| « Menetek, táborozás, biztosítószolgálat. | KEZDŐLAP | Források. » |
A magyarok harcmódja újszerűsége és eredetisége által meglepőleg hatott. A felállítás nem nagy, tömör és zárkózott tömegekben, hanem számtalan kis önálló csoportban történt, melyek látszólag csak igen laza összefüggésben állottak egymással, holott a valóságban ezeket az alcsoportokat a nemzetség és törzsfők ugyan teljesen önállóan, de egységes terv szerint tudatosan és a magasabb vezetés intencióinak értelmében a harccéllal teljes összhangzásban vezették. Ezzel a harcmodorral szemben az ellenfelek zárt, tömör, merev csatasorai tehetetlenekké váltak.
A csatarend két vagy három harcvonalból állott. Ezek közül az első a főtámadást hajtotta végre, a második az elsőnek harcát támogatta rendszerint utóbbinak színlelt visszavonulása közben, a harmadik pedig, mely egyszersmind végső tartalékul is szolgált, igen gyakran teljesen önállóan, meglepően és rajtaütésszerűen vágott közbe, úgy hogy mikor az ellenfél már-már győztesnek vélte magát, akkor törtek előre az elrejtett hátsó vagy oldalvást kikülönített csoportok és merész, mindent letipró közbevágás által a győzelem pálmáját végérvényesen a magyar zászlók számára biztosították.[1] Tartalék kikülönítését a magyarok sohasem mulasztották el, mely győzelem esetén kíméletlen és kérlelhetetlen üldözésével az ellenség teljes felbomlását igyekezett előidézni.[2]
Ezek szerint a különbség a magyar és a többi idegen népek harcalakzata között ennélfogva igen lényeges volt, mert míg az utóbbiaknál még a lovasság is igen mély, öt-tíz soros egyetlen merev tömegből álló, manőverirozásra képtelen alakzatban hajtotta végre támadását, addig a magyarok midegyik harcvonala mindig csak kétsoros fejlődött vonalba alakulva, amely az összes fegyverek egyidejű alkalmazását tette lehetővé, önállóan és külön is megvívhatta a különleges feladatából kifolyólag reá háramló harcot, ami óriási előnyt jelentett.
Ha a döntés az ő hátrányukra ütött ki, visszavonulás közben nyilazásukkal igyekeztek az ellenséget maguktól távoltartani. „Ha az első csatában megverték őket, nem hagynak fel a harccal mint más nép, hanem amíg csak tökéletesen meg nem aláztattak, sokféle módon iparkodnak ellenfelükre csapást mérni”. (Bölcs Leo, Taktika, 48. és 73. p.)
Poggyászukat, amelyhez a zsákmányolt holmik szállítására szolgáló számos társzekér is tartozott, a csatarend mögött, attól jobbra vagy balra, de sohasem a közép mögött, 1-2 mérföldnyi távolságra (1000-2000 lépés) kisebb őrség fedezete alatt helyezték el, a fölösszámú lovak pedig béklyókba kötött lábakkal a poggyász mögé kerültek. Igaz, hogy ilymódon, oldalvást szokásos felállítás által a poggyász jobban ki volt téve az ellenség által való megtámadtatásnak, mint hogyha az közvetlenül a utolsó harcvonal mögé állíttatott volna, de viszont annak megfelelően oldalt való kikülönítése a csapatok hadmozgadozási képességét lényegesen emelte, mert nem volt közelben semmiféle akadály, amely az egyes harcvonalakat harcközben az előre és hátrafelé való szabad mozgásban befolyásolta, avagy akadályozta volna.
Nagy mélységet szerettek fitogtatni, hogy annál számosabbaknak lássák őket. Az egyes csoportok mélysége ennélfogva nem volt egyforma.[3] Ez azért történt, nehogy az ellenség kompakt s így nagy lökőerő fölött rendelkező tömegeiben az az érzés kerekedjék fölül, hogy ők nagy masszájukkal a csak kétsoros s így gyengének látszó magyar harcvonalakat könnyűszerrel keresztültörni és hátrálásra bírni képesek lesznek.
