1.számú melléklet.

A magyarok ügye a fővárosok elvesztése és Mészárosnak kassai csatavesztése folytán egyszerre oly reménytelenné vált, hogy a nemzet legjobbjait is a haza sorsa és jövendője miatt általános csüggedés és a kétségbeesés lidércnyomása fogta el; az egyedüli napsugár, mely magának egy szebb jövendő derengő hajnala gyanánt a vészterhes felhőkön át útat törhetett, Erdély felől kandikált elő, ahol Bem a rendelkezésére bocsátott csekély eszközök dacára bámulatos gyorsasággal nem remélt sikereket vívott ki.

Hogy a nagy veszélyt, mely az ország kormányának feje s azzal együtt az egész nemzet sorsa fölött Damokles-kardként csüngött, átláthassuk, csupán arra a könnyen bekövetkezett eshetőségre kell gondolnunk, hogy Schlick kassai győzelmét kellően felhasználva, Tokajnál – Windischgrätz pedig ugyanezen időben a fősereggel Szolnoknál átkel a Tiszán s így az előttük álló, ellenállásra már majdnem képtelen magyar hadakat végkép széjjelverve, a magyarságnak ezek után még fennmaradó egyedüli menedékhelyét, Debrecen és Nagyvárad vidékét, megszállják; ez esetben alig férhet hozzá kétség, hogy a magyar szabadságharcnak a nemzeti fölkelés teljes elnyomásával már az év elején vége szakadt volna. Hogy ez nem így történt, az első sorban ama körülménynek köszönhető, hogy Windischgrätz eddigi sikereit túlbecsülve, a fővárosok megszállásával feladatát már is a kedvező befejezéshez igen közelállónak hitte, minek folytán a biztos siker reményében a hadműveletek erélyes folytatását is feleslegesnek tartotta. Ezáltal az ország kormánya időt és alkalmat nyert az újabb szervezkedésre. Ezt elősegítendő, a Debrecenben újból összeült képviselőház január 13-án tartott első ülésén határozatilag kimondotta, hogy „a nemzet országos lételét, függetlenségét, alkotmányát és nemzetiségét utolsó emberig, utolsó csepp vérig tovább is védelmezni fogja.” Ehhez képest az ellenségtől meg nem szállott megyékben azonnal újból megindult a toborzás és ujonckiállítás nagy munkája; Nagyváradon fegyver és lőszergyár, Nagybányán, Török-Szentmiklósón, Tiszafüreden, Ujvárosban élelmi-, golyó- és lőporgyárak s raktárak állíttattak fel. Nagyváradon, Debrecenben, Karcagon, Szoboszlón s több más helyen pedig tábori kórházak létesültek; egyidejüleg a honvédelmi bizottmány, kivált a Perczel-féle és a Mészáros által Klapkának átadott hadtest újjászervezése érdekében lázas tevékenységet s dícséretes munkásságot fejtett ki.

E munkálatokkal egyidejüleg a központi hadigazgatás is újjá szerveztetett. Vetter, a vezérkar központi főnöke, munkatársul s a tábori osztály élére báró Stein Miksa mérnökkari ezredest vette maga mellé.

Hogy az ellenségnek sikerrel ellenállni s alkalomadtán a passziv védelemből a támadó műveletek színterére lépni lehessen, az addig nagyobbára véletlenül a pillanatnyi szükségnek megfelelőleg önállóan alakult seregtestek egyesítésére is gondolni kellett, e végből mindenekelőtt a bács-bánsági sereg fölrendelése, amit Kossuth már október óta többször megtenni szándékozott, de az illető seregrész parancsnokok ellenvéleménye folytán következetesen abbamaradt, – határoztatott el. Ezekután az összes magyar haderő 8 hadtestre osztatott, és pedig:

I. hadtest, a felső Tiszánál, parancsnoka Mészáros, később Klapka.

II. hadtest, a közép Tiszánál, parancsnoka Perczel, később Répásy.

III. hadtest, a felrendelt bács-bánsági sereg, Damjanics és Vécsey alatt.

IV. hadtest, a szerbek ellen Szegednél és Szabadkánál hátrahagyott csapatok gróf Hadik alatt.

V. hadtest, az Aradot ostromló csapatok Gál Miklós alatt.

VI. hadtest, Bem serege Erdélyben.

VII. hadtest,Görgey feldunai serege.

VIII. hadtest, a komáromi várőrség.

Az ezen felül rendelkezésre álló csapatok közül a Beniczky és Querlonde alatt a felső Vág völgyében működő had a Görgeyhez leendő csatlakozásra kapott parancsot, mig a Duna jobb partján működő Nemegyei-féle fölkelőknek Eszék vára őrségéhez, mely gyakran a IX. hadtest elnevezése alatt említtetik, kellett csatlakozniok. Érdekes és felemlítendő továbbá, hogy a fentebb felsorolt hadtestek erejét és beosztását jóformán még a honvédelmi bizottmány sem ismerte.

