A bánya kincse

Hogy a sok falun töltött boldog nyár melyike lehetett az okozója, már egyikük sem tudná megmondani. De annyi bizonyos, hogy a sokadik utáni egyik tél karácsonya körül egyszer csak belefészkelte magát lelkükbe a kincskeresés kalandvágya. Karcsi egyre sűrűbben álmodott a sárkány aranypénzeivel, s az álmok lassan átragadtak rá is. Hosszú téli estéken gyakran elővették a nagymama által visszaszolgáltatott lyukas rézkrajcárt. Karcsi kétkedve dörzsölte, forgatta, míg nem egy este ecetet csöppentett rá, s a helyén reggelre keletkező zöld folt valóban igazolta nagymama állítását: bár jó régi lehetett, de csak sárgarézből volt, ahogyan ő mondta. A történetet úgy zárta le szülei előtt, hogy kapálás közben találta a kertben, tavasszal.
- Nagymama sosem csapna be minket. – bizonygatta fellélegezve azon a januári vasárnap reggelen, bátyjának. – Láttam én akkor, hogy sunyi vót az a sárkány. Még a szeme se állt jól! Azt gondolod, hogy egyik pillanatban elpusztítja a kövihalacskát, s utána rögtön aranyat ad nekünk? Ugyan, miért tenné? A napnál is világosabb, hogy becsapott minket!
Karcsi nem felelt azonnal. Sóvár hunyorgással, töprengve forgatta markában a kibetűzhetetlen feliratú érmét, mintha próbálná felidézni azt a néhai pillanatot, mikor fölemelte az udvar porából. De mintha túlon-túl elvakította volna akkor a ragyogása. Végül így szólt:
- Emlékszel Rozira, mikor tavalyelőtt nyáron előjött a csűrből, a kislányával?
- Mikor nagymama kopasztotta a tyúkot a küszöbnél, s ott vót Dumitrescu néni is?
- Pontosan!
- Na, az ő nyakában láttam ilyeneket ezüstláncra fűzve, akkor. Pont ilyeneket, s pont úgy csillogtak, mintha aranyból lennének.
- Úgy gondolod, hogy neki is adhatott a Múlt? Hogy olyan sokat kapott Vaslui-nál?
- Hogy mi az igazság, még nem tudom. De bizonyára nem tőle kaphatta, mert a cigányoknak híresen jó érzékük van az arany felismerésében. Talán kiderül ezen a nyáron.
- Mégis hogyan?
- Bemegyünk a bányába, s megtudjuk! – vágta rá Karcsi, s a szeme elszántan csillant. – Nem hiszem, hogy az mind réz lett vóna rajta. Ha nem jössz, megyek egyedül!
Lesütötte tekintetét a bátyja előtt, mert az volt az igazság, hogy az aranypénz nem volt számára annyira fontos, mint neki, inkább a kincskeresés érdekelte. De az is igaz, hogy színaranyat még nem látott, csak azt a két vékony karikagyűrűt szülei kezén, melyek egyben tartották régóta a családot. Az arany és kincsek utáni vágyukat azonban nem engedte kihunyni az a legenda sem, melyről azon a télen hallottak első ízben: Rabsonné várának a mondája szerint nem is olyan messze a falutól, egy vár romjai alatt temérdek kincs várt felfedezésre, a szikla gyomrába rejtve. S bár sokan próbáltak már arra szerencsét, karnyújtásnyi közelségbe, mint ők nemrég, még senki nem jutott a kincshez. Villanyoltások utáni töprengéseik során arra a meggyőződésre jutottak, hogy a legendabeli kincs és a Múltat borító temérdek aranypénz között szoros összefüggésnek kell lennie, s mivel a sárkány előttük jelent meg a nagymama udvarán, behozhatatlan előnyük van a többi kincskeresővel szemben. Szövetségüket megpecsételendő titoktartási fogadalmat tettek. A nyár pedig eljött abban az évben is és vele együtt a szüleik augusztusi elutazásának pillanata szintén. A búcsúzkodás percei a korábban már megszokott mederben zajlottak végig, csupán nagymama izzadt kicsit jobban, mint tavaly, meg azelőtt. Az is igaz, hogy a búcsú pillanatai előtt közvetlenül még a kerti veteményesből gyűjtött be hagymát, meg paradicsomot útravalónak, s akárcsak tavaly, meg azelőtt, arasznyi füstölt szalonnával átadta nekik. Őrzésükön kívül ennyivel mindig hozzájárult az úthoz. Még aznap délután körülkémlelték a bánya bejáratát, s a csűr mögötti kertben is tettek egy rövid felderítő utat, de egy év alatt semmi nem változott: az ajtó vaspántján nyugvó lakatok hamar kedvüket szegték. Mivel már túl nagyok voltak ahhoz, hogy az éjszakákat egy ágyban töltsék nagymamával, a vendégszoba vastag dunyhája alatt hajnalba nyúlóan csiszolhatták tovább tervüket. Karcsi azt javasolta, hogy mivel idejük van bőven, inkább a horgászásba kezdjenek és a bánya kijáratának a keresését halasszák az esős napokra. Így biztosan nem fognak feltűnést kelteni és tervük sem lepleződhet le. A maga részéről teljesen egyetértett ezzel. Ám a váratlan segítség mégsem onnan jött, ahonnan ők várták, hanem éppen ellenkezőleg, az égből. Történt ugyanis, hogy azon a nyáron megjelent az udvaron egy éjfekete színű, termetes kandúr. Már hetekkel érkezésük előtt tanyát vert a kert melletti kőhalom árnyékában ahonnan ugrásnyira volt számára az itató, oda pedig napnyugta után mindig kijártak a patkányok szomjukat oltani a rohamsisakban maradt vízhez. Nagymama sem tudta honnan jött, de mivel reggelente több ízben is talált megfojtott patkányt a fészke mellett és a tyúkokat békén hagyta, nem bánta, ha marad. Lucifernek keresztelték el, s már-már úgy tűnt, hogy családtag lesz, mikor egy villámoktól szabdalt, s menydörgésektől zengő éjszaka után váratlanul nyoma veszett. Előbb azt hitték, hogy a csűrtető alatt keresett menedéket a vihar elől, ám hamarosan kiderült, hogy komolyabb a baj: másnap délután a bányaajtó mögül hallották panaszos nyávogását. Karcsi rögvest szalasztotta őt nagymamáért, aki ki is jött, de mivel késésben voltak, s mindjárt kezdődött a mise, nem ért rá a bánya ajtóval bajlódni.
