Hunyócska

Sófalván megállt az idő. Minden ősinek tűnt, kezdetlegesnek és mégis valahonnan ismerősnek, mintha korábban átélte volna szűköcske élete során. Azt már érkezése napján megfigyelte, hogy az élet a templom körül forog. Az emberek onnan jöttek, oda mentek, a harangszóhoz igazították életüket, s ha át is jött egy-két szomszéd délután, hogy megcsodálják a városi rokont, a szó a kezdeti kedves kérdezgetés után hamar az esti, vagy a vasárnapi misére terelődött, vagy valami olyasmire, ami pap nélkül lehetetlennek tűnt. A csörögés uzsonna és a vacsora közti alig két órányi idő leforgása alatt szóba került úgy a keresztelő, mint a temetés. Ezt nagyon lehangolónak találta. Mint azt is, hogy a köves-gödrös utcát hosszában végigszelő árok aljában alig lehetett vizet látni, annál több patanyomot körülötte, lovakét meg tehenekét. A templom alatti buszmegállóból jövet sehol nem találkozott fagylaltárussal, pedig a három lej költőpénz ott lapult a zsebében, huszonöt banis érmékre osztva. De leginkább az otthon megszokott, ilyenkor hullámzó, sokszínű embertömeg hiányzott, a Medve-tó körüli zsongás és a szódavizes poharakba zúduló málnaízű szörpök fröccsenő hangja. Megszomjazott.
- Falun ilyenkor még a mezőn van mindenki. Tudod? – magyarázta édesapja, látva a csodálkozását. Szombat volt. Cigánygyerekek szaladtak el mellettük, egyikük rozsdás biciklikereket gurított. A ház a patak bal partján állott, az utca végében, már nagyon közel a titokzatos mezőhöz. Persze éppen nem ez járt a fejében, mikor még egyszer feltette a kérdést:
- Nekem mi érde...dekem van ebből?
Mire a választ illetően halvány sejtése támadt, éjszakába fordult az este. Azt mondták otthon, azért hozták falura néhány napra, szűk hétre, mert eljött az ideje, hogy megismerje a rokonokat. Másról nem volt szó, mégis tudta, hogy örülnének a szülei, ha valamit még ott hagyna, vagy valahol útközben. De eltökélte magában, hogy úgysem. Előbb-utóbb eltelik az a hét és olyan akart maradni utána is, mint azelőtt. Csodálta a csendet, de leginkább azt benne, hogy a szombat este ellenére nem hallotta a városból faluba részegen hazatérő férfiak énekét, mint otthon. Dunyha alól hallgatva a kinti békakórust, első ízben érezte úgy, hogy érkezése óta nem csapták be. Vasárnapra virradt, s mint általában azon a nyáron, szép kék volt az ég. Reggelinél ángyó megkérdezte, hogy aludt, majd nem lenne-e kedve elmenni vele, meg bácsikájával a templomba. De megérezve hallgatását, mindjárt hozzátette:
- Ahogy te akarod. Dénkó itthon marad traktort javítani.
Dénes bácsikája jószágok szagát hozta magával az udvarból. Ángyó tálba öntött neki kútvizet, abban mosta meg alaposan a kezét, aztán reggelihez látott. Úgy gondolta, már hajnaltól fent lehetett. Reggeli közben kérdezett ezt is, azt is: beindult-e már a strandszezon, vannak-e vendégek, fognak-e valahol nyaralni idén.