A megállapított terv szerint az I., II. és III. hadtestnek, valamint a felvidéki útjából visszatérendő VII. hadtestnek fősereggé alakulva, egy alkalmas fővezér vezetése alatt támadólag kell vala majd a császári fősereg ellen fellépnie. Ámde a kiválóan fontos fővezéri állás betöltésének kérdése az intéző köröknek nem csekély fejtörést okozott; Görgey iránt alább közlendő váci proklamációja óta megingott a bizalom; Vetter még január elején kijelentette, hogy a főparancsnokságot elvállalni nem hajlandó; Perczel hírneve a moóri csatavesztés óta jóval alább csappant; a többi vezénylő tábornokok pedig kevésbbé hadviseltek és sokkal fiatalabbak voltak, semhogy az egész sereg s vele együtt az ország sorsa rájuk bizható lett volna. Ily körülmények között külföldön kellett fővezér után nézni s mi sem természetesebb, mint hogy a lengyel szabadságharcban hiressé vált Dembinski Henrik tábornok hajlandósága a főparancsnokság átvételére tárt karokkal fogadtatott, bár a közvélemény nem igen akart megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ügyeinek élén idegen férfiut lásson. Úgy Dembinksy kinevezése főparancsnokká, valamint az összes haderőnek fentközölt tagozása és a hadműködési terv egyelőre a honvédelmi bizottmány, a hadügyminisztérium és az újonnan kinevezett fővezér titka maradt s nyilvánosságra hozatala csakis a fősereget alkotni hivatott hadtestek egyesülése után szándékoltatott. Ennek megtörténtéig lássuk az egyes seregrészek műveleteit külön-külön s mindenekelőtt a Görgey által vezetett feldunai hadtest viselt dolgait.

A január 2-án Pesten tartott haditanács határozata értelmében Görgey, miután hadtestéből Perczelnek néhány csapatot átengedett, a fenmaradó résszel január 4. és 5.-ike közötti éjjel a fővárost elhagyván, Vác felé vette útját, ahol a hadtesthez leendő csatlakozás céljából már mintegy 4000 főnyi ujonc várakozott.

Vácra érve, Görgeynek legelső dolga volt tisztikarát tanácskozásra összehívni, mely alkalommal következő írásbeli nyilatkozatát, valamint az e nyilatkozatára a tisztikar által adandó s szintén általa megfogalmazott és nyilvános közlésre szánt alábbi választ olvasta fel:

„Azon előnyök, melyeket az ellenség túlnyomó ereje a felső dunai hadtest fölött kivívott, nevezetesen pedig a legújabb események természetszerű lehangoló befolyásuknál fogva, úgy látszik, sokakban közülünk még azon nemes öntudatot is megingatták, mely a küzdelmek ezen legigazságosabbikában mindnyájunkat egyesített. Ezen megrendült öntudatot újra megszilárdítani és ez által a némileg megfogyatkozott bátorságot újra föleleveníteni a vezetőnek legelső kötelessége.

„E kötelezettséget én az által teljesítem, hogy a feldunai hadtestnek az ellenség egyik mellék oszlopa ellen intézendő diversio által kedvezőbb fordulatokra nyújtok alkalmat; leginkább pedig az által remélem a hadtest öntudatát emelni, ha arról, ami eddig történt, valamint arról is, aminek ezután történnie kell, ítéletemet és meggyőződésemet nyiltan és lelkiismeretesen kimondom. Én a reám bizott állást elfogadtam, mert Magyarország ügyét igazságosnak tartom. És én ezen állást amig reám bizva leend, még akkor is megtartom, ha közülünk még a legjobbak is ingadoznának s megvonnák karjaikat az igaz ügytől.

„Ezen önérzet adja nekem az erőt, hogy az 1848. évi november 1-je óta történtek megitélésénél saját hibáimat is őszintén bevalljam, remélve, hogy ezáltal a hadtestnek teljes biztosítékot nyujtok az iránt, hogy jövőben célszerübbek lesznek intézkedéseim. Hibáztam, midőn megszüntem a honvédelmi bizottmányt megdönthetlen okokkal arra bírni, hogy a határvédelem és a határzár szerencsétlen elvét feladja; mert minden további baleset, melyeknek a hadtest önhibáján kivül ki volt téve, egyedül csak onnan eredt, hogy az előőrsi szolgálatnak kimerítő fáradalmai folytán a hadsereg szervezése, valamint annak szaporítása és megszilárdulása csak jámbor óhajtás maradt. Hibáztam, amidőn a bicskei főhadiszálláson a honvédelmi bizottmány azon szigorú parancsának, hogy a hadtestet a Buda előtti védővonalba visszahúzzam, engedelmeskedtem, amennyiben ezen kevésbbé indokolt visszavonulás által a hadtest azon kétes világításba jutott, mintha igaz ügyünk sorsa fölött döntő komoly összeütközés elől kitérne. Azonban én e parancsot azon hatóságtól kaptam, melyet az ország által megválasztott és V. Ferdinánd királyunk által megerősített magyar felelős hadügyminiszter, Mészáros tábornok is legfelsőbb kormányhatalomnak elismert és jelenleg is annak elismeri, miután annak megbízásából a tiszai hadtestnek vezérletét az ellenségesen velünk szemben álló gróf Schlick tábornok ellen maga is elvállalta és azt annak oltalma alatt még tovább is vezeti. És én ezt mindaddig azon nyugodt öntudattal tehettem, hogy semmi törvénytelenséget nem követek el és hogy a vezetésemre bízott magyar királyi hadtestet sem csábítom hasonló cselekedetre, míg a honvédelmi bizottmány maga magát meg nem hazudtolta.

„Miután azonban 1849. január 1-én, amidőn a feldunai hadtest a megparancsolt visszavonulás dacára a budai első védővonalba, még mindig Hamzsabég, Tárnok, Sóskút, Bia stb. körül harcrakészen állott, – a honvédelmi bizottmány ahelyett, hogy hősies kitartás által a veszély közelében, a loyalitásba helyezett bizalmunkat igazolta volna, a fővárost megfoghatlan okból váratlanul elhagyá s részben ezáltal, még inkább pedig a tudtunk és beleegyezésünk nélkül az ellenséges hadak fővezéréhez menesztett követség elküldése által bennünket bizonytalan és aggasztó, sőt mi több, kétszínű helyzetbe hozott: ekkor sokakban közülönk azon gyanúnak kellett támadnia, mintha azon magasságból, mely bennünket, mint Magyarország alkotmányos szabadságának védőit megillet, azon mélységbe aláztattunk le, ahol rendesen az önző magánérdekek előmozdításának készsége eszközeit szokás fölkeresni. Anélkül, hogy a honvédelmi bizottmány loyalitását – bármennyire megingatta is bennünk rögtönös eltűnése által a fővárosból beléje helyezett bizalmat – kétségbe vonnám: mindamellett kötelességemnek tartom, a hadtestet, hogy azt a sorsok legnyomorultabbikától, a teljes feloszlástól megóvjam, felszólítani, hogy a következő nyilatkozatot, melynek célja magunkat a becsületteljes állásunkat rágalmazó ráfogásoktól megőrízni, – komoly megfontolás után vagy magáévá tegye, vagy esetleg attól eltérő nézetének nyiltan kifejezést adjon.

Görgey s. k. tábornok.”

A tisztikar által adandó válasz következőleg hangzott:

„A magyar királyi feldunai hadtest, melynek maga és értelmisége egykor az egyesült ausztriai hadsereg állományához tartozott, mielőtt t. i. a magyar királyi hadügyminisztérium szentesítése folytán a magyar ezredek egyesegyedül ennek rendeltettek alá –, engedelmeskedve Magyarország alkotmányos királya akaratának, Magyarország alkotmányára esküdött meg: ezen hadtest legelőször is a főherceg-nádor parancsnoksága alatt a Jellacsics alatti cs. kir. csapatokkal állíttatott ellenségesen szembe s azóta a legszomorúbb politikai zavarok dacára esküjéhez híven mindenkor csakis a magyar királyi hadügyminiszer, vagy az ezáltal törvényszerűnek elismert honvédelmi bizottmány parancsainak engedelmeskedett. Ezen elvitázhatlan tényre támaszkodva, a feldunai hadtest a leghatározottabban tiltakozik minden olynemű ráfogások ellen, mintha valaha bármely magyarhoni pártnak magánérdekeit szolgálta volna és így minden ilynemű híreket alávaló rágalmaknak nyilvánít. De éppen a megingathatatlan hűségnek ezen cáfolhatatlan ténye, mellyel a feldunai hadtest a magyar alkotmány fenntartása érdekében a honvédelmi bizottmány minden rendeleteinek, a kimondhatlan nélkülözések és csalódások dacára, magát készségesen alárendelé, feljogosítá a hadtestet azon méltányos várakozásra, hogy a honvédelmi bizottmány legalább egyet lelkiismeretesen kerülni fog: azt t. i., hogy a hadtestet bárminemű kétszinű helyzetbe hozza.

„Miután a feldunai hadtest a honvédelmi bizottmány rendeletére a határt másfél hónapig önfeláldozással a legterhesebb előörsi szolgálat által megvédelmezte; miután a mosonyi ütközetben a sokkal nagyobb számú ellenséget győztesen visszanyomta; miután a szerencsétlen győri hadállásban mindaddig vitézül helyt állt, mígnem a jobbszárnyon az ellenség által körülkeríttetett s a fővárosok biztosítására szükséges visszavonulását már csak a túlszárnyaló ellenséggel vívott ütközet által hajthatta végre; miután anélkül, hogy a dunántúli nép rokonszenvét, melyről annyit álmodtak, föltalálta, vagy a honvédelmi bizottmány csak a legcsekélyebbet is megtette volna, hogy az ellenséges nagyobb erő előnyomulása a tatai, bánhidai, neszmélyi, csákvári, zámolyi, ondódi, vagy sárkányi utakon meggátoltassék s hadtestünk részint a nevezett helyek előtt, részint azok mögött harckészen tartotta magát, mígnem az ellenség jobbszárnyának Moóron át történt győzedelmes előnyomulása részünkről a Martonvásáron át tervezett támadást vonta maga után, melyből azonban a honvédelmi bizottmány határozott parancsára csakhamar a Buda előtti védő állásba kellett átmennünk: akkor a sokat sanyargatott hadtestnek csak egy vigasztaló kilátása maradt: Magyarország fővárosaiban és azok előtt döntő harcot vívni.

„A honvédelmi bizottmány azelőtti rendeleteinek határozott hangja, valamint a néphez intézett proklamációi azon várakozásra jogosítottak, hogy a régen óhajtott és most végre bekövetkezett döntő pillanatban, mindenkit föllelkesítő erélyességet fog kifejteni. S íme mindazok helyett, miknek meg kellett és meg lehetett volna történniök, 1849. január 1-én a promontori főhadiszállásra érkezik:

1. A tudósítás, hogy a honvédelmi bizottmány a fővárost elhagyta;

2. annak azon rendelete, miszerint az úgynevezett első vonalban Buda előtt, a tétényi és biai halmokon döntő csata vívassék, de anélkül, hogy a hadtest feláldoztassék vagy pedig a főváros ágyúztatásnak legyen kitéve; azaz: hogy a hadtest csatavesztés esetén az egyetlen biztos átkelő és az üldöző ellenség dacára a Duna balpartjára vezetve megmentessék;

3. azon utasítás, hogy egy küldöttség az ellenséges sereg fővezéréhez bocsáttassék.

„Ezen három tény közül mindegyik egymagában elegendő lett volna, hogy a hadtest bizodalmát a honvédelmi bizottmány férfiai irányában megingassa; de összességükben még azon aggályt is kelle ébreszteniök, mintha a hadtest eddigelé – a legszelídebb kifejezéssel élve – használható, de veszélyes eszköz lett volna gyakorlatlan kezekben.

„Hogy tehát a politikai izgatások közepette, melyeknek szegény hazánk a legközelebbi jövőben kitéve lehet, állását szorosan a törvényes téren rendületlenül megtarthassa, a feldunai hadtest ezennel a következő nyilatkozatot bocsájtja közre:

1. A feldunai hadtest hű marad esküjéhez, miszerint Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmányáért minden külellenség ellen síkra száll.

2. Ugyanazon elszántsággal fog azonban a feldunai hadtest mindazok ellen fellépni, akik az ország belsejében éretlen republikánus kísérletek által az alkotmányos királyságot megdönteni igyekeznek.

3. Az alkotmányos monarchia fogalmából, melynek a feldunai hadtest utolsó emberig híve marad, önként következik, hogy egyes-egyedül azon parancsokat szándékozik és szabad követnie, melyek hozzá a felelős magyar hadügyminisztertől, vagy ennek önmaga által kinevezett helyettesétől (jelenleg Vetter tábornok) törvényes úton érkeznek.

4. Miután a feldunai hadtest, szem előtt tartva Magyarország alkotmányára letett esküjét és önnön becsületét, teljes tudatában van annak, hogy mit akar és mit kell tennie: ezennel végül kiejelenti, hogy az ellenségel folytatott, bármely egyezkedésnek eredményét csak abban az esetben ismerendi el, ha az egyrészt Magyarországnak azon alkotmányformáját, melyre a hadtest megesküdött, másrészt magának a hadtestnek katonai becsületét is biztosítja.

Kelt Vácon, 1849. január 5-én.

Görgey s. k. tábornok.

Teljtartalmúlag közöltük e nyilatkozatokat, miután azok Görgey jellemének és jövendő magatartásának megítéléséhez fontos támpontokat nyujtanak. Megjegyzéseket e nyilatkozatok egyikéhez sem fűzünk, az olvasóra bízván, hogy az azokban foglalt, sok tekintetben ellentétes elvek, a kevert érzések ezen mixtum composituma fölött elmélkedve, ítéletet mondjon.

További hadműveleteihez Görgey hadtestét 4 két-két dandárból álló hadosztályra és 1 külön hadoszlopra osztotta; a hadtest vezérkari főnöke gyanánt Pusztelnik alezredes szerepelt.

Jobbszárnyhadosztály: Aulich Lajos ezredes alatt; állott 3 zászlóaljból, 8 lovas századból és 16 ágyúból, a Gáspár András alezredes és Klementisz Gábor őrnagy (azelőtt Görgey Kornél) dandárokra tagozva.

Középhadosztály: Kmety György alezredes alatt; ereje: 3 zászlóalj, 4 lovas század és 16 ágyú; az egyik dandár Szabó alezredes alatt, a másik egyelőre betöltetlen.

Balszárnyhadosztály: Piller János ezredes alatt, 3 zászlóalj, 7 lovas század és 16 ágyúból állott, s Kossuth Sándor őrnagy és Pöltenberg Ernő alezredes dandáraira tagozódott.

Tartalék hadosztály: Guyon Richard ezredes alatt 4 zászlóalj, 3 lovas század és 16 ágyúból állott; az egyik dandárt Petheo Vilmos őrnagy vezette, a másik egyelőre betöltetlen maradt.

Külön hadoszlop: Simonyi alezredes alatt; 2 zászlóaljból, 1 lovas századból és 8 ágyúból állott.

Az egész hadtest állománya 15 zászlóalj, 23 huszár század és 72 ágyú; létszáma 16.000 fegyveres.

A január 2-ikán tartott haditanács határozata értelmében Görgeynek legközelebbi hadműveleti tárgyát Simunics altábornagy hadteste, illetőleg a lipótvári erőd képezte.

Előnyomulását Görgey az Aulich és Piller hadosztályokkal már január 6-án kezdte meg, 7-én a többi csapatok is elhagyták Vácot. A hadtest zöme Léva–Nyitrán át, a balszárnyhadosztály pedig eleinte a Duna mentén, majd az Ipolytól kezdve észak-nyugati irányban folytatta útját Lipótvár felé. A csapatok kímélése szempontjából eleinte kisebb menetek hajtattak végre. Január 9-én Ipolyságra érve, tudta meg Görgey, hogy az üldöző ellenség előcsapatai aznap Rétságig jutottak előre. Január 10-én a feldunai hadtest minden ellenséges háborítás nélkül a következő helyzetbe jutott: az elővédet képező Aulich-hadosztály Verebélyre, a Kmety-hadosztály a főhadiszállással és az azt kísérő Simonyi-hadoszloppal Lévára, Guyon utóvéd hadosztálya Szántóra és Ipolyságra s végül a kikülönített balszárny hadosztály Piller alat a Nyitra folyóig Surányra, mely utóbbi másnap Komjáti és Ürményig nyomult előre.

Windischgrätz Görgey üldözésére 10 zászlóaljjal, ugyanannyi lovas századdal és 48 löveggel gróf Wrbna altábornagyot rendelte ki, aki január 7-én reggeli 8 órakor előnyomulását megkezdve, aznap mindössze Fóth- és Dunakesziig jutott előre. Innen január 8-án éjjeli 1 órakor előbb Lichtenstein altábornagy alatt csak 6 lovas század, 1 üteg és a 2 vadász-zászlóalj folytatta menetét, melyet 5 órakor a csapatok fennmaradó része is követett.

Wrbnával egyidejüleg 9 szakasz lovas és 1 röppentyű üteg Szt. Endrére küldetett a Duna jobbpartjára, hogy Görgeynek esetleges átkelését erre a partra meghiusítsa.

Vácra érve, Wrbna hosszabb jelentést foglmazott Windischgrätzhez, melyben kijelenti, hogy a csapatok lábbelijének rossz állapotára, valamint rra való tekintettel, hogy az ellenségnek máris jókora tért sikerült nyernie, másnap Vác kellő megszállása mellett, hadtestének fennmaradó részével egy menetben Pestre visszatérni szándékozik. Erre Windischgrätz még aznap este 10 órakor azzal felelt, hogy Wrbnát Pestre hívatta vissza, Görgeynek folytatólagos üldözését pedig Csorics altábornagynak hagyta meg. Ez a Colloredo-dandárt Vácott visszahagyva, a Wyss és Jablonowsky-dandárokat, miután előbbit 1 hatfontos üteggel, utóbbit pedig a 12. vadász-zászlóaljjal és 1 1/2 hatfontos üteggel megerősítette, január 10-én Rétságra tolta előre. Miután Wyss tábornok csakhamar meggyőződött, miszerint Balassa-Gyarmat felé Görgey hadtestének csak igen csekély része vette irányát, ő maga is Ipolyság felé tért le s még aznap estefelé Nagy-Oroszira és Berenkére ért, ahol Görgey hadtestét némelyek 16.000, mások 30.000 főnyi erejűnek mondották. E hírre a még Vácon időző Csorics altábornagy, január 12-ike folyamán még 2 zászlóaljat és 2 tizenkétfontos üteget indított el Vácról, – ahol eszerint csak 1 zászlóalj, 2 lovas század és a lőszer tartalék maradt vissza – Rétság felé, minek folytán az üldöző hadtest létszáma 9 zászlóaljra, 8 lovas századra és 36 lövegre emelkedett.

A Wyss és Jablonowsky-dandárok január 11-én előnyomulásukat folytatva, d. e. 11 óra tájban Ipolyságnál a Görgey hátvédét képező Guyon hadosztályra bukkantak, mely rövid harc után Tompa felé húzódott vissza. A kis csetepaté alatt Guyon 20 nagyobbára foglyul esett embert és ugyanannyi lovast, az osztrákok pedig 2 embert és 3 lovast vesztettek.

Ugyane napon Görgey elővédje is ellenségre bukkant Verebélynél; Simunics altáborngy előcsapatai voltak ezek gróf Neipperg őrnagy alatt, melyek rövid harc után Nyitra irányában húzódtak vissza. Említett altábornagy, mint tudjuk, Lipótvár körülzárásával volt elfoglalva, Görgey előnyomulásának hírére azonban azzal végleg felhagyva, csapatait január 13-ika folyamán Szerednél összpontosította, ahova egyrészt a Pozsonyban parancsnokoló Kempen altábornagytól 2 zászlóalj és 1 ütegnyi segélycsapat elindítását kérte, a Komárom szemmeltartására a Csallóközbe kirendelve volt s Nyárasdnál álló Neustädter tábornokot pedig szintén felszólította, hogy dandárjával mielőbb Szereden hozzája csatlakozzék. Utóbbi a felszólításnak engedve, január 13-án éppen Szerdahely felé elvonulni szándékozott, amidőn Querlonde Komáromból egy nagyobb csapat élén kirohanva, az osztrák hadoszlopra veti magát s abból néhány embert megöl, illetve megsebesít, mintegy 20-at pedig foglyul ejt; Neustädter erre sietve Szerdahelyre, onnan pedig 14-én Loipersdorfra húzódott vissza.

Wyss tábornok a 11-iki összeütközés után, csapatainak hiányos felszerelésére és fáradtságára hívatkozva, egyelőre nem követte Guyont, aki január 12-én a lévai úton, Szántónál foglalt állást, mely alkalommal tévedésből egy ellenségnek vélt, de tulajdonkép hozzája csatlakozni akaró magyar ujoncszállítmányra lövetett; ellenben az osztrákok e napon még csak nem is mutatkoztak; Wyss csak 13-án nyomult előbbre Szántóig, melyet Guyon akkor már elhagyott volt, Jablonowsky pedig Ipolyságon maradt, ahova január 13-ika folyamán Csorics altábornagy is beérkezett a Colloredo dandárral, hogy ott másnap pihenőt tartson.

Windischgrätz alparancsnokainak eddigi eljárásával, kivált a hadműveletek lassúságával, sehogy sem volt megelégedve, miért is úgy Csorics, mint Simunics altábornagynak bátrabb és térnyerőbb fellépést javasolt, hogy ezáltal Görgey lehetőleg két tűz közé szoríttassék, Neustätternek pedig meghagyta, hogy Komárom szemmeltartására újból régi hadállásába siessen vissza.

Ezalatt Görgeynek az egy és ugyanazon napon bekövetkezett elő- és utóvédharc nem csekély aggodalmat okozott; súlyosbította még a helyzetet, hogy a verebélyi és ipolysági megtámadtatásokról szóló jelentéssel egyidejűleg a felső Vág völgyéből is kedvezőtlen hírek érkeztek; itt ugyanis Götz tábornok, miután január elején Budetinnél a Beniczky és Querlonde alatt álló s a bányvárosok felé visszavonuló magyar csapatokat határozottan visszaverte, január 8-án Rajecet, 9-én pedig előhadával Privigyét, seregteste zömével pedig Mosócot szállotta meg, s egyidejűleg N.-Tapolcsányon át Simunics-csal is érintkezésbe lépett.

Görgey eszerint egyszerre 3 oldalról is körülfogottnak képzelte magát, bár az eddigi műveletek után ítélve, ellenfelének egyike sem látszott túlságosan veszélyesnek; mindazonáltal hadtestét egy esetleg kedvezőtlenül végződő döntő csata esélyeinek kitenni nem akarván, bár központias állását tekintve, bármely vele szemben álló s nálánál gyengébb osztrák hadoszlop ellen igen könnyen és sikerrel határozhatta volna el magát támadólagos visszavágásra – jobbnak látta eredeti szándékával, a Lipótvár, illetve Simunics elleni hadműveletek eszméjével felhagyva, hadtestét a bányavárosokba visszavonni, remélve, miszerint ott csapatait kellőleg kipihentetheti és azt a kívánt seregszükségletekkel is újból elláthatja; e lépésre annál könnyebben határozhatta el magát, miután a január 2-iki haditanács határozata által reárótt feladatát s így eltérő műveleteinek tulajdonképei célját, hogy t. i. Windischgrätz figyelmét a Tisza vidékéről, ahol egy új magyar hadsereg alakítása volt folyamatban, elvonja, illetőleg, hogy az osztrák főparancsnokot ereje megosztására bírja, – máris elérte.

Görgey elhatározását csakhamar tett is követte; még 12-ike folyamán kiadta a szükséges intézkedéseket, melyek szerint másnap a Komjáthiban és Ürményben álló Piller-, nemkülönben a Verebélyt megszállva tartó Aulich-hadosztálynak Szt.-Benedek–Zsarnócán át Körmöcbányára kellett vonulnia, a többi hadosztályok ellenben a főhadiszállással együtt még ugyanaznap éjjeli 10 órakor indultak Bakabányán át Selmes felé útnak; a hátvédet most is Guyon hadosztálya képezte, micélból az Bakabányán és Báthon menetét beszüntette. Ez éjjeli menet végrehajtása közben kapta Görgey a megdöbbentő hírt, hogy az általa teljesen figyelmen kívül hagyott, Tompáról Némethin át Selmecbányára vezető úton egy erős ellenséges oszlop máris Némethit érte el; ami annyit jelentett, hogy az a magyarokkal egyidejűleg, esetleg már azok előtt elérheti Selmecbányát. Ennek elejét veendő, Görgey Pongrácz László őrnagyot egy több száz ökéntesből és 2 lövegből álló különítménnyel azonnal azzal az utasítással rendelte ki a Némethiből Selmecbányára vezető műútszoros megszállására, hogy ott esetleg a legutolsó ember feláldozásának árán is az ellenség előnyomulását megakadályozza. E különítménynek 13-án egészen Némethiig sikerült eljutnia, s csak itt jelent meg előtt egy kisebb ellenséges lovas járőr, majd később gyalog csapatok is, anélkül azonban hogy Pongrácz ellen komolyabb támadást megkíséreltek volna; így aztán Görgey egy kis félelem árán bántatlanul eljutott a bányavárosok kerületébe, ahol január 15-én következőleg helyezkedett el: Aulich hadosztálya Körmöcbányán, Piller hadosztálya hadosztálya Szent-Kereszten és Zsarnócon. Kmety hadosztálya Zólyomban, Simonyi hadoszlopa a főhadiszállással Selmecbányán s végül Guyon hadosztálya Szélaknán. Aulich egyúttal parancsot kapott, miszerint a felső Vág völgyéből a bányavárosok felé vezető útak elzárására kiváló gondot fordítson, amit nevezett ezredes igen helyesen olyformán vélt legjobban elérhetőnek, ha a Mosócon jelentett ellenség ellen támadólag nyomul elő; az összeütközés közte és Götz tábornok csapatai között január 17-én Mosóctól délre, Turceknél következett be s eredménye lőn, hogy Götz Mosócra visszaveretve, jó ideig nem mert többé támadólag előnyomulni; e körülménynek köszönhette aztán Görgey, hogy a nemsokára Besztercebányán át foganatosított további visszavonulását zavartalanul hajthatta végre.

Selmecbányán Görgey január 14-én Debrecenből két fontos levelet kapott, az egyiket Kossuth-tól pénzzel terhelve, melyben ez az istenre kéri a feldunai hadtest parancsnokát, hagyná el azt a veszélyes útat, melyre váci proklamációja által lépett. A másik levelet Mészáros írta, melyben oda utasítja Görgeyt, hogy a bányavárosokból azonnal Kassa felé forduljon, Schlicket, aki miután seregünket Kassánál másodszor is megverte s jelenleg Tokaj felé a Klapka parancsnoksága alá lépett felső-tiszai hadtest ellen támadólag készül fellépni, hátba veendő.

Ámde Görgey e parancs dacára oly szándékkal helyezkedett el a bányavárosokban, hogy ott csapatait hosszabb ideig, esetleg az egész tél tartamára pihentesse; hogy a dolog mégsem úgy történt, az nem Görgey akaratán, hanem az ellenség viselkedésén múlt. Csorics ugyanis Windischgrätz által nógatva, január 16-án Lévát érte el, s innen ugyanaznapról keltezett jelentése végén következőleg ír: „E hó 15-én Ipolyságra történt érkezésem óta hasztalanul iparkodom Simunics altábornagyról hírt venni, illetőleg vele összeköttetésbe lépni. Főerőmmel Lévát elhagynom, hogy hozzá közelebb jussak, hátrálást jelentene, ami arra indíthatná az ellenséget, hogy magát akadálytalanul összeköttetési vonalamra vesse. Nem marad tehát egyéb hátra, mint hogy holnap, 17-én, Léván maradok, s ha akkor sem sikerül Simunics-csal összeköttetése lépnem, egyedül sietek az ellenség után, s ha ez netán Selmecet már elhagyta volna, Losoncon át álljam útját, hogy így lehetőleg teljesen széjjelugrasszam.” Erre Windischgrätz haladéktalanul oda utasította Csoricsot, hogy Simunicsra ne számítson, hanem egyedül kövesse Görgeyt egyenes irányban, nem pedig Losoncon át, miután ily kerülőmozdulat alkalmat adhatna Görgeynek, hogy visszafordulva, a Lipótvár körülzárását folytató Simunicsra érzékeny csapást mérjen. Időközben január 17-ike is elmúlt anélkül, hogy Csorics az üldözés folyatására határozta volna el magát, ehelyett 18-án Collery ezredest 2 század vadásszal, 2 század gyalogossal, és 1 lovas szakasszal a Garamvölgyébe St. Benedeken át, báró Salis őrnagyot pedig 2 gyalog és 2 vadász századdal, 1/2 lovs századdal és 2 röppentyű üteggel Báth felé küldötte szemrevételezés céljából előre s végül Simunics altábornagyot felszólította, hogy a Nyitra völgyében egy erősebb szemrevételező különítményt toljon előre; Csorics seregteste zömével egyelőre Léván maradt.

Salis őrnagy január 19-én Szélaknál (Selmectől délre) Guyon utócsapatjaira bukkant, miből jelentéktelen csetepaté keletkezett. Az erről szóló jelentésre, melyben Salis kémjelentések nyomán ama nézetének adott kifejezést, hogy Görgey főerejével máris elvonult a bányavárosokból, Csorics január 20-án az előnyomulás folytatására határozta el magát. Ez elhatározásáról az altábornagy Windischgrätz herceget tudomásba helyezve, többek között így ír: „az ellenség a védelemre igen alkalmas bányavárosoknak 1–2 dandár által eszközlendő megszállása mellett alkalmat nyer csapatjainak legnagyobb részét Zólyomon át lépcsőkint Gömörmegyébe, Mészárossal leendő egyesülés céljából átvezetni, hogy ezután ezzel együtt Schlicket agyonnyomják. Sajnos, hogy a Zólyomon át máris elvonult ellenséges főerő olyannyira előrehaladt, hogy azt utólérni majdnem lehetetlenség.”

Ez a jelentés Windischgrätzet következményeiben igen jelentős elhatározásra bírta; 22-ikéről kelt parancsával meghagyta ugyanis Csoricsnak, hogy ezután Görgeyt már csak a Jablonowsky-dandárral, melyhez Götz is csatlakozand dandárával, üldöztesse, ő pedig a másik két dandárral haladéktalanul Pestre térjen vissza, ahol a bevonulás alkalmával a műszaki csapatokon kivül 28 zászlóaljat, 43 lovas századot és 186 löveget tevő főerő időközben már 12 zászlóalj, 14 lovas századra és 105 lövegre apadt le, miután a mindjárt kezdetben, Moór és Kis-Bér megszállására kirendelt 6. vadász zászlóalj, a mészáros-ut biztosítására kirendelt 1 zászlóalj és az Esztergomba kikülönített 1 Ceccopieri zászlóaljon kivül Ottinger lovas dndára Perczel üldözésére Szolnok felé, Schlick támogatására pedig január 19-én az egész Schulzig hadosztály indíttatott Gyöngyös–Miskolcon át Kassa felé útnak.