A találkozás

Hogy miből állt a falusi koszt? Egyszerű volt, de finom. A teafűből akkor is csak teát lehetett főzni, bár az csupán egyféle, sárga színű fémdobozokban volt kapható a boltokban, szépen festett feliratokkal és ha egyszer kifogyott mégis belőle, a dobozában sok mindent tároltak még, nemzedékeken keresztül, mint például gombokat, régi krajcárokat, ezüstkoronát, vagy akár munkától duzzadt, bogos ujjakra már fel nem húzható arany jegygyűrűt is. Meg az is igaz, hogy a bolti fajtát nagymama keverte a saját mezei füveivel, leggyakrabban mentával, ezért még lassabban fogyott. A nyaranta szedett gyógyfüvek ott száradtak, kötegekbe fogva, a szekrény tetején, isten mellett, illatuk pedig éjszakánként beköltözött álmaikba.
A szombaton sütött kemencés kenyér, amit hét közepétől lassan már kezdett felváltani a bolti fajta, mert addig tartott általában, mikor ők is ott voltak, zsírral kenve nagyon finom volt reggelire. Mikor mezőre mentek, mindig egyszerű ebédet vittek magukkal, ami általában szalonnából, kenyérből, meg kútvízből állott. A kedvükért pedig néhány csöröge is lapult a tarisznyában. Egyéb napokon valami tartalmas leves került asztalra: paszulyleves, lucskos káposzta, vagy a nagy kedvenc, gulyásleves. Ehhez mindig járt kenyér, aztán híg palacsinta, vagy megint csöröge. Falun szerették a csörögét, ezért tartotta magát ünnepnapokon, meg a vendégváró tányéron is ott pihent mindig, abrosszal leterítve. Péntekenként húsról nem lehetett szó, olyankor köménymagleves, almaleves, esetleg meggyleves volt a menü, s az imént másodiknak felsoroltakat néha rétespalacsinta váltotta fel, de inkább csak esős napokon, mert időbe telt, amíg nagymama megsütötte. Estére nagy eséllyel lehetett számítani rántottára, mert tyúk volt elég az udvaron és tojtak is rendesen kora tavasztól, őszi vetkőzésig. A későbbi években már ettek apró halat is, amit ők fogdostak össze a kert végében, nagy buzgalommal. Ottlétük során az is megesett, hogy este beállított egy hatalmas, szikár ember és vadhúst tett az asztalra. Erősen a szemébe húzott kalapot viselt mindig, amit sosem vett le, már csak azért sem, mert sokat nem időzött, de még így is szúrós volt a tekintete. Általában csak egy korty pálinkát kért, vagy doboz Marosestire valót, majd eltűnt az éjszakában. Amerre ment, a mező mindig néma maradt. Amíg az őzhús tokány istennel beszélgetett – mert azonnal el kellett készíteni, ráadásul hűtőszekrény sem volt még akkortájt, de így is csak másnap hajnalra lett belőle valami – túróspuliszkát vacsoráztak, friss hagymával, meg tejjel, de különösen aludttejjel. Attól igencsak jól tudtak aludni, mintha benne lett volna az álom is. Céci nénitől kapták minden második nap. Az a tej nagyon finom volt. S hogy miért, egészen addig rejtély maradt, míg Karcsi megkérdezte egy este nagymamát ennek okáról. Vagyis arról, hogy miért finomabb az ő teje, mint a Riskáé. Nagymama szokatlanul hosszú ideig töprengett a válasz előtt, végül azt felelte, hogy a Céci nénié be nem jelentett tehén, amit a bányában tart, de ezt nem tudhatja meg senki. Talán ez lehetett az oka. A titok megosztását követően már nagyon fontos személyeknek érezték magukat.
Egy év alatt sokat okosodik az ember, kiváltképpen, ha gyermek. Ám még így sem biztos, hogy meg fogja érteni azonnal az összefüggést egy hatalmas tojás, meg egy idős falusi néni között. Történt ez akkor, mikor a nyár jó részét egy év múlva is falun töltötték. A júliusi nap reggelén nagymama Attila kezébe nyomott egy üveg mézet és így szólt:
- Vidd át ezt Céci nénédnek, mert tartozok neki, vele! De siess vissza, hogy ne várjunk reád!