- Majd kijön, ahol bébújt. – mondta izzadva, s látszott rajta, hogy sajnálja. – Nem lesz ott semmi baja. – De másnap reggel sem került elő, s az udvarra vészt jósló csend telepedett. Szólítgatni kezdték, de mindhiába. Talán a Lucifer életéért érzett aggodalmuk lehetett az oka, hogy a megmentéséért való igyekezetükben, tűvé téve minden sarkot, szemük megakadt egy száraz galyakból és tuskókból álló halmon, a tök tüskés indái közt, a kert Céci néni felé eső határában a szikla alatt. A Küküllő hordalékát gyűjthette oda össze nagymama valamikor, talán a téli, hideg napokra, tűzre valónak. Ám a kemény munkával megbontott halomból csak néhány fürge gyík szaladt a csűr alá, ráadásul a nagyobb tuskók gyökerei olyan szorosan kapaszkodtak össze, mintha eskü tartaná őket egyben időtlen idők óta. A farakás alatt végül egy hatalmas lapos követ fedeztek fel a szikla oldalának támasztva.
- Fogadni mernék, hogy mögötte lesz valami! – mondta Karcsi a homlokát törölgetve, aztán nekifeszülve megbillentette a követ, de csak másodpercnyi ideig bírta megtartani. Hűs szellő csapott ki mögüle.
- Mit láttál? – tudakolta utána kíváncsian.
- Egy sötét lyukat. Jó nagyot. – felelte, meggyőzően visszapillantva. Éppen ebédre harangoztak akkor. – Gyorsan takarjuk vissza! Hátrajöhet bármikor, hogy nem talál a kútnál. Majd visszajövünk!
A galyak halommá hordása már könnyebben ment, igaz sokkal hevenyészettebb lett a rakás, nem kellett ahhoz szakavatott szem, hogy észrevegye a megbolygatást. De szerencsére nagymamának nem akadt a tök körül dolga aznap, s a következőn is valami egyéb kötötte le a figyelmét, de az nagyon: sütött egész délután, s este kijelentette, hogy másnap átmegy a harmadik szomszédba felköszönteni a húgát, Vilma nénit. Születésnapja lesz. Vacsora után ártatlan arccal kóstolgatták a frissen sült almás rétes levágott sarkait és nem hittek a szerencséjüknek. Másnap reggel a sült kenyér illatára ébredtek. Miután megmosdottak, tiszta vasalt inget adott a kezükbe és kijelentette, hogy reggeli után együtt mennek felköszönteni Vilma nénit, de ha nincs kedvük maradni, utána jöhetnek is vissza. Így is lett. Karcsi ment elől, kezében a virággal, mögötte ő következett, majd nagymama zárta a sort. Miközben Vilma néni süteményét megkóstolták, kérdezgette őket erről-arról, mert Karcsi akkor már ötödikbe ment ő pedig ősszel kezdte volna az iskolát, de ez nem tartott tovább fél óránál. Ő volt nagymama legkisebb húga, bár ez nagy korkülönbséget nem jelentett. Sovány arcán mindig mosoly bújkált és arról volt híres, hogy ha tehette, verseket olvasott és olyankor mindig pipázott. Petőfi Sándor versei közül sokat tudott kívülről és még az Arany János Toldiját is. Huncut mosoly bujkált most is a szeme sarkában, miközben a baracklekváros palacsintáját majszolták és búcsúzáskor egy könyvet adott át Karcsinak, az asztalán pihenő néhány közül, meghagyva, hogy esténként olvasson fel belőle a nyár végéig, majd visszakapja ősszel. Petőfi Sándor egyik könyve volt, a János Vitéz. Aztán nagymama a Karcsi kezébe nyomta a kapu kulcsát és elengedte őket. Dél körül ígérte, hogy jön majd. Otthon sietve öltöztek át, majd elemlámpával, kötéllel felszerelve indultak a kertbe. Tudták, hogy a mostaninál jobb alkalomra bizonyára sokáig kellene várniuk. Mivel azelőtti napon megbontották az idők által egyben tartott hordalékfa rakást, már könnyebben ment minden. Vakon követte bátyja utasításait. A gyepibéka családjából most egyet sem látott a környéken, s csak remélni tudta, hogy az életre kelt tuskók elől időben fedezéket találtak. Nemsokára elérték a titokzatos nyílást fedő hatalmas kőlapot. Néma tiltásként állta útjukat. Éleit és sarkát szelídre koptatta már az idő, meg az elemek, s ugyanez a felszínén is megmutatkozott. Nyilvánvaló volt, hogy egykor a Küküllő medréből hozhatták rejtélyes küldetésének eleget tenni, az idők végezetéig. Mindketten ugyanazt érezték most: mintha egy másik világba vezető utat zárna el előlük. Lélegzetvételnyi időre megpihentek, de Karcsi ezalatt is tovább fürkészte, tapogatta a széleit, a jobb fogási pontokat keresve. Végül tekintete a farakáson állapodott meg, melyből előhúzott egy combvastagságú karót, s szakértelemmel vette szemügyre.
- Hozzál nekem egy csupor vizet! – utasította. – De igyál te is! Utána menj a kamrába, s tölts a pálinkából egy kisebb üvegbe. Hozd azt is!
- Minek?
- Még hasznát vehetjük odabent.
Az ötlet jónak tűnt. Az indák közül, a csűrön át előreballagott a kúthoz. A már felhúzott vödör vízből kétszer is mert az odaláncolt csuporral, mire enyhült a szomja, majd a konyhába ment másik csuporért, végül a kamrába. Egy üres sörösüvegbe töltött a pálinkából, aztán igyekezett, vissza. Karcsi is felhajtotta egy szuszra a vizet, majd így szólt:
- Most megbillentem a követ, te pedig helyezd mögéje a karót úgy, hogy feküdje a sziklát. Így is lett. Utána a karó két végének feszülve húzták el a követ a sziklától. Lassan ment, de végül megadta magát s nagy lendülettel zuhant hátra, a tökök közé. Az előttük tátongó sötét lyukból hirtelen hideg, dohos légáramlat csapott arcukba. Mintha megérezték volna a fenyegető figyelmeztetést, döbbenten hőköltek vissza, a kő mögé. Az ismeretlenbe vezető nyílás Karcsinak úgy vállmagasságig érhetett, ő viszont állva éppen belefért. Ívelt peremén jól látszott az emberi kéz nyoma, semmiképpen nem a természet teremthette olyanra. Úgy tűnt, mintha egy régi időkből fent maradt rejtekhely kijárata lenne. Karcsi lehajolva bevilágított a lámpással, majd a fejét is bedugta.
