Egy esős nap

Szeptember vége volt, péntek reggel hat óra. A két idős hölgy azon a napon is egyszerre ébredt és kelt ki ágyából. Ahogy lány koruk óta megszokták, felöltöztek, majd mindenki szépen megvetette saját ágyát. Tették függetlenül attól, hogy ki volt, vagy nem volt aznap éppen a maga otthonában. Nagymama rövidesen kikaparta egy gyújtóssal az esti hamut, aztán tüzet gyújtott és a teához vizet rakott fel a kályhára, mindkettőjüknek. Ma éppen rajta volt a sor. Mivel a péntek miatt amúgy is szegényesnek kellett lennie, az étkezéssel nagyon nem siettek, de azért szelt egy-egy darab kenyeret, amit ott hagyott az asztali kendővel leterítve, majd visszaült ágyára. Néhány jelentéktelennek tűnő rövid percig, mely alatt valószínűleg az éjszakai álmainak megfejtésével lehetett elfoglalva, az egy helyben ülésen kívül látszólag semmit nem csinált. Nemsokára hátára vette az ajtófélfán pihenő köpenyt, mert odakint már napok óta esett és hátra ment a pajtába, ellátni a tehenet. Mire visszatért, a víz már felforrt, ezért köténye sarkával a kályha szélére húzta. A polcról le emelt két bögrét, a sajátjába menta levelet szórt, amit a szekrény tetejéről vett le, ott száradtak nyár eleje óta. A másik bögrébe is vizet öntött, de azt úgy hagyta magában gőzölögni. A menta kellemes illata hamarosan átjárta a konyhát. Kisvártatva Mamá Grande is a kályhához lépett és köténye szélével saját bögréjét a kályha másik sarka felé húzta. Nem tett bele semmit, de a mozdulat folytatásaként a hollandi fodros szoknyája alatti egyik kikeményített alsó szoknya zsebéből elővett néhány kokalevelet. Visszaült az ágyára és maga mellé helyezte őket. Mindketten összekulcsolták kezüket és maguk elé nézve egyszerre mormolták végig reggeli imájukat. Ahogy a teák hűlni kezdtek, nagymama a sima vizet Mamá Grande kezébe adta, aki aprókat kortyolt sűrűn belőle, mintha rendkívül ízletesnek találná a kútvizünket. Az ő tanácsára járt el így, mivel ezt a kezelési módot találta a leghatékonyabbnak a bajára, azt követően, hogy három nappal korábban megvizsgálta és megállapította, hogy a családi orvosa, aki filozófiai meggyőződésből esküdt ellensége volt a tudomány fejlődésének, egészen addig a napig, mikor eljött ide hozzá, nem tudott legcsekélyebb javulást sem elérni az állapotában. Mamá Grande kisebb szüneteket tartva kiitta az egészet, majd az asztalra helyezte az üres bögrét. Nagymama figyelemmel kísérte a beteg minden mozdulatát, majd elégedetten ő is kortyolt néhányat a saját mentás teájából, s a bögrét vissza helyezte a kályha sarkára. Utána seprűt fogott és gondosan összeseperte az asztal alatti rongyszőnyegre hulló pár kenyérmorzsát, aztán tovább ment a mozdulatokkal Mamá Grande ágya felé is, aki készséggel megemelte a papucsban pihenő megfáradt lábait, jelezve, hogy legalább ennyivel szeretne hozzájárulni a mindennapi teendőkhöz ebben a házban is. A rongyszőnyegek felsöprése után visszaült ágyának ugyanabba a kisülepnyi mélyedésébe, mely hosszú évek óta egyre csak mélyült, ősztől tavaszig, majd szürke szemét a szűk ablakra szegezte, ahol átderengett a reggeli fény.
- Ma is esni fog egész nap. – állapította meg kicsit szomorkás hangon, asztmás légzéssel.
Mamá Grande csillogó barna szemét az ablakon lepergő esővíz felé fordította. Elégedettnek látszott.
