« Megjegyzések, elmélkedések.

KEZDŐLAP Tartalomjegyzék

Megjegyzések, elmélkedések. »

XV/5. számú melléklet.

Említettük már, hogy Buquoy támadólagos előnyomulása közben május 29-én Érsekujvár alá érkezett s miután az a megadás iránti felszólításnak eleget nem tett, hozzáfogott a vár rendszeres ostromához.[1]

A Nyitra jobb partján épült érsekujvári vár alapjait még Oláh Miklós esztergomi érsek (1552–1568) vetette meg és utóda, Verancsics Antal még nagyobb buzgósággal folytatta annak kiépítését. A sík, mocsaras terepen épült vár egykorú képe a XV/5. számú mellékleten látható. Ez a vár, bár még teljesen kiépülve nem volt, az akkori felfogás szerint jó erősnek volt mondható. A várat egy 20 öl széles, de a magasan álló talajvíz miatt csak 15 láb mély vizesárok vette körül. Ebbe az árokba szükség esetén a Nyitra vizének egy része is be volt vezethető, mely azon keresztül folyván, levezető árkon át ismét a folyó medrébe tért vissza. A várba két boltozott kapun, a bécsin és esztergomin át lehetett bejutni. Az ezekhez vezető felvonó hídak fából készültek.

Az élelemmel és hadi fölszereléssel bőven ellátott vár védelmét a 3000 főre emelt védőrséggel Bethlen Thurzó Szaniszlóra és a melléje rendelt Csúti Gáspárra, Thurzó Imre udvari főkapitányára, aki iránt különös bizalommal viseltetett, bízta, s rövid idő mulva fölmentő hadak beérkezését kilátásba helyezvén, Thurzót szívós kitartásra intette. Ehhez képest Thurzó nyomban hozzálátott az erődítések tökéletesítéséhez.[2]

Buquoy seregének állománya a legutóbb beérkezett erősbítésekkel együtt Érsekujvárra történt érkezése alkalmával alig tett ki többet 12–13.000 főnél; a többit részben az időközben meghódolt erősségekbe védőrség gyanánt rendelte, egy részét pedig a Pálfyak és Bosnyák rendelkezésére bocsátotta, hogy azok feladatuknak annál könnyebben megfelelhessenek.[3]

Buquoy, bármennyire szerette volna a várat a Nyitra mindkét partján tökéletesen körülzárni, arra ereje úgy látszik még sem volt elegendő.[4] A császári had egy része mindazonáltal a balparton szállt táborba s a két part közötti közlekedés biztosítására a Nyitra folyón híd s ennek védelmére a balparton hídfő épült. Hogy pedig seregével, ha kell, gyorsan a Duna jobb partjára kelhessen át, Buquoy június elején Komáromnál is hidat veretett.

A körülzárás és az ostrom részletei ismeretlenek, a fennmaradt adatok azonban arra engednek következtetni, hogy Buquoy a fősúlyt a vár északnyugati és déli frontjára helyezte, míg annak északkeleti része, az Esztergom felé néző frontrész, úgyszólván mindvégig teljesen nyitva állott. Azonkívül az ostrom- és sáncmunkálatok, bár Buquoyt kellőleg ellátták Bécsből tűzérséggel és pénzzel, csak igen lassú tempóban haladtak előre, úgy hogy a császáriak még június közepe táján sem vethettek sáncot. Később Buquoy három, a komáromi irányból épült sáncból, 32 ágyúval lövette nem is a várat, hanem annak belsejét, de a golyók nem sok kárt tettek; egyrészt a tűzérek hibája miatt, de az is bizonyos, hogy a magyarok a sáncok ásását és az ellenséges tűzérség működését minduntalan megzavarták s általában igen nagy erőfeszítést tettek, hogy az ostromlók erejét megtörjék.[5]

Június 2-án a vár őrsége kirohanást hajtott végre s reggeltől d. e. 11. óráig kemény harcot vívott a császáriakkal. Ez alkalommal 142 foglyot és 18 szekér élelmet vittek be a várba s ugyanakkor a kirohanó csapatokból 45 ember esett el.[6]

Ez időtájt már mindkét részen élelmi szerekben nagy volt a hiány s a posványos vidéken táborozó császári csapatokat járványos betegségek is kezdték tizedelni,[7] minek folytán most már az ostrom még az eddiginél is lassúbb ütemben haladt előre, pedig ekkor már tetemes fölmentő sereg közeledett Ujvár felé, Bethlen ugyanis Thurzó Szaniszlónak adott szavát beváltandó, már május 27-én útba indította Bornemissza Jánost 3200 lovassal, 50 mázsa lőporral és 1200 kopjával Ujvárba, Bornemissza azonban Szendrőn és Rimaszombaton hat napig tétlenül vesztegelt s amikor csapataival a Rima mellett gondtalanul táborozott, a fülekiek rajtaütöttek, 34 emberét levágták és a lőport s a kopjákat elszedték. Közben azonban 4–500 embere lóra kapván, a fülekieket visszaűzték, de az újonc had egy része elszéledt. Bornemissza ekként megfogyatkozott hadát Bethlen újabb kopjás csapatokkal kiegészítve, június 9-én Putnokról újból útnak indította.[8]

Ezt megelőzően június elején Bethlen Horváth Istvánt küldte el 2300 lovassal Thurzó Szaniszló segítségére, aki június 13-án érkezett a vár alá, ahol két nappal később Bornemissza is beérkezett. Azonkívül Horváth Istvánhoz csatlakoztak a végbeli törökök is, úgy hogy a fölmentő sereg létszáma mintegy 5000 embert tett ki.[9]

Horváth István, kiről Kemény János önéletírásában azt mondja, hogy részeges, de igen vitéz ember volt, éjjel-nappal nyugtalanította a császáriakat, míg „a nehéz német had semmit sem árthatott neki, mert mikor harczolni akart volna, az magyar könnyű és csak lovas, de jól fizetett had olyankor elállott előle, s amaz leszállván meg rajta termett” a magyar lovasság s addig nem hagyott békét neki, míg teljesen ki nem fárasztotta.[10]

Miután közben a várbeliek is meg-megismételték kirohanásaikat, nem csoda, hogy a császáriak vesztesége csakhamar a 900 főt is elérte.[11] Június 26-án a várbeliek újból kirohantak, mely alkalommal állítólag mindkét részről igen sokan estek el. Alighanem ez alkalommal történt, hogy a magyarok az egyik dombon levő ellenséges tűzérség fedezetét levágván, az elfoglalt ágyúkat a várba szállították. A következő napon pedig a fölmentő csapatok 6 élelemmel és borral terhelt hajót fogtak el.[12]

Június 29-én Forgách Zsigmond nádor betegen elhagyta a császári tábort és Nagyszombatba érve, itt néhány nap mulva elhalálozott. Közben Forgách Miklós 500–500 főnyi erősbítéssel igyekezett a császáriak tábora felé, de Erdélyi János, a fejedelem egy alvezére, Verebélynél megtámadta és döntőleg megverte Forgách hadát.[13]

A császári sereg ilyenformán egyre pusztult az élelem hiánya, a ragályos betegségek és a várőrség s a fölmentő csapatok folytonos zaklatásai miatt.[14] A kirohanások és egyéb csatározások alkalmával a magyarok igen sok foglyot ejtettek, kiknek egy részét a törökök vásárolták meg, a többieket pedig Thurzó a vár építésére használta fel. Azonkívül Buquoy katonái „a kenyér kedvéért” is a várba szökdöstek.[15]

Július 10-én Buquoy mintegy 1200 lovassal és 300 gyalogossal kiindult a táborból, az egyik verzió szerint azért, hogy a vár körülzárását teljessé tegye,[16] más adatok szerint azért, hogy a takarmányozásra kiküldött osztagokat födözze.[17] Thurzó Szaniszló ezt észrevevén, 1200 lovast rendelt ki az esztergomi kapun át a németek visszaverésére. Ez a had „tíz seregben alakulva” egy-egy sereg (vagyis csapattest) 120 lovast számlálva, indult útnak. Horváth István, aki ekkor szintén a várban tartózkodott, 400 lovassal ment „előljáróban” s utána a sereg többi része.

Buquoy lovassága harcrendben, ütközetre készen várta a kitörő magyarokat, a német gyalogság ellenben jóval hátrább fekvő leshelyen maradt vissza, miközben Buquoy maga főbb tisztjei és 300 lovas kíséretében hadának zömétől kissé távolabb tartózkodott.

A kirohanó magyar lovasság habozás nélkül rávetette magát Buquoy lovas zömére, mely megveretvén, az üldöző magyarokat a 300 muskétás leshelye felé csalogatta, akik golyózáporral fogadták Horváth kopjásait. De ezek hatalmas irammal előretörve és az ellenség puskatüzét föl sem véve, eltiporták „az szép franczus, spanyol, német cornétákat s azokat a tábor széléig vágták.”[18]

Közben Buquoy kikülönített hadával övéinek segítségére sietett, ezt azonban vesztére tette, mert a magyarok ezt az újonnan harcbalépő csoportot is megtámadták, megfutamították, miközben Buquoyt foglyul ejtették.[19] E nagyszabású lovas harc utolsó mozzanata már a császári tábor közelében játszódott le s a magyarok látván, hogy az abban felriasztott gyalog és lovas csapatok ütközetre készen ellentámadásra készülnek, önként megkezdték a visszavonulást.