Harcaikat a magyarok mindig támadólag vívták. A támadás az első harcvonal előnyomulásával kezdődött, mely az ellenséget nyílzáporral elárasztván, annak zavarbaejtett csapataira rontott. Ha az ezt követő lovasroham nem kecsegtetett eredménnyel, az első harcvonal emberei ügyesen és gyorsan visszafordultak, az ellenséget hátrálás közben is nyilaikkal elárasztván, amint azt fentebb is említettük. Ekkor lépett közbe a második, esetleg a harmadik harcvonal is.[4]
A harcban a magyarok bátrak, vitézek és kitartók, vállalataikban ügyesek és az ellenség cselfogásaival szemben, kinek gyengéit ügyesen aknázták ki a maguk javára, óvatosak, elővigyázók voltak. Bár különben zabolátlanok, háborúban szigorúan fegyelmezettek, csatában pedig majdnem mindig győzők maradtak.[5]
Ez általános jellemzés után foglalkozzunk csak kissé behatóbban a harcok jellegével, azoknak évszázadokon át szerzett tapasztalatokon alapuló alapfogalmaival és sajátságaival, aminek segítségével a ránk maradt adatok gondos mérlegelése mellett elég hűen és megbízhatóan rajzolhatjuk meg a honfoglaláskori harcok képét is.
Amióta a világ fennáll, a komoly harc célja mindig egy és ugyanaz volt: az ellenfél megsemmisítése. Épígy nem változtak emberemlékezet óta a katonai harcok mibenlétét alkotó elemek sem, mert az ó- és újkori harcok egyaránt a megközelítésből, a döntő összecsapásból és a döntés után következő üldözésből vagy visszavonulásból állottak.
Nézzük ezeket az elemeket egyenként. A megközelítés a tulajdonképpeni harcot megelőző ama tevékenység, amellyel haderőnket az ellenséghez oly közel hozzuk, hogy az azt tönkretevő fegyvereinket működésbe hozhassuk. E fegyverek ható- és hordtávolságához képest az egyes időszakokban a megközelítés mértéke nagyon különböző volt. Amíg a harc csak kézifegyverekkel – kard, lándsa, dárda, buzogány – vívatott, a két ellenséges sereg egymás közvetlen közelségében vonult fel a harchoz. Később már a puska, még később a tüzérség mindenkori lőtávolságán kívül kellett a harchoz való felvonulást, a csatarendbeállást megejteni. A honfoglalás idején a megközelítés mértéke az íjlövésnyi távolság mérékének felelt meg, ami néhány száz lépésre tehető.
Ideérve a sereg még az éj folyamán[6] megalkotván csatarendjét, harckész állapotba helyezkedett, hogy utána nyomban a harcot megvívja.
A harcot manapság az összes fegyvernemek vállvetve hajtják végre. Ezek közül a gyalogságot, lovasságot és tüzérséget főfegyvernemeknek, a műszaki, repülő és egyéb a harcban közvetlenül közreműködő csapatokat pedig segédfegyvernemeknek nevezik. A harc első fázisában, még jó messze az ellenségtől, a tüzérségé és repülőké a főtevékenység. Közelebb érve, már a géppuska és a gyalogsági fegyver is közbeszól és mindannyiuk célja és igyekezete odairányul, hogy az ellenséget, annak soraiban okozott érzékeny veszteségek által, a döntőtámadás sikeres végrehajtására éretté tegyék. Erre következik a gyalogság és lovasság rohama, hogy közvetlen közbelépésével a végső döntést előidézze.
A honfoglalás idején a harcnak ez a második fázisa, a megközelítést követő tulajdonképpeni harc, sokkal egyszerűbben és sokkal rövidebb idő alatt zajlott le. A mai sokféle fegyvernem helyett a honfoglaláskori magyaroknak csak egyetlenegy fegyvernemük volt: a lovasság. Ennek kellett a modern harcban közreműködő fegyvernemek összes feladatait egymagában elvégeznie. Amit jelenleg a tüzérség, a repülők és a gyalogság gépfegyvere és puskája végez, azt a honfoglaló magyarság egyetlen fegyverneme, a lovasság végezte el nyilainak mesteri felhasználása által. Ha ez a nyílharc még nem döntötte el az ütközetet, csatát, akkor ugyancsak erre az egyetlen fegyvernemre hárult a feladat, hogy rohamra kelve, végkép tönkretegye és összekaszabolja az ellenséget.