- Osztán várod-é az iskolát? – kérdezte befejezésül. Rövid igennel felelt mindenre, s bólogatott melléje. Nem tudta elképzelni, hogy bácsikáját ennyi minden érdekelné egyszerre. Úgy mondták a szülei, hogy bár falun nőtt fel, s ott is maradt, igencsak művelt ember, mert minden szabadidejét könyvek olvasásával tölti. Látta is odabent, a vendégszobában, ahol aludt, a rengeteg könyvet. Mégis olyan érzése támadt, mintha őt akarná beszéltetni, vagy csupán az ő kedvéért kérdezősködik. Reggeli után bemutatta az udvari világot a jószágokkal. A kút melletti itatóhoz egy ló volt kikötve, ahhoz egyelőre nem mehetett túl közel, nehogy meg találja harapni, mást mindent megengedett. Dénkó már nagy legénynek számított falusi viszonylatban, s vele ellentétében inkább a gépek világa érdekelte. Traktor alatt feküdt az udvaron, onnan kérdezte meg, mihez lenne kedve vasárnap. Mikor a patakot említette, kibújt alóla, s letörölte kezéről az olajat, majd a kapuhoz vitte. Régebb ő is kotorászta benne a köveket – mondta – de most nem ér rá, holnapra kész kell legyen a traktor. Mutatta is, hol lenne érdemes próbálkoznia, de ő inkább maradt mellette és adogatta kezébe a szerszámokat. Nagyon hálás volt ezért. Már kijárta a nyolcat, s lelkesen újságolta, hogy ősztől Udvarhelyre megy, gépszerelő iskolába. Annyira boldogan mondta ezt, mintha örülne, hogy végre itt hagyhatja a falut. Ebéd után ángyó zacskóba pakolta neki a csörögéket, s végre ki mehetett a patakhoz. Vödröt is kapott, hogy ha valami érdekeset találna, azt feltétlenül vigye haza. Nem túl messzire a kaputól, egy híd alatt állapodott meg, de csak azért, mert ezt ajánlották neki és szófogadó akart maradni. Mire odaért, a délutáni melegben szívesen húzódott be a híd árnyékába. Amúgy is kihaltnak tűnt a köves-gödrös utca, bármerre nézett. Mindjárt felfedezte, hogy az aszály ellenére víz gyűlt össze egy mélyedésben. A vödröt, benne a csörögével fent hagyta a parton. Az emberhátnyi kövek mérete lepte meg előbb. Legtöbb gömbölyű volt, azt sugallva, hogy nagyon hosszú idők során, hatalmas erők koptatták olyanra. Rátelepedve egyikre, a tócsává szelídülő vízben ebihalakat fedezett fel. Sok volt belőlük, össze-vissza úszkáltak langymeleg otthonukban. Néhány felnőtt unka őrködött felettük, bátran néztek vele farkasszemet. Egy gőtét is észrevett, de amint árnyéka rávetült a víz tükrére, villámgyorsan eltűnt valahová. A gonosz megtestesítőjeként jól megtermett sárga pióca kúszott át a homokos fenéken. Elmerülve a kedvére való világban, csak akkor pillantott fel, mikor az árnyék, melyet sajátjának vélt, mégsem úgy mozdult, ahogy kellet volna. A parton hagyott vödör mellett kócos hajú kislányt fedezett fel, öccsével. Sötétbarna volt a bőrük, szótlanul figyelték. Nem érdekelték annyira, kedve sem volt ismerkedni, így visszafordult a patakhoz. Később még jöttek vagy hárman, mind nagyobbak. Azok is oda telepedtek, majd látva, hogy nem csinál semmit, hamarosan otthagyták. Maradt a cigány kislány, öccsével. Miután a falusi sereg javarésze eltűnt, mégis felment a vödörért. Rövid habozást követően a csörögés zacskó nélkül tért vissza a kőre. Hirtelen mozdulattal belemerítette a vödröt a tócsa vizébe. Ám a folyás irányában tette, s meg is akadt a pereme egy kőben, így a bögrényi vízbe nem került semmi.
- Fogtál valamit? – kérdezte a parton guggoló kislány kíváncsian.
- Nem. Mind elb...bújtak.
A kudarcot követő csendben várakozva figyelte a patak zavarossá változó vizét. Az üledékkel borított ebihalak szinte észrevétlenné dermedve lapultak a mederhez. Úgy döntött, inkább békén hagyja őket.
- Csinálj dugát! Úgy hamarabb meg lesz a vacsorád. Bár nem értette a szó pontos jelentését, sejtette mire céloz. Hunyorítva emelte rá arcát, de a nap miatt csak sötét foltot látott a helyén.
- Ti szo...szoktatok?
- Igen hát! Éppeg itt! – bíztatta tovább.
- És fo...fogtok?
- Ha nagyobb a víz, igen. Estére béteszünk egy varsát, hajnalig.
- Nem hiszem, hogy va...vannak itt halak. – felelte, miközben kétkedve nézte a vékony vízeret. – Nem is a va...vacsoráért jöttem. – Talán folytatta volna a magyarázkodást, de akihez beszélt, ekkor felállott a csörögés zacskó mellől és elindult lefelé. Majd látva, hogy öccse nem követi, visszafordult, s valami gyűrűs verset hadart feléje. Közben nevetve elszaladt. A gyerek felpattant, fürgén szedte a lábát utána.
- Ne hagyj itt!