Közben az a két harcos – írja Olchváry, id. m. 552. old. – aki Buquoyt fogva tartotta, – afölötti aggodalmában, hogy a túlnyomó erővel szemben megfordul a hadiszerencse, s a fogoly menekülni fog – Buquoyt fölkoncolta.[20] Hasonló sors érte a fogságba került többi tiszteket. – Ezen ritka bravurral végrehajtott lovassági ütközet délelőtt 10 órakor kezdődött s 11 óra után ért véget, s bevezetését képezte ama nagy horderejű katasztrófának, mely ennek kapcsában a császári sereget érte. – A németekből 3 főtiszt élve került fogságba s 500 java lovas elesett; a magyarokból 2 elesett, 8 megsebesült.[21] Az ütközetben részt vett magyar csapatok háborítlanul tértek vissza Ujvárba.”[22]

Mialatt mindezek történtek, Bethlen Gábor Kassán a legnagyobb eréllyel és energiával szövetségesek, csapatok és pénz szerzésén fáradozott. E tekintetben nem volt sem könnyű, sem irígylésre méltó a helyzete. A fehérhegyi vesztett csata után, mint már említettük, a királyi Magyarország főurai s velük együtt az ottani vármegyék legnagyobb része többé hallani sem akart újabb csapatok kiállításáról és további hadi áldozatok meghozataláról. A kapcsolt részek és Erdély ugyan még szilárdan kitartottak mellette, de már az ezek által kiállított hadak is annyira kimerültek, hogy azokat legalább rövid időre, bármily veszedelmesnek is látszott a dolog, haza kellett bocsátania.[23] Ily körülmények között szerencse volt reá nézve, hogy győztes ellenfelének sem volt valami túlságosan bíztató a helyzete, melyet Szekfű, id. m. 134. old. a következő helyes megállapítással találóan állít szemeink elé: „Vele (t. i. Bethlennel) szemben Ferdinánd császár, a nagy győzelem után sem képes túlnyomó haderőt kiállítani. A cseheket a birodalmi liga és Miksa bajor herceg verték le, amely szolgálatokért Ferdinánd kénytelen volt Miksának Felső-Ausztria birtokát a hadiköltségek fejében lekötni, hasonlóképen a Sziléziát pacifikáló szász választónak a két Lausitzot. Míg utóbb Felső-Ausztriát ki tudta váltani, azaz a rajnai Pfalzért elcserélni, addig a Lausitzok ekkor a cseh felkelés leverésének költségei fejében estek ki a Habsburgi monarchiából. Annyi bizonyos volt, hogy amikor a bajor és szász fejedelmek még a tőszomszédságukban levő cseh tűzfészek oltását sem végezték ingyen, még kevésbbé lehettek hajlandók csapataikat a magyar-erdélyi ügyek lecsendesítésére elkölcsönözni. Erről szó sincsen, Ferdinánd meg sem próbálja, s így neki Bethlen Gáborral szemben egyéb hadiereje nincs, mint Buquoy serege, mely korábban a csehek leverésére sem volt elégséges, még spanyolokkal történt megerősítése után sem. Buquoy, e tipikusan lassú, meggondolt, semmit sem kockáztató vallon vezér mellett rendelkezésre állanak a magyar csapatok, Forgách Zsigmond nádor, s más, Bethlentől elpártolt urak zsoldosai, nyugati vármegyék nemessége. Mindez együttvéve sem oly nagy hatalom, hogy Bethlennek, erdélyi seregére és a mellette megmaradt urak zsoldosaira támaszkodva, tartania kellett tőlük. Veszedelmes helyzetbe csak akkor kerülhetne, ha a háború még sokáig tartana, amikor is a császár megismételhetné a cseh felkeléssel szemben tanusított eljárását: újabb spanyol csapatokat szerezve, bajor Miksával újabb szerződést kötve, döntő csapást mérhetne Bethlenre is s ezzel a magyar választott királyság sorsát, a csehhez hasonlóan, egy csapásra elintézhetné. – Bethlentől azonban távol volt a gondolat, hogy ily veszélyesen huzamos háborút viseljen. Hadviselési szándéka egészen világos: gyors mozdulatokkal, összefogott erőknek energikus harcbavetésével a császáriakat pillanatnyilag megfélemlíteni, s tőlük legalább is azon békefeltételeket kiharcolni, melyeket már két évvel előbb, 1620 januárjában megigért neki a császár.”

Ehhez azonban mindenekelőtt katonákra és pénzre volt neki szüksége. Miután a két tényezőt saját országában a kellő mennyiségben elő nem teremthette, idegen segítség után kellett néznie. Csakhogy e tekintetben se volt valami bíztató a helyzet. Pfalzi Frigyes, a téli király, a fehérhegyi csata után földönfutóvá vált, aki nemhogy Bethlennek nyujthatott volna segítséget, hanem ellenkezőleg 1621 április havában Hágából írt siralmas levelében ő kért Bethlentől segítséget.

A másik számbajöhető egyéniség Mansfeld Ernő volt. Erre nézve ugyancsak Szekfű érdekes megállapítása ekként hangzik: „Pfalzi Frigyes bukott ügyét, s vele a monarchia Hispanica, a domus Austriaca elleni világküzdelmet ebben a pillanatban csak egyetlen ember, Mansfeld Ernő folytatta, a katholikus születésű, katholikusnak maradt kalandor, aki már a fehérhegyi csata előtt felajánlá ugyan szolgálatait Miksa bajor hercegnek, majd a cseh és császári hadak döntő mérkőzésekor semlegességi nyilatkozatot adott ki, de a vereség után egyedül folytatta tovább a harcot azon ügy érdekében, melyet korábban szívesen elárult volna. Mansfeld itt lép be Bethlen Gábor életébe, mint távoli, soha el nem érhető szövetséges, akinek seregét az erdélyi fejedelem állandóan bevonja számításaiba anélkül, hogy segítségéből valaha is pozitív hasznot tudna magának biztosítani. Mansfeld nemcsak abban elődje Wallensteinnek, hogy seregeit egyenesen eltartatja a területekkel, hol éppen tanyázik, a hadviselés nála is nagy űzlet, melynek célja a friedlandiéhoz hasonlóan, külön világi fejedelemség megszerzése. Egész életében égette a szégyen, hogy atyja nem törvényesítette és nem engedett neki törvényes testvéreihez hasonlóan fejedelmi életmódot és rangot, innen egész működésében az a törekvés, hogy valahol, akárhol megvesse a lábát s ott ügyes tárgyalások útján független állást biztosítson magának. Fehérhegy után seregének romjaival nyugatnak töri át a bajor és szász gyűrűt, a Rajnához vonul és ott mindkét féllel folytonosan tárgyalva, az elsassi Hagenauból akar magának fejedelemséget kivágni. Miután ez a kísérlete nem sikerül, bár a brüsseli főherceg-helytartót is megpróbálta e gondolatnak megnyerni, megmarad a protestáns ügy mellett, a hollandusoktól zsoldot fogad el és a spanyol csapatoktól, valamint Tillytől szorítva, Ostfrieslandba vonul, hogy most ebből csináljon magának, hollandus protekturátus alatt, külön hercegséget.[24] – Ez az ember, az ő néhány ezer ide-oda vonuló zsoldosával, akik a szegény nép szipolyozásából tartották el magukat és csak akkor szaporodtak meg kétes elemekkel, mikor híre terjedt hollandus vagy angol segélypénzek érkezésének, nem lehetett Bethlen számára komoly szövetséges, bár Mansfeld mindent megtett, hogy ügyének az erdélyi fejedelmet lekötelezze. Két hóval Fehérhegy után, legnagyobb nyomorúságából ír Bethlennek nagyhangú levelet, melyben a pápai zsarnokság és a spanyol iga ellen további küzdelemre bíztatja, vígasztalva, hogy a spanyol királynak úgyis elfogyott már a pénze, ő pedig a Savoyai hercegtől annyit kap, amennyire éppen szüksége van, a spanyol uralomnak ép most ütött utolsó órája, mert Velence, Hollandia, a svájciak összefognak ellene, az ő segítségükkel neki nemsokára megint 15.000 főnyi serege lesz, kitűnő gyalogság, csak lovasok kellenének még, küldjön tehát Bethlen kétezer magyar lovast és vigyázzon, nélküle ne kössön pacificatiot.[25] – A kalandor condottiere ezzel a levéllel ütötte meg a hangot, mely azután Bethlennel nemcsak a vele való érintkezéseiben, de mindegyik külföldi hatalommal folytatott diplomatizálásában is állandó marad: a saját eredményekről és saját kilátásokról bármily alaptalanul is a legjobb híreket közölni, hogy a tárgyalásban álló másik fél annál bizakodóbban és nagyobb kedvvel legyen hajlandó a maga részéről segítséget adni. Az ilyen levelezés célja a szövetségest minél mélyebbre belevonni a dologba, hogy onnan többé egyedül el ne távozhassék, amely törekvésnek egyetlen, de igen kiadós korrektívuma az volt, hogy a másik fél is teljesen tisztában volt az ilyen levelek és igéretek diplomáciai jellegével és csekély pozitív értékével. – Ha Bethlen Mansfeld igéreteire óvakodott építeni, még annál is kevesebbet adott a menekült téli király leveleire… A pfalzi keserűen panaszkodik Bethlennek a sors és az emberek gonoszságáról, de természetesen ő sem mond le a harcról, sereget ugyan nem küldhet, mert semmije sincsen, azonban ki fog tartani Bethlen szövetségében, a jövő az övék, mert hatalmas rokonai, az angol, svéd, dán királyok előbb-utóbb meg fogják segíteni…[26] Pfalzi Frigyes jámbor kívánságaiból Bethlen nem kovácsolhatott fegyvert és nem verethetett zsoldfizetésre pénzt. Pedig kifelé a magyar uraknak és vármegyéknek bármily elszántan mutogatta is háborús elhatározását, belsejében tétovázva kereste a pénzforrást, mely a komoly hadviselést lehetővé tenné számára a nélkül, hogy saját fejedelemségét kellene végsőkig kiszipolyoznia.”