A tulajdonképpeni harc ezek szerint két fázisból, a nyílharcból és a lovas rohamból állott. Az elsőt, hogy biztos találatú és minél hatásosabb legyen, lehetőleg rövid – legfeljebb 150-200 lépés – távolságról kellett megkezdeni, míg a másodikat, a lovasrohamot, hogy a rohamozó lovascsapat a kellő lökőerőt (németül Schwung-ot) megkapja, legalább 500-600 lépés távolságról kellett megindítani. Eszerint az idősorrendben előbb bekövetkező harctevékenység, a nyilazás, az ellenségnek jóval kisebb távolságra való megközelítését kívánta meg, mint az ezt követő második harctevékenység, a rohamnak végrehajtása. És éppen ez a dilemma, ez az ellentétes követelmény az, amit honfoglaló őseink mesteri módon oldottak meg azáltal, hogy a kürtszóval jelzett csatakezdetkor a felvonult sereg villámgyorsan egy iramban minél közelebb – talán 100-150-200 lépésre – igyekezett az ellenséghez jutni, itt adott jelre hirtelenül megállt, nyilazott, majd, talán szintén adott jelre, megfordult s utána a lovaknak hátrafelé való vágtatása közben folytatta rettenetes hatású nyilazását, hogy aztán 500-600 lépés távolságra érve az ellenségtől, adott jelre megforduljon a sebes vágtában végrehajtandó roham keresztülvitele céljából.[7] A sebes vágtában végrehajtott roham nagy előnyt jelentett a magyarok javára; vele szemben az ellenség nehéz lovassága csak ügetve s így lényegesen kisebb lökőerővel hajtotta végre támadásait. A lovasoknak lovaik hátrafelé való vágtatása közben az ellenségre zúdított nyílzápora volt a magyar harcmódnak az a különlegessége, amit ellenségük lovassága nehézkességénél fogva utánozni nem tudott. Ez a parthusok és hunok szokásán alapuló speciális magyar harcmód, melynél a hátrafelé való futás és nyilazás közben az eleresztett szárral vágtató lovak teljesen magukra voltak hagyatva, illetve csakis a lovasok lábszárainak hatása alatt állottak, oly nagy gyakorlottságot és a lovasok és lovak oly precíz idomítását igényelte és tételezte fel, hogy azzal az egykorú ellenséges nehéz lovasság semmikép sem vehette fel a versenyt. Nekünk tehát az ily tökélyre emelt kiképzés és époly tökéletes hadászati és harcászati ténykedés, főkép pedig a bámulatos könnyedséggel és óraműszerű precizitással mesteri módon végrehajtott különféle evoluciók és manővrirozások szebbnél-szebb képei előtt feltétlenül kalapot kell emelnünk.
Ezt az impressziót nyerjük, ha a 103. oldalon a 222. számú lábjegyzet alatt közölteken kívül Bölcs Leonak következő sorait figyelemmel elolvassuk és azokból a harc lefolyását észszerűen rekonstruáljuk: „A schita népek (tehát a magyarok is) egy és ugyanazon mód szerint helyezkednek csatarendbe, és egy és ugyanazon mód szerint harcolnak, még pedig hátrafelé, ami különös sajátságuk”.
Mialatt az első harcvonal nyílharcát és rohamát ilymódon mesterileg végrehajtotta, a második, illetve harmadik harcvonal lehetőleg lesállásból oldalvást dobta magát rá az ellenségre, azzal szemben hasonló eljárást tanusítván, mint az első harcvonal. Meglehet, hogy néha a második, illetve harmadik harcvonal a nyilazás mellőzésével már csak a rohamot hajtotta végre, főkép akkor, ha az ellenség már az első harcvonalak behatása folytán annyira meg volt törve, hogy már egy utolsó erőfeszítés, újabb friss erők zárkózott rohama is elegendőnek látszott a végső kedvező döntés kierőszakolására.
Ember-ember ellen végrehajtandó kézitusába, ahogyan az modern lovasrohamoknál szokásos, a honfoglaló magyarok nem szívesen elegyedtek.[8] Ezért mondhattuk joggal fegyverzetük felsorolásánál, hogy a kardot talán még egyáltalában nem is használták.
És amily mesterek, ellenállhatatlanok és utolérhetetlenek voltak a honfoglaló magyarok az ütközetek és csaták vívásánál, époly ügyesek és szerencsések voltak a stratégiai elvek alkalmazásánál is.
A honfoglalás leírása nyomán ismételten volt alkalmunk rámutatni, hogy Árpád mily gondos tervszerűséggel haladt etapról-etapra előre, közben hadműveleti alapját mindig jobban kiterjesztvén és biztosítván.
Az általa alkalmazott hadászati felderítés különösen ügyes parancsnokok által vezetett, jó messze előreküldött felderítő osztagok felhasználásával, valóban mintaszerűnek mondható. E tekintetben eleink ellenségeiket messze felülmulták, akik csak kémek útján szerezték be szükségesnek látszó híreiket. De hogy a hírszerzésnek ez a módja gyorsaság és megbízhatóság tekintetében messze mögötte maradt a magyar hírszerzési mód mögött, ezt alig kell hosszasabban bizonyítgatnunk.
Nagy hasznukra vált eleinknek az általuk mindig és minden körülmények között szem előtt tartott titoktartás.
Azzal, hogy eleink úgy hadászatilag, mint harcászatilag kivétel nélkül mindig támadólag léptek fel, oly fölényre tettek szert ellenségeikkel szemben, hogy azok lassanként teljesen kishitűekké váltak. Igaz, hogy ezt a fölényt azzal is biztosította Árpád, hogy az egyes hadműveletekhez mindig elegendő, sőt következetesen inkább több mint kevesebb erőt rendelt ki.
Összes hadműveleteiknek támadó szellemben való végrehajtása már eleve biztosította számukra a kezdeményezés nagy előnyét, ami a gyakorlatban abban nyilvánult meg, hogy összes ellenfeleiknek úgyszólván ők diktáltak, amazok pedig többnyire alázatosan meghunyászkodva, szót fogadtak.
Hadseregük csak tisztán lovasságból állván, ez már magában biztosította a hadműveletek gyors lefolyását. E tekintetben kivált portyázó csapatjaik mutattak fel bámulatraméltó teljesítményeket.
A seregszükségletekről való gondoskodást nagyban megkönnyítette az a körülmény, hogy a magyar sereg csak lovasságból állott, amelynek nem esett nehezére akár naponta is nagyobb helyváltoztatásokat tenni, ha arról volt szó, hogy embereinek és lovainak a kellő élelmicikkeket megszerezze, ami természetesen kivétel nélkül harácsolás útján történt. Fű, széna meg annyi volt, hogy e tekintetben nehézségek aligha merülhettek fel. Ily körülmények között a szükségletek utánszállítása csak vajmi csekély mennyiségre szorítkozhatott, mely körülmény lényegesen megkönnyítette akármily messzemenő hadműveletek gyors elhatározását.
Lényeges és fontos volt továbbá, hogy nyilaikat bizonyára idegen földön is maguk a csapatok készítették s így ezek e tekintetben is teljesen függetlenek voltak. Fejenként 30-40 nyilat számítva, 20.000 főnyi seregnél az 600.000-800.000 nyilat jelent s legalább ugyanannyit kellett tartalék-készlet gyanánt állandóan készenlétben tartani a vezeték-lovakra felmálházva.[9]
Mindaz, amit eddig előadtunk, felette rózsás színben tünteti fel a honfoglaló magyarok összes hadügyi és hadakozási körülményeit és viszonyait. De azért nem szabad azt hinnünk, hogy az egész honfoglalás teljesen surlódásmentesen zajlott le és hogy őseink eljárása, magatartása hibákat egyáltalában nem mutatott volna fel. Erre vonatkozólag szintén bő adatokat találunk Bölcs Leo Taktikájában, akinek nézetét annál is inkább szavahihetőnek fogadhatjuk el, mert hiszen ő mint a honfoglaló magyarok kortársa és a 895-i bolgár háborúban azok szövetségese, sokat mint szemtanú is megfigyelhetett s így az ő révén ránk maradt adatok a legnagyobb fokban hitelt érdemelnek.