- Odabent tágasabb. – állapította meg, visszaszólva. – Várj amíg visszajövök, s a kötél végét ne engedd el!
Nem szívesen maradt kint, hiszen egyezséget kötöttek még a télen, hogy a kincs felkutatásában közös erővel vesznek részt, s ennek megfelelően osztoznak majd az eredményen is. Éppen ezért az a pár perc, amíg bátyja kobakja újra megjelent a nyílásban, egy örökkévalóságnak tűnt számára.
- Mit láttál? – kérdezte türelmetlenül.
- Egy alagútnak tűnik. Egyelőre nem látom a végét. Ha van kedved, bejöhetsz. - Nem kellett kétszer mondania, azonnal követte.
- Nem kellene visszatakarni a nyílást?
- Mégis hogyan? Gondolkozz! – korholta a bátyja. – Csak lassan megyünk előre. Gyere mögöttem és vigyázz a pálinkára!
Mivel csak egyetlen elemlámpájuk volt, mást nem is tehetett. Nadrágszíjába kapaszkodva hátulról, botorkálva követte. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy elmenjen kedve a kincskereséstől. Hamarosan kiderült, hogy az alacsony sziklajárat kialakításában hajdanán nem a kényelmi szempontokat helyezték előtérbe. Nem csupán a mérete okozott gondot, de az idők során innen-onnan lemálló törmelék is gyötrelmessé tette az előrehaladást.
- Vajon ez hová vezet? – szólott előre, s ezúttal nem bírta tovább leplezni félelmét. Megálltak egy pillanatra. A bejárat fénye már ponttá zsugorodott mögöttük, de a kifelé tartó légáramlat miatt nem kellett tartaniuk az eltévedéstől. Pókhálók lógtak a falon és a mennyezeten, lehetetlen volt elkerülni, hogy ne jusson hajukba, arcukba is belőle. A lámpa fényéből pókok és százlábúak menekültek fejvesztetten sötét repedésekbe. Igyekeztek nem hozzáérni a falakhoz.
- Nem tetszik nekem ez a hely! Már jöttünk vagy egy kilométert. Nem kéne visszaforduljunk?
- Ne félj! Gondoljunk a kincsre – bíztatta Karcsi. – Alig húsz métert, ha jöhettünk csak.
- S ha kialszik a lámpa?
Karcsi előrevilágított, de a lámpa fénye nem messze a sziklának ütközött ott, ahol a járat kanyart vett az ismeretlenbe.
- Ha nincs kedved tovább jönni, visszakísérlek. Jó?
- Nem! Inkább veled megyek tovább.
Elszántan nyomultak egyre beljebb, a szikla gyomrába, de a már megszokott kép továbbra sem változott, csak a pókok sokasodtak, s a falakon itt-ott szivárgó vízér jelent meg. Mindössze egy törött cserépedény volt az addigi kincsük, a sziklatörmelékek közt, ám az is kongott az ürességtől, s az egyetlen biztos pontot jelentő kijárat fénye is eltűnt szemük elől.
- Én azt mondom, hogy inkább induljunk most vissza, s holnap, vagy azután jobban felkészülve visszajövünk. Mert ide kellene csákány, meg ásó is.
- Az igaz, csak annyi a baj... – Karcsiban bent rekedt a válasz, helyette kikapcsolta a lámpát. A némán fenyegető sötétből valahonnan jól hallható fújtatás szállt feléjük. Olyannak tűnt, mintha egy rettenetesen nagy lény szuszogása lenne.
- Te is hallod, amit én? – kérdezte fojtott hangon.
- Igen!
- Jó! Akkor maradj itt, s én benézek a kanyar mögé, amott.
Időtlen időkig tartott számára, míg bátyja visszatért a sötétében, majd vállára tette a kezét.
- Itt van! – súgta a fülébe. – Ott fekszik, alig néhány méterre, aranyakkal borítva és mélyen alszik!
A valószerűtlen állítást kétkedve fogadta, de bátyja izgalomtól remegő hangja szöget ütött a fejében.
- Ezt honnan tudod? Még fel se kapcsoltad a lámpát.
- Nem is kell! A mennyezeten át most éppen rásüt a nap. Gyere mögöttem, ahogy eddig!
Már késő volt visszafordulni. Bár a kincskeresés izgalmának helyébe most félelem költözött lelkébe, engedelmesen követte bátyját. Amint a kanyar után megpillantotta a szörnyet, az évekkel korábbi találkozás rémületének minden részlete életre kelt benne egyszeriben. A szűk járat tágas, csarnok méretű terembe vezetett, s a Múlt a szemközti fal kiszögelése alatt pihent. Valahonnan, a mennyezet egy résén át beszűrődő napfény éppen izmos vállára esett, megcsillantva aranyvértjét. Fejét egy hatalmas faládán nyugtatva, mélyen aludt. A fújtatásszerű hang egyenletes, nyugodt szuszogásából eredt. Félúton köztük egy tócsába gyűlt a mennyezetről alácsöpögő víz, talán abból olthatta szomját, ha felébredt néhanapján. A kút látványától igencsak megszomjazott hirtelen, ezért leginkább a víz kötötte le figyelmét. Ám a Karcsi fejében egészen más dolgok jártak.
- Szerintem abban a ládában van az igazi kincs! – szólt vissza a válla fölött, suttogva. Majd lehúzta őt is egy nagyobb sziklaormó mögé, mely szerencsére jól eltakarta mindkettőjüket.
- Látod jól, hogy rajta fekszik! Úgy sem juthatunk hozzá! Én azt mondom, hogy pucoljunk innen!
A vita hevében a sörösüveg valahogyan kiszabadult a kezéből és gurulva elindult a tócsa irányába. Persze mindezt egy sziklán guruló, negyedéig telt üveg hangjával tette, mely minden bizonnyal az alvilág összes alvó démonát felébresztette volna. Karcsi azonnal az üvegért indult, s vissza is hozta gond nélkül, majd melléje kuporodott. Mikor félelemtől dermedten felpillantottak, a sárkány ugyanúgy feküdt mozdulatlanul, fejét a ládán nyugtatva, de szeme már nyitva volt: éppen rájuk szegeződött. Azután hangos sóhaj tört fel a testéből, mely a falak mentén végigszáguldva majdnem elsodorta őket. Nem volt értelme a további rejtőzködésnek. Karcsi kiugrott a szikla mögül, kezében az üveggel, mely addig szerencsésen megúszta a kalandot. Szinte azonnal követte bátyját. A sárkány feje előbb lomhán megmozdult, aztán felpattant, mintha darázsfészekbe ült volna. Isten tudja honnan, jobbjában hatalmas buzogány jelent meg.
- Ki a szekerek mögül! Pajzsot a fejek fölé, nyomorultak! – ordította menydörgésszerű hangján. – Íjászok támadnak! Toljátok ki jobban azt a bal szárnyat!... Vidd az embereid oda, kapitány! Rohanjatok!... Mozduljon már az a bal szárny! Vigyázzatok, mert bekerítenek!... Átkozott frankok! – A buzogány hirtelen hatalmas erővel csapódott a tócsába, s miközben lábuk alatt megremegett a szikla, a víz zuhatagként borította be őket. Dermedten, tehetetlenül álltak a Múlt előtt, aki úgy tűnt, ekkor fedezte fel jelenlétüket. Zavart döbbenettel meredt rájuk.
- Ki meri háborgatni az álmom? – mennydörögte zengő hangján. – Hogy kerül ide emberi fajzat?
- Mi csak a ma... macskát keressük, Lucifert. – felelte Karcsi dadogva. – Két napja menekült a bányába, a villámlás elől.
- Nincs itt semmiféle macska! – sziszegte a sárkány. – De nem is kell! A fél fogamra se lenne elég! Ti viszont együtt igen! – Lomhának tűnő testét meghazudtoló gyorsasággal fordult oldalt és fatörzsnyi farkát átlendítve fejük fölött, elzárta a kijáratot. Karcsi visszanyomta őt a sziklakő alá, maga ott maradt, nem mozdulva a veszedelem elől.
- Hát nem ismersz meg, Múlt? – kiáltotta a szörny arcába. – Nem emlékszel ránk?
- Ugyan mire kellene emlékeznem, te emberfióka? S honnan ismered a nevem?
- Onnan, hogy már találkoztunk két évvel ezelőtt fent, a kút mellett. Én vagyok Karcsi, ő meg a testvérem, Attila. Mi vagyunk az unokák. Együtt ittunk pálinkát veled. Ugye most már emlékszel? Nézd, megint hoztunk neked! – mutatta fel az üveget.
A sárkány kővé dermedten bámulta őket, majd visszakushadt korábbi helyére.
- Vagy úgy! – felelte szelídebb hangon, miközben a vaspántos ládára helyezte hatalmas fejét. – Azt hittem, csak egy álom volt az is. Hiszen háromszáz éve alszom legalább, vagy még több.
- De nem ám! Ez bizony mind így volt igaz! Ugye Attila?
- Ahogy mondod! – hagyta jóvá ő is azonnal, fölemelkedve a szikla mögül. – És felborítottad a kövihalas vödröt is a kútnál.
- Ne haragudjatok! Már gyengült a látásom, ezért nem ismertelek meg. Még jó, hogy időben szóltatok, unokák! – Hatalmas pofáját a tócsába ejtve, mohón kortyolta a szikla vizét, majd felpillantott, s villogó tekintetét rájuk szegezte. Mély álmából kijózanodva már teljesen éber volt. – Na ide azzal a kisüstivel!
Karcsi közelebb lépve, a markába engedte a pálinkát. Előbb gyanakvóan beleszimatolt a sörösüvegbe, s csak éppen megnyalta. Álláról rájuk csepegett a tócsa vize, de ez volt most a legkisebb bajuk.
- Ez igen! – dörmögte elégedetten. – Nagyon rég ittam ilyen finom nedűt! Derék dolog volt tőletek, hogy gondoltatok rám. Így már nem bánom, hogy felébresztettetek. Amúgy is kínoznak ezek az ostoba álmok. Mintha átok ülne rajtam végigálmodom újra, meg újra a múltam. Ti nem szoktatok álmodni?
- Dehogynem! – vágta rá Karcsi sietve. – Én mindig egy új horgászbotról álmodok, csak az árát nem bírom sehogyan kigyűjteni.
Megbökte könyökével a bátyját, de már elkésett a figyelmeztetéssel.
- Hm! Pedig abból az aranyból, amit akkor tőlem kaptatok, kellett volna teljen rá. Ámbár lehet, hogy tévedek. Gyerekkoromban én a kövek alá nyúlva halásztam a Küküllőben. – Néhány másodpercig merengve elnézett a fejük fölött a kijárat irányába, majd újra rájuk szegezte kíméletlen tekintetét. – Vagy csak úgy elajándékoztátok, ti ostobák? Idegenek kezébe jutott?
- Már megbocsáss, de az színtiszta rézből vót, s most is csak abból van. – felelte Karcsi szabadkozva, majd mintha rég várna erre a pillanatra, zsebéből sietve előrántotta az érmét. – Persze, hogy megőriztük! Győződj meg magad is róla!
- Micsoda?!
A Múlt kikapta kezéből egykor aranynak vélt jussát, majd a napsugár elé tartotta, s rá is harapott. Fanyar grimaszba torzult azonnal az arca.
- A teringettét! Vajon hány ilyen lehet még rajtam? – kérdezte, komolyan eltöprengve. – Az igazság az, hogy sok vajdát szolgáltam legénykoromban és meg is bíztam mindenikben. Meg aztán annyira kellett is sietni egyik csatából a másikba, hogy időm se nagyon volt utánajárni... Tűnődve forgatta még mindig a rézkrajcárt a napfényben. – Hm! Úgy látszik, néhány réz is keveredhetett véletlenül az aranyak közé.
- Nem tesz semmit! Tudjuk jól, hogy te is aranynak hitted és nem akartál becsapni. – szólalt ekkor meg ő is hátulról, de tekintete azonnal találkozott a Karcsi rosszalló pillantásával.
- Ne haragudjatok, unokák! Máris kiköszörülöm ezt a csorbát. Gyere ide, hozzám és tedd a helyére ezt, Karcsi! Úgy! Most végy le egy másikat... Hadd lássam! – Szakértelemmel forgatta az új érmét, a nap fényében, majd rá is harapott. – Ez már színarany, amit Gyurgyevo-nál kaptam 1595-ben. Mihai vajda adta személyesen, az összes jogaimmal együtt. Nincsen fontosabb a becsületnél! Tessék, a tietek! Becsüljétek meg!
Miután megitta a pálinka maradékát is, elégedetten a ládára hajtotta fejét. Elnehezedő szemhéjai alól egyre laposabbakat pillantott.