Hamar eltűntek az utca végénél. Később újra próbálkozott, ezúttal a folyással szemben, s mindjárt bele is került két ebihal a vödörbe. Kis ideig terelgette őket a kezével, az alján, de öröme nem volt tartós. Visszaengedte óvatosan a patakba, majd a csörögével haza indult. Falun a hétfőn kezdődő mezei munkák miatt nyáron korán nyugovóra tért mindenki. Neki is tudtára adták, hogy velük kell tartania, de nem fogja megbánni, a mezőn mindig talál magának való szórakozást, s a régi temetőben mindenféle élőlényt, mert ott sosem kaszálnak. Sokáig forgolódott a dunyha alatt, de nem jött álom a szemére. Mikor végre elaludt volna, váratlanul eszébe jutott a délutáni fura vers. A békakórus közepette próbálta felidézni.
Az első mezei nap unalmasnak ígérkezett. A kora reggeli gyaloglás után egy tölgyfa árnyékában hagyták. A leterített takaróra kuporodva befalt egy szelet zsíros kenyeret, s a menta teát is megitta, amit elhoztak, mert a korai kelés miatt odahaza nem volt étvágya enni. Utána egykedvűen nézte, amint bácsikája, meg Dénkó nekilátnak kaszálni. Egymás mellé állva húzták, szinte vezényszóra lendült a karjuk. Az éles, surranó hang egyre halkult, ahogy távolodtak sóhajtássá változott. Pihenni csak a rend elején álltak meg később, mikor újra kezdték a sort, de csak éppen annyi időre, hogy vizet igyanak a fa alatt, s az oldalukon fatokban tartott fenőkővel végig szaladt kezük a kasza élén. Az ő dolga lett mindig kezükbe adni a korsót, ha közeledtek. Boldogan tette. Borvíznek nevezték, mert kicsit szúrós volt, meg büdös is, sárgára színezte a korsót. Nem kóstolta meg, csak egyszer, inkább maradt a teánál, de ők csak azt itták, más vizet soha. Igyekezetük érthető volt: ki kellett használni a reggeli, hűvösebb órákat. Csak akkor hagyták abba, mikor a templom harangja delet jelzett. Az ebédhez már csatlakozott. Szalonna, kenyér és víz. Nagyon ízlett. A csörögét meghagyták neki. A tegnapi zacskóból húzta elő, sorban. Miközben falta, újra eszébe jutott a vers. Keveset beszéltek, és az is leginkább a Dénkó rohamosan közelgő városba költözéséről szólt. Azon tanakodtak, hogy illendő lenne-e a városban lakó rokonokhoz menjen, vagy inkább a kollégiumos bentlakást válasszák. Ezen kívül azt is megtudta, hogy ángyót aznapra elhívták valahová segíteni, egy lakodalom előkészületeihez, ezért nincs velük. Aztán mindketten lehevertek a fa árnyékába, s szinte azonnal elnyomta őket az álom. Dél volt, nagy hőség, így ő sem kívánkozott messzire a tölgymatuzsálem árnyékából. Nem messze tőlük, a levágott sorok közt szemfüles gólyák kapkodtak fedezék nélkül maradt szöcskék után, szívesen végignézte civakodásukat. Az ég kékjéből mind újabbak érkeztek az ingyen ebédhez. Láthatóan nem zavarta őket az ember közelsége. Többször körbejárta a tölgyet, s bár talált néhány szép bogarat, meg egy lábatlan gyíkot, mégis inkább a fa nyűgözte le mesebeli méltóságával. Olyan érzése támadt, mintha az alatta alvók álmát őrizné, ezért többszáz éves, megfejtésre váró titok lengi körül. Dénkóék bő órányi alvás után kezdtek ébredezni, de még legalább annyit henyéltek tovább, a fa alatt beszélgetve. Érezhetően nem volt túl nagy kedvük a kaszáláshoz, de az is igaz, hogy a munka oroszlán részét délelőtt már legyűrték.
- Hadd száradjon péntekig! – mondta a bácsikája, visszatekintve a fa alól úgy öt óra tájt a levágott rendekre. – Akkor majd visszajövünk, s boglyákba rakjuk.
A következő három napon krumplit kapálni mentek. Ez unalmasabbnak tűnt, a nagy tölgy is hiányzott, de a harmadik nap delére befejezték, így újra alkalom adódott ebéd után a patakhoz látogatni. A vödröt, meg a csörögés zacskót ezúttal is vitte magával, gondolatai mégis másfelé kalandoztak, miközben a híd alatti vizet fürkészte. Nem kellett soká várnia. Amint kicsit alább elzárta az arasznyi erecskét kövekkel, s szélesedni kezdett fölötte a víz, a cigány­kislány újra megjelent öccsével. Némán kuporodtak le korábbi helyükre. Hal továbbra sem volt, ám egy szerencsés merítéssel vödörbe került a gőte. Diadaltól sugárzó arccal vitte fel a partra.