Pénz utáni vágyódásában Bethlen figyelme Velence felé fordult, tudván azt, hogy a köztársaság és Ausztria közt újabban már nemcsak az Adriai tengeren való uralom, hanem a Valtellina birtoka miatt is igen nagy érdekellentét áll fenn, mely ha osztrák illetve spanyol kézre kerül, könnyen veszélyessé válhatott volna a köztársaság szárazföldi birtokaira. Bethlen már 1620-ban szeretett volna Velencével egyezséget kötni, de a signoria akkor, bár udvariasan, de leintette a dolgot. 1621 április közepén Bethlen újból követséget küldött Velencébe azzal az ajánlattal, hogy a köztársaság által fizetendő havizsold ellenében ő megmenti a Valtellinát. Ajánlatát Bethlen mindenféle nagyított adatokkal igyekezett kívánatossá és elfogadhatóvá tenni. Igy többek között azzal dicsekedett, hogy a szultánnal szerződése van, mely szerint ez annyi törököt, tatárt küld segítségül, amennyit csak akar s hogy azonfelül neki nem kevesebb, mint 90.000 főnyi sereg áll rendelkezésére, még pedig 30.000 embere saját magának van, 12.000 embere Batthány alatt a Dunántúl, 14.000 ember pedig Morvaországban áll s végül a még hiányzó 34.000 embert a kanizsai basa vezényli. A velencei tanács urai csöndesen végighallgatták Bethlen követeinek e nagyhangú kérkedését, de miután a bécsi és konstantinápolyi velencei követ révén nagyon is tájékozva voltak Bethlen igazi helyzetéről, az ajánlatot, bár igen udvarias formában, de ismét visszautasították.[27]

Az eddig szenvedett sok és ismételt csalódás ellenére Bethlen nagy reményeket fűzött a porta által kilátásba helyezett támogatáshoz, amiről fentebb már volt alkalmunk megemlékezni.[28]

Hogy Bethlennek a melléje kinevezett szerdárt illető aggodalmai nem voltak alap nélkül valók, az hamarosan kiderült, mert mint Angyal írja id. m. 328. oldalán: „Deák Mehemed csak június elején érkezett Belgrádba, tehát egy hónappal később, mint megigérte. Innen nem akart tovább menni. Bethlen gúnyolta, szidalmazta, istentelen csoda- (tévedés: nem „csoda” hanem „csorba”) szerdárnak nevezte, aki felesége mellől nem akar táborba szállni.[29] Belgrádba küldötte Toldalaghy Mihályt, aki május 4-én Brassóba érkezvén a portától, onnan rögtön a fejedelemhez sietett. Toldalaghy nagyon kedvelt ember volt a portán, igen jól tudott bánni a törökökkel, de Mehemeddel most nem boldogult. Pedig Bethlen pénzt is küldött a szerdárnak, „hogy inkább meginduljon”; Mehemed elvette a pénzt s otthon maradt, mert – „az német többet küldött neki”, mint Bethlen mondja a Mehemed ellen intézett vádiratban.[30] Sőt a basa Toldalaghyt sem küldötte vissza urához, hanem ott tartotta maga mellett mindaddig, amíg Bethlen érsekújvári diadalának híre Belgrádba nem érkezett.[31] Bethlen ugyan elég jól ismerte Mehemed basát, de igazságtalanul vádolta, némikép szándékosan is, hogy panaszos leveleiben ne legyen kénytelen oly vezéreket sérteni, akiket inkább kellett kímélni, mint a szerdárt. A budai vezér is úgy viselte magát, mint Mehemed. Merészelték volna a segítséget megtagadni a fővezér meghagyása ellenére? De Bethlen is tudta, hogy a porta 1621-iki politikájában volt a baj főoka. II. Oszmán maga vezette hadait a lengyelek ellen, hogy a kozákokat megfékezhesse. Amíg e háború nem volt befejezve, addig a porta nem merte magát Ferdinánd nyilt ellenségének mutatni. Sőt a végbeli hadakat sem merte kirendelni a császár ellen, noha Bethlen felfogása szerint elég sokat ártott magának bátortalanságával. Hanem Bethlent határozottabban biztatta, mint azelőtt s mennél jobban erősbödött, a török is annál bátrabban támogatta kis csapatokkal. A segítségadásnak ez a módja nem okozott nagy feltűnést és menthető volt Ferdinánd előtt.”[32]

Egyébként a török segélynyujtás kérdésére utóbb még visszatérünk.

Végül még egy számbajöhető egyéniség felé fordult Bethlen figyelme, főleg azért, hogy kellő számú német nehéz gyalogságot szerezzen serege számára. E tekintetben első sorban Sziléziára gondolt. „Itt – írja Angyal, id. m. VI, 316. old. – János György, a jëgerndorfi őrgróf, még mindig lobogtatta a felkelés zászlaját. Szinte kénytelen volt vele. A császár kimondotta reá a birodalmi átkot s így ki volt zárva az egyezségből, melyet a szász választó Ferdinánd utólagos jóváhagyásával a sziléziai rendekkel és fejedelmekkel kötött. A kiátkozott őrgróf tehát tovább küzdött. A bujdosó téli király kinevezte főhadvezérének és biztosának. 1621 április elején meghagyta neki, hogy csapatjaival Bethlenhez csatlakozzék.[33] Az őrgróf azonban Sziléziában szeretett volna maradni és huszonötezer aranyat kért kölcsön Bethlentől hadi készületekre. Bethlen azonban kijelentette, hogy „Sziléziában avagy Morvában való lételekre kevés költségünket magunk igen nagy periclitálásával nem adhatjuk.”[34] Nem tudjuk biztosan, hogy a március elején kért kölcsönt megadta-e neki,[35] csak annyit tudunk, hogy májusban Bethlen sokallotta az őrgróf követeléseit. „Nem adhatnék neki annyi summát”, írja ekkor, „ha megnyúznának is.” Hanem ekkor tájt hatvanezer forintot küldött az őrgrófnak. János György nem maradhatott Sziléziában a szász választó s a hozzá csatlakozó rendek serege miatt, kijelentette tehát július 10-én, hogy elindul a „magyar királyság” táborába,[36] ahova július 13-án 8000 ember élén tényleg el is indult.[37]

Ezek szerint a sok tárgyalásnak, követjárásnak ily hallatlanul sovány maradt az eredménye és most újból kiderült, hogy tulajdonképpen Bethlen kitűzött céljainak elérése tekintetében úgyszólván teljesen a saját maga erejére és energiájára van utalva. És Bethlen nem volt az az ember, aki még ily mostoha viszonyok között is kétségbe esett volna. Sőt a sok kudarc mintha még jobban megacélozta volna akaraterejét és cselekvési képességét. Már május 10-én, alig hogy Kassára ért, ezeket írja Thurzó Imrének a 634. számú lábjegyzetben közölt idézet folytatásaképpen (Pol. lev. 292.): „Ezen a földön szép állapot vagyon, minden vármegyék készen vadnak, mihelyt parancsolom, azontúl felülnek, az egész hajdúság az szerént, igazat írok kegyelmednek, soha nem láttam nagyobb szívvel az hadakat felülni, mint mostan, oly igen abhorreálnak az némettől, és úgy haragszanak az árulókra, melyet el nem hinne különben, hanem ha látná szemeivel, nem kell őket az defectiótól félteni. Én sok népet ország pusztítására nem akarok felvenni, hanem 7000 kopjást és 9000 gyalogot, 2000 lovas válogatott hajdút készítek. Ennek az 7000 Erdélyből leszen, mind fizetett, pünköst után 10 nappal mind itt lesznek. Az Fátrán innen való vármegyék is 1000 kopjást és 2000 gyalogot, az szabad városok 700 gyalogot rendelnek. Az többire nekem is gondom vagyon, és meg is vadnak mind, csak hogy mostan ki egy s ki két hétre kéresztet, terhének lerakodására, de azért vagyon most is fen 4000 lovasom, 3000 gyalogom, kiket fűre jó helyekben ezen a héten szállítok oly helyekre, hogy vigyázhassanak… bizonyosan írhatom kegyelmednek júniusban leszen 20.000 magyar, 15.000 török s 15.000 tatár hadam, most az ellenség is nem járhat derekasan, mert fűre kell bocsájtaniok kénytelenség alatt, szénát szalmát nem talál, ha az eszem el nem vész én is úgy igyekszem serénykedni, hogy markomban semmi ne szakadjon.”

Mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy a hadműveletek megindításakor a fenti 20.000 főnyi magyar sereg, felében lovas, felében gyalog, a hadiszínhely több pontján elosztva, tényleg rendelkezésre állott, ellenben török-tatár harcos az egész hadjárat folyamán nem igen volt több Bethlen zászlói alatt néhány száznál.

Mindjárt Kassára érkezése után a seregszervezési és gyüjtési munkálatokon, valamint a külpolitikai szálak és érintkezések felvételén kívül belpolitikai problémák is foglalkoztatták Bethlent.