- Mikor felébresztettetek, éppen a frankokkal csatáztam. Nem szeretem azt az álmot. Nagy Károly bizony elpáholt bennünket úgy, ahogy senki azóta harcmezőn. Örülök, hogy nem láthattam újra a csúfos végét. Nehezen mentettem az irhám akkor. Utána szép idők következtek. A kincsünk java odalett, de újra erőre kaptunk. A magyarokat már felemelt fővel vártuk és megtisztított utakkal. Megpihenhettek itt. Ti nem szoktatok álmodni, Károly... Etele? Madárdaltól hangos mezők... végtelen fenyvesek... lovam szomját... oltó patakok... Újra itthon vagyok! – A választ már nem győzte kivárni. Lekoppant a szeme és hatalmas feje lecsúszott a láda széléről. Nyugodt, egyenletes légzése jelezte, hogy mély álomba merült ismét. Tanácstalanul néztek össze. Majd megérezve, hogy eljött a kellő pillanat, Karcsi a ládához lépett és körbejárta. Előbb az üres sörösüveget nyújtotta hátra neki, hogy az eddiginél több szerencsétlenséget az ne okozhasson.
- Nincs is lezárva. – állapította meg. – Ezt nem hiszem el!
- Jobb lenne békén hagyni! Szerintem elégedjünk meg ezzel az arannyal. – kérte szinte könyörögve. – Még jöhetünk máskor is...
- Elégedett vagyok, te nagyokos! Nekem se kell több arany! De tudni akarom, hogy mit őriz ekkora féltéssel több száz éve, bármi is legyen az!
- És... ha valami szörnyűség van benne?
- Ugyan mi szörnyű lehetne egy fa ládában? Még le sincs lakatolva. Na gyere, nyissuk ki együtt, ahogy megbeszéltük!
Vonakodva bár, de eleget tett bátyja kérésének. Míg Karcsi a sárkány feje felőli sarkot markolta, ő a külsőt, így némileg védve volt a váratlan eseményektől. Aztán lassan, óvatosan hátra hajtották a súlyos fedelet. Csak az évszázados vaspántok elkerülhetetlen nyikorgása kísérte a mozdulatot, mire a Múlt halk horkanással felelt, de nem ébredt fel. Teret engedve a bátyjának hátra lépett. Valamiért nem volt kedve részesülni a felfedezés mámorító pillanataiból, inkább Karcsi arcát fürkészte kíváncsian. Nyugodtnak tűnt, sőt mi több csalódottnak is, amint az elemlámpával végigpásztázta a láda belsejét.
- Mit látsz?
- Csak egy pókhálóval benőtt könyvet. Azon kívül még egy tekercs is van benne, meg egy jó nagy kő.
Eloltotta az elemlámpát, majd lehajolva kiemelte a könyvet. Miközben a napsugár alá tartotta, vastag porréteg libbent szét fedeléről. Leseperte róla a pókhálót. Nagyon réginek látszott, arany betűket pillantott meg rajta. Nagyon bosszantotta, hogy még nem tud olvasni. Kiszolgáltatottságát csak fokozta a Karcsi hallgatása.
- Mi a címe? Miről szól? – tudakolta kíváncsian.
- „Történelem." – felelte közömbösen, majd visszahelyezte a láda mélyére, de ugyanazzal a mozdulattal kiemelte a tekercset is. Recsegő-ropogó hangot adott, miközben óvatosan széthajtogatta, s a gyengülő fényben vizsgálgatni kezdte.
- A kincses térkép?
- Nem. – sóhajtotta csalódottan. – „Fogadalmak." Alatta három fogadalom van.
- Mik azok?
- Első: „A hazát minden körülmények között megvédem." Második: „Nem fizetek adót." Harmadik: „A só részemmel szabadon kereskedhetek."
A kő következett, de azt már csak két kézzel bírta kiemelni. Miután megállapították róla, hogy csak egy darab só, az is visszakerült eredeti helyére. Óvatosan visszahajtották a fedelet.
- Most már menjünk innen! – sürgette a bátyját. – Lehet, hogy már hazajött nagymama!
- Nem baj! Előbb muszáj visszategyük a feje alá. Ha nem, rá fog jönni, hogy megbolygattuk.
- Azt már nem! S ha felébred?
- Attól ne félj! Gyere ide mellém, s háromra lódítsuk!
Mire a Múlt feje visszakerült a ládára, a mennyezeten át beszűrődő napfény is kihunyt. Hirtelen koromsötét lett. Az elemlámpa fényében szaporán igyekeztek ki a veremből, de alig értek át a tócsán, három kijárattal álltak szemben. Kétségbeesetten kapaszkodott a bátyjába.
- Eltévedtünk! Most mit tegyünk?
- Ne félj, ez lesz az igazi! – mutatott a középsőre a fénycsóvával, miután mindháromba benéztek.
- Honnan tudod?
- Csak ebből jön szembe a huzat. A többi lezárt járat. Gyere utánam!
Igaza volt. Néhány percnyi botorkálást követően megpillantották a kötél végét is a rögök közt, majd váratlanul kialudt a lámpa. De ekkor távoli, fénylő pontként már észrevették a kijárati nyílást.
- Nem baj, hogy bent hagytam a sörösüveget?
- Mindegy most már. Lámpa nélkül nem mehetünk vissza.
Fény nélkül még így is nagyon gyötrelmessé vált az út hátralevő része. Belegondolni sem mert, hogy mi lett volna a sorsuk, ha kicsit tovább időznek odabent. Csak egy csupor kútvíz körül forogtak a gondolatai, semmi más nem érdekelte, még az arany sem. Kiérve, újabb megoldásra váró problémába ütköztek: fogalmuk sem volt, hogy a mázsás zárókövet hogyan illesztik vissza a nyílás elé. Hátrabillenteni csak sikerült némi fortéllyal, de a fölállításához már komoly erő is kellett. Nagymama szerencsére még nem ért haza és nem kis döbbenetükre, amint kiléptek a csűr kapuján, Lucifert pillantották meg: mintha mi sem történt volna, a kút árnyékában heverve, lustán nyújtóztatta csontjait. Úgy nézett rájuk, mintha éppenséggel ők lettek volna a két napja elveszettek. A nap hátralevő részében és még este is azért fohászkodtak, hogy aznap, meg másnap reggel nagymama ne menjen hátra a kertbe, majd csak kisütnek reggelre valami okosat. Fohászuk ugyan meghallgatásra talált, de az éjszaka folyamán még annál a kőnél is mélyebben aludtak, így találgatásra nem maradt sok idejük. Csali gyűjtés ürügyén aztán délelőtt hátramerészkedtek, de amit láttak, attól elállott a lélegzetük is: a kőnek nyoma veszett a tök indái közül, s a farakás is fegyelmezetten zárta el újra a sziklába vezető nyílást. A tuskók gyökerei a régi konoksággal kapaszkodtak egymásba, mintha sosem bolygatták volna a rakást, s mikor Karcsi egy rozsdás bicikliküllőt áttolt köztük, az mindannyiszor elakadt.