Ő igyekezett is a gyönyörű, kék ég alatt, mert ha időben végeztek a szénacsinálással, mostanában megengedte nekik, hogy utána alkonyatig a Küküllőben horgásszanak. Ezen a nyáron már nem ritkán, finom ropogósra sült halat vacsoráztak, ám azt még ki is kellett fogni, így sietett. Még nem járt Céci néninél. A küszöb előtt ott is hatalmas kő feküdt, akárcsak náluk. Többször is kopogott az ajtón, de nem feleltek. Falun ilyenkor nem szokták mindig megvárni a választ, ami ha elhangzott is általában „Tessék!" volt. Főképpen az idősek, egymás közt nem, hiszen természetesnek vették, hogy nincsenek életen át rejtegetett titkaik szomszédok, barátok előtt. Odabent sem várta senki. A szűk, takaros nappali, mintha szakasztott mása lett volna a nagymamáénak. Már a kapu felé indult, mikor az udvar végében megpillantott egy nyitott faajtót: ugyanolyan volt, mint az övéké, kalapáccsal, hozzá jó szerencsével. Habozva, de arra indult. Még élénken éltek emlékeiben a tavaly történtek, ezért oda érve csak óvatosan tekintett be. Ösztöne azt súgta valamiért, hogy csendben várjon, hangosan ne ejtse ki a nevét. Szeme nem bírt azonnal hozzászokni a benti világhoz, de a bánya homályában ekkor mozgolódásra lett figyelmes: valami hatalmas lény, farával feléje fordulva állott, mellette Céci néni térdelt, hasa alá nyúlva, éppen fejte. De igencsak el lehetett foglalva, mert fel sem tekintett a nagy munkából. Az állat egyre türelmetlenebbül toporzékolt, ő pedig folyton ezt ismételgette:
- Jól van, na! Jól van... Megmutatom mindjárt, na!
Kétségbeesett, szaggatott visítást hallott ekkor, s a teremtés váratlanul megemelte fejét. Vadul megrázta a fogai közé került disznót, majd nekivágta a sziklafalnak. Bizony nem tehén volt! Visszahúzódva, kis ideig még lélegezni is elfelejtett a rémülettől. De tudta, hogy nem maradhat tovább. Az a lény nagyokat fújt odabent, talán már meg is érezte a szagát. Hiába volt köztük Céci néni, a máskor meséivel hozott varázslatos mosoly megnyugvása helyett most rettenetes félelem járta át lelkét. Nagyokat nyelve, próbálta felidézni az esti, mély álmokat hozó aludttejek ízét, ám azokban különös módon még ekkor sem talált semmi kivetnivalót. Már a kapunál tartott, mikor kezében a mézzel mégis visszafordulni kényszerült. Odabent, a nappaliban, ami egyúttal konyha is volt, másik nyitott ajtó várta. Óvatosan helyezte az asztalra a mézet. Most már nem bírt ellenállni a felfedezés csábításának, egy teljesen új, eddig ismeretlen világba lépett. Keskeny folyósón, hosszú rongyszőnyeg vezetett át, melynek végében egy harmadik, nyitott ajtóhoz ért. Látszott, hogy valaki nagy sietségben távozott onnan. Behúzott függönyök félhomályában hatalmas fonott kosarat fedezett fel, a vendégszoba közepén. Benne széna­ágyban jókora tojás pihent. Volt az akkora, mint az ő feje, tán még annál is nagyobb. Mágnesként vonzotta magához. Nemsokára már előtte térdelt és óvatosan ráhelyezte tenyerét. Langymelegnek érezte, mintha csak pillanatokkal korábban hagyták volna őrizetlenül, s amint megsimogatta finoman, odabentről mocorgással válaszolt valami. Visszarántva kezét, fölugrott a kosár mellől. Döbbenten látta, hogy ekkor repedés fut végig a tojás makulátlan felszínén, aztán reccsenést követően valami kidugta az orrát. Céci néni tojása a következő pillanatban pattanó hanggal szétvált és egy sárkányfiókával nézett farkasszemet. Az érzés, ami átjárta nem félelem volt, mégis hátrálni kezdett óvatosan. Tudta, hogy ott és éppen akkor, ráadásul egyedül semmi keresnivalója nincsen.