- Nem baj. Ma még eshet. – felelte határozott hangon, engedélyt adva ezzel az esőnek a további gondtalan eséshez. Párnájának sarka mellől felemelte az egyik koka levelet és a szájába helyezte. Mivel nem volt már egy foga sem, rágó mozdulatokkal az ínyén préselte össze. Nemsokára kezébe vette az alpacca gyapjú sálat és a nagymamától kölcsönkért guzsallyal folytatta az este félbehagyott munkát. Nagymama újra az ablakra nézve, talán azzal vigasztalódott, hogy a napok óta tartó eső legalább lemossa az út porát a kapu előtti akácról, s így a forró, száraz nyár után a hatalmas fa lombja és vele együtt az egész környék megint fellélegezhet. Ismét kortyolt a menta teából, aztán elővette a szekrényből a falvédőjét. Lassan haladt vele, de mielőtt neki fogott volna aznapi munkájának, ágyára terítette és hosszasan vizsgálgatta. Hibákat keresett a rózsás-folyondáros motívumok közt, s miután egyet sem talált, piros cérnát fűzött a falon pihenő szív alakú tűpárnáról kiválasztott tűjébe és ő is elégedetten folytatta. Csupán délelőtt kilenc tájban pihent meg egy szuszra, de akkor sem a fáradtság miatt, inkább az ablakon beáradó fényt kevesellte, ám az esőfelhők nem akartak odébb állni. A falvédőt az ágyra terítette, majd két hasáb fát tolt a parázsra és egy nagyobb edényben vizet helyezett a kályhára, a pénteki almaleveshez. Mamá Grande szemüveggel végezte a nagy pontosságot igénylő munkáját, s ezalatt valamivel közelebb húzódott az ablak fényéhez, mintha a szűnni nem akaró eső cseppjeit is bele kívánná fonni a majdani, kiváltságos nyakat kényeztető művébe. A sálat unokájának, José-nak szánta, hogy ezáltal fedezhesse egyetemi tanulmányainak költségeit. José a Bogotá-i orvosi egyetemen tanult ötödik éven. Már túl volt egyetemi tanulmányainak felén és ez a tény büszkeséggel töltötte el. Pár napja fogott neki a sál fonásának, de már akkor úgy döntött, hogy utána mindjárt elkészíti a másodikat is valahol, ezáltal fedezve a további éveinek kiadásait. Fél tíz körül, mikor valamiért harangozni kezdtek, pedig még messze volt a dél, odakint a küszöb kövéhez verte valaki bakancsát, majd kopogás nélkül nyílt az ajtó. Magas, szikár ember lépett be, kalapját mélyen a szemébe húzva, szürke katonazubbonyt, meg bakancsot viselt. Nagymama felé fordulva, kalapjáról a padlóra csorgott az esővíz. Leemelte fejéről, majd néhány könnyed mozdulattal maga elé rázta róla a vizet. Tanácstalannak, ugyanakkor nagyon feszültnek látszott.
- Csókolom!
Nagymama ráemelte arcát, majd a falvédőt elvarratlan szállal maga mellé fektette.
- Nem hoztál semmit?
A férfi, aki negyvenes évei derekán járhatott, előbb az asztal mellé ült és sietve pálinkát töltött magának, majd a gyűszűnél alig nagyobb pohárkából felhajtotta.
- Dehogynem!
- S hol van?
- Elkobozták. Az egész őzet.
- Kicsoda?
- Egy vadőr vót, meg két milicista. Ide valósiak. Azt is tudom, hogy ki jelentett fel. Mezei vót. A múltkor összevesztünk, mert többet akart kapni a részénél, a gané.
- Ott kint, mikor lelőtted?
- Nem. Ezt hurokkal fogtam. Itt vártak, a kapuban, az akác mögé húzódva.
- A puska nem vót nálad? Nézz rám!
A szikár ember elengedte a pálinkás üveget és feléje fordult. Elkeseredettnek látszott, tagadóan rázta a fejét.
- Biztos?
- Biztos, édesanyám! Ott van hátul, a csűrgerendán.
- Akkor jó. Mennyire büntettek meg?
- Délután kettőre fel kell menjek a kapitányságra. Azt mondták, vigyek magammal meleg ruhát, mert ott töltöm a fogdában az éjszakát. Meg gyolcsot is, hogy kipárnázzam a fogam. Röhögtek.
- Addig még van négy óra. Ne igyál többet! Menj be a szobába és öltözz át, aztán bújj az ágyba délig. Addigra összeszedem a dolgaid. Edd meg azt a szelet kenyeret.