- Ott van a kő, a helyén. – állapította meg komoly tanácstalansággal a hangjában. – Pedig nem járt itt senki utánunk.
- Csak kellett járjon! Biztos nagymama tette vissza!
- Elment az eszed?! Hogy bírna egy ekkora kővel?
Nem felelt semmit. Az a nap jutott eszébe, mikor pár éve egyedül megemelte szemük láttára a küszöb kövét, hogy alája helyezze az aranyat. Karcsi sem folytatta a vitát, mégis tudta, hogy ugyanez a fura gondolat járhat a fejében. A nap hátralevő részében várták, hogy eléjük áll és konokul, ellentmondást nem tűrő tekintettel tartja majd a tenyerét, hogy az aranyat a másik mellé tegye, a küszöb nagy köve alá, miközben hirtelen támadó szél csapja arcába kibomló, ősz haját, de nem történt semmi. Nagymama a megszokott hétköznapi teendőit végezte aznap is, mint máskor, ha nem mentek a mezőre kapálni, vagy szénát begyűjteni. Korán kelt, ellátta a háziállatokat, kaput nyitott, megágyazott, eléjük tette a reggelit, szétválogatta a gyógyfüveket a szekrény tetején, délelőtt átment Céci nénihez, visszajött úgy egy óra múlva ebédet készíteni, igaz közben megkérte őket, hogy seperjék fel az udvart, majd húzzanak fel a kútból neki vizet, megterített az ebédhez, ebéd után félórát lepihent, délután varrt egy kicsit és kimosta az ingeiket, szénát rakott estefelé a tehén elé, bezárta a tyúkokat, vacsoránál imádkozott velük, bezárta a kaput, s még azon sem lepődött meg, hogy közben előkerült Lucifer. Este kilenc körül verejtékezve himbálózott kicsit az ágy szélén, a konyhában, s miközben töprengett néhány percig, ezt mondta Karcsinak:
- Holnap délután elmegyünk a templomba. Meg fogsz gyónni.
- Miért? – nézett rá Karcsi, ártatlan arccal, csodálkozva.
- Még nem gyóntál soha. Eljött az ideje.
Másnap el is mentek. Mivel ő még nem volt első áldozó, csak nézhette, amint mások, köztük bátyja is eltűnnek pár percre a gyóntatószékben. Még nem vett részt ilyesmiben, így fogalma sem volt, mi történhet odabent.
- Mit gyóntál meg? – érdeklődött este kíváncsian, mikor villanyoltást követően nagymama már nem hallhatta őket a konyhából, ahol aludt.
- Általános bűnöket. – felelte komoly hangon a sötétből. – Olyant, hogy nem fogadtam szót a szüleimnek, nem imádkoztam minden nap, nem tartottam be a böjtöt, meg néha káromkodtam. Neked is ezt kell majd mondani, ha gyónsz.
- És a pap mit mondott?
- Feloldozott a bűneim alól. De ezentúl többet kell imádkozzak, hogy megbánást tanusítsak.
- De attól még megveszed az új horgászbotot az aranyból, ugye?
- Nem lehet.
- Miért nem?
- Gondolj csak bele, hogy mi történne, ha beállítanánk a sportboltba egy aranypénzzel. Leesne Andrisnak az álla a csodálkozástól, majd faggatni kezdene, hogy honnan van. Legjobb esetben adna érte egy pecabotot, meg néhány horgot, damilt, esetleg egy-egy bicskát pluszba mindkettőnknek. De ez annál jóval többet ér. Még az is lehet, hogy feljelentene, ha nem tudnánk megegyezni. Csak bajt hozna ránk, meg nagymamára is. Előbb mindenképpen lejre kell váltsuk valahol, de erre még várni kell. Ugye érted?
- Persze. – felelte lekoppanó szeme alól. – Még jó, hogy csak egy van.
Amilyen élménydúsnak ígérkezett az a nyár, sárkányos kalandjukat követően éppen annyira elcsendesedett. Mivel nem találtak ésszel fogható magyarázatot a szikla mélyébe vezető járat nyílásának bezárásához, de ugyanakkor sejtették, hogy nagymamának esetleg köze lehet a dologhoz, hozzá fűződő viszonyuk a hátra levő napok során már nem volt annyira közvetlen. Várták volna, hogy szóba hozza, de ez nem történt meg, abban pedig egyetértettek esti tanakodásaik során, hogy ilyesminek a meggyónása szóba sem jöhet, mivel nem tartozik az általános bűnök közé és fenn állott volna a veszélye annak, hogy a pap csak egy különleges feltétellel oldaná fel őket bűnük alól. Ezt a feltételt pedig minden áron meg szerették volna tartani maguknak, ha már ennyit küzdöttek érte. Naponta többször is megkérdezték nagymamát, hogy mit tudnának segíteni, s ha valamire kérte őket, azonnal készséggel megtették. Még horgászni is csak két alkalommal mentek el és nem túl sok időre, de azt is inkább azért, hogy lopva, menet-jövet pillantást vessenek a bejárat irányába. A környéket azonban nagy ívben elkerülték, hogy újabb lépteikkel ne keltsenek feltűnést, remélve hátha a tök indái gyorsan benövik a tett helyszínét. Bűntudatuk ugyan nem fokozódott a napok múlásával sem, s ami volt is inkább egyféle félelemmé változott át, hogy a búcsú közeledtével búcsút kell venniük a kincstől is. Mivel az arany őrzése nagy terhet jelentett számukra, esténként lázasan keresték a megoldást, hol lenne a legnagyobb biztonságban.
- Én azt mondom, hogy vágjuk ketté. – javasolta egyik este a bátyjának, villanyoltást követően. – így, ha meg is találja egyiket nagymama, még mindig miénk a másik fele.
- Azt már biztos, nem! – jött a határozott válasz a sötétből. – Miénk marad az egész és egyben. Így sokkal többet ér, mint félbe vágva.
Persze erre maga is rájött azonnal, ahogy kimondta. Szíve szerint beadta volna a városi múzeumba, mert inkább szeretett volna egy szép, elismerő oklevelet, melyen ott láthatja mindig a saját nevét, hogy ő egy páratlanul értékes kincset adományozott a szülővárosának. Amúgy sem volt ötlete, hogy mihez kezdene a felével, tulajdonképpen nem is érezte égető szükségét semminek, ami miatt most annyira fontos lett volna neki az arany. Biztosra vette azt is, hogy megdicsérné a tanító néni iskolakezdéskor az osztály előtt és történelemből bizonyára tízest kapna, meg kitennék majd a fényképét a folyosó falára is, ahol ott vannak mindig az éltanulók. Erről jutott eszébe valami, amit sokkal fontosabbnak tartott az aranynál.
- Én inkább elégedett lennék azzal a történelemkönyvvel, a ládából, mint az arany felével. – szólalt meg a sötétben. – Nagyon tudni szeretném, hogy mi van benne. Ha megszereznéd, lemondok a részemről. A tiéd lehet. Esetleg segítenék is...
Ezúttal kicsit késett a válasz. Úgy tűnt, mintha Karcsi előbb meg hányta-vetette volna magában a dolgot.
- Én benne vónék. Bár valószínűleg még többet is ér a részednél az a könyv. Olyasmik is lehetnek benne a múltunkról, amiket ma már senki nem tud, mert rég feledésbe merültek. De ki tudja, hogyan fogadna, ha most újra megzavarnánk az álmát. Várni kell még vele.
- Az biztos, hogy nagyon veszélyes az a hely. Én még kígyókat is láttam a mennyezeten.
- Nem kígyók vótak azok. Csak az akác gyökerei.
- Annyira mélyen jártunk?
- Bizony!
- S kik vótak azok a frankok?
- Egy régi nép. Úgy tudom, hogy legalább ezer éve élhettek. A rómaiak után övéké lett Európa nagy része. Nagy Károly vót a vezérük és áttértek a kereszténységre. Mikor bejöttek a magyarok, velük együtt visszaszorítottuk őket nyugatra, ahol korábban éltek.
- Hát Mihai vajda?
- Ő egy havasalföldi vajda vót. Sokat harcoltunk mellette, ezért, mikor bejött Erdélybe, visszaadta a székelyeknek a jogaikat, amit elvettek korábban a magyar királyok.
- Ami a tekercsben vót?
- Igen. Lehet, hogy éppen akkor írták.
- Vaslui merre van?
- Az Moldvában van. Ott is a románok oldalán harcoltunk, a törökök ellen, csak régebben.
- Ezt mind az iskolában tanultad?
- Persze! Te is fogod.
- Emlékszel arra a másik két alagútra? Szerintem az őseink azokon mehettek hadba. Egyiken Havasalföldre, másikon Moldvába.
- Nem hiszem. Miért mentek vóna oda bujkálva?
- Hogy ne lássák mások, hogy csak nekik segítünk.
- Nem. Azok vészkijáratok lehetnek, vagy még inkább titkos alagutak. Az is lehet, hogy egyik éppen Rabsonné várához vezet, a másik pedig Firtos várához. És onnan jön le éjszakánként a tündér.
Hirtelen, mintha valami fontos jutna eszébe, megragadta a bátyja csuklóját.
- Megvan!
- Micsoda? – ámult Karcsi. Szinte látta a sötétben is csodálkozástól kikerekedő szemét.
- Hát az, hogy milyen módon kerülhetett vissza a helyére az a behemót nagy kő! Már tudom!
- Csak halkabban, hé! Még felébreszted nagymamát. Várj egy kicsit! Előbb kikémlelem, hogy alszik-e már. – Óvatosan, lábujjhegyen kiosont a konyhába. Kisvártatva visszatért, majd bebújt melléje, a dunyha alá. – Rendben van. Mélyen alszik. Hadd halljam!
- Kulu, a kisebbik sárkány tette. Mikor ott jártunk, én végig azt hittem, hogy előbb vele fogunk találkozni. Még csodálkoztam is nagyon, hogy egyből a Múlthoz értünk. Biztos, hogy követett minket, csak nem vettük észre. Az aranyak utáni vágyunkban meg is feledkeztünk róla! Jelen sokkal kisebb a Múltnál, ezért kifér a járatok mindenikén. De van olyan erős bőven, hogy azt a nagy követ visszabillentse a helyére. Meg se kottyan neki, hiszen ő is sárkány!
- Hm! Lehet, hogy igazad van. – ismerte be Karcsi töprengő hangon. – Legalábbis ez a legvalószínűbb az összes eddigi változat közül. Szinte biztos, hogy így van! Ezért nem szólt nagymama azóta sem. Hiszen nem is tud róla. Nekem is vót egy olyan érzésem végig, hogy követ valaki.
- Én fogtam a nadrágszíjadat.
- Na jó! Ezt eddig is tudtam. De rajtad kívül is jött utánunk valaki végig, a sötétben. Éreztem a jelenlétét, csak nem vót időm vele foglalkozni.
- Vajon nem mondta el nagymamának?
- Nem hiszem. Ha el akarta vóna venni, megtehette vóna kifele jövet. Biztos, nem mondta el.
- Akkor nincs mitől féljünk?
- Nincs. S nagyon fontos, hogy holnaptól viselkedjünk természetesen. Így még ha van is benne valami gyanakvás, a hátralevő három nap alatt el fog párologni.
- Milyen jó érzés ez! – sóhajtotta.
- Micsoda?
- Hogy mégsem vagyunk bűnösek. Mintha meggyóntam vóna! De hogy került elő Lucifer?
- Az a legegyszerűbb. Éjfekete színe miatt nem láthattuk odabent. Míg el vótunk foglalva a Múlttal, ő kiosont a lyukon.
- Milyen kár, hogy nem lehet szóra bírni! Ő az egyedüli, aki mindenre tudná a választ.
- Én azt mondom, inkább örüljünk ennek.
Valahol, az álom határán eszébe jutott újra a sörösüveg. Hogy a sötétben el ne guruljon, zajt csapva, a láda sima aljára helyezte, mikor bátyja kiemelte utolsónak a só rögöt is. Valahogyan megfeledkezett róla. Ott maradt, a fogadalmak közt, örök időkre.
Másnap, mindjárt reggeli után nagymama egy ötven lejest helyezett az asztalra, Karcsi elé.
- Ez a tiéd. Az én ajándékom neked, hogy első áldozó vótál.
Karcsi zavartan nézte a bankót, miközben egyre vörösebb lett az arca. Aztán rázni kezdte a fejét.
- Köszönöm mama, de nem fogadhatom el! Ez nagyon sok pénz.
- Tedd csak el! – bíztatta nagymama. – S vedd meg belőle a horgászbotot. Még ma elmehettek érte, ha kedvetek tartja.
- Köszönöm! – felelte lesütött szemekkel, de továbbra is ott hagyta. Nagymama hátrament, a jószágokhoz.
- Tedd el azonnal! Ne légy bolond! – biztatta a bátyját.