Horgászni szeretett volna ezen a szép napon, nem pedig sárkányok világába lépni hívatlanul. De már elkésett. A kis teremtés sipító hangot hallatott, majd karmát előrelendítve, felhúzta magát a kosár peremére. Pár másodpercig ott próbálta visszanyerni szédelegve egyensúlyát, aztán előrebukott, a padlóra. Rémülten a következményektől ugrott, hogy a kosárba visszasegítse, ám ez megint hibának bizonyult. Miközben egészen közelről találkozott kíváncsi tekintetük, a teremtés apró, sipító hangok közepette, a fészek helyett őt választotta: ráugrott a mellére. Arra gondolt, hogy bizonyára csak álmodik, de ez mégsem álom volt. Érezte az ingén áthatoló karmokat és különös illatát is, melyben az ártatlansággal keveredett a sósziklák közt tanyázó erdei siklók jellegzetes szaga, s a kettő egyvelege, dohos, szájon át is ízlelhető titokzamattá vált, mintha azonnal a vérébe kívánna költözni. Előbb szép szóval próbálta letessékelni ingéről, de az udvariaskodás hamarosan közelharcba torkolt, s amint lefejtette magáról, karmai végigszántottak testén.
- Na megállj, te rusnya! – sziszegte rá. – Majd móresre tanítalak én!... Igen, móresre!
Kétségbeesett sírás volt a válasz, de most nem engedhette meg magának, hogy sárkánykönnyekre hallgasson. Mielőtt még fölocsúdhatott volna az elutasítás megrendítő sokkja alól, gyorsan a fészekbe helyezte és rácsukva a szoba ajtót, kirohant a házból. A keskeny folyosón végignyúló rongyszőnyeg végtelennek tűnt, s mintha varázsszóra hallgatna, és nemtetszésének kívánna hangot adni, himbálózva, suhogással járt táncot a lába alatt. A kapuhoz vezető út szerencsére még szabad volt előtte, Céci néni továbbra is a fejéssel bajlódott. Ahogy a reggeli szellő bebújt inge alá, érezte hűvösségét a karmolás helyén. Kicsit előrehajolva lépett, hogy ne érhessen ingéhez, de pokolian égett. Még nem volt semmilyen terve, amivel kimagyarázhatta volna magát nagymamánál, az igazat pedig semmiképpen nem akarta most megosztani vele. Tudta, hogy úgysem nézne a szemébe, csupán köldökét látná rángatózva nevetni és este is lefekvéskor mindössze ennyit mondana legfennebb: "Hát így jártál te!" Ám erre szerencsére nem került sor. Öröme határtalan volt, mikor megtudta, hogy estig mehetnek horgászni, mivel nagymama egy küldöttséget várt a kollektívtől. Jöttek összeírni az állatokat: a tehenet, meg a kilenc tyúkot. Bizonyára jobbnak látta, ha most nem téblábolnak mellette, nehogy még elkotyogja valamelyikük: más állat is van ott. Mikor a kert végénél tartottak, levetette ingét. Ám bosszankodva látta rajta a jókora vérfoltot. Bízva abban, hogy lesz ideje kimosni estig, visszahúzta magára. Útközben a sárkányfióka csak ott motoszkált fejében, nem bírt szabadulni tőle. Vissza-vissza tekintett, hogy nincs-e mégis a nyomában. De végül megnyugodott és utolsó szavaira emlékezve, melyekkel őt a szobában hagyta, elnevezte Móresnek. Nagyon égett a vágytól, hogy megoszthassa titkát bátyjával, ám ehhez meg kellett várnia a kellő pillanatot. Belsejét majd szétfeszítette valami új, mámorszerű érzés, abból adódóan, hogy a valóság és a mese eddigi, kiegyensúlyozott keverékéhez egy láthatatlan kéz, piciny kanálkájával hozzá adagolt a meseporból. Bár a Küküllő kertjük végét mosta, útjuk most tovább vezetett. Jó messzire szerettek volna menni, új ismeretlen lengéket keresni, másfelől biztosak akartak lenni abban, hogy nagymama nem talál rájuk, ha esetleg a kollektív bizottsága meggondolná magát mégis. A folyó falura eső szakaszát gyakran zaklatták mások is: minden család magáénak tekintette a kertje alá eső részt. Homokot, kavicsot hordtak ki belőle naponta, éjszakára pedig varsát állítottak a szűkebb részeken, így erre csupán apró halakat lehetett fogni. Folyással szemben haladtak, a hegyek irányába. Már jócskán maguk mögött hagyták a falut, mikor szemet szúrt neki, hogy az ételes tarisznya nincsen sehol. Pedig nagymama előkészítette reggel, szokás szerint, még a csöröge sem hiányzott belőle. Szóvá is tette a dolgot, ám Karcsi meg sem állt, csak a válla fölött felelte:
- Majd eszünk este. Siess jobban!
