Gyermekáldás

De ilyen Küküllőt árasztó zivatar nem volt több azon a nyáron, még csepergőből is alig jutott a falunak. Persze, a kiégett föld és a kopár kaszálók az ő baja maradt, meg a kollektívé. A nyaralni vágyó vendégsereg legnagyobb örömére a Medve-tó szépen tartotta melegét augusztus végéig, így a fürdőtelepen virágzott a szezon. Szovátán nyaralni semmihez sem volt hasonlítható a hatvanas években. De ha mégis kellene, talán egy frissen megszülető város jutna bárki eszébe, messze a vadnyugat végén, ahol aranyra bukkantak váratlanul, s a szenzáció hírére özönlött oda az egész világ, szerencsét próbálni. Az aranylázzal is felérő sóláz június második felében vette kezdetét, a Medve-tó strandjának megnyitásával. Valami varázslatnak köszönhetően kora tavasztól a tó sötétzöld, áttetsző vize melegedni kezdett és május végére már elérhette akár a negyven fokot is, de mondják a vének, hogy gyerekkorukban még az ötven-hatvan fok sem volt ritka. Tudósok jöttek messzi földről ennek okát kideríteni, aminek eredményeként teóriák garmadája látott napvilágot. Ezek zöme az édes- és sósvízrétegek keveredésével, vagy a különlegesen sokféle ásványianyag tartalommal magyarázta a jelenséget, ám volt olyan is, mely mindössze egyetlen apró, napimádó teremtést tett ezért felelőssé, aki ilyentájt már helyenként piros szőnyegeket alkotva kavargott a víz felszínén és holdfényes éjszakákon még a partra is kimerészkedett. A nyaraló vendégek egy-két hétre jöttek, többnyire buszokkal, vagy vonaton, mert akkoriban még nem volt gyakori látvány a személyautó. De az sem ment ritkaságszámba, hogy fiatal párok háromhetes turnusokra érkeztek, a sósvíz és iszapfürdők csodáiban bízva. Meg egy titokzatos lénynek az ígéreteiben.
Csillagfényes estéken nem volt rendkívüli látvány a vele sétáló fiatal hölgyeké, kik igen messziről érkeztek és mindenféle terápiát hajlandóak voltak vállalni, csakhogy gyerekük lehessen. Vágyaik beteljesülését segítendő, többféle felekezet temploma is nyitva állott előttük, hogy kezelések közt megszabadulhassanak lelki bűneiktől. És ez a titokba burkolózó teremtés sosem okozott csalódást: mindenkinek a saját nyelvén adta elő a legújabb vicceket, megjósolta a tartósan szép időt, a gyerekeket elvezette a legjobb fagyizó helyekhez, a sétálóutca kékre festett fabódéihoz, ahol lubickolás után citrom, narancs és málnaízű műszörpökkel olthatták szomjukat (na ez is különleges élmény volt, mert a kis vevő végignézhette, amint a megrendelt ízű szörp üveg tartályokból csordogál egy jókora pohár aljába, majd szódazuhatag után banikért megkapta a mennyek országát), de a vizes fagylaltokkal sem járt rosszabbul, ha éppen úgy döntött, az uraknak pedig hideg, csapolt sört kínált, hogy ne unatkozzanak, amíg párjuk gyógyító sétáit járja a Medve-tó körül. Mindezért nem kért fizetséget. Az volt minden kívánsága, hogy fürdés után ne mossák őt ki édesvízzel a zuhanyzó rácsába és padlójára, hanem maradhasson a telt idomok gyűrődéseiben, legalább a másnapi kezelésig, de azt sem bánta, ha messzire kellett utaznia. Ezt később nagyon meghálálta. Mivel a nyugat báros-diszkós világa akkor még nem rontotta meg a szocializmus bimbózó kezdeményeit, s az emberekben még élt a régi idők tartása, egy nyári nap jóval éjfél előtt véget ért. Az átlagos falusi ember nem keveredett fürdővendégek közé, hacsak nem volt muszáj, még a fiatalabbja sem. Erre nem lehetett volna rávenni semmivel. Persze pénze sem volt hozzá nagyon. Még ilyen aszály idején is, ha kínkeserves volt a mezei munka, valamivel lekötötte magát otthon. Aztán, ha mégis bele akart kóstolni a vendégéletbe, úgy havonta legfennebb egyszer, vasárnap megtehette a koraesti órákban: a fürdőtelep határán, a Mária-csorgónál vendéglő fogadta tisztességes árakkal. Ennek a csorgónak különös története van. Megesett ugyanis egy régi, ugyancsak aszályos nyáron, amire megint csak néhány aggastyán emlékszik már, hogy egy neves budapesti színésznő, akit Jászai Marinak hívtak, éppen Szovátán nyaralt. Abban az időben a fürdőnek nem volt külön forrásvize, hanem a faluból szállították fel szekereken az ivóvizet a nyaraló úri népnek és az őket kiszolgáló vendéglőknek. Amint megtudta ezt a neves színésznő, azonnal elhatározta, hogy segíteni fog a város baján. Néhány estén át előadásokkal szórakoztatta a falu népét, meg a vendégsereget, s az ekképpen összegyűlt pénzből végül a szikla gyomrába kutat fúrtak. Így tudott hát a fürdő elszakadni a falutól és önálló életet kezdeni. Később azonban véletlenül a milícia is éppen ezt a helyet találta a legmegfelelőbbnek, hogy vigyázó szemét a városon tartsa, így cigánnyal húzatni a vendéglőben semmiképpen nem volt tanácsos. Már ha akadt még egyáltalán ilyen hivatás. A cigányok javarésze ugyanis hordárnak szegődött, s meg is élt abból nyáron. A júliusi hajnal első fényeinél utcaseprők serege dübörgött a fürdő felé vezető járdán, maga előtt tolva két kerekű, hatalmas szekerét, melyből csupán a seprű hosszú nyele nézett elő. Ez a seprű is különös volt. Nem cirokból készítették, hanem zsenge favesszőből ügyeskedte össze őket valaki és hosszan, lófarkszerűen vékonyodott el a vége felé, hogy akár egy utcányit is át lehetett fogni vele, széltében. Nagymama mesélte, hogy az ő gyerekkorában még egyetlen seprű sepert az egész fürdőtelepen. Az ő édesanyja pedig azt mondta, hogy akkortájt jelent meg ez a seprű, mikor a Medve-tó keletkezését követően az első fapados sétányok is éjszakai lámpáikkal. Állítólag Fancsalban készítette valaki és úgy adományozta a katolikus templomnak. Onnan indult minden éjszaka várostisztító útjára egyedül, mikor az urak és a dámák már aludni tértek. Nem fogta a kezében soha ember, mégis magától, hibátlanul végezte a feladatát, majd hajnalban, még napkelte előtt visszatért a templomba. De nem csak seperni tudott, hanem látott és meg is jegyzett mindent, amerre járt. Előfordult, hogy éjszaka néha párokba botlott, kik illetlenül éjfél után is ott felejtették magukat a tó melletti padok valamelyikén és olyankor körülöttük szorgoskodott, vagy egy utcalámpa oszlopának dőlve nézte őket, amíg haza nem indultak. Még követte is jó darabon, hogy megbizonyosodjon róla: valóban betérnek a kilencvenkilenc villa valamelyikének kapuján. Talán éppen ez a nagy tudománya okozta a vesztét is később, mert az államosítás kezdetén nyoma veszett és sokáig nem látták. Minden bizonnyal még ma is a templom pincéjében lehet elrejtve valahol, de a harangozó ezt tagadta és váltig állította, hogy utoljára a Bernády-villa padlásán botlottak bele munkások, lomtalanításkor.
A szomszédos óvoda őre pedig megesküdött, hogy egy éjszaka a villa udvarán látta seperni Bernády Györgyike sírjánál. Fosztogatókra gyanakodva odakiáltott és rá is világított a lámpájával, ám a gazdátlan seprű nem hagyta abba a megkezdett munkát, míg a burjánzó gyomoktól nem szabadította meg az elhagyott villa sírját. Senki nem lakta ezt a villát, még nyaranta sem. Szépen faragott kapuja mellett ma is áll egy takaros kápolnára emlékeztető fülke és az őr szerint, miután a seprű alaposan megtisztította Györgyike sírját, oda tért söprögetni, majd látta saját szemével, amint még pirkadat előtt elindult a fürdőtelepi katolikus és ortodox templomok irányába. Államosításkor róla mintázták meg az összes többi seprűt, de mivel sem a készítőjét, sem titkát nem ismerték, így ezek már élettelen, silány másolatok voltak csupán, nem bírva semmiféle varázserővel. Fiatal, görnyedt emberek tartották kezükben az esti séták emlékeit gyűjtögetve össze. De az első napsugarakkal parancsszóra nyomuk veszett, mintha a szocializmus nyaraló hőseinek nem lett volna szabad megpillantani őket, netán szóba állni velük. Ha e titokzatos hajnali lények közül bármelyik mégis mutatkozott napközben, annak szatyrában kenyér mellett szalonnát, dohányt és valamilyen olcsó italfélét lehetett látni. Mindig kopaszra voltak nyírva, s a nyár végén az utolsó vendégekkel együtt ők is eltűntek a monarchiabeli villák környékéről. Nem sokkal nyolc előtt a Medve-tó fölötti sétáló teraszán egy kitömött medve és egy gólya társaságában elfoglalta helyét Suciu bácsi, a híres fényképész. Tulajdonképpen neki volt köszönhető, hogy bárki megörökíthette feketén-fehéren és magával vihette a fürdővárosban töltött emlékeit.
Midőn a délelőtti vonat megérkezett a Küküllő völgyén át, s az első busz is Segesvár irányából, ahonnan a bukaresti vonat vendégeit hozta, a cigány hordárok is munkához láthattak. Tiszták és szépen öltözöttek voltak, némelyik öltönyben és tíz százalék részesedés fejében magánlakásokhoz vitték őket, ahol takaros, egyszerűen berendezett szobák vártak rájuk. Persze, azért a szállodák sem maradtak üresen ilyenkor, sőt ezen a rendkívüli nyáron már a falut is ostromolta a hordársereg, mivel a fürdőtelep megtelt. Mondta is nagymama nekik, hogy a szüleik bizony kiadhatták volna most az egész házat. „De hát, kellett nekik nyaralni menni. Éppeg most!" Egyik délelőtt jól öltözött suhanc állított be azzal, hogy tíz napra hozott volna vendéget, ugyanazokat a Dumitrescu-ékat, akik tavaly is náluk nyaraltak, csak most a telepen, a tanító úr kapuja zárva van, már napok óta. Szoba ugyan lett volna, de mivel egy hangot nem tudott románul, nagymama hallani sem akart a dologról. Ők azonban nem hagyták annyiban. Tavaly még csokoládét is kaptak Dumitrescu nénitől, aki most is bíztatóan mosolygott rájuk. Mikor nagymama megtudta, hogy a férje még beszél is magyarul, beadta a derekát. Szállodából hozta le őket a hordár, ahol egy vendéglő terasza felett kaptak szállást, s már harmadik napja a késő estig tartó zene miatt nem bírtak aludni. Fiatalok voltak, ám mégsem az éjszakákba nyúló esték szerelmesei. Kétségbeesett gyereknemzési kísérleteik utolsó mentsvára maradt Szováta, s bár tavaly is úgy tűnt, igyekezetük meghozza gyümölcsét, valamiért a várt eredmény elmaradt. S lássanak csodát: nemsokára megtudták, hogy a felesége is már töri a magyar nyelvet, a férj pedig egészen tűrhetően beszélte. Miután elfoglalták a szobájukat és kifizették az előleget, ebédelni indultak a fürdőtelepre, s csak este tértek vissza. Ám mint rövidesen kiderült, ez volt az első és utolsó nap, amit ittlétük során végig együtt töltöttek. A férj, mint bányamérnök, itt is hódolt hivatásának, s még aznap este egy térképet terített Karcsi elé, melyen a Mezőhavas és vidéke volt látható, elképesztő részletességgel. Kitartóan próbált tőle információkhoz jutni, hogy mi hol van a környéken, leginkább a patakok völgyében, persze nem sokra ment. Karcsi azon csupán a Küküllő általuk is bejárt részeit ismerte fel és az lett volna a javaslata, hogy inkább járjanak együtt most is horgászni. Tudták jól mindketten: ilyen neves vendég oldalán már a halőrtől sem kell tartani. Annak ellenére, hogy semmilyen engedélye nem volt, tavaly az erdészeti hivatal főmérnöke mélyen meghajolva köszönt neki és érdeklődött, hogy szerencsével jártak-e. Ám idén valamiért nem ért rá és látszott rajta, hogy bukaresti gondjainak javarészét magával hozta. Végül nagymama igazította el, adva neki azt a tanácsot, hogy próbálkozzon a Cserepeskőnél, mert ott most is jóféle követ bányásznak.
- Tán egy nap alatt meg is járja, ha elég korán kel. – tette hozzá. – Csak osztán bot legyen magánál és mindegyre jó nagyokat kurjongassék, mert van arra medve elég!
De már meg is bánta amit mondott. Mert ehhez bizony ki is kellett őt engedni valakinek, hajnalok hajnalán, a kapun. Dumitrescu hátizsákosan már az első kakas szó előtt talpon volt. Nagymama persze még korábban, nehogy valamilyen véletlen folytán belebotoljon az udvaron valakibe. De hát mit tehetett volna szegény? A vendég itt is vendég volt, kiváltképpen ha Bukarestből jött, s ráadásul még tudott is magyarul. Azt pedig onnan, hogy sokáig dolgozott Nagybányán, s csupa szép emlékeket hozott magával. Ugyanaz a hordár még aznap vitt egy magyarországi házaspárt Céci nénihez.
A benzinkútnál csapott le rájuk, miközben tankoltak éppen a Trabantjukkal. Szilágyiéknak nagy álmuk volt egy erdélyi körút, de ehelyett többnyire mégis evéssel töltötték a napokat, s mikor éppen szünetet tartottak, a következőt tervezték. Kibérelték az egész konyhát Céci nénitől és ragaszkodtak hozzá, hogy legalább vacsorára ők is ott legyenek rendszeresen. Arról szó sem lehetett, hogy bármilyen kibúvót találjanak. Mikor elmentek, rengeteg konzervet hagytak rájuk. Ám éppen visszaindulásuk reggelén történt velük egy elég kellemetlen incidens: Céci néni a frissen lefejt és messzi földön híres tejéből útravalónak adott nekik is egy üveggel, melyet a búcsúzkodás perceiben őrizetlenül, a kocsi tetején hagytak, s a macska addig sürgött-forgott körülötte, hogy egy óvatlan pillanatban fel találta borítani. Bizonyára ez lehetett az okozója annak, hogy induláskor váratlanul szárnyakat növesztett a Trabant, s még mielőtt visszamehettek volna Magyarországra, körberepülte velük Erdélyt. A pórul járt macskáról azóta sincsen hír. Valószínűleg a bányába menekült a megtorlás elől. Így teltek hát a napok azon a nyáron. Dumitrescu pirkadatkor távozott hátizsákjával, de legkésőbb hatra mindig visszatért, hogy együtt vacsorázhasson a feleségével valamelyik vendéglőben, aztán kora este elnyomta az álom. Katonás programját nem boríthatta fel semmi.
Felesége délelőttönként felvette az előírt iszapkezeléseket, utána többnyire nagymama körül lábatlankodott. A tóban mindössze egyszer fürdött meg és el is árulta nagymamának, miért: nem bírta utána kimosni a sóbogarakat a lába közül és azóta is rettegve gondol rá, hogy mit csinálhatnak ott, mert biztosan elbújt néhány mélyen, ahová a kezével egy hölgy nem szokott benyúlni. Mikor pedig hazaér Bukarestbe, azonnal szőrteleníteni fogja magát és elmegy a saját nőgyógyász orvosához. Nagyon remélte, hogy még nem lesz késő. Mindezt halkan, szinte csak suttogva mondta neki, de így is meghallották a halas vödör mellől.
Dumitrescu néni nagyon szerette őket. Tavaly többször is ölébe vette mindkettőjüket és becézve eljátszadozott velük. Elmesélte, hogy kislány korában őt is odaadták a szülei vakációk alatt a bunikájához, Tirgovisté mellé egy faluba, ahol sok nyarat töltött. Még fagylaltozni is meghívta az egész családot. Idén is kaptak tőle csokoládét és naphosszat elábrándozott rajtuk szép szemével, amint a kövihalacskával játszadoztak, a kútnál.
De ahányszor csak találkozott a tekintetük, mintha megérezte volna, hogy körmüket a vödör szélébe mélyesztve, most nem eresztenék a halat, még egy percre sem a kedvéért. Ha csak elment mellette nagymama, amire naponta számtalanszor adódott alkalom, máris panaszkodni kezdett: az ő férje csak a köveket szereti, még ilyenkor se törődik vele. Vagy: de kellene már nekik is egy gyerek! Mi lesz, ha ez a kezelés sem fog eredményhez vezetni? Nem is mer rágondolni, váj!
Nagymama türelemmel hallgatta a siránkozását, aztán úgy a harmadik napon megkérdezte:
- Szoktak-e maguk templomba járni, küsasszony?
Pillanatnyi csend támadt, majd miután kellőképpen elgondolkodott a hallottakon, határozottan rázta a fejét.
- Régen csak voltam. De most nincsen elég rá idő. – felelte sajnálkozva. – És nem is lehetne, mert a férjemnek van fontos funkciója a pártban és azonnal kizárnák őt pártból.
- Pedig kellene, ha gyermeket akarnak. – folytatta nagymama, bólogatva maga elé. – Mert a párt magának nem fog gyermeket adni, csak isten.
Dumitrescu néni eltöprengett a szavain és sóhajtott is néhányszor, de nem felelt semmit, csak köves aranygyűrűjét forgatta az ujján. Nagymama kést cserélt, mert éppen akkor ért a zúzához és a régivel sehogyan sem boldogult. Rövid időre mindenki szótlanul merült a maga gondjaiba.
Az idegen cigány asszony észrevétlenül ért közéjük, valószínűleg a kert felé nyúló, napközben nyitva hagyott csűrkapun keresztül, s az udvar pora elnyelte mezítlábas, puha lépteit. Nagymama felhúzott ingujjába törölte verejtékező homlokát, ekkor vette észre.
- Te hol jöttél bé, Rozi? – kérdezte a szaporodó gondoktól bosszús hangon.
Szabad kezével a kert irányába mutatott némán, de azonnal vissza is vitte a másik alá, mert egy apró gyereket tartott az ölében. Koszos arcú leányka lesett ki mögüle. Nem tűnt rémültnek, a tyúkot nézte csillogó szemekkel.
- Mondtam már neked, hogy a kapun gyere bé rendesen, mint mások. Egyszer még összeakadsz ott valakivel, meglátod!
- Adjon egy darab kenyeret!...
Nagymama szó nélkül a konyha irányába indult, egyik késsel a kezében. Míg odabent volt, Dumitrescu néni szánakozva nézte a színes társaságot, majd ő is elsietett a szobája felé. A cigányasszony sűrűn váltogatta karjaiban a gyereket, begyakorlott mozdulatokkal, aztán a kútcsörlőn pihenő bögréből megitatta a kislányt. Kisvártatva visszatértek: nagymama újságpapírba csomagolva hozta az elemózsiát, Dumitrescu néni pedig pénzt adott a markába. Rozi hálálkodva indult az utca irányába, de a kapuból még visszaszólt valamit saját, érthetetlen nyelvén. Aztán eltűnt.
- Mit mondott ez cigányasszony? – fordult Dumitrescu néni zavarodottan nagymamához.
- Magának szólt, nagycsága. Azt mondta, hogy teljesüljön a legnagyobb kévánsága.
- És miért úgy, hogy ne értsük?
- Mert csak így válik valóra.
Dumitrescu néni kis ideig még velük maradt. Később azt mondta, hogy inkább lepihen egy kicsit, mert nagyon fáj a feje. Aznap nem jött ki a szobájából, még vacsorázni sem mentek. Éjszaka a falakon át sokáig hallgatták sóhaját. Másnap délelőtt aztán odajött a kút mellé, köszönt nekik mosolyogva, meg is simogatta a fejüket fehér, illatos tenyerével, belekukkantott a halas vödörbe, majd visszament a lépcsőhöz, ahol nagymama az ebédhez való paszulyt szemezgette. A küszöb melletti nagy kövön foglalt helyet. Ám a várt pergő szóáradatát ezúttal nem zúdította rá, tőle szokatlan szótlansággal figyelte a hétköznapi műveletet.
- Jól aludt a nagycsága? – törte meg a percek óta tartó csendet nagymama.
- Nagyon is, mama! – felelte halkan, fölocsúdva merengéséből. – És annyira furcsa volt ez az éjszaka!
Többször hallottam azt, mintha szólítana odakintről valaki. Pedig férjem aludt mellettem, mélyen.
Ablakon kinéztem utcára, meg udvarba is, de nem láttam senkit. Féltem kimenni.
- Azt jól tette! Biztosan csak álmodott.
- Nem, nem! – rázta a fejét Dumitrescu néni határozottan. – Tisztán hallottam. Álom jött csak azután.
- S mit álmodott? – érdeklődött nagymama, továbbra is a paszulyos tálon tartva tekintetét.
- Különös álom volt. Elindultam ortodox templomba, imádkozni istenhez, ahogyan azt javasolta maga, mama. De mikor felmentem a kőlépcsőkön, templomnak fehérre mázolt oszlopa mögül elém lépett az ördög.
- Hm!... S hogy nézett ki?
- Piros, rövid posztókabátot, meg nadrágot viselt, rajta sújtásos mintával és fekete csizmát. Nem volt csúnya, inkább jóképűnek tűnt, ahogy dús bajsza alól rám mosolygott. De mikor kalapját kezében fogva elém lépett, én azonnal tudtam, mit kell tennem. A bunikámtól tanultam régen, hogy ilyenkor sosem szabad kézzel vetni keresztet, mert ha látja az ördög, úgy nem használ. Ha megjelenik előttünk, csak egy dolgot tehetünk és én azt is cselekedtem: a számban vetettem keresztet a nyelvemmel, kétszer egymás után. De nem tűnt el, hanem helyette megszólalt. Arra kért, hogy ne menjek be a templomba, inkább tartsak vele egy sétára a tó körül, mert gyönyörű idő van. Majd karját mosolyogva felkínálta nekem. Én újra keresztet vetettem a nyelvemmel kétszer, de ez sem ért semmit.
- S osztán?
- Engedtem a kísértésnek. Elmentem vele és megkerültük a Medve-tót. Végig mesélt séta közben érdekes és izgalmas dolgokról, elvitt a sósziklákhoz is. Annyira vonzó volt és én jól éreztem magam.
- Hát ebben nincsen semmi különös...
- Jaj, mama! Higgye el, hogy nem tettem ezen kívül semmit. De annyira jól éreztem magam, hogy megint el kell menni nekem a templomba. Muszáj lesz meggyónni!
- Az lehet, hogy jót fog tenni.
Dumitrescu néni egészen közel hajolt nagymamához, hogy ne hallhassák, amit mond.
- Vajon mit jelent az álom, mama?
- Nem lesz könnyű megfejteni. – felelte nagymama őszintén. – A maga bunikájának biztos sikerülne Tirgovisté mellett. De annyit megmondhatok, hogy nem az ördöggel vót dóga.
- Nem?
- Nem biza! Errefelé az ördög nem jár templomba. – Nagymama befejezte a paszuly átválogatását. Sóhajtva még ennyit tett hozzá: – Fiatalasszony koromban nekem is vót ilyen álmom. Négyen vagyunk leánytestvérek, mindeniknek vót. Mifelénk nem szokták meggyónni ezt az álmot, inkább örülnek neki.
Dumitrescu néni nem erőltette tovább a beszélgetést. Aznap szinte végig velük volt, érdeklődve nézte, amint terelgetik a kövihalacskát és egy alkalommal még bele is nyúlt a vödörbe. Végül ő is a kút fölé hajolt, mikor visszaengedték. Velük ebédelt a konyhában, paszulylevest ettek, meg csörögét. Este, mikor a férje már mélyen aludt, ő szépen felöltözve kiment a kapun. Azután minden este így járt el. Azt mondta, ha nem sétál jó nagyot lefekvés előtt, nem bír elaludni, csak forgolódik az ágyban és a falakat nézi. Éjszakánként gyakran hallották a sóhaját. Egyébként nagyon tetszett neki a ház és a szoba is, ahová nagymama elszállásolta őket. Különösképpen az, hogy leszámítva az ágyuk fölötti feszületet, semmi nem volt a falakon. A tartósan szép időnek köszönhetően esti sétái mind hosszabbra nyúltak. Ezen az éjszakán valamiért ők sem bírtak aludni. A ház utca felé eső részében volt egy toronyszerű, amolyan figyelő, ott apró ablakból éppen a ház elé lehetett látni. Számolták baglyok módjára az utcán ritkán elhaladó autókat, meg motorokat, hátha éppen megérkeznek a szüleik, s már odahaza hajthatnák álomra fejüket. Késő este a sötétből váratlanul egy pár tűnt elő a sarki lámpa fényében, majd szoros testi közelségben a kapu alatt búcsúzkodtak sokáig. Dumitrescu néni volt az, ám aki kísérte elég furcsa jelmezt viselt: vörös színű posztókabátot, meg feszes nadrágot a meleg nyári estében, rajta sújtásos mintával, fekete csizmában, de a kalap alatti arc... mintha szitakötőé lett volna! Aztán ez a tíz nap is a végéhez közeledett. S ahogy egy-két nap volt már hátra, Dumitrescu néni mind többet mosolygott rájuk, s a panaszkodást is mintha abbahagyta volna nagymamának. Pedig a férje továbbra is csak azt tette, amit eladdig, s lassan már egész hegyre való követ hordott haza a hátizsákjában. Nekik sem kellett mezőre járni, mert a nagy szárazságban fű nem nőtt sehol, így mindenki meg volt elégedve a sorsával. Csak nagymamáról szakadt a víz, már kora reggeltől, mert fogytán volt a türelme. Aztán Dumitrescu néni egy reggel átölelte mindannyiukat és elbúcsúztak. Azt mondta, mielőbb haza kell érniük, mert nemsokára ők is vendéget fogadnak és előkészíti a lakást Bukarestben.
- Hát, az biza messze lehet! – hagyta rá nagymama, megkönnyebbülten. – Jó utazást kévánok, s isten áldja magukat!
- Magát is, mama! – felelte könnyek közt. – Én jól fogadtam tanácsát és elmentem ortodox templomba, többször is. Istent kértem adni gyermeket. Cornel szintén eljött velem templomba, egyszer. Nem érdekel minket többé, ki pártjának véleménye! Isten csak érdekel! Tőle lesz a gyermek, ahogyan mondta meg maga. – S azzal elmentek.
Mivel szaladva, éppen csak elérték a megállóban rájuk váró buszt, Dumitrescu köszönés helyett már csak visszainteni tudott. Karcsi segített neki feladni a havasokról haza hordott köveket, s így vele együtt azok is hosszú útra indultak. A szobában, a feszület alatt és az udvaron üres csend maradt utánuk. Dumitrescu néni kedves, bíztató mosolya, pergő beszéde, melynek szóöltéseit mintha egy idegen, bár igyekvő kéz varrta volna az itthoni falvédőre, sokáig hiányzott nekik. Többé nem hallották át éjszakánként sóhaját. Elment, de egy új világ illata ott maradt a házban, az asztalon hagyott szappan után is és ezt már egyáltalán nem lehetett kiszellőztetni. Azt üzente, hogy ő másmilyen, az élet nehézségei valamiért könnyedén leperegnek róla, ezért sikerül neki minden. És szinte már az üres csend első perceiben megérezték, hogy jó lenne, ha ezt mielőbb átvennék, megtanulnák tőle, mert nagyon fontos kellék a hétköznapjaikhoz. Nem jöttek vissza többé, de azért egy levelet még küldtek nagymamának, rá egy évre, pünkösdkor. Dumitrescu néni illatos betűi közölték, hogy nemrég gyereke született, nagyon boldog és újabbat szeretnének. Köszönt mindent, felőlük is érdeklődött, jó jegyeket kívánt az iskolában, sok szerencsét az élethez. Levelét egy utóirattal fejezte be: utolsó napon kapott a paptól egy kis Szűzmária képet, amit nem talál azóta sem. Kérte, hogy nézzen utána a szobában és ha előkerül, helyezze a feszület alá, a falon. Nagymama meg is találta, egyik nagytakarításkor. Bár dupla lapos volt, mélyen a padlórepedésekbe került az ágy alatt, valahogy. Kiszedni is alig bírta. Kérése szerint a feszület alá helyezte, de utána feledésbe merült. Karcsi fedezte fel a következő nyáron véletlenül, hogy a lapok hajtásába egy sóbogár préselődött.

Következő rész >> Küküllő