Míg falta a kenyeret, nagymama egy régi fa bőröndbe pakolta a szekrényből a pulóvert, vastag téli nadrágot, hosszú alsót, inget és kötött, téli zoknit. Mikor befejezte, almát hántott és aprított a melegedő vízbe, azután visszaült az ágyra és kezébe vette falvédőjét, de sokáig csak nézte. Majd eszébe jutott valami és egy tekercs orvosi gézt is a csomagba tett a szekrényből. Amint újra varrni kezdett, zörgős, asztmás légzése is csillapodni látszott. Féltizenegy körül, mikor a Küküllő völgyén érkező nyugati szél a hegyek oldalának nyomta az esőfelhőket, de túl nehezek és álmosak voltak ahhoz, hogy a Bucsin mentén áttörjenek Gyergyó felé, de még Siklódig sem juthattak el a sűrű Víz Erdején át, a Juhod irányából, ami által még sötétebb lett és még jobban zuhogott, léptek hallatszottak a kapu felől, majd valaki finoman kocogtatta a küszöbnek cipőjét és egy táncos könnyedségével belépett José. Nyurga, barna arcú, karcsú fiatalember volt, vékony fekete bajusszal, de előreugró arccsontja bennszülöttekre jellemző vérvonalat is sejtetett. Barna szeme azonnal Mamá Grande-n állapodott meg, aki csak éppen egy pillantást vetett bőrig ázott unokájára, s mintha ebben nem találna semmi rendkívülit, sietve megjegyezte:
- Korán jöttél. Még nincsen kész.
- Nem baj. – felelte José és tangózásra emlékeztető, laza mozdulattal kalapját az ajtó fölötti szegre dobta, majd asztalhoz ülve azonnal lecsapott a másik szelet kenyérre. Sietve falta, miközben tekintete végig Mamá Grande szorgos kezein maradt, még azután is, hogy egy csupor kútvízzel leöblítette szerény reggelijét. Úgy tűnt, mintha egy mozdulatát sem szeretné szem elől téveszteni.
- Majd elviszem legközelebb. De addig is kellene egy kis pénz. Tudna adni ezer peso-t kölcsön, Mamá? Amint lehet, visszaadom. – Mamá Grande a szemüvege fölött pillantott rá. Nem szigorúan, csupán annyi látszott rajta, hogy inkább váratlanul, mint kellemetlenül érintette a kérés. Aggódva figyelte unokáját.
- Mihez kellene?
- Halasztok egy évet az egyetemen. Most inkább belépek az Ellenállásba. – felelte José a térdére hajolva, s a padlóra szegezte tekintetét.
Mamá Grande mellkasából sóhaj tört fel. Nagy sóhaj volt ez, mintha a sok eső alatt már évek óta gyűlne és készülődve csak a megfelelő alkalomra várna, hogy kitörjön.
- Adnék én, José. De egy peso-m sincsen, nem, hogy ezer. Gondold át ezt az egész forradalmat. Vérbe fojtják és menekülnöd kell. A bujdosók rettegett útját járod majd, többé vissza sem térhetsz a hazádba.
Mély csend követte a szavait, mely alatt mindketten talán ugyanarra a boldog és bőséges esztendőre gondoltak, mikor Mamá a hetvenedik születésnapját ünnepelve, bankókat szórt az ünneplő tömegbe, a robosztus, viktoriánus jegyeket viselő kúriájának erkélyéről és vendégül látta a birtokához tartozó hat település apraját-nagyját, de még Aureliano Buendia ezredes teljes osztagát is, a napokig tartó mulatságban. Akkor egyikük sem gondolta volna, hogy ezek az idők is eljönnek majd.
- Már átgondoltam, Mamá. – felelte utána, gyerekes hangján halkan, de határozottan. – Beléptem az Ellenállásba. – Fölállott az asztaltól és érett, most már férfias mozdulattal emelte le kalapját a szegről. Miközben kezében fogta azt, búcsúhoz készülődve visszafordult.
- Ugye tudod, hogy szívesen adnék, José?
- Tudom, Mamá. – Az ágyához lépve, még egy pillanatra ünnepélyesen megállt előtte, mintha táncra kérné, pont úgy, mint amikor Mamá tangózni tanította és ingyen órákat adott neki. Lehajolva, mindkét arcán könnyedén megcsókolta.
- Vigyázz magadra! És ne feledd, hogy a te jövőd az egyetem! – mondta Mamá, majd a párnája mellett pihenő koka leveleket a kezébe nyomta.
- Vigyázni fogok, Mamá.
- János! Gyere ki!
A szoba belsejéből hangos szuszogás, majd mocorgás hallatszott, s kisvártatva megjelent az ajtóban a szikár férfi. Nagymama parancsára várva, karikás, kialvatlan szemekkel bámult a távozni készülő nyurga fiatalemberre. Értetlenül nézte az idegent, majd nagymama felé fordult.