- Ez egy ta...tarajos gőte! – magyarázta lelkesen. – I...inkább tavakban él.
- De nem lehet megenni. – felelte a kislány, vállát vonva.
- Hát p...persze, hogy nem!
- Akkor minek csinálod? – Várakozóan emelte rá fürkésző tekintetét. Fekete szemében különös fény csillant, mintha lázas lenne.
- Szeretem az állatokat.
Ujját a gőte orrához vitte, szelíden próbálta terelgetni. Azután levetette tornacipőjét, belegázolt a bokáig érő vízbe, s a kövek alatt próbálkozott.
- Nem hideg?
- Gyere, pró...próbáld ki!
De ő makacsul rázta a fejét.
– Nem én! Azt mondta a doktor, hogy egész nyáron nem mehetek vízbe.
Elgondolkodott ezen, de nem erőltette tovább.
- Így hagyjam nektek a dugát?
- Hagyhatod...
Abbahagyva a cserkészést, belebújt cipőjébe, felkapaszkodott melléjük. A kapu irányába pillantott sandán, nem figyelik-e, aztán felvette a csörögékkel tele zacskót és odanyújtotta.
- Ezt nektek adom. Vi...vigyétek haza!
Nem kellett kétszer mondania. Azonnal érte nyúlt, majd kivett egyet belőle és öccse markába nyomta. Szeme hálásan csillogott.
- Gyere ki a régi temetőhöz holnap. Mi ott leszünk. – Szaladva távozott, ugyanazt a verset kiabálva vissza megint, öccse alig érte be.
Otthon ángyó csodálkozott, hogy annyi csörögét meg bírt enni egyedül, de már neki is látott a hétvégi adag sütésének. Most van ideje – mondta – mert holnap velük megy boglyába rakni a szénát, szombaton meg jön a lakodalom. Éjszaka a dunyha alatt illesztgette össze a vers sorait. Egyre titokzatosabbnak találta. Másnap ebéd után ángyó otthonról hozott párnát tett neki a takaróra, a tölgyfa alatt, s olyanképpen paskolt rá tenyerével, mintha biztos akarna lenni abban, hogy végig mellette alszik majd, nem csatangol el sehová. Lehevert melléjük, de közben a réten túli temetőt figyelte, s amint elnyomta őket az álom, lopva otthagyni készült a fáradt társaságot. Már csaknem sikerült is eltűnnie a csörögés zacskóval, mikor a ló felhorkant, majd néhányat dobbantott, talán az őt kínzó legyek miatt. Visszapillantva látta, hogy ángyó éberen rajta tartja a szemét.
- Átmehetek a te...temetőhöz? Nem tudok most aludni.
Álmosan bólintott. Az első halom alig száz méternyire volt csak, szelíden nőtt ki a mezőből. Útközben elhessegetett néhány gólyát, melyek a szénaboglyák közt ólálkodtak, s még egyszer visszapillantott, de akkorra már ángyó is aludt a tölgyfa alatt. A temetőben nem talált senkit, de még nyomokat sem látott. Ahogy bácsikája mondta, arrafelé nem kaszáltak. Céltalanul bolyongott a halmok közt, majd belefáradva, rátelepedett egyik buckára, s miközben várakozott, a mező hangjait figyelte. Közvetlenül maga mellett egy imádkozósáskát pillantott meg a magas fűben. Még szerencse, hogy nem ült rá. – gondolta sóhajtva. Bízott az álcájában, s miközben szemmel tartotta őt, némán tette a dolgát: imádkozott. Mintha megállt volna az idő. Este túróspuliszkát vacsoráztak. Töprengve falta.
- Találtál-e valakit a temetőben? – kérdezte ángyó.
Hétfő óta csak petróleumlámpa világított az asztalnál. Már megszokta a pislákoló fényt. Jól jött most is, hogy csak derengő arcokat látott maga körül. Ekkor döbbent rá, hogy nem tudja a cigány kislány nevét.
- Hunyócskáztam. – felelte, a tányérra szegezve tekintetét.
- Na! Hát mi vót a vers?
Az jutott elsőre eszébe, hogy előbb el kellene számolnia százig, mégis belevágott.
- Gyűrű van az én zsebemben, ezüstgyűrű, köve sincsen. Aki bújt, aki nem, megyek!
Másnap el is ment. Miközben apja mellett ült a buszon, gondolatai a régi temetőben maradtak. A három lej is a zsebéből. Szerette volna, ha majd felnőttként elmesélheti valakinek, hogy akadozva, Sófalván megállt az idő.

Következő rész >> A találkozás