A magyarok honfoglaláskori hadügyére vonatkozólag elég bő és megbízható adatok állanak rendelkezésünkre. A 886-tól 911-ig, vagyis éppen a honfoglalás korában uralkodott VI. vagy Bölcs Leo görög császár ugyanis Taktikájában egész részletesen foglalkozik a turkok (értsd alatta a magyarok) hadügyével s így ennek és egyéb feljegyzéseknek nyomán meglehetősen tiszta képet nyerhetünk őseink katonai berendezéseiről és szokásairól.[1]

Mint a népvándorlás áradata által keletről nyugatra sodort egyéb népeknél, a magyaroknál is a család, a nemzetség és a törzs köteléke volt az a hatalmas kapocs, amely ezt a népet békében és háborúban patriarkális módon egy eléggé harmonikus egésszé összefűzte. A folytonos vándorlás és állandó harcok közepette csak ez az összetartás védhette meg őket a veszedelmektől. A 7 törzs s ezeken belül a 108 nemzetség[2] volt a honfoglalás korabeli magyaroknak mind politikai mind hadiszervezeti alapja. Ha háború volt kilátásban s a véres kardot a szállásokon végig hordozták, a családok fegyverfogható tagjai a nemzetségfő köré gyülekeztek,[3] aki aztán nemzetségét a törzsfő által kijelölt helyre vezette, ahol a törzs a törzsfő utasításai szerint és vezetése alatt mint önálló magasabbrendű rendelkezési egység hamarosan megalakult.

A hadba induló családok, nemzetségek és törzsek parancsnokait a legérdemesebbek sorából maga az illető alakulás választotta.

Létszám és erő tekintetében ezek a hadba kivonult családok, nemzetségek és törzsek nem lehettek egyenlők. Hogy a család-, nemzetség- és törzsfőkön kívül voltak-e még az egyes alakulatoknak egyéb közbeeső elüljárói is, arról nincs tudomásunk. Némely írók, a török-tatár analógiára támaszkodva, úgy vélik, hogy a magyaroknál a sereg szintén a tizedes rendszer szerint tagozódott; legalább ezt látszik bizonyítani a tíznagy, száznagy elnevezés. Egy tisztség megjelölésére az eornog (őrnagy) kifejezést használták; de hogy ez alapjában véve mire vonatkozott, az most már biztosan meg nem állapítható, de valószínű, hogy az eornog a biztosító csapatoknak volt a feje. A fentemlített tizes tagozás olyan formán össze is egyeztethető a vérségen alapuló tagozással, hogy a család annyi tíz, a nemzetség annyi száz, a törzs pedig annyi ezer főből álló alakulást állított ki, ahány annak létszámából kitelt.

[1] Bölcs Leo taktikájának értékével, hitelességével és annak megállapításával, hogy az mennyire tekinthető megbizható kútfőnek a honfoglaláskorabeli magyarok hadiszervezetének és harcmodorának megítélése szempontjából, utóbbi időben nagyon sokan foglalkoztak s főkép Salamon, Vári, Gyomlay és Darkó erre vonatkozó alapos és kimerítő tanulmányai (Salamon Ferenc, A magyar haditörténethez a vezérek korában; Vári Dezső, Bölcs Leo császárnak a hadi taktikáról szóló munkája; Gyomlay Gyula, Bölcs Leo Taktikája, mint magyar történeti kútforrás; Darkó Jenő, Bölcs Leo Taktikájának hitelessége) igyekeztek ezt a sokat vitatott kérdést megvilágítani és lehetőleg teljesen tisztázni. Megállapítást nyert, hogy Bölcs Leo a turkokra (magyarokra) vonatkozó adatait majdnem teljes egészében egy régibb taktikai műből vette át az ő taktikájába. Ennek az eredeti forrásműnek a szerzőségét hol Urbikiosz, hol Maurikiosz (582-602) császárnak tulajdonítják, Darkó ellenben Herakleiosz császár művének mondja, aki azt állítólag 621-ben írta. Ennek a műnek az avarokra és a török-turkokra vonatkozó részét vette át Bölcs Leo, alig számbavehető változtatásokkal, a magyarok szokásainak és harcmódjának jellemzésére. Gyomlay hosszas vizsgálódásainak eredményeképpen végkonkluzió gyanánt a következőkben foglalja össze véleményét: „Mauriciusnak (Maurikiosz) bátran elhihetjük, hogy az avarok és a török-turkok csakugyan olyanok voltak, amilyeneknek ő írta le őket. De vajjon Leónak is elhihetjük-e, hogy az ő korában meg a bolgárok és a magyarok voltak . . . teljességgel ugyanolyan szokásúak, mint 300 esztendővel azelőtt az avarok és a török-turkok? . . . Én a magam részéről határozottan kimondom, hogy . . . elképzelhetek olyan byzanci császárt, s elsősorban a „bölcs” Leót, ki épp úgy, mint hajdan, a VI. századbeli Anonymus, csak műkedvelésből kompilál taktikát s időtöltésből vagy „ad majorem Dei (et sui) gloriam” képes lediktálni egy olyan taktikai művet, melynek hasznavehetőségéről haditapasztalatok híján (?!) saját maga sincs meggyőződve”.

Ezzel az indokolatlanul kemény és nem egészen helytálló nézettel ellentétben Darkó igen alapos tanulmányában meggyőzően mutatja ki, hogy Bölcs Leo, aki személyes tapasztalásból ismerte a magyarokat, teljes joggal vette át Herakleiosz művéből annak az avarokra és török-turkokra vonatkozó részét, majdnem változtatás nélkül a magyarok jellemzésére, mert ezek az adatok meglepően megegyeznek a nyugati és keleti kútfőkben foglalt hasonlótárgyú adatokkal, ami azt bizonyítja, hogy a magyarok a parthusok, hunok és a VII. századi avarok és török-turkok ősrégi szcytha taktikájának, vagy mint Darkó mondja, a turáni-taktikának évszázadokon át leghívebb megőrzői és fentartói voltak és hogy ez volt a taktikájuk nemcsak a Bölcs Leo idejében (886-911), hanem jóval annak utána is. Ezért a magyarok hadügyének alábbi leírásának alapjául én is leginkább Bölcs Leo taktikáját veszem alapul.

Egyébként lásd még erre nézve Konstantinusz Porphyrogenitus, De administrando imperio, Rónai Horváth Jenő, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, 87-91. old. Hazai Samu, A X. századbeli magyar hadügyről (Hadtört. Közlemények, 1888. I. köt.), Meynert, id. m. 43-47. old., Bárczay Oszkár, A hadügy fejlődésének története, II. 425-446. old., Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 96-101. old.

[2] Hogy már kezdetben meg lett volna a 108 nemzetség, azt nem tartom valószínűnek.

[3] Aki e parancsnak eleget nem tett s elmaradásának okát nem adhatta, vagy a csatatéren gyáván viselkedett, ketté hasíttatott, vagy szolgaságra taszíttatott.