A mondottakból egészen világosan kitűnik, hogy a honfoglaló magyar sereg a szó legteljesebb értelmében néphad volt, amely sem a hűbér-, sem a zsoldos rendszer,[1] hanem az általános védkötelezettség elvei szerint egészítődött ki. Később, az új hazában való megtelepedés és a birtokviszonyok rendezése után a kiegészítésnek másik két rendszerét is igénybe vették, de a főelv egyszersmindenkorra az maradt, hogy minden fegyverfogható magyar a haza védelmében, illetve a fejedelem által elhatározott hadivállalatokban személyesen résztvenni köteles.

Az emberanyagban, lovakban és egyéb hadiszükségletekben beálló hiányok pótlását minden törzs s ezeken belül a nemzetségek önállóan végezték s így a nemzetségek területét tekinthetjük egyúttal hadkiegészítő kerületeknek is, amelyeken belül a már ott talált vagy nemsokára a honfoglalás után emelt várak szolgáltak a védelem gócpontjai gyanánt. Ezek a várak a szorosan hozzájuk tartozó területekkel együtt közjavak gyanánt szerepeltek s azok felett a nemzetségek fejei nem örökbirtoki, hanem csak kormányzói jogot nyertek.[2] E várak őrizetére a magyar, valamint a még vándorlás közben vagy nemsokára a honfoglalás után hozzácsatlakozott kabar, kun és besenyő lakosság fegyverfogható részének kétharmada rendeltetett, míg a fennmaradó egyharmad fölött az illető nemzetség szabadon rendelkezhetett.[3] Hadi szolgálataik fejében a nemzetségek a területükön lévő várak vidékének nagyobb részét bérbirtok gyanánt élvezték. E szerint a hadikötelezettség már a honfoglalás idején kétféle volt. Az egyik, az általános és mindenkire egyformán kiterjedő hadikötelezettség a várak s azok révén az azokhoz tartozó területek, a későbbi vármegyék védelmére kötelezte a nemzetségeket, illetve azok fegyverfogható népének legalább kétharmadrészét, a másik az országon kívüli hadakozásnak alighanem esetről-esetre önként vállalt kötelezettségéből állott, mely célra nemzetségenként azok fegyverfogható részének körülbelül egyharmada állott rendelkezésre. Ezért a külföldi háborúskodásért jutalmul a szerzett zsákmánynak megfelelő része is kijárt az illető nemzetségnek.

Nagyon valószínű, hogy a honfoglaláskor az országban talált benszülöttek egy része, vagyis azok legelőkelőbbjei, feltéve, hogy a hozzájuk tartozó s tőlük függő lakosokkal együtt önként meghódoltak, szintén felvétetett a fentiek szerint megalakult nemzeti őrseregbe, míg a többieket részint a várak körül teljesítendő alacsonyabb munkálatok végzésére használták fel, részint pedig rabszolgák gyanánt engedték át őket a terjedelmes örökbirtokot nyert nemzetségek fejeinek és egyéb előkelőknek.[4]

[1] A hűbérrendszernél egyes hatalmasabb egyének, főurak, az államfőtől hűbérbe kapott földbirtok ellenében bizonyos számú harcosok kiállítására és egyéb katonai szükségletek szállítására kötelezik magukat. Ettől a zsoldos rendszer lényegileg csak abban különbözik, hogy a katonákul felfogadott egyének, többnyire idegenek, szolgálatukat pénzért teljesítik.

[2] Világosan kitünik ez Anonymus következő szavaiből (XXXVII. fej.): „Et dux Árpád Hubam fecit comitem Nitriensem, et aliorum castrorum, et debit ei terram propriam iuxta fluvium Zitva usque ad sylvam Tursoc.”

[3] Anonymus XV. fej.: „Uluptulma, filius Ketel, castrum (t. i. Komárom várát) construxit, ad servitium cuius castri tam de populo secum adducto, quam a Duce acquisito duas partes condonavit.” És tovább az LVII. fejezetben: „Billa vero et frater eius Bocsu (akik mint idegen besenyők Bolár földjéről jövének és Pest vár környékén telepedtek le) inito consilio, de populo secum adducto duas partes ad servitium praedicti castri concesserunt, tertiam vero partem suis posteris dimiserunt.”

[4] Horváth Mihály, A magyar honvédelem történeti vázlata. (A Magyar Tudós Társaság évkönyvei, 6. köt. 1841.)