A Hadi Taktika 45. pontjában azt mondja Bölcs Leo a magyarokról, hogy „nem szeretettel, hanem rettegéssel tartják őket féken” és hogy „bünöseiket a főnökök szigorú és súlyos büntetéseknek vetik alá”. Hogy a honfoglaló magyar sereg parancsnokai kérlelhetetlen szigorúsággal tartották fenn a rendet és fegyelmet, ahhoz nem férhet kétség, de erre kivált az idegen országokban végrehajtott kalandozások és portyázások alkalmával feltétlenül szükségük volt. Ily nehéz viszonyok között csupán „szeretettel” vajmi kevésre mentek volna a különféle rendű és rangú elüljárók. De már magában véve a csatarendnek a szokásos közép, jobb és bal szárny helyett számtalan kisebb, önálló harccsoportokból való megalakítása e csoportok és parancsnokaik részéről sok önállóságot, ügyességet, de e mellett feltétlen engedelmességet kívánt meg, amely csak szigorú, úgynevezett vasfegyelem által volt elérhető és fentartható.[10]
A 46. pont még súlyosabb ítélettel sujtja eleinket, mondván: „A turk törzsek álnok, határozatukat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek; telhetetlen kincsvágyók; az esküt semmibe sem veszik, a kötött szerződéseket meg nem tartják, ajándékok tekintetében telhetetlenek s azokat elfogadva, máris azon törik az eszüket, hogyan bujhatnának ki a szerződés alól”. Ez mind igaz lehet, de abban a korban a többi népek legtöbbje sem volt jobb náluknál.
A Taktika 65. pontja szerint a magyarok „nagyon búsulnak, ha valamelyikük a rómaiakhoz pártol át. Tudják ugyanis, hogy nemzetük állhatatlan gondolkozású, hogy haszonvágyók, sok törzsből állók, hogy emiatt rokonaikra és az egymás iránt való jóindulatra és tiszteletre nem sokat adnak”.
A 66. pont pedig így szól: „Ha néhányan át kezdenek szökni hozzánk s nálunk szíves fogadtatásban részesülnek, nyomban egész tömeg követi őket. Ezért nagyon megharagusznak, ha valaki tőlük elpártol”. A pártoskodásnak, megférhetetlenségnek sötét átka eszerint már Árpád korában is fel-fel ütötte garázda fejét, de hogy az ellenséghez való átpártolás esetei, pláne tömegesebb formában gyakoribbak lettek volna, azt nem tartom valószínűnek. Ellenben tény és való, hogy már a X.-XII. században sok magyar állott idegen zsoldban.
Végül még néhány szót a várak és erődítések alkalmazásáról és az azokkal kapcsolatos harctevékenységről. A honfoglalás leírásából tudjuk, hogy a költözködő magyarok már Kievnél éltek a várvívás bizonyos nemével. Kár, hogy erre nézve, más adatunk nincsen, mint hogy az ostrom, illetve a körülzárás második hetében hágcsókat kezdtek a vár falaihoz támasztani, amitől az ellenség annyira megijedt, hogy nyomban békét kért. (Lásd a 98. oldalon.) Ungvárt kardcsapás nélkül szállták meg honfoglaló őseink, miután annak parancsnoka a magyarok elől megszökött. (56.oldal.) A következő vár, melyet három napi harc árán kerítettek hatalmukba, Borsova vára volt. Ennek falait nyomban lerombolták. (57. old.). Ugyancsak harmadnap, illetve három napi ostrom után adja meg magát Szatmár (60. old.), Nyitra (66. old.), ellenben Bihar vára 12 napig áll ellen (80. old.), Veszprém pedig csak a második hét közepén adja meg magát (77. old.).
Csak jelentéktelen vagy semminemű ellenállást nem fejtett ki: Zemplén (56.old.), Sóvár (58. old.), Szabolcs (60. old.), Gömör (64. old.), Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc, Bán, Borona, Sárvár (66. old.), Keve vára (75. old.), továbbá Baranya és Vasvár (77. old.). A Magyarország területén kívül eső várak közül említés tétetik Zágráb, Pozsega,Vukovár (71. old.), továbbá Borons (Branicevo), Szófia és Philippopolisz (76. old.) várak bevételéről.
Azonban honfoglaló őseink nemcsak megvívták az útjukba eső várakat, hanem maguk is építettek, ahol szükségesnek látták, kőből, fából, földből várakat, kapukat vagy egyszerű kő- és fatorlaszokat. Fő várépítő mesterük úgylátszik Bors vezér volt; ő építette Bors várát a Boldva mentén (59. old.), továbbá Bors várát és Borsod-Zólyomot a Garam völgyében (65. old.). Hymesudvart Tarczal vitéz építi magának (60. old.). Ugyancsak ő emel nagyobbszabású erődítést és torlaszt, rekeszt kőből és fából a Meszeskapunál (61. old.) s végül még Miskolc, Diósgyőr, Kács és Orsu megerődítéséről tétetik említés (64. old.).
A fentiekből eléggé kitűnik, hogy a honfoglaló őseinknek gyakran kellett várakkal, várvívási, várépítési, erődítési és egyéb e szakmába vágó kérdésekkel is foglalkozniok és dicséretükre legyen mondva, hogy e tekintetben is szinte ösztönszerűleg majdnem mindig helyesen és célszerűen jártak el, ami leginkább abban jut kifejezésre, hogy hadműveletük főcélját szem előtt tartva egyik vár által sem hagyták magukat túlságos hosszú ideig feltartoztatni, illetve lekötni.
[1] Erre nézve Bölcs Leo Taktikájában ezeket olvassuk: „Csatarendjükben a magyarok első harcvonalukat nem osztják fel három részre – középre, jobb- és balszárnyra – mint a rómaiak, hanem több mély csoportot alakítanak alig észrevehető térközökkel, úgyhogy messziről az egész egynek látszik. Az első harcvonalba állított erőkön kívül oldalt és hátul a felesleges erőkből képezett külön csoportjaik is vannak a segélyt igénylők támogatására és az ellenség megkerülésére, ha az a kellő ovatosságot szem elől téveszti”. (54. és 55. p.)
[2] „Ha ellenségeiket megszalasztják, nem elégesznek meg azzal, hogy őket mérsékelten üldözzék, ahogyan azt a rómaiak és más nemzetek szokták tenni, hanem addig nem állapodnak meg, amíg az ellenséget teljesen szét nem verik.” (Bölcs Leo, Taktika, 58. p.) Az üldözést nem zárt csatarendben, hanem szétszórt alakzatban hajtották végre a magyarok (U. o. 39. p.)
[3] „Követi őket az állatok, mének és kancák sokasága, részint élelmezés és tej nyerése céljából, részint, hogy nagyobb számban levőknek tünjenek fel”. (Bölcs Leo, Taktika 51. és 55. p.)
[4] Bölcs Leo id. m. 48., ill. 57. pontja szerint „A magyarok az íjjal és kopjával felváltva harcolni kiválóan tudnak. Ha az ijjat használják, a kopját vállukra vetik, de mihelyt ennek alkalmazására alkalom nyílik, azonnal előszedik. Igen értenek a távolból való csatázáshoz; szeretik az ellenség cselbeejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat és a gyors visszafordulásokat, továbbá a szétszórt csatározást”.
[5] Bölcs Leo szerint „népes és független ez a nemzet és sem a fényűzést, sem a kényelmet nem szereti; a férfiak bátrak, erősek; legfőbb gondjuk a hadviselés és főtörekvésük, hogy az ellenséggel szemben vitézül viselkedjenek”. (44. p.) A fáradalmakat, nélkülözéseket és az idők viszontagságait állhatatosan tűrik és kevés táplálékkal is megelégszenek. (45. p.)
[6] Bölcs Leo, Taktika, 52. p.
[7] Bölcs Leo Taktikája 43. fejezetében a következőket írja: „Mások meg a sereg egy részét, de nem a nagyobbik, hanem a kisebbik részt lesbe állíták. Megtörténvén az összeütközés, az első harcvonalban levők önszántukból futásnak eredének; az ellenség az üldözést rendetlenül cselekedvén meg, mihelyt a leshely mellett elhaladt, a lesben levők előretörtek s az ellenség mögött annak hátába törtek be. Ekkor az önként megfutottak egy már előbb megállapított jelre visszafordulva, amazt (t. i. az ellenséget) közbe fogták”. (Bölcs Leo idevonatkozó szövegrésze így hangzik: "eita kai oi fugontez antistrofoi genomenoi proz to sundhma oper prswrisan, en tw mesw apelabonautouz." Maurikiosz császár (más kézírás szerint Urbikiosz) pedig ezeket mondja: "Eita kai oi fugontez antistrofoi genomenoi proz thn suntaxin emesolabhsan autouz, oper poiousin az epi"an ta SkuJika e Jnh. MHK., 9-10. old.
[8] Ily értelemben nyilatkozik Meynert is (id. m. 44. old.), mondván: „Gewöhnt mit Pfeil und Bogen zu streiten, lieben sie solche Gefechte nicht, in welchen sie handgemein werden müssen, wohl aber jene, wo sie von weitem schaden können”.
Általam fentebb leírt harcmodoruk igazolására szolgálhatnak Meynertnek a fentieket követő következő sorai is: „Sie verstehen sich daher vorzüglich gut auf Beunruhigung des Feindes durch Scharmützel, durch plötzliche Überfälle, durch Abschneiden des Proviants, durch Überflügelung und Hinterhalte. Nach dieser Taktik wissen sie durch eine verstellte Flucht den Feind anzulocken, sich dann plötzlich umzuwenden und in seine getrennten Glieder einzubrechen”.
[9] Salamon Ferenc többször idézett munkájában a következő, erősen túlzott adatokat olvasuk: „Roppant mennyiség kellett egy seregnek a nyílvesszőből. Minden ijász tegzében mintegy 40 nyílvesszőt vitt egyszerre a csatába. Ha a sereg 40.000 emberből állott 1 millió 600 ezer nyíl kellett. Minthogy csaknem oly gyorsan lehetett lőni, mint a legújabbkori puskával (?), néha hamar kifogyott a munició. Azért minden ily seregnek roppant mennyiséget kellett magával vinnie. Egy külföldi hadjáratra legalább tízmillió kész nyílvessző kellett. Ha csak tíz vessző nyomott egy fontot, a teher már tízezer mázsányi volt s közel kétezer hátas ló kellett vitelére”.
[10] Igen helyesen jegyzi meg erre nézve Salamon Ferenc id . m. 809. oldalán „Azonban, ha bizonyos autonómia és egyéni szabadság meg volt, másfelől meg kellett lenni az engedelmességnek. A szétszórt harcmodor inkább megkövetelte azt, mint akármelyik másnemű; csakhogy itt nem a vak és passzív engedelmesség szükséges, hanem amaz önkéntes engedelmesség, melyet testületi szellemnek neveznek. Szétszórt csatározásban lehetetlen, hogy a főbb parancsnok minden egyes alsóbb tisztnek külön adjon új meg új rendeletet, s ismét bajos lenne, hogy ez minden szakaszt közvetlenül maga vezéreljen. Igy egymás kölcsönös támogatásának önként, vezénylet nélkül, a csata gyorsan változó fejlődéséhez s a terület minőségéhez képest sok magaföltalálással kell történnie. Csupán zsoldért harcoló szolgák, vagy kötéllel fogott rabok époly alkalmatlanok lettek volna ezen harcmódra, mint a letelepült feudalizmus nagy urai, kiknél oly mértékű volt az egyéni szabadság érzete, hogy kizárt minden testületi szellemet és felsőbb parancsnoknak való engedelmességet”.
| « Menetek, táborozás, biztosítószolgálat. | KEZDŐLAP | Források. » |