- Tessék, édesanyám!
- Eredj hátra, a csűrbe, s hozd be a puskát! De előbb jól nézz körül az udvaron, nehogy meglásson valaki!
- Azt minek?
- Kell a forradalomhoz, José-nak. – Dermedt csend követte szavait, amit csak a magára hagyott almaleves vizének zubogása tört meg a kályhán. Ekkor érte el a forráspontot. – Amúgy se vesszük mi már hasznát. Nemsokára házkutatást fognak tartani. – fejezte be biztos hangon, mintha az ölében pihenő falvédőből jósolná a jövőt.
A szikár ember szemei még inkább kikerekedtek a csodálkozástól. Ahogy José-t nézte, néma, elkeseredett tiltakozás ült ki az arcára.
- Biztos benne, édesanyám? De édesapám...
- Csináld, amit mondok! Vedd magadra azt a köpenyt, hogy takarjon rendesen, s ne ázzál el még egyszer.
A férfi belelépett bakancsába és magára kanyarította az ajtófélfán lógó esőköpenyt. Egy pillanatra találkozott tekintete a forradalomba készülő idegenével, de át is siklott rajta gyorsan, mintha valami haszontalan teremtés kerülne útjába és kilépett a zuhogó esőbe. Mikor visszajött, köpenye alól előhúzta a puskát, de mégsem adta át, hanem nagymama mellé támasztotta, az ágynak.
- Add oda neki!
Kelletlenül hajtotta végre a parancsot, akár egy büntetést, s utána a kályha melletti kis lócára ülve cigarettára gyújtott.
- Töltve van? – kérdezte nagymama, a falvédőt végigsimítva tenyerével.
- Igen, édesanyám.
- S a tartalékot is oda adtad?
Fölállva kényszeredett mozdulattal nyúlt a nadrágzsebébe, ahonnan előhúzott egy töltőlécet, s a rajta sorakozó öt tölténnyel átadta a Mauser-hoz. Megmutatta a kezelését is.
- Köszönöm!... Nagyon köszönöm! – hálálkodott José csillogó szemekkel, hol nagymamára, hol az előtte tornyosuló férfira pillantva. – Majd meghálálom!
- Úgy legyen! – bólintott rá a szikár ember.
Bár nagymama marasztalta a déli almaleveshez, azt követően José sietve távozott, így minden figyelmét saját fiára tudta összpontosítani. Miközben felszolgálta neki a levest, kioktatta, hogy mi az, amit sose tegyen majd a délutáni kihallgatáskor, s mindenekelőtt feltétlenül térjen be előtte a húgához pár percre és mondja el neki, mi történt, mert biztosan tud majd segíteni, hiszen tanítja Péter kapitánynak a fiát az iskolában. Mindenre "Igen, édesanyám"-mal felelt, majd miután elfogyasztotta a levest, meg néhányat a vasárnapról megmaradt csörögékből, fogta bőröndjét és elindult a rendőrőrs irányába, mely jó félórányi járásra volt a falu szívétől.
- Mondtam én eleget neki annak idején, hogy tanuljon, de hiába. – fakadt ki nagymamából a keserűség, miközben fejét csóválta. – Csak az erdőt járta.
- Haszontalanok. – jegyezte meg Mamá Grande, helyeslően.
Úgy egy óra hosszát még folytatták a munkát, azután nagymama hozzálátott kettőjük szerény ebédjének feltálalásához, ami szintén az almaleves volt. Darabka kenyeret is szelt hozzá mindkettőjüknek, majd asztalhoz ülve imával köszönték meg az úrnak a betevő falatot és hozzáláttak az ebéd elköltéséhez. Ritkán fordult elő, hogy bármivel is siettek volna életük során, az ebéd pedig különösen nem tartozott ezek közé. A kevéske tejföllel ízesített almaleves lassan megtalálta helyét, s végül nagymama elmosta a tányérokat, mert ezen a napon is rajta volt a sor. Ebéd után mindketten ledőltek kis időre megpihenni, ki-ki a maga ágyában, de nagymamának nemsokára eszébe jutott, hogy a szobában a fia bizonyára vetetlenül hagyta a vendégágyat a délelőtti rövid alvást követően, amit egy pillanatra sem tűrhetett úgy hagyni. Miközben megvetette az ágyat és az öt díszpárna is a helyére került, kinyitotta az utcára néző ablakot, szellőztetni. Furcsa, szokatlan lármát hallott odakintről, s amint kitekintett egy pillanatra, azt látta, hogy az emberek csoportokba verődve járják az utcát. Nem tudta mire vélni a felfordulást, inkább bezárta az ablakot. A szokatlan utcazaj egy csapásra megszűnt, s a benti csendben még egyszer végigsimította tenyerével az ágy terítőjét, aztán elégedetten tért vissza a konyhába. Nem kis döbbenetére Mamá Grande-nak hűlt helyét találta, de még a félbehagyott nyaksál sem volt az ágyon. Ám sok ideje nem maradt töprengésre, mert kopogtak az ajtón és meg sem várva a választ, Ágoston nyitott be, Céci nővérének a férje. Esőkabátban volt, puskával a vállán. Üdvözlést követően szokás szerint hellyel kínálta, de a vendég leülni sem nagyon akart. Valami súlyosat tartott a kezében, majd a csomagot az asztalra helyezte.
- Hallottad a hírt, Kati? – kérdezte izgatottan, csaknem lihegve.
- Nem én, semmit. – felelte nagymama nyugodtan. – Mit kellett vóna?
- Átvette egy idegen nekünk a hatalmat, a városban.
- Egy idegen?
- Igen, úgy egy órával ezelőtt. Azt mondják, valami spanyol forradalmár, José-nak hívják. Besétált egy szál puskával a rendőrőrsre és lefegyverzett mindenkit. Az összes milicista egy cellába van bezárva. Persze, fegyvertelenül. Állítólag attól gurult be, hogy leszállították a délutáni vonatról, mert nem volt pénze jegyet váltani. – folytatta Ágoston, zihálva. – Az utcákat csoportokba verődve járják a felfegyverzett férfiak, hogy elejét vegyék az esetleges ellenforradalomnak.
Pillanatnyi szünetet tartott, de inkább csak azért, hogy kifújja magát további fontos mondanivalók előtt. Falusi emberként nem volt szokva ahhoz, hogy egy huzamban ilyen sokat beszéljen.
– Képzeld, ez az alak nálunk járt az este és szállást keresett egy éjszakára. De akkor még fegyvertelen volt. Céci megvacsoráztatta, majd oda is adta neki a vendégszobát, s mindjárt nyugovóra tért, mint aki rég úton van, s nagyon fáradt. Úgy egy jó óra múlva mégis kijött a szobájából és azt mondta, hogy el kell mennie. Bocsánatot kért, amiért nem tud fizetni. Marasztaltuk, de elment, mint akinek sürgős dolga akadt. Még a ruhája sem száradt meg. Isten tudja, hol töltötte az éjszakát.
- S azt honnan tudod, hogy a hatalmat csak úgy nekünk adja? – akadt fent nagymama a legfontosabb részleten.
- Már át is adta. Kitették az új zászlót oda, meg a tanácsháza homlokzatára is. Azt mondta, hogy az esti vonattal legkésőbb távozik. Ezekben a percekben ülésezik az új városvezetés. Az már biztos, hogy a fiad, János az új rendőrkapitány.
Nagymama ivott egy kortyot a menta teájából, mert hirtelen kiszáradt a torka.
– Nahát!
- Antal hol van?
- Tegnap kiment a Restád alá őrizni a kukoricát. De két napra vitt magával ennivalót.
- Máris megyek érte. Ezt tudnia kell azonnal! Itt van az elkobzott őzhús. – mutatott az asztalon pihenő, jókora csomagra. – János küldte. Üzeni, hogy jó nagy pörköltet csinálj vacsorára, mert jönnek vagy kilencen a bizottságból. Céci át jön mindjárt segíteni és hoz magával két kenyeret, meg egy liter pálinkát.
- Az jó lenne! – bólogatott nagymama hálásan. Majd aggódva hozzátette: - Mamá Grande-t nem láttad véletlenül?
- Ő kicsoda?
- Egy idős asszony. Nálam is öregebb, vót talán száz éves, vagy még több. Már három napja együtt varrtunk, itt.
Ágoston töprengve nézett maga elé, azután csodálkozva emelte arcát nagymamára.
– Nem egy ősz hajú, szemüveges, sovány arcú hölgy?
- De igen! Merre láttad?
- Éppen akkor fordult ki a kapun, mikor átjöttem. Korábban sosem láttam. Meg is kérdeztem a kinti zűrzavarban, hogy kit keres. Nagyon sietősnek tűnt. Annyit felelt csak, hogy muszáj elérnie az utolsó vonatot.

Következő rész >> Jövő