Mindez már egy szurdokszerű, keskeny völgyben történt, miután messze a falutól maguk mögött hagyták a kollektív kukorica földjeit. Ember nagyságú csalánok közt törtek utat, melyek persze nem engedték magukat csak úgy legyűrni, s a szúnyogok is mohón estek neki a véres ingének. De nem ez volt az első alkalom, hogy a mostanihoz hasonló helyen jártak ketten. Végül ép bőrrel kiverekedték magukat a csalánrengetegből. Szép kavicsos part fogadta őket, még keskeny homoksáv is húzódott a víz széle mentén, mely zabolátlanul rohant a sziklák közt. Nekihasalva, kedvükre ittak belőle, aztán jött a nap fénypontja. Azaz jöhetett volna, ám mikor éppen föl akart egyenesedni, Karcsi megfogta a karját és visszahúzta egy kő mögé.
- Van itt már valaki! – közölte suttogva, de a folyózúgás miatt inkább csak olvasott a szájáról. – Ott, fennebb. Látod?
Kilesett ő is a kő mögül, de csak akkor vette észre, mikor megmozdult: közönségesnek is alig mondható, pokrócszerű ruha volt rajta, derekánál madzaggal össze fogva. A víz közepében állott és legkevésbé sem zavarta, hogy ruhája csípő alatt az árban úszott. Kőtől-kőig lépkedett, alájuk nyúlt a kezével, mélyen lehajolva, mit sem sejtve a jelenlétükről. Szőke, mélyen szemébe lógó haja volt, nem lehetett idősebb a bátyjánál. Ám ezen kívül észrevett még valamit: vele szemben, a parton egy kislány várakozott, kövön ülve, fegyelmezetten nézte a vízben állót. Ruházata, kócos szőke haja megtévesztésig hasonlított a másikéra.
- Kik lehetnek ezek?
- Biztos egy cigány csóró, meg a húga. – felelte Karcsi, de a válasza nem volt kellően meggyőző. – Kézzel halászik.
- De ez tiltva van!
- Na, és? Mi hoztunk engedélyt?
Ez bizony igaz volt. Úgy tűnt, nem tehetnek mást, mint megvárják, míg elmennek. Mikor újra kipillantottak a szikla mögül, már egy halat markolt, s talán megsejthetett valamit, mert feléjük fordította riadt tekintetét. Majd a kövek közt szökve igyekezett partra, de olyan ördögi ügyességgel, mintha a talpa alatt megbúvó kavicsok mindenikének még álmában is ismerné a helyét. Amint a kislányhoz ért, megragadta a kezét és gyorsan el is tűntek a meredek oldal bükkerdejében. Fölényüket hirdetve, máris átvették a partot.
- Tegyél gilisztát! – utasította Karcsi. – Én megpróbálom meggyel. Összeszerelte viharvert bambuszbotját, mely nyaranta mintha már hozzánőtt volna. Szakértelemmel tekintett körül, majd kicsit alább átgázolt a folyón és a túlsó parton visszatérve, vele szemközt állapodott meg. Osonva, szinte kúszva közelítette meg a sodrásból kiálló sziklát, mely mögött a víz örvényt vetve kanyarodott vissza. Alig, hogy becsüngette a meggyes készséget, valami vadul rávetette magát. A gyors, keskeny ár miatt nem lehetett fárasztani, így heves küzdelem vette kezdetét. A bambuszbot és a teknős damil szerencsére keményen állták a sarat. Szép, ezüstösen csillogó domolykót vetett végül partra, s ott ráhasalt nyomban.
Nemsokára már diadalittasan emelte magasba a zsákmányt. Volt vagy félkilós. Örült a bátyja sikerének, de annál többet sajnos nem tehetett: a gilisztás dobozt elhagyta valahol, a csalánosban. Minthogy meg volt már a vacsorára való, ráérősen szívott mélyeket a hűs, mohaillatú levegőből, aztán mégis előkészítette saját, mogyoróvesszőből álló szerény készségét. Csak úgy a végére volt kötve a damil, a csendesebb széli pihenőkben mindig fogott így néhány küszt, meg kövihalat. Beérte ennyivel, nagyobb meglepetésekre sosem számított. Egy partra vetett fával próbálta turkálni a homokos fövenyt, csali reményében, de nem járt szerencsével. Nemsokára bátyja is csatlakozott, a meggyre már nem volt több kapása: úgy tűnt, ez az egyetlen domolykó uralta a környéket. Amint közeledtek a Küküllő sekély, nap melegítette széléhez, mindenhonnan apró halrajok lódultak tova riadtan, ám ők most valami nagyobb után sóvárogtak. Pedig a domolykó gyönyörű kezdésnek bizonyult. A síkos hátú kövek alján megbúvó lágy­héjú kérészlárvákkal próbálkoztak, de azokat hamar lerángatták a fürge küszök, nem volt kellő tartásuk állni a szűnni nem akaró rohamaikat. Egyre melegebb lett. Távol, keleten felhők kezdtek gyülekezni, de még messze voltak. Karcsi egyik kifogott küszt is horgára tűzte, de damilja jó ideje már csak a sodródó faleveleket fogta fel, mozdulatlanul. Belefáradva a hiábavaló kísérletezgetésbe, megfürödtek az áttetsző, kék vízben. Utána elérkezettnek látta az időt, hogy megossza különös kalandját bátyjával.
- Céci néni egy sárkányt fejt ma reggel, mikor ott jártam. – jelentette ki, miközben szárítkoztak a napon.
De Karcsi egyelőre nem sok érdeklődést tanúsított az elhangzottak iránt. Tovább fürkészte a víz felszínét, láthatóan csak a tükre alatt megbúvó világ érdekelte.
- Meg kéne keresni a gilisztás dobozt... – Majd szürke hangon hozzátette: - Honnan tudod?
- Nyítva vót a hátsó kapu. Kifigyeltem, amíg fejte, de ő nem vett észre. Nem a mi sárkányunk vót. Ennek aranypénzek helyett hatalmas tüskék vótak a hátán, meg szarva a homlokán. Egy egész disznót falt fel, amíg fejte.
Karcsi ránézett. Vele ellentétben a mesék világától már távolodóban volt, mégis látszott rajta, hogy komolyan eltöpreng szavain. Messze, keleten sötét lett az ég. A villámok hasította felhőkből külön vált egy furcsa formájú alakzat, lassan feléjük fordult. De a folyóparton még szellő sem mozdult.
- Nagymama nem azt mondta mindig, hogy tőle kapjuk a tejet? – tért a lényegre. - Céci nénitől?
- Tőle hát!
Karcsi eltöprengett ezen is, miközben a vízbe vezető damilt figyelte.
- Biztos kell legyen tehene is. Nem láttad?
- Nem én! – vágta rá határozottan. – De az is igaz, hogy ez nem a csűrben vót.
Bátyja tanácstalanul vont vállat, majd újra a köveket kezdte felforgatni, csaliért.
- Osztán bémentem a házba, hogy letegyem a mézet. – folytatta nekibuzdulva, a véres ing alatt. – Több nyitott ajtón haladtam át, míg a harmadik szobában egyszer csak fészket látok, s benne jó nagy tojást. Éppen rátettem vóna a kezem, mikor kibújt egy sárkányfióka belőle.
Karcsi hitetlenkedve nézett rá, majd vigyor ült az arcára.
- A Céci néni tojásából?
- Mindegy, hogy kié vót! – bizonygatta a maga igazát. – De nekem szökött, hallod-e? S jót karmolt rajtam, mire én visszavágtam a fészekbe. Mikor rohantam kifelé, a folyosón megmozdult lábam alatt a rongyszőnyeg, s hirtelen úgy kezdett táncolni, mintha a másik végénél rázta vóna valaki.
Karcsi sanda pillantást vetett az ingére. Látszott rajta, hogy kétkedve fogadja állítását. A mennydörgés felé fordulva, döbbenten vette észre, hogy az iménti felhőfoszlány sebesen száguld feléjük. A kavargó, haragos gomolyagból két irtózatos szárny vált ki. Ekkor már sárkány formája volt. Azt is látta, hogy bátyja dermedten meredt az egyik felfordított kő helyére. A mélyedésből tüzes tekintet szegeződött rájuk. Egyiküket sem szemelte ki, mégis úgy tűnt, mintha mindkettőjüket nézné. Gyorsan visszabuktatta helyére és lopva rápillantott. Ám neki ezalatt folyton csak inge járt a fejében, aminek már kimosva, a napon kellene száradnia. Nem messze az előbbitől, Karcsi kifordított egy másik követ is. Ugyanaz a sárgán izzó szem nézett rájuk, mintha menten átdöfni készülne őket. Rémült tekintetük találkozott a kő fölött. A havasok felől hirtelen vad szél lökte meg a partot. Felkapott botot, cipőt, száradó nadrágot, s a fák lombjába akaszkodva kifordította őket a hegyoldalból. A föléjük érő árny épp arra készült, hogy széttárt, fekete karját összezárja. Éjféli sötét szakadt rájuk. Karcsi felkapta a halas zacskót.
- Gyorsan a gyökerek alá! – ordította, de a pokoli morajlás elnyomta szavait. Ám a gyökerek alatt kimosott partrész magasan volt, odaát, a hegyoldalban, elérhetetlenül messzinek tűnt. Miközben átgázoltak a folyón, lökést érezve hátán, többször is felbukott. Alig bírt feltápászkodni, mintha valami rettenetes erővel nyomta volna a víz alá. Dacosan fordult vissza, ám ekkor a karmok végigszántottak arcán. De bátyja vonszolta, húzta őt maga után, fel a hegyoldalba. Leszakadó ágak zuhantak rájuk, a dühödt moraj már a föld alatt is beérte őket. Kövek fordultak ki a parton, ahová éppen léptek volna, s a tüzes szem rajtuk volt, bármerre próbáltak menekülni. Valahogyan mégis elérték a félig bedőlt vén bükköt, ám a gyökerek alatti menedékből két riadt szempár szegeződött rájuk. A pokrócruha mögötti, koszos arcokból szinte világítottak a sötétben. Rögtön felismerték a kézzel halászó fiút, meg kócos hajú húgát. A halat felkínálva nyújtotta feléjük, s miközben testével igyekezett védeni a kislányt, egy furcsa szót ismételgetett, rémülten:
- Gebeleizis! Gebeleizis!
Visszahőköltek az erdei kísértetek elől. Amúgy sem maradt már számukra hely odabent, így kénytelenek voltak egy emelettel feljebb, a fa hatalmas odújába préselődni. Onnan nézték egymásba kapaszkodva a sötétben izzó szempárt, mely mintha nyomukat veszítette volna, dühödten pásztázta fel-alá a partot. Hamar rájuk is akadt, s a folyó közepébe lépve, hatalmas köveket fordított ki karmával, csapásaitól tajtékzott a víz. Fújtatva, fejét rázva a fák közt próbált folyosót találni rejtekük felé, de tüskeszerű szarvával mindenhol elakadt az ágak közt. Rémülten várták végzetüket. Az odú valamelyest tompította az elemek moraját, de így is csak ordítva bírtak szót váltani.
- Mit akar ez tőlünk, Karcsi?
