azután visszament az útszéli árkot mélyítő emberek közé. "Ha ki, hát ki!" – gondolták ők összenézve, s felcsillant a szemük: tudták már, hogy esők után mindig megbolydulnak a halak. Ám a küszöbre lépve szomorú látvány fogadta őket: odakint minden víz alatt volt, még a játszóhelyük is eltűnt, a rohamsisakkal együtt. A kút fedelén néhány elázott patkány vert tanyát és nem kívántak osztozni semmiféle teremtéssel a remény kis szigetén. Karcsi rájuk lőtt parittyával, de még ha el is találta sem mozdultak onnan, s a kövei hamar elfogytak. Így az első forduló után a patkányok álltak nyerésre. Bánat költözött szívükbe, mikor a kövihalacskára gondoltak, nem tudták elképzelni, mi lehet vele, él-e még egyáltalán. Az ötödik nap dele körül aztán végre elállott az eső és kisütött a nap, isten arca is mintha megenyhült volna délutánra. Sokan dolgoztak a sáncoknál, s mikor az udvaruk felé is ástak egy mellékárkot, odabent a víz szintje gyorsan csökkenni kezdett. Reggelre már csak vékony iszapréteg jelezte, hogy nemrég náluk járt a Küküllő. S ahogy a nyári nap ontani kezdte sugarait, mert istennek is jobb lett a kedve, és a sok imától mintha lennebb engedte volna intő kezét, az iszap is gyorsan repedezett, amerre csak néztek. De igen az ajkuk is, mert a kútból egyelőre inni nem szabadott. Ezt egy brigád élén álló vörös karszalagos férfi jelentette ki, aki klórmeszet szórt bele bőven és ugyanúgy az árnyékszékbe is, meg körbe az udvaron. Tisztában voltak vele, hogy ezzel a kövihalacskának befellegzett. A következő napokban mégis reménykedtek, hogy hátha megmenekült a visszahúzódó vízzel, míg nagymama kihalászta a tetemét. A tehenet beoltotta egy állatorvos, nagyobb baja nem esett. Ő maradt minden szórakozásuk. A halacskát eltemették a kertben, a tök mellé, kellő szertartás keretében, egy üres bonbonos dobozban. Nagymama palackozott vizet hozatott a boltból rendszeresen Ágoston bácsival, de a kút vizét annyira megszokták hogy folyton szomjasak maradtak utána. Azon a nyáron a vendégszobában aludtak, mert egészen jól mentek az imák és meg is bízott bennük nagymama. Az is igaz, hogy az ágy, mintha kicsi lett volna hármuknak isten alatt. Már tavaly is érezték ezt, egyre jobban. Egyik napon szóba került a régen meghurcolt béka. Ő azt állította, hogy már biztosan nem találnák a korábbi helyén, hiszen túl nagy megpróbáltatás érte akkor, ráadásul a kövihal temetésekor üresnek tűnt a tök környéke. Karcsi viszont hitt benne, hogy még él és ugyanott tanyázik. Fogadást kötöttek. A másnapi szemle végül bátyjának adott igazat, bár tavalyi áldozatukat kellő biztonsággal nem sikerült azonosítani, mert a tök alól már egész családra való béka bámult rájuk, s bármelyiket is vették kezükbe, ugyanolyan morgó hangon szólalt meg, mint a nagy előd. Mégis be kellett látnia, hogy vesztett. Persze, titokban örült ennek. A vesztes büntetése az lett, hogy valamelyik hátralevő éjszakából egy órát kint kellett töltenie az udvaron. A vendégszoba ajtaját, ahol ők aludtak, belülről zárták kulcsra. A kulcs ott is maradt a zárban mivel nagymama megbízott bennük. Az árvíz utáni esték egyikén alig bírt nyugton maradni. Hallották, amint forgolódik vég nélkül az ágyában, aztán éjfél körül már kiment elvégezni a szokásos hajnali dolgait. Mikor visszatért, valamit kevert egy csészében és kiitta, majd hallották, amint nemsokára elnyomja az álom. Elérkezettnek látta az alkalmat, hogy állja a fogadást és ezt közölte is bátyjával. Miután meggyőződtek róla, hogy nagymama valóban mélyen alszik, sikerült észrevétlenül elhagynia a szobát. Odakint előbb a küszöb kövére kuporodva bámult a csillagfényes éjszakába. De aggodalomra nem volt oka: minden helyén állt az udvaron, ahogy alkonyatkor látta és hosszú percek múltával sem tűnt elő bármi fenyegető a sötétéből. A kút olyan csendben és szomorúan gubbasztott az udvar közepén, mintha tudná, hogy többé nem fognak majd a hűs vizében kövihallal játszadozni. Mivel éjszaka még nem járt az udvaron, tartott a patkányoktól, meg más, a nagymama meséiből ismert gonosz lényektől. De semmi gyanús nem mutatkozott. Amint nézte a kutat, hirtelen átragadt rá a szomorúsága, s mintha csak vigasztalódást keresne, odaballagott. Hátát az oldalának támasztva arra a kőre ült, melyen napközben a vizesvödör szokott pihenni. Még érezte testén át a kút naptól kapott melegét. Dumitrescu nénit látta maga előtt, amint nagymama mellett ülve, mezeivirágmintás, hófehér ingében, nevetés közben elővillantja hófehér fogsorát és nem titkolt rajongással rájuk néz. Nagyon tudott nevetni és azt annyira őszintén, teljes szívből tette, ahogyan senki más. Majd fölállott és hozzájuk lépve, a halas vödörbe pillantott. Kedves hangon kérdezett valamit, de nem értette. Céci néni felől a Hold sarlója ekkor jelent meg a kert tetején. Olyan volt, mintha a naptól hátrahagyott sziporkákból valaki egy beesett arcú anyókát gyúrt volna össze, ki unalmában, botjára támaszkodva nézne át az özönvíztől megviselt, rogyadozó lécek fölött. Alatta, közelebb a ház falához, halomba hordott kőkupac jelezte a régi kút helyét, a szétkorhadt fedő is rajta pihent. Felötlött előtte, amint tavaly a sárkány onnan kotorta elő a cigarettát. Szabadságtól határtalanul boldog arcát is maga előtt látta, akárcsak előtte történne éppen. Azon tűnődött, hogy mit csinálhat most, s lopva a bánya ajtó irányába pillantott. Az idén még nem találkoztak. Ezerszer jobban hiányzott neki minden játéknál, meg a titkai is, melyeket magával vitt a bánya mélyére. Az esti kabócák lelkes csapata már rég elcsendesedett, helyét egy lótücsök mély, monoton dala vette át. Nyári estéken gyakran lehetett ilyet hallani, kiadós esők után. Az anyóka arcú Hold lassan az égre kapaszkodott keleten, s néhány csillagnak vetve görbe hátát elégedetten szemlélte éjszakai birodalmát. Riska időnként nagyokat dobbantott a csűrben, ekképpen próbálva megszabadulni az özönvíz után megsokasodó vérszívók hadától. Mivel már sorba vett magában mindent az udvaron és rendjén is talált, egyre hatalmasabbakat ásított a kút alatt. Lekoppant a szeme, aztán felriadt de nem volt oka rá. Látta amint édesanyja belép a kapun reggel, csomagokkal és várta, hogy észrevegye, de ő előbb nagymamát szólította. Majd édesapja is követte, rövid bajszával, kicsit mindig merengő tekintettel. Valaki megbökte az oldalát, mire felriadt. Bátyja kuporgott mellette. A kút holdnak vetett árnyékában nem vette észre, hogy kinyitotta szemét, tovább rázta a vállát.
- Mit csinálsz itt? Már rég lejárt az óra. Gyerünk befelé! – Húzta is maga után, ám ekkor a fejük fölött megzördült valami. Mintha a kút fedele lett volna. Majd újra. Sietve, négykézláb menekültek a kert alá, ahol a kőkupac mögé bújtak. Feszült percek következtek, mialatt a dermedt csendben nem történt semmi. Csupán Hold Anyóka bámulta velük együtt, árgus szemekkel az udvart. Aztán hirtelen odébb mozdult a kútfedő és a résnyi nyíláson csillogó, aranyszínű árny csúszott ki, s alábukott a kút peremén. Úgy tűnt, mintha a hangtalanul fortyogó Föld gyomrából csordult volna ki egy üstre való arany, a kút alá, ám a következő pillanatban az árny fölegyenesedve, karcsú női alakot öltött és kék lepelt borítva magára, az udvar fölött átsuhant a bánya irányába.
- Ó, a topánkám! – sóhajtotta megtorpanva egy pillanatra, miközben jobb lábáról a kútra tekintett. Bizonyára a fal kövei közt ragadt cipőcskére gondolt, de rövid habozást követően mégis tovább libbent a bánya bejáratához. Ott lebegve megállt, hogy körültekintsen megint, mialatt figyelmét leginkább a ház és a kapu kötötték le. Nem vette észre őket, legalábbis úgy tűnt, mintha a kert alatti kőkupacot a Hold gondjaira bízta volna. Majd ahogy nem látta fenyegetve magát, visszafordult a bánya kapuhoz és sietősen kaparni kezdte körmével.
- Kulu! Ébren vagy-e még? – szólította a sárkányt, fojtott hangon. Arcát rányomta a fa ajtó repedésére, hogy hangját csak odaát hallhassák. – Tudom, hogy odabent vagy, Kulu! Szólalj hát meg!
- Itt vagyok, na! – jött a morgásszerű válasz. – Mit akarsz ilyenkor?
- Eltűnt az aranypikkelyes márnám. Három álló napig kerestem a kútban, de nem találom még az árkokban, meg a pocsolyákban sem. Jaj nekem, Kulu! Segíts rajtam! Nélküle nem mehetek vissza! - Hogy tudnék én segíteni?
- Engedj be kérlek! – könyörgött a szellem. – Biztosan, odabent rekedt, a bányában. Hadd keressük meg együtt. Jó?
- Menj innét, Küküllő! – hangzott az elutasító válasz. – Nincs itt az aranymárnád. Nincs itt semmi, csak sok víz, meg a rengeteg szúnyog, amit neked köszönhetek! Kiszívják a véremet!
- Jól van, Kulu! Csak ne olyan hangosan! – csitította a szellem. – Még felvered a házat! Én úgy megsimogatnám a szúnyogcsípéseidet!...
- Nem tudnád. Bebújnak az orromba, mikor alszok! De ez még semmi! Szegény apóban már alig maradt vér. Ha nincs meg a márnád, az a te bajod! Kellett neked kiönteni!
- Ne légy már olyan durva, na! Inkább adjál nekem kilenc aranyat a pikkelyeidből, Kulu. Nem kérek sokat. Amint megkerül az aranymárnám, vissza is adom, azonnal. Meghálálom neked!
A bányából egyre türelmetlenebb fújás hallatszott. A fa ajtó résein már szikrák is kicsaptak, az éjszakába.
- Ösmerlek én, Küküllő! Aranyainkat leviszed a Dunának, hogy kényeztessen értük téged pár percig. Nem fogsz bírni visszaadni egyet se! Hallottam, hogy gyűrűt is ígért neked. De vót annak már hetvenhét menyasszonya, tudod-e?
- Hogy mondhatsz ilyet?! – folytatta a Küküllő sértődött hangon. – Nem is a Dunába ömlök én...
- Az mindegy! Tudom, hogy szerelmes vagy belé. S azt is tudom, hogy végig a hosszú oda úton csak Maros bátyádra számíthatsz. Tisza nővéred már szeszélyes, de főképp a Duna. Csak el akarja csalni az aranyaidat. Majd sírdogálhatsz utána egyedül a Börögán partján!
- Kulu!... Kuluka! Csak hármat adjál, na! – könyörgött a Küküllő, könnyét törölgetve. – Te mindig jó voltál hozzám. És sok halat kaptál tőlem, régen. Kérlek!
- Nem bánom, na! – adta be sokára derekát a sárkány. – De csak egyet adok, azt is kölcsön. Annyit még pótolok valahogy a bolondok aranyából, néhány napig. Már csak az maradt a bányában.
- És miért csak néhány napig?
- Mert utána csak egy bolond hiszi el, hogy aranyból van. Úgyhogy igyekezzél visszahozni!
Látták, amint lehajol és fölveszi az ajtó alatt átcsúsztatott aranyat. Majd félve tekintett körül, hogy nem vette-e észre valaki. Aztán visszafordult az ajtóhoz.
- Tudtam, hogy számíthatok rád. S hogy lásd a hálámat, elárulok valamit. Céci nénéd készül fogadni egy sárkányt rövidesen, messzi földről. Tavaly is járt itt, épp akkor fialt. A kicsinye kedvéért jön vissza, mert az állítólag nagyon megkedvelte a ti előkelő vendégeiteket. Már enni sem akar, amíg nem látja őket.
- Hogy hívják, s honnét jön?
- Ó, ha én tudnám! De kinyomozom neked. Jó? S ha akarod, be is mutatom. Olyan bájos teremtés! És már nem is kezdő. Na, jó éjt, Kuluka! Puszilom apát is! Majd jövök én... – Sietve visszalibegett a kúthoz és eltűnt benne a topánkája után.
De nekik se kellett több. Közös erővel átcipeltek azonnal egy hatalmas követ a kupacból és háromra rálendítették a kútfedőre. A holtakat is felébresztő koppanásra a lótücsök nyomban abbahagyta éjjeli nótáját. Még Hold Anyóka is kinyitotta az ég alján leragadni készülő szemét és csodálkozva nézett az udvarra. Majd Karcsi szólalt meg jó hangosan, nehogy elnyelje szavait a sötét, még mielőtt a kút fenekére érnének:
- Indulj Attila és költsed fel nagymamát, azonnal! Mondjad neki, hogy nagy hal van a kútban! Tán még le is kell bontani az oldalát, hogy kihalászhassuk belőle!
- Indulok én, máris! – felelte hangosan, a kútra hajolva. – De előbb tegyünk rá még egy követ, nehogy lecsapja a farkával! – Újabb kő koppant a fedőn, az előbbi mellett.
Érezte vesztét Küküllő, s szorult helyzetében behódolni kényszerült a kis hősök előtt. De ezt is ravaszul cselekedte.
- Ne tegyétek ezt velem, gyerekek! – könyörgött a kút mélyéről, sértődött hangon. – Ugyan miért bántanátok? Mindig is nagylelkű voltam hozzátok. Ha tavalyelőtt nyáron meg nem áradok odafent, ti sem menekülhettetek volna a sárkány haragjától. Emlékezzetek csak! Tőlem hátrált vissza, akkor.
- Ez biza igaz, Karcsi! El kell engedjük! – fordult ő a bátyjához, s meg is ragadta karját a sötétben. De Karcsit annál keményebb fából faragták. Rátenyerelt a fedőre, saját súlyával is tartva azt.
- Még, hogy mi tartozunk neki?! Tudod jól, hogy én mentettelek meg! Előbb nyúvadtunk vóna bele, hogy megevett vóna az a sárkány!
- Elárulok nektek egy nagyon fontos titkot cserébe. – folytatta Küküllő, bizalmasabb hangon. – Csak vegyétek már le rólam ezeket a köveket!
- Tudod, mit? Tartsd meg a titkaid és maradj ott, ahol vagy, ha már a kövihalat elvetted tőlünk!
- Erről sem tehetek. A mésztől halt meg, amit buta emberek szórtak ide. Pedig nem kellett volna. Az én vizem mindig tiszta. Itt hagyom az aranyat is, csak engedjetek ki, míg sötét van!
- Nem kell az aranyad! Azt elviheted! De nekünk a kövihalat add vissza! – tartott ki Karcsi az elvei mellett, továbbra is erősen nyomva a fedőt.
- Akkor mégis kiengedsz? – sóhajtott Küküllő reménykedve. – Holnap elvezetlek titeket egy titkos helyre. Tele lesz halakkal és senki nem tud róla. Ígérem!
Mintha álmodnának, de mégis igaznak bizonyul minden. Amint legördültek a kövek és Karcsi eltolta a kút fedelét, egy pillanat alatt előttük termett. Most már életnagyságban láthatták sudár termetét. Megbántott szemében csillagok tükröződtek, miközben rájuk emelte szép arcát. Végigmérte őket.
- Ti kis bitangok! – szólalt meg bosszúsan, de azért némi csodálattal a hangjában. – De rám ijesztettetek! Nem korai még nektek az ilyesmi?!
Kék színű köpenye fehéren fodrozó hullámokat vetett utána, amint a csűrkapu felé indult, lebegve. Ott azért még visszafordult egy köszönés erejéig és ezt is hozzátette:
- Várlak holnap a kert végében. Azaz ma. De elröpült az éjszaka! Szép álmokat!
Így ismerkedtek meg Küküllővel, aki ígéretéhez híven egy eldugott tavacskához vezette őket. Az áradás után maradt vissza és annyi hal nyüzsgött benne, amennyiről álmodni sem mertek korábban. Kedvükre horgászhattak benne naphosszat, de cserében meg kellett ígérniük, hogy az apróbbakat átviszik a medrébe, hadd nőjenek ők is nagyra és teljen örömük az életben. Egyúttal meg is fürösztötte őket a nap végén. Este felé pedig eleven, játékos kedvű kövihalakat vihettek haza, egész családra valót és nagymama le is engedte őket a vödörrel a kútba. Küküllőt meglepte, hogy milyen sokat tudnak neki mesélni a Föld folyóiról és mikor a Dunához értek, csak úgy falta szavaikat. Egészen oda volt az ámulattól, mikor meghallotta, hogy ő is elvész egy még nagyobb vízben, melynek tenger a neve és a túlsó partját ember nem látta szabad szemmel. Ott pedig minden éjszaka ölében hajtja álomra a fejét. Ahogy teltek a napok és egyre többet tudott róla, meg a beleömlő folyókról, mintha a szerelem tüze is csendesedni kezdett volna lelke mélyén. Végül egy reggelen, mikor az ősz első szele megfodrozta tükrét és egy kósza, sárguló falevél is pihent már a haján, úgy döntött, hogy a hosszú, fárasztó út helyett inkább meglátogatja Nyárád húgát. Elcsobognak egy kicsit majd – gondolta –, mert annyi titkot meg kell osztania vele! S, hogy mi lett az arany sorsa? Talán megfelezte Nyáráddal. De az is lehet, hogy a medrébe rejtette, kövek közé és naponta gyönyörködik benne, amint áthalad fölötte. Csupán annyit árult el, hogy nem adta a Dunának. És ez így is volt rendjén.

Következő rész >> A bánya kincse