Mintha az ő noszogatására is várt volna, Karcsi ímmel-ámmal nyúlt érte és inge zsebébe helyezte. Ötven lej bizony nagy pénz volt még akkor. A három és fél méteres bambusz bot harmincöt lejbe került Andris sportboltjában, s még maradt is bőven damilra, meg horogra belőle. Még aznap délelőtt érte mentek. Tíz lejük megmaradt utána és haza jövet úgy döntöttek, hogy abból meghívják nagymamát fagylaltozni ebéd után, a cukrászdába. Ami Karcsit illeti, a soron következő éjszaka volt talán a legboldogabb addig, életében. Persze őt sem hagyta közömbösen bátyja horgászláza. Éjszakába nyúló tanakodásuk során úgy döntöttek, hogy másnap feltétlenül felavatják az új botot, de engedélyük nem lévén, nem viszik messzire, csak a kert végénél, a kotrások mélyedéseiben próbálják ki. Reggeli után sebtében ástak ki néhány gilisztát, a veteményesből és jöhetett a várva-várt pillanat. Nagy reményeket nem fűztek a sűrűn megbolygatott folyómederhez, de legalább nem kellett messzire gyalogolni a tűző napon. Karcsi apróbb halakra állította a készséget, s az úszó hamarosan táncolni is kezdett a víz tükrén. A part gyepén egyre-másra landoltak a fürge küszök, meg a fenékjáró küllők, alig győzte leakasztani őket, majd újra csalizni a horgot. Legtöbbször elég volt csak megigazítani rajta a gilisztát, a mohó kis áldozatok azonnal gyanútlanul csaptak le rá. Úgy egy óra múlva szerepet cseréltek, így ő is megtapasztalhatta az új bot hatalmát a folyó felett. Igaz, számára elég nehéznek tűnt, ezért nemsokára két kézzel kellett tartania, majd vissza is adta bátyjának.
- Ahol ennyi kicsi hal van, ott nagynak is lenni kell! – ismételgette Karcsi a zsákmányszerzés mámorában és magasabbra állította az úszót a damilon. Úszókra sosem költöttek a sportboltban, mindig italos palackok parafa dugóit használták, mivel végében egy gyufaszállal az is tökéletesen megfelelt a célnak. Mint ahogy nehezéknek sem a bolti ólmot, hanem a régi vízvezető csövek ólmából kalapáltak igényüknek megfelelő méretű és súlyú darabkákat. Ám a csali hiába járta végig újra, meg újra útját, súrolva a mélyben fekvő köveket, a várt eredmény ezúttal elmaradt. Néhány küszt még adott a Küküllő, de a déli meleg közeledtével egyre inkább csak a mozdulatlan úszót bámulhatták.
- Hát úgy látszik, mára ennyi. Úgy fél kilónyi lehet. – saccolta meg Karcsi elégedetten a zacskó tartalmát. Ám amint a botot szállítható állapotba szerelte, a fűzfasor mögül három idegen tűnt fel. Egyikük kamasz volt, már Karcsinál is idősebb, két kisebb gyerek követte. Meglehetősen hiányos öltözetben közeledtek Sóvárad irányából. Az elöl haladó rozoga mogyorófa botot tartott a kezében, baljában pedig aznapi zsákmányukat: mindössze három sovány halat, fűzéren. Eléjük érve megálltak, egyikük sem köszönt. Az övékéhez mérten temérdek zsákmányt nézték sóváran, majd a rangidős vezér, kopott proletár sapkája alól irigy pillantást vetett a bambuszbotra.
- Van engedélyetek? – kérdezte kötekedő hangon.
- Miért? Neked van? – vágott vissza Karcsi azonnal.
Az idegen szemében meglepetés tükröződött a bátor válaszra, de az csakhamar haraggá sötétült.
- Hadd lássam, mit fogtatok! – Kikapta kezéből a halas zacskót és gyors pillantást vetett a tartalmára. – Ezek mind méreten aluliak!
- Akkor a te ujjhossznyi márnád micsoda? Vígan kellene lubickoljon a Küküllőben!
- A botot megtarthatjátok, de a halakat elkobozom!
- Na, ne mondd! Mi vagy te, halőr? Csak otthon felejtetted az uniformisod? Azok nem ilyen rongyos ruhában járnak, meg mezítláb!
A betolakodó földbe gyökerezett lábakkal, szájtátva nézte. Látszott rajta, hogy mennyire tanácstalan, nem számított ilyen határozott ellenállásra. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását, Karcsi eltolta magától a bambuszbotot, majd egy váratlan suhintással lelökte fejéről a sapkát. A suhanc dühödten nézett a szemébe. Jó fejjel magasabb volt nála, de talán mert nem döntött még válaszlépésről, lehajolt előbb a sapkájáért. Ám amint hátat fordított, Karcsi azonnal rávetette magát. Elgáncsolta majd a nyakába kapaszkodva próbálta leszorítani. Ahogy kezdetét vette a dulakodás, a betolakodó két társa rögvest kereket oldott a folyópart menti ösvényen, így szám szerint legalább fölénybe kerültek. De győzelemről még korántsem lehetett beszélni.
- Üssed a hátát a bottal! – hallotta bátyja ordítását, ám ő képtelen volt erre. Segítő szándékától hajtva tanácstalanul kerülgette az emberkupacot. Éppen akkor hajolt le egy tüskés akácágért, mikor fogást keresve szétváltak, s méregették egymást, de az idegen nem vette észre, hogy mögötte ólálkodik. Megbotolva benne, átesett rajta, s a meredeken lejtő partról a folyóba zuhant, éppen a mély kotrás közepébe. Prüszkölve próbált partot érni, de látva Karcsi kezében az akácágat, inkább elúszott, lefelé. Bátyja végig követte útján, s hiába próbált újra felkapaszkodni, az akáccal csapkodta előtte a vizet.
- Hadd lássuk, hogy tudsz úszni! Rajta csak! Könnyű lesz, visz a víz lefelé! – Belátva, hogy vesztett, a betolakodó kénytelen volt távol tartani magát a parttól.
- Itt vannak a halaid, meg a botod! – kiáltotta Karcsi, átdobva őket messze, a folyó túlsó partja alá.
- Szerencsétek vót! Még visszajövök!...
- Hozzál magaddal még valakit! De méreten felüli legyen, hallod-e?
Így segítette ki őket a Küküllő azon a nyáron is szorult helyzetükből. Mire hazaértek, az asztalon várta őket az ebéd. De előtte a kútnál egy vödör vízzel lemosták egymást. Majd összenézve, jót nevettek.

Következő rész >> A Füstangyal