- A szag után talált ránk. Add ide gyorsan az inged!
A szűkké vált odúban együtt tépték, rángatták le az inget, melyen már új, nagy folt is éktelenkedett, az arcától. Mégis a sebe volt most a legkisebb gondjuk. A moraj egyre csak erősödött. Ekkor már zavarossá vált alattuk a Küküllő és percről-percre nőtt a vize, mintha a Bucsin alatti hágókon pokoli dézsákból öntötték volna a fenyvesek sötétjében lakó szakállas, kucsmás óriások, megállás nélkül. Leszakadt ágakat, rönköket sodort magával. A sárkány kényszeredetten hátrált vissza az árból, de nem tágított: a túlsó parton forgott, vadul sziszegve, miközben végig szemmel tartotta őket. Amint Karcsi előbújt rejtekéből, a mozgásra feléjük fordult a fenevad és dermedten figyelte. Elsőként a hal ért előtte partot, s míg lekötötte figyelmét az égből pottyant préda, bátyja a kőre csavarta a véres inget, majd azt is áthajította a hömpölygő folyón. Utána sietve kúszott vissza a gyökerek oltalmába és félelemtől, hidegtől remegve bújtak össze újra. Bíztak benne, hogy a Küküllő megvédi őket, más reményük már nem maradt. Alkonytájt, mikor minden elcsendesedett és elvonultak a sötét fellegek, elő mertek jönni rejtekükből. Az odú előtt, marti lapiba csomagolva hevert egy jókora pisztráng, azonnal ráismertek kikandikáló fejéről. Ámulva nézték a nemes zsákmányt. Nemhogy kézzel, de még horoggal sem volt eddig szerencséjük ilyesmihez. Arra gondolva, hogy a vihar elől menekültében veszíthette el a különös idegen, Karcsi vissza vitte a gyökerek alá, de ott már csak hűlt helyüket találta. Sajnálták a fiút, meg a húgát, mert sejtették, hogy valahol most vacsora nélkül bújnak össze. Persze, kár lett volna hátrahagyni egy rókának. Mikor inge nélkül nekivágtak a csalánosnak, Karcsi ráadta az övét. Mire kertjük alá értek, már feljöttek a csillagok is. Úgy döntöttek, hogy nagymamának nem említik meg a titokzatos találkozást és többé ők sem mennek vissza arra a helyre. Lelkük mélyén érezték: ha elfogadták a hegyi gyerek ajándékát,  kérésének is eleget kell tenniük. Vagyis annak, hogy nem háborgatják a nyugalmában és el sem árulják senkinek a titkukat. Ám a furcsa kalandnak ezzel korántsem lett vége. Először is ki kellett találniuk egy történetet, amivel majd nagymama elé állhatnak és elfogadható magyarázattal szolgál az arcán tátongó sebről is. Merthogy abból úgy folyt a vér, még órák múlva is, mintha a földnek megígérte volna, hogy az aszályt ekképpen fogja pótolni ezen a nyáron. Útközben hazafelé Karcsi kitalálta, hogy tegyenek rá pókhálót, mert nagymama szerint, ha bárhol, emberektől távol sebesül meg valaki, csak így lehet elállítani a vérző sebeket. S valóban, ahogy összekapkodott a bokrokról fél marékra valót és rányomta az arcára, kocsonyává alvadt a vér, még ujjai is beleragadtak. Végül azt sütötték ki, hogy Karcsi horga akadt az arcába, amint éppen a vízbe lendítette volna. Persze, a hibás semmiképpen nem ő lesz, amiért ilyenkor ott ólálkodik mögötte. De az eltűnt inge még mindig ott volt, meg mellén a karmolások. Szerencséjükre nagymamának nem jutott ideje kérdéseket feltenni. Sietniük kellett, hogy elérjék Gidáli doktort a rendelőjében. Miután a nővér kimosta a sebet, még aznap este összevarrta, így már nem fertőződhetett el. Varratokkal teletűzdelve úgy nézett ki, mintha bajsza épp leszállóban lenne az égből, csak még nem találná helyét az arcán.

Következő rész >> Gyermekáldás