Forgách Zsigmond nádor még a hainburgi tárgyalások idején Bethlen felhatalmazása nélkül Bécsbe utazott, hogy úgyszólván a saját szakállára a békét az udvarral megkösse. A bécsi tárgyalások eredménye az lett, hogy május 2-án Ferdinánd egy királyi iratot adott ki, amelyben bűnbocsánatot hirdet mindazoknak, akik a hó végéig az ő hűségére visszatérnek. Az irat zárószava következőleg hangzott: „Gonosz rágalmazóink azt hirdetik, hogy mi ezen Magyarországunkat, hitvallás, szabadságok és kiváltságok nélkül a szolgaság jármába akarjuk fogni; mi pedig íme kinyilatkoztatjuk, hogy ez nem igaz. Mi semmit sem óhajtunk inkább, mint hogy Istentől reánk bízott Magyarországunk nyugalomnak és szabadságnak békén örvendezhessen. Az országgyűlést lehető legrövidebb idő alatt fogjuk összehívni s a rendek nehézségeit és sérelmeit, mennyiben ilyesek felmerülnének, kiegyenlítetni fogjuk és eloszlattatni.”[38]

„A bécsi békéről, a koronázási hitlevél pontjairól – írja Angyal, id. m. VI, 331. – szó sem volt a diplomában. A királyi kegyelemlevélnek Forgách pecsétével ellátott másolatait a nádor… szétküldötte a vármegyéknek. Bethlen erre azt jegyezte meg, hogy a diplomának vármegyéről vármegyére hurcoltatása nem egyez a régi megírott törvények és szabadságok módjával. Mert a magyar rendek nem könyörögtek kegyelemért, mint nyilvánvaló tolvajok. Hanem az ország gyűlését kell megkérdezni, hogy megelégedik-e a királyi irattal.” – Hogy lerontsa a kegyelemlevél hatását, május 9-én országgyűlést hirdetett Eperjesre június elsejére, hivatkozva a nagyszombati gyűlés határozatára. Ez országgyűlés határozzon arról, hogy megelégedhetik-e az ország a Forgáchtól hozott ajándékkal.[39] S hogy elejét vegye annak a vádnak, mely szerint csak az ő nagyravágyásán múlt, hogy az ország békéje helyre nem állott, május közepén Thurzó Szaniszlót, Csúti Gáspárt és Hoffmann Györgyöt nevezte ki biztosainak, akiknek meghagyta, hogy Érsekujvárból ki nem mozdulva, lépjenek érintkezésbe a császáriakkal;[40] jelentsék ki, hogy Bethlen hajlandó megszüntetni az ellenségeskedést, ha a német hadsereg is úgy cselekszik. Várja meg a két fél békében az eperjesi határozatokat. Ha a rendek nem volnának megelégedve a diplomával, legyen módjuk a módosítást és javítást kérni a császártól. Bethlen személye nem lesz akadály. Az elfoglalt országrész átadásának ideje nem fog nehézséget okozni, mert Bethlen most már hajlandó a békeokiratok kicserélése után rögtön átadni az országot.[41] Természetes, hogy Thurzó Szaniszló és biztostársai ez utasítással nem boldogultak. Buquoy nem akart időt engedni Bethlennek a hadgyüjtésre. Az Eperjesre hirdetett, de Kassán tartott gyűlés határozatai sem voltak alkalmasak a békés kifejlés gyorsítására. Buquoy, Collalto hadai s Széchy pártütése miatt csak kevesen jelenhettek meg Kassán. A megjelentek Bethlen kedve szerint határoztak. Először is Forgách Zsigmondot ítélték el hűtlensége miatt. Azután elhatározták, hogy Révay koronaőr az előbb Zólyomban, de ekkor már Kassán őrzött szent koronát vitesse Ecsed várába. Majd a diplomát tárgyalták; nem fogadták el, azonban kijelentették, hogy a diploma javítása végett „készek magok atyjokfiát őfelségéhez alábocsátani”,[42] de úgy, hogy a német had Ujvár alól mindjárt elszálljon. Végül az ország védelméről gondoskodtak, talán Bethlen kedve szerint, de hogy nem teljesítették igéreteiket, azt biztosan tudjuk. Június 11-én vége volt a tanácskozásoknak.”[43]

Ezalatt Érsekújvár alatt, ha nem is valami nagy határozottsággal, de szünet nélkül folyt az ostrom Buquoy részéről és Bethlennek nagy gondot okozott, hogy vajjon Thurzó Szaniszló nem-e fogja, a nádor és a császáriak csábításaira hallgatva, a gondjaira bízott várat időnek előtte feladni. Ezt megakadályozandó, a szinte emberfeletti eréllyel gyüjtött haderőből június elején, mint tudjuk, Bornemissza János és Horváth István vezetése alatt mintegy 5000 embert[44] az ostromlott vár megsegítésére küldött, ő maga pedig Thurzó Szaniszló ismételt sürgetésére eredetileg már június 10-én szándékozott többi hadaival útnak indulni, de erről utóbb le kellett mondania.[45]

Mialatt Bethlen serege Kassa körül és attól délre gyülekezett, a tőle elpártolt és Ferdinánd szolgálatába állott urak továbbra is vígan űzték kisded játékaikat,[46] hanem aztán mihelyt Bethlen újból összeszedte seregét, hamarosan letűnt az ő csillagzatuk is. Nemsokára Bornemissza és Horváth elindítása után a fejedelem június 12-én Abaffy Miklóst Révay Ferenccel 2000 főnyi szép kopjás és lovas puskás[47] haddal a még mindig Lietovanál álló Thurzó Imréhez[48] küldötte, aki aztán hamarosan újra Bethlen hűségére térítette Trencsén vármegyét.[49]

Thurzó Imrére hárult ezenkívül az a feladat is, hogy János György jägerndorfi herceget hadával az országba való mielőbbi bevonulásra és a fősereggel való egyesülésre rábírja, minek megtörténte után Bethlen mindenekelőtt Buquoyval akart leszámolni, aki szerinte nem is fogja megvárni a magyar sereg megérkezését, hanem azt megelőzően Komáromnál a Duna jobb partjára kel át, mely esetben Bethlen nyomban Ausztriába és Morvaországba akart betörni.[50]

Nagyon kellemetlenül érintette Bethlent, hogy közben Thurzó Imre ama aggodalmának adott kifejezést, hogy a császáriak immár oly hatalmas sereg felett rendelkeznek, hogy a velük való sikeres hadakozás szinte kilátástalan és hogy Buquoy seregének egy részét ő ellene a Vág völgyében szándékozik elindítani. Ezeket a könnyen kishitűséget okozó kételyeket nyomban el kellett oszlatni, amit a gönci táborból június 18-án kelt levelével igyekezett elérni,[51] még pedig a legjobb eredménnyel.

Közben június 22-én Bethlen is elindult mindinkább gyarapodó seregével a gönci táborból és 26-án Rimaszombat alá érkezett. Két nappal később ide vonultak be az erdélyi hadak is,[52] úgy hogy most már a sereg körülbelül 13.000 emberből állott.[53]

Rimaszombatban Bethlen 2-ikáig maradt leginkább azért, mivel Bosnyák Tamás a pártosok nevében, sőt talán Buquoy megbízásából is, béke alkudozásokat kezdett vele.[54] Azonban csakhamar az a semmi esetre sem alaptalan gyanúja támadt, hogy Bosnyák csak tartóztatni akarja, amíg a várt német segítség a magyar pártos urak támogatására meg nem érkezik s így a további, amúgy is céltalan tárgyalásoknak vége szakadt és Bosnyák visszatért a füleki táborba, honnan Pálffyék a mintegy 3000 főnyi haddal eszeveszettül menekültek a fenyveseken át Divényre. Azonban Bethlen gondoskodott róla, hogy bántatlanul el ne illanhassanak[55] és Egry Istvánt mintegy 1200, más adat szerint 1500 lovassal utánuk eresztette, aki július 2-án Divényen túl az utóhadra bukkanva, azt az ott tartózkodó Bosnyákkal együtt teljes egészében elfogta. Majd a Zólyom felé visszavonuló ellenfélt nyomon követve, július 3-án reggel 7 órakor egy Zólyomtól nyugatra fekvő (garamberzencei) szorosnál, melyet ellenséges gyalogság tartott megszállva, szemben találta magát Pálffyék zömével. Egry nem soká gondolkozott, bátran neki vágtatott a megszállt szorosnak s miután azt megvette, heves közeli harc fejlődött ki közte és az ellenséges lovasság között, amelyet szintén visszavernie sikerült.[56] Ilyenformán Egry remekül oldotta meg feladatát a kétszeres erő felett rendelkező ellenséggel szemben, aminek legközelebbi eredménye abban nyilvánult meg, hogy július 5-én Szécsény, Gyarmat, Palánk, Végles, Zólyom és a hét bányaváros már ismét Bethlen pártjára állott, Széchy György kegyelmet kért,[57] július 12-én pedig Korpona városa ép oly „egész lélekkel” fogadott hűséget Bethlennek, mint egy hónappal ezelőtt Ferdinándnak. [58]

Közben Bethlen július 4-én erősen lövette Füleket, minek folytán a „nem jámbor” Herencsényi alkudozni kezdett, de azért Bethlentől kegyelmet nem remélvén, végeredményben még sem merte a várat feladni.[59] Ezért Bethlen egyideig még ostromolta a várat, hanem aztán tovább folytatván útját, július 10-én Szécsény, 11-én Balassa Gyarmat, 12-én Palánk, 14-én Léva, 16-án pedig Érsekujvár alá érkezett. Közben július 12-én Fülek is megadta magát.[60]

A császári hadsereg, melyen Buquoy eleste folytán óriási zavar és fejetlenség vett erőt, július 15-ig még Érsekujvárnál maradt. A főparancsnokságot a sereg felett automatice Liechtenstein Miksa vette át, de miután a császár nem nagyon bízott benne, utóbb gróf Stadion ezredes rendeltetett ki a parancsnokság átvételére.[61] De miután Stadiont sem Liechtenstein, sem Tieffenbach előljáróul elismerni nem akarták, csalódottan kellett Bécsbe visszatérnie s a főparancsnokság ezek szerint továbbra is Liechtenstein kezében maradt,[62] mibe hallgatólag Ferdinánd is beleegyezett.

A sereg állapota napról napra aggasztóbbá vált. A szükség oly nagy volt a táborban, hogy a legénység már 5–6 nap óta még kenyeret sem kapott. A magyarok folytonos zaklatása és Bethlen Gábor közeledésének híre még aggasztóbbá tették a helyzetet, miért is Liechtenstein július 15-én haditanácsot hívott egybe, melynek határozata értelmében, hogy a sereg a Bethlen beérkezésével járó katasztrófát elkerülje, a visszavonulás a július 16-ikára hajló éjjel 1 órakor kezdetét vette, de oly elhamarkodva, hogy az ostromágyúk és a lőszerkészlet legnagyobb része a helyszínén maradtak.

A magyar csapatok vezérei a császári táborban uralkodó ínségről és fejetlenségről foglyok bemondása révén értesülve lévén, éber figyelemmel kísérték a császári sereg mozdulatait, amelynek a Nyitra folyó jobb partjára törekvő csapatjait haladék nélkül megrohanták és kemény tusa után hatalmukba kerítették a folyó balpartján fekvő azt a templomot, melyet a császáriak az átkelés födözése céljából erősen megszállva tartottak.[63]

„Bethlen Gábornak – írja Olchváry, id. m. 555. old. – a budai pasához intézett leveléből kitetszik, hogy a fejedelem derékhada még az átkelés tartama közben, a reggeli órákban érkezett a Nyitra folyóhoz. A harc napfölkeltétől (bizonyára az üldözést is beleszámítva) délután öt óráig tartott. Az összekötő hajóhíd védelmére épült hídfő ellen (állítólag 12 száz jó puskás gyalog német volt benne) a fejedelem lövegharcot kezdett, s az erős sáncot nagy ostrommal vette meg. A védőrség mind ott veszett s a hídon való átkelés közben a lövegtűz hatása alatt tömérdek ember hullott el.[64] A magyarok a hajóhídat, mely a nagy sietségben csak félig romboltatott el, hatalmokba ejtvén, gyorsan helyreállíták s azon átkeltek, részben pedig a folyón átúsztattak, s oly rendkívüli eréllyel nyomultak utána a tolongva hátráló ellenségnek, hogy csupán az Ujvártól Gutára vezető utat környező mocsáros terep oltalmazta meg a császáriakat a teljes feloszlástól. A németek vesztesége körülbelül 3000 főre rúgott, s 28–30 ostromágyú, minden lőszerkészlet, s több száz megrakott szekér a győztes fél hatalmába esett.” Gutára érve a császári sereg már csak mintegy 8000 főt számlált a morális értéke már nagyon is alászállott, de ezt Liechtenstein a császárhoz intézett jelentésében elhallgatta. Gutánál a császári sereg erős sánccal vette magát körül, gróf Schlick pedig ezredével a Csallóközbe rendeltetett, hogy a sereget egy netán hátulról jövő támadás ellen biztosítsa;[65]

Bethlen nyolc napon és éjjelen át mindig újabb és újabb csapatokat küldött a gutai császári tábor felverésére, de a főerővel egyelőre Érsekujvárnál maradt.

Július 25-én Liechtenstein átvezette seregét a Csallóközbe, mely a folytonos küzdelem és az átkelés alatt mintegy 2000 embert vesztett. Azonkívül a csapatok több száz társzekeret és tömérdek más holmit – látván, hogy azt el nem vihetik – a Dunába dobtak, úgy „hogy a sok portéka nagy helyen befogta a Duna vizét.”[66] Átkelés után Lichtenstein seregét Duna-Szerdahelyen át Pozsony felé vezette előre, hova a várőrség megerősítése céljából 500 embert előre küldött.[67]

Bethlen az ellenségnek a Csallóközbe történt átkeléséről értesülvén, július 26-án seregével Érsekujvárról Nagyszombat irányában Tornóczig nyomult előre, honnan azt írta nejének, hogy Pozsony alatt a püspöki révben 7000 embere van azzal a feladattal, hogy a németek átkelését megakadályozzák. Ezt a seregrészt Horváth István vezette, aki Püspökinél a Csallóközbe átkelve, Olgyánál sáncot vetett.

Lichtenstein erről hírt véve, gróf Schlick és Lebel ezredes parancsnoksága alatt seregének egy részét odafelé előreküldte. Ezek augusztus 1-én az olgyai sáncot megtámadván, azt elfoglalták s 300 főnyi őrségét levágták.[68] Horváth erre visszavonult s aztán a fősereghez csatlakozott, minek folytán a császáriak a Csallóköz korlátlan urai maradtak, ahol állományukat nemsokára 12.000 főre egészítették ki.[69]

Közben Bethlen tovább folytatta előnyomulását a Pálffy Miklós által védett Nagyszombat felé s útközben augusztus 7-én a szempci táborból Toldalaghy Mihályt Chocymba a lengyel hadjáratot személyesen vezető szultánhoz[70] küldte, hogy annak táborából 10.000 törököt és ugyanannyi tatárt szerezzen Bethlen számára, de nem Deák Mehemed, hanem Karakas budai pasa szerdársága alá, mert ha e tekintetben 20–25 nap lefolyása alatt kedvező választ nem kapna, kénytelen volna Ferdinánddal békét kötni, ami nagy kárára lenne a szultánnak is. Azonkívül Toldalaghynak százezer aranyat kölcsönképpen és az erdélyi adónak 4 vagy 5 évig való elengedését is kellett kérnie.[71]

De mire Toldalaghy a Dnjester partjára ért, a háború már vége felé járt. A törökök roppant veszteségük dacára mit sem tudtak elérni a lengyelek ellen és Dilaver pasa, aki szeptember 17-én a megbukott nagyvezír helyébe lépett, a békét ajánlotta a szultánnak. Ennek folytán a török sereg október közepe táján megkezdte a visszavonulást. „Arra tehát – írja Angyal, id. m. VI, 330. old. – hiába várt Toldalaghy, hogy ebben az évszakban a fárasztó hadjárat után a szultán oly jelentékeny erőt új hadi vállalatra indítson. A kölcsönt s az adó elengedését megtagadta a nagyvezír. De mégis őszintébb jóindulattal volt most a szultán környezete Bethlen iránt, mint azelőtt. A gyűlölt Deák Mehemed mazullá lett, vagyis elvesztette hivatalát, helyébe egy másik Mehemed indult el szerdárnak Toldalaghyval. Más kísérete is volt Bethlen követének. A szultán Dselál murzát valami 3000 tatárral Magyarországba küldötte. Az 1621-iki hadjáratban vagy 330 török hadakozott Bethlen mellett, nem számítva azokat, akik Batthyányhoz csatlakoztak. Most, az év vége felé Dselál gyarapította volna a segítséget. De későn érkezett; Bethlen ekkor már alkudozott a császárral. Dselál Nyitramegyéig jutott s onnan hazatért „minden kár és rablás nélkül.”[72]

Bethlent Nagyszombat felé való útjában Bornemissza János előzte meg egy előretolt csoporttal, aki a várost megközelítvén, hogy abból az őrséget kicsalja, martalékot küldött alája; ennek folytán 500 lovas s 200 gyalog kitört a városból s a cselvető osztagot üldözőbe vette; ez a várbeli őrséget a lesben álló csapatra vezette, mely aztán egy sík területen megrohanta az üldözőket s 250 lovast s az összes gyalogságot fölkoncolta, magát a parancsnokot pedig elfogta.[73] Július 28-án már Bethlen is beérkezett a főerővel s a várost nyomban lövetni kezdé, mely ennek folytán július 30-án megnyitotta kapuit.

Ilyenformán most már a helyzet a Magyarországon levő császári csapatokra, még pedig nemcsak a Dunától északra, hanem mint az események leírásából tudjuk, attól délre is, napról napra kritikusabbá vált s Ferdinánd, hogy a dolgon némileg segítsen, a Csehországban és Morvaországban nélkülözhető összes csapatokat Magyarországba rendelte.

Közben János György jägerndorfi őrgróf, tekintve, hogy a Jablonkai szorost császári csapatok tartották megszállva, 8000 főnyi, megfelelő tűzérséggel ellátott hadával[74] Morvaországon, Brünnön keresztül igyekezett Magyarországba eljutni[75] és augusztus 9-én tényleg sikerült is Nagyszombatban Bethlenhez csatlakoznia.

„Bethlen – írja Angyal, id. m. VI, 318. old. – nagy örömmel fogadta vendégét. A cseh mozgalom két emigránsához, Thurn grófhoz és Hofkirchenhez, az osztrák rendi csapatok volt vezéréhez, most egy német fejedelem is csatlakozott. „A német herceggel” – írja ekkor Bethlen nejének – „nagy szeretettel élünk, és jól alkuszunk, egymás tanácsából cselekedünk mindent: felette jeles fejedelem, sátoromba jő minden nap udvarhoz, és nagy tanácsot tartunk.”[76] Emigránsok lévén tagjai e nagy tanácsoknak, igen természetes, hogy ott a viszonyoknak meg nem felelő, nagy tervek kerültek szóba. A prágai bevonulás kápráztatta Thurn és az őrgróf szemeit, Bethlen is szívesen foglalkozott a nagy tervekkel, de csak félig hitt bennük. Élesztette vendégeinek jó kedvét; ők mindent reméltek a nagy vállalat sikerétől, Bethlen a fél sikernek is hasznát vehette.[77] Abban mindannyian egyetértettek, hogy mindenekelőtt Pozsonyt kell visszafoglalniok. Bethlen a nagy esők miatt csak augusztus 17-én szállott a pozsonyi mezőre.[78] Schwendi Lázár védelmezte a várost és a várat összesen talán kétezer emberrel. Liechtenstein a Csallóközben nem messze Pozsonytól a balparti mezőt lövette, hogy károsítsa az ostromlók táborát. Bethlen nagy reményekkel fogott hozzá az ostromhoz. Bízott német barátainak hadi tudományában. Örömmel írja nejének, hogy főmesterembere, egy falábú német igen mesterségesen csináltatja a sáncokat, s hogy ágyúinak bizonyára nagy lesz a hatása. A jól irányzott lövések valóban rongálták a bástyákat, de Schwendi rögtön kijavíttatta a réseket s nem kevésbbé jól irányzott ágyúlövésekkel zavarta az ostromlókat.[79] Ennél nagyobb bajnak érezte Bethlen azt, hogy nem bírta megakadályozni a város közlekedését Béccsel és a Csallóközzel. Pedig eléggé próbálgatta. Sok mesterséggel és sok fáradsággal – mint maga írja – hat szép sajkának tette szerét, azok mindegyikén két-két tarackot és ötven-ötven puskás naszádos legényt helyezett el. A sajkákat augusztus 22-én éjjel akarta felindítani Dévény alá. Ha így elzárhatja a Dunát, Bécs felől a pozsonyiak nem várhattak volna élést s a magyar csaták mehettek és jöhettek volna a Dunán. De a terv nem sikerült, úgy látszik egy szökött hajdú vallomása elég korán figyelmeztette Schwendit a magyar sajkákra.[80] – Nagyobb sikere volt Abaffy Miklós vállalatának, mely „a szárazról való élelmezést akarta megnehezíteni.” E célból Abaffy augusztus 25-én 2000 lovassal megtámadott Csötörtöknél a Csallóközben egy nagyobb ellenséges különítményt, mely élelemszállító kocsik őrizetével volt megbízva. Ez alkalommal állítólag mintegy 1000 császári katona esett volna el s majdnem ugyanannyi élelemmel megrakott szekér került a győzők kezébe. Ha e számok túlzottak is, azért a német jelentés is bevallja, hogy e napon nagy károsodás érte a császáriakat.[81]

Schwendi nem sokáig késett a megtorlással. Augusztus 28-án 200 emberrel kirohanást intéztetett a városból, mely alkalommal mintegy 250 ember levágása mellett 5–6 ágyút sikerült beszögezni.[82] Augusztus 30-án Schwendi megismételtette a kirohanást, mely azonban nem sikerült. A kirohanóknak majdnem fele elesett vagy megsebesült. Az ostromlók ezúttal oly serényen és bátran viselkedtek, hogy az ágyúk tüzével és a muskétások lövöldözésével mit sem törődve, nagy elszántsággal rávetették magukat a császáriakra s az elkeseredett harcban sokat leöltek, sokat foglyul ejtettek.[83]

Bethlen látván, hogy egyhamar aligha fogja Pozsonyt hatalmába ejthetni, 13 napi erőlködés után beszüntette az ostromot s miután augusztus 31-én éjjel az ostromlövegeket táborába visszavonatta, szeptember 1-én csapatjait táborában egyesítette.[84] Szeptember 4-én végre elindult pozsonyi táborából s a hó vége felé elfoglalta az alig 50 némettől védett Holicsot, majd szeptember 28-án Szakolcát támadta meg, melynek kapitánya, a stiriai Rauber, a várat feladta s aztán 260 „igen szép új friss gyalogjával” együtt Bethlen szolgálatába lépett.

Szakolcáról Bethlen az úgyszólván védtelenül álló Morvaországba tört be[85] s szeptember 30-án Sztrassnitzot, majd utána Wesselyt és Magyar-Bródot foglalta el, ahol a fejedelem főhadiszállását ütötte fel. Ilyen körülmények között Ferdinándnak, előbbi parancsát (lásd a 315. oldalon) revokálva, most már az összes erőket Morvaország megmentésére kellett felhasználnia, mi célból a Csallóközben levő csapatok parancsot kaptak, hogy a szigetet elhagyva, a Duna mentén Hainburgba s onnan Morvaországba vonuljanak. Egyidejűleg a még mindig Ausztriát és Stájerországot pusztító Batthyány ellen (lásd a 284. oldalon) Caraccioli ezredes rendeltetett ki. Azonban mire a Csallóközből felrendelt csapatok a most már Magyar-Hradischnál Waldstein parancsnoksága alatt álló morvaországi hadakkal egyesülhettek, miáltal az ottani csapatok ereje a 12.000 főt is elérte, Bethlen már elfoglalta volt a fentebb említett városokat, sőt csapatjai már Littau, Neustadt, Hohenstadt és Trübau környékén portyáztak. Egyidejűleg János György, a jägerndorfi őrgróf, Szilézia felé vett irányt s november elején elfoglalta Preraut. November 5-én Bethlen s az őrgróf felszólították a sziléziai rendeket, hogy térjenek vissza Pfalzi Frigyes hűségére, mert különben országuk a törökök és tatárok martaléka lesz. A felszólításnak lett is volna kedvező hatása, ha a Goldstein ezredes által vezetett, jól fegyelmezett szász hadsereg útját nem állja az őrgróf további előnyomulásának. Mindazonáltal Egry István december elején 1500 lovassal mégis benyomult Sziléziába s a jägerndorfi mezőben fényes diadalt aratott ellenfelén. Ez volt az 1621. évi hadjárat búcsú-fegyverténye.[86]

Bethlen utolsó hadműveleteinek és morvaországi foglalásainak tulajdonképpen már csak az volt a célja, hogy a július vége óta újból folyamatba tett béketárgyalásoknak lehetőleg kedvező alapot és viszonyokat teremtsen. Ekkor ugyanis Thurzó Imrét azzal bízta meg, hogy összeköttetései révén komoly tárgyalásokat kezdjen a bécsi udvarral. Ezek a tárgyalások azonban csak október 11-én Nikolsburgban vettek fel komolyabb színezetet s miután Thurzó Imre az említett hónap 19-én meghalt, az ő örökét Thurzó Szaniszló vette át. Végre december 31-én létrejött a megállapodás, melynek értelmében Bethlen Gábor lemondott a királyi címről és a szent koronát is visszaadta, de e helyett az erdélyi és magyarországi fejedelem címén kívül a német birodalmi hercegi címet, valamint Oppeln és Ratibor hercegségeket kapta. Magyarországon megtartja Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Abauj, Zemplén és Borsod vármegyéket, továbbá Munkács, Ecsed, Tokaj, Tarcal és Keresztur városokat és várakat. Az átengedett végvárak fentartására Ferdinánd évenként 50.000 forintot ad át Bethlennek a német birodalmi segélypénzből és azonkívül segíteni fogja, ha őt a török megtámadná. Azonkívül Ferdinánd 1622 január 7-én kelt oklevelében megerősítette a bécsi béke cikkelyeit, valamint a vallásszabadságot biztosító 1608. évi törvényeket.[87]

---

[1] Lásd a 284. oldalon.

[2] Bethlen Gábor levelezése, 189. old.: „az várban is több van ötszáz fogolynál, kikkel mindennap most is egyaránt építtetik az várat és tíz esztendőtől fogva annit nem építettek rajta, mint mióta megszállották.“ Hogy Bethlen milyen nagy súlyt helyezett Újvárnak megtartására, az kitűnik 1621 május 10-én Thurzó Imréhez intézett levelének következő soraiból: „Óvárat az vicekapitány elárulta, Oroszi Andrást megfogta és az várat feladta. Ilyen dologtól féltvén Újvárat is, hogy az generálissal úgy ne bánjék némely gazság, azért rendeltem Csúti uramat oda be, mivel kicsinytől fogva nagyig ismerik eszével, sok szép intésivel, fenyegetésivel, nevemmel való igéretekkel ezt a végházat, az országnak főbástyáját megtarthassák, mert csak az egy hely maradjon meg nekem, a többivel semmit sem gondolok, meglátja kegyelmed, ha Isten éltemet megtartja, az jövő hónapban mindeneket recuperálhatni, bizony elfelejti palatinus az hódoltatást.“ (Bethlen Polit. lev. 292.)

[3] Pethő, id. m. 195. – Bethlen 1621 június 18-án Thurzó Imréhez intézett levelében erre nézve a következőket írja: „Az ellenség állapotját, sokaságát, erejét, serénységét ami illeti, lehet és elhittem, hogy kegyelmedet úgy informálják azoknak hatalmok felől, hogy minél inkább megrémüljön, és ad fidelitatem imperatoris redeáljon, de ha igaz az egész újvári vitézlő népnek irások, izenetek, conjecturájuk és az elfogott sok rabnak hadoknak számáról való referálások… az gyalogja nem több mint 9300, az lovasa 3300. Immár akkor elérkezett volt pedig Lichneystander, gróf Slik, és a többi is, kiket Nyárhídhoz szállított mindjárt Buquoy. Magyar pedig ott mind lovas gyalog horváttal együtt 8 avagy 900 az pártos urak háta megett.“ Nincs kizárva, hogy Bethlen viszont tendenciózusan Thurzó előtt némileg kissebbíteni igyekszik Buquoy seregének létszámát, de azért sokkal többje nem igen volt a császári fővezérnek. – Angyal Dávid megállapítása szerint (id. m. 314.): „Buquoy nem volt ellátva könnyű lovassággal, noha nagy szüksége lett volna reá. Bosnyák s a Pálfyék hada, mely elindult az ország hódítására s oly siralmasan veszett el Zólyomnál, jól elkelt volna az érsekújvári ostromlók táborában. Buquoy kozákokat sem fogadott, pedig ezek is megbéníthatták volna Bethlen lovasságának működését. Lehetséges, hogy Buquoy nem akarta átengedni a zsákmányt s a dicsőséget olyféle katonaságnak, aminőnek ő a magyart és a kozákot tartotta. (Hurter, id. m. IX, 48. – Pethő, id. m. 196.) Az európai hírű büszke tábornok nagyon is lenézte a magyar lovasság harcmódját.“

[4] Bethlen Polit. lev. 334. erre nézve következőleg nyilatkozik: „Mindannyi hada legyen is császárnak, kegyelmed megítélheti, hogy ha Ujvárat derekasan akarja megszállani, 9000 gyalogot nem hogy máshova való küldésre megszaggathatna, de Ujvár megszállására sem elég, holott Ujvárnak csak 3 bástyáját megszállja is, ad minus kellene mindenikre háromezer gyalog és így az tábor őrzésére semmi gyalog nem jutna: tábora őrzésére is kévántatik ad minus 3000 gyalog, mert ha annélkül hagyja az tábort, bizony felabarolhatják az én hadaim, holott nekem magyar lovas hadam ad minus Bornemisszával és Horváth Istvánnal ötezer lovasom vagyon kívül az mezőn, azon kívül az török ki Párkánynál vagyon táborban, mindennap egyet csatáznak vélök.“

[5] Június 12-én írja Bethlen Kassáról Thurzó Imrének (Pol. lev. 329.): „Ujvár alatt ma 15 napja, hogy az német vagyon, de az múlt szombaton estig nem lőttek, sánczok nem volt.“ Június 18-án pedig ugyancsak Thurzó Imrének, (Pol. lev. 337.): „Ma érkezék Ujvárból két katona, kiket generális uram küldött hozzám levelekkel, 14. Júnii reggel indul(tak) kapunyitáskor, mégis istennek hála akkor és addig is (az ostromlók) békével voltanak annyiból, hogy sánczot nem vethettenek volt, noha igen voltanak rajta.“ – Egy július 12-én keltezett tudósításban a következőket olvassuk (Bethlen Gábor levelezése, 188.): „Az idevaló állapot abban vagyon 10. Julii múlt hat hete, hogy Ujvárat megszállották, három sáncból lövik, mely egymás után mind egy nyomban van Komárom felől, de az Nyitrán innen Tarnócz felől Andód nevű falu eránt az első sánczhoz, mely az német tábor felől van, magasan vármódra csinálva, az többi az vár felől csak az földszint, az három sánczba 32 álgyú van, az kisebbik 35 fontos glóbist vet, az más rendbeli 40 funtost, harmadik rendbeli 45 funtost, negyedik kilenczvenöt funtos glóbist, az várnak kerítését nem lövi, hanem be az városban, efféle glóbis immár ennehány száz van az úr házában rakáson, de Klmed bizonyosan elhigyje, hogy az várban még több ember kárt nem tett egy patantyusnál, egy, lónál, és azonkívől egy asszonyembernél, azt is fa ütötte agyon… Ujvárnak Sempte felől való kapuja nappal mindenkor nyitva állott, minthogy az német tábor három rendben volt Nyárhídnál, Ondódnál és Anyaladnál, de még soha külömben az nitrai kaput be nem tötték, hanem csak estve sietve kilencz órakor, és az élést mindennap Esztergom felől szintén olyan bőven hozták be eleitől fogva, mint akármikor békességes időben.“ – Gindely, Okmánytár, 293.: „vermutlich (wird) die Festung Neuhäusel noch nit so bald erobert werden, dann die Ungarn strecken sich darinnen und im Feld, wehren sich tapfer und machen die Fütterung durch ihre Geschwindigkeit gar unsicher. Buquoy wird dadurch dergestalt gehindert, dass er in vier Wochen nit weiter als in die Gärten vor dem genannten Wienerischen Thore approchiert ist; das Graner Thor ist offen und der Feind Patron im Felde, der thut solchen Schaden, dass Buquoy sein Kriegsvolck derwegen trenchiert.“ – Ortelius, id. m. II, 81.: „Doch Kriegte er (Buquoy) bald neben 12. Stücken Geschützes (7. Carthaunen und einer Notschlang) auch sechshundert tausend Gulden an Geld und zweyhundert tausend an Klenodien von Wien ins Lager, davon er den Soldaten, sie desto muthiger zum Sturm zu machen, drey Monat-Sold reichen und zu einen Angriff etliche tausend Bausch machen, und damit Schantz-Körbe und Bollwerke verfertigen liesse.“

[6] Bethlen június 12-iki fenti levelében írja Thurzó Imrének: „2. Junii nagy harczok volt reggeltől fogva tizenegy órakorig, az egész lovas hadat megfordították volt, által gázlottak, 142 elevent vittek be a várba, sok veszett el közülük, de az mieink közül is 45 veszett el. Forgáchnak is 14 szolgáját vágták és fogták el, 18 szekér élesét vitték be, azt mondják, hogy igen vigyáznak utána, nem szintén maga akaratján járhat.“

[7] Olchváry, id. m. 549.

[8] Bethlen jún. 10-iki levele Thurzó Szaniszlóhoz (Pol. lev. 323.): „mind port kopját az ellenség elvitt, pénzem is volt 8000 frt. Bornemisszával, melyet az hadak fizetésére adtam volt. Ez így történvén, az nagy vigyázatlanság miatt való nagy gyalázat kárvallás, mennyit búsultam rajta, hogy szómban kegyelmeteknek megfogyatkoztam, azt én meg nem írhatom és az segítségnek elindulása az miatt egy egész hétig halada, kiket újabb kopjás seregekkel megerősítvén, 9. Junii indultanak meg Putnoktól.“

[9] Bethlen Polit. lev. 334.: „nekem magyar lovas hadam ad minus Bornemisszával és Horvát Istvánnal öt ezer lovasom vagyon kívül az mezőn, azonkívül az török ki Párkánnál vagyon táborban, mindennap egyet csatáznak vélök.“ – Ezzel szemben a már említett július 12-iki tudósítás (Pol. lev. 188.) szerint: „Az ő fge segítsége, mely eleintén érközött, az Nitrán túl fekszik Horvát István hadával együtt nyolcezer kopjás, az várban negyedfélezer gyalog és kétszáz lovas van azonkívül… Végbeli török két ezerig lehet Ujvár alatt.“

[10] Kemény János önéletírása, 39.

[11] Ortelius, id. m. II, 81.: „Hergegen thaten die Belägerte auch ihr Bestes, und Weil sie starck waren und erst kurtz zuvor in 4000 Ungarn zu sich hinein bekommen hatten, fielen sie offt aus, und hieben in kurzer Zeit bey 900 von den Kayserlichen nieder, nahmen ihnen auch viel Ross und Bagage ab.“

[12] Ortelius, id. m. II, 81.: „Den 25. Janij thaten die Neuhäusler abermals einen Ausfall, worüber beyderseits viel umbkamen. Den andern Tag drauf fiengen die Ungarn 6. Schiffe mit Wein und Proviant auff, so ins Lager von Neuhäusel geführt werden sollten.“

[13] Magyar Tört. Tár, 1879, 206.

[14] Az Ujvárból kapott hírek nyomán írja Bethlen július 10-én Szécsény mellől nejének, Károlyi Zsuzsannának (Magyar Tört. Tár, 1879, 207.): „Tegnapelőtt írta a generális, hogy a német had fogy, éhezik igen, vérhasban hal, a fizetetlenség és éhség miatt igen is szökik, a buzafejeket metélik, azt főzik, mind szárazon vizen élést igen megrekesztették a mi hadaink; a táborból mihelyest kijön valamely felé, azontúl ölik, fogják.“

[15] Theatrum Europaeum, I, 513.

[16] Ortelius, id. m. II, 81.: „In besagtem Lager waren die Kayserliche mit ihren Batterien der Vestung zimlich nahekommen; aber doch hatte dieselbige auff einer Seiten noch einen Pass offen, welchen der Graf fon Buquoy gern abgeschnitten hätte; Ritte zu dem End den 10. Julij mit etlichen seinen Obersten und wenig Reutern, nachdem er zuvor einen Hinterhalt bestellt, ihn, wann etwa ein Aussfall geschehen möchte, zu entsetzen, auss dem Haupt-Lager, so damahls noch ziemlich weit von der Vestung war, auff berührten Pass zu, in Meynung die Vestung auf den Seiten zu recognoscieren.“

[17] Gindely, Gesch. d. 30 jährigen Krieges, IV, 252.: „Die Lage der Belagerer gestaltete sich bedenklich, da sie scon jetzt mit grossen Schwierigkeiten in der Herbeischaffung des nöthigen Proviants zu kämpfen hatten. Da geschah es eines Tages, dass als Buquoy an der Spitze einer kleinen Reiterabtheilung den Einzug einer Proviantkolonne schützen wollte, die Ungarn ihren Vortheil ersahen, die Kaiserlichen angriffen und Buquoy in ein Handgemenge verwickelten.“ – Bethlen maga ezt írja júl. 11-én kelt levelében (Bethlen levelezése, 187.): „Szép rendelt seregekkel Buquoy táborábúl ez elmúlt szombaton, úgymint tegnap, egynehány főkapitányát kibocsátván, hogy a mi mezei hadainkban ha lehet elő vehetnének megtréfálják, mivel hogy csak fűért sem járhatnak ki miattok, hanem seregeket kell kibocsátani az zsákmányosok őrzésére, interim az zsákmányosok, hogy búzát arassanak, kaszáljanak és az harc alatt bevigyék.“

[18] Bethlen levelezése, 187.

[19] Gindely, id. m. IV, 252. az előbbi idézet folytatásaképpen nem szól a lovas zömök megelőző harcáról, hanem csak a szerinte csupán kisebb lovas osztag élén kézi tusába került Buquoy küzdelméről tesz említést, mondván: „Ein panischer Schrecken ergriff die Begleitung des Generals, die Mehrzahl floh und so fand der Feldherr aus eilf Wunden blutend seinen Tod. Nachträglich fühlten die Flüchtigen die Schmach, die sie sich durch das Preisgeben ihres Feldherren zugezogen hatten und kehrten um, allein sie fanden nur mehr dessen Leichnam, den sie unter Trauer und Wehklagen ins Lager zurückbrachten.“ (Aldringen an Pappus dd. 10. Juli 1620. – Zeidler an Kursachsen dd 4/14. Juli 1621. – Katona XXX.) – Ezzel szemben Ortelius, id. m. II, 81. a fenti idézet folytatásaképpen úgy tünteti fel a dolgot, hogy Buquoy már a július 10-iki nagy harcok bevezetése alkalmával vesztette volna életét. Ortelius folytatólagos szövege: „Dieweil aber die Ungarn darinnen solches gewahr wurden, liessen sich erstliche wenige auff dem Feld sehen. Als nun der Graf von Buquoy, ehe sein Entsatz ankam, mit selbigen zu treffen anfieng, wichen die Ungarn zurück auff die Seiten, denen der Graf von Buquoy tapfer nacheylete; Indem geschahe auss der Vestung ein unversehener Ausfall, worinnen der Herr Graf so bald übereylet und umringet ward. Ob er nun wol sich von seinem bestellten Hinterhalt verlassen sahe, auch sein Pferd unter ihm erschossen war; Wehrte er sich doch nichts desto weniger mit seiner Pistol und Seitenwehr gantz ritterlich, biss er endlich nach 16. empfangenen Wunden mit einer Copien oder Lantze durchrennt und nidergemacht wurde. Es musten auch noch etliche vornehme Offizirer mit ihm ihr Leben enden, die übrigen… wurden gefangen.“ – A Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns III, 28. oldalán egész röviden csak ennyit ír a nagyjelentőségű dologról: „Stefan Horváth beunruhigte mit siebenbürgischen Truppen das Belagerungsheer vor Neuhäusel und siegte, im Vereine mit der Besatzung unter Stanislaus Thurzó, in einem grösseren Gefechte (10. Juli), in welchen Buquoy und 300 Kaiserliche nach heldenmüthigem Widerstande fielen und das ganze schwere Geschütz der Belagerer verloren ging.“

[20] Weyhe Eimke Arnold Freiherr von, Karl Bonaventura v. Lonqueval, Graf von Buquoy.

[21] Ez a veszteségi szám természetesen csakis a főbb tisztekre vonatkozik. A legénységi állományú egyének közül bizonyára elég sokan ottmaradtak a küzdelem színhelyén.

[22] Bethlen levele nejéhez, Tört. Tár, 1879. 209. – Aldringen jelentése, keltezve az ütközet napján az érsekujvári táborban, Hallwich, Gestalten aus Wallensteins Lager, II, 30. – D'Eluert, Beiträge, III. 100. – Zwiedineck-Südenhorst, Die Politik der Republik Venedig, I, 259.

[23] Ennek szükségességét Bethlen 1621 jún. 10-én Thurzó Szaniszlóhoz írt levelében következőleg okadatolja (Pol. lev. 323.): „Magam hogy hajdúmódon postán kegyelmetek segítségére nem mehetek és eddig el nem indulhattam, első fő ratioja az megírt hadaknak házokhoz való oszlások, kiket meg sem tarthattam volna, esztendő s másfél esztendőtől fogva is némelyek házoknál nem lévén.“

[24] Stieve Fr., Ernst von Mansfeld.

[25] Londorp, id. m. II, 246. – Graf Ütterodt zu Scharffenberg Ludwig, Ernest Graf zu Mansfeld.

[26] Londorp, id. m. II, 434.

[27] Az erre vonatkozó bővebb részleteket lásd Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 322–326. és Szekfű, id. m. 139–142.

[28] Lásd a 269. oldalon.

[29] Bethlen 1621 jún. 10-iki levele Thurzó Imréhez: „Az török, hogy bennünket meg nem segít, kegyelmed oly igen elhitte az németeknek… várja meg kegyelmed az én aláérkezésemet és akkor hiszem meglátja minden ember, leszen-e, nem-e török segítség; mert ha írom is, látom az én írásomnak semmi hitele nincsen kegyelmed előtt, én egyebet nem mondhattam, sem írhatok kegyelmednek, hanem az mit az császár maga szájával izent; és az fővezérek Toldalaghy Miháltól izentenek s írtanak, az budai vezér is Gáspár Jánostól az miket esküvésével iratott és izent… az én szómat ne higyjétek uram, hanem mikor az ujvári mezőben látják seregekben, higyjék akkor, ha hazudnak, ők hazudnak, nem én, mert bizony hazugságot kegyelmeteknek nem írok studio soha, az nem én hozzám illik. Én úgy tudom, hogy Párkánhoz száll az tábor és együtt csatáznak az mi vitézeinkkel, eddig azt az Csorba szerdárt várták, ki ezen a héten érkezett az istentelen csak Fejérvárra, noha énnekem azt írta vala, hogy még ezelőtt egy holnappal elérkezik; de visszament volt Konstantinápolyban az eb feleségéhez Drinápolból.“

[30] Bethlen 1621 aug. 7-iki levele Nagyszombatból a fővezérhez (Török-magyarkori Államokmánytár, I, 303.): „az szerdárnak pénzt is küldtünk, hogy inkább meginduljon; de semmit nem használt, elvette a pénzünket, maga otthon maradott, mert az német többet küldött neki.“

[31] Ipolyi, Rimay levelei, 273. – Toldalaghi emlékiratai, Mikónál, I, 233. – Toldalaghi levele Bethlenhez, Tört. Tár, 1882, 441.

[32] Török-magyarkori Államokmánytár, I, 323.

[33] Pfalzi Frigyes levele Bethlenhez 1621 március 19/29-ikéről a müncheni állami levéltárban.

[34] Bethlen Polit. lev. 311.

[35] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, IV, 257. erre nézve a következőket írja: „Er (t. i. az őrgróf) lieh sich von Bethlen 25.000 Dukaten zur Vervollständigung seiner Rüstungen aus (az őrgróf levele Pfalzi Frigyeshez 1621 márc. 7-ikéről) und setzte mit Hilfe dieses Geldes in Neisse, wo er sein Hauptquartier aufgeschlagen hatte, seine Werbungen fort.“

[36] Lásd még Klopp, Der 30 jährige Krieg, II, 79.

[37] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges IV, 258.

[38] Kismartoni levéltár, Prot. Palat. 1606–1629.

[39] Bethlen Fejed. Levelezése, 162, 173. – Bethlen Polit. lev., 300.

[40] Bethlen Polit. lev. 326.

[41] Az utasítást lásd Tört. Tár, 1888, 631.

[42] Bethlen Pol. lev. 326.

[43] Bethlen Polit. lev. 309. 326. – Szilágyi, Révay Péter és a szent korona, 73. – Katona, id. m. XXX, 687.

[44] Lásd a 295. oldalon.

[45] Erről és sok egyébről igen érdekesen nyilatkozik Bethlen 1621 június 10-én Kassáról Thurzó Szaniszlóhoz intézett levelében, melynek legfontosabb részeit íme szószerint közöljük. „…ha mostna is futó készülettel mennék, úgy nem hasznot, hanem veszedelmet vinnék az országnak. És noha ily hertelen bizony most is nem úgy indulhatok, amint én akarnám, holott országos hadat egy római császár ellen mint készíthet ember egy holnap alatt, akinek istene lelke vagyon, meggondolhatja, holott az német csak tízezer embert is esztendeig meddig dobol mustrál öszve, az török császár leghatalmasb fejedelem s mégis esztendeig szokott készülni 3 holnapig való hadakozásra, én pedig kit az országnak nagy része elárult, hazájoknak rettenetes veszedelmére, magoknak örök gyalázatjokra az ellenséget behozták, nem tud ember hova fordulni az sok árulók között, mindazonáltal úgy serénkedem az kegyelmetek segítségére való indulásommal, hogy mai napon (jún. 10.) akartam megindulni, de az gyűlésnek vége ma leszen és amiatt kellett hétfőre halasztanom, mely napot isten megadván érnem, megindulok bizonyosan és késedelem nélkül sietek felmenni s igéretemnek eleget tenni, melyben se kegyelmed, se egyebek ne kételkedjenek, mert bizony fogyatkozás szómban és írásomban nem lészen. Elmegyek és meglátja kegyelmed, hogy bizony életemet sem szánom mellettetek elfogyatnom, de postán nem mehetek az mint megírtam, mert éléssel, lövőszerszámmal feles gyaloggal megyek és úgy, hogy ha esztendeig oda kelletik lennünk is, ne koplaljunk és hátra ne fussunk. Az német gyalog lassan jár, tudja kegyelmed, nekem pedig csak német gyalogom is hat ezer leszen, német fegyveresem 23 száz lovas. Magyar gyalogom ad minus 8000 leszen, de bizonyosan minden nap megyek, ha lehetne, bizonyságul hívom az úristent, hogy egy órában repülnék kegyelmetek segítségére, ha én fel nem jöttem volna erre a földre, most ez is oda volna, mint oda alá.“ Ezután jön a török segítségre vonatkozó, a 661. számú lábjegyzetben közölt rész. Majd így folytatja: „Más az, ha egy töröktatár mellettünk nem leszen is, de az istennek segítségéből leszek én az német haddal együtt 28 ezeren. És megfelelek német uramnak, de bizony eljő, bizony az török is és az tatár; ha el nem jő, egy szómat se higyje kegyelmetek soha, én tudom miben vagyon az dolog. Ezek így lévén, kegyelmedet én nagy szeretettel intem sőt obtestálom, viselje úgy magát és mutassa oly magnanimitását Ujvárban, az mint oly méltóságos fő generálistól és hazáját igazán szerető gróftól kévántatik; noha az ellenség felesedett és derekasan alája szállott az várnak, de hiszem az úristent, hogy nem árthat kegyelmeteknek; csak belől ne legyen és történjék valami visszavonás és pártütés, kitől az úristen oltalmazza kegyelmeteket és maga is kegyelmed arra szorgalmatosban vigyázzon… Ha pedig kegyelmetek csak 25–30 napot sem akar várni, hanem magok veszedelmével az ellenségnek kaput nyit, arról én nem tehetek, csak jól meglássa kegyelmed, essék tisztességére és ne gyalázatjára s veszedelmére annyi sok vitéz embernek, melyre én sem kegyelmednek, sem az vitézeknek szabadságot nem adok, hiteket fel nem szabadítom, hanem inkább az istenre, jó szerencsés előmenetelekre, hazájokhoz való igaz szeretetre, az nagy isten tisztességének oltalmazására kénszerítem kegyelmedet, együtt az vitézekkel az ellenséggel meg ne alkudjék, szót neki ne adjon, kaput ne nyisson, melyből országunknak utólsó veszedelme következzék, hanem viselje vitézül minden magát, én bennem és miattam fogyatkozás nem leszen, valamire elérkezem, éjet napot egygyé teszek és az kegyelmetek segítségére sietek magam menni, drágább marhámmal fejemnél nem kedveskedhetem kegyelmeteknek, csak várjatok el, ha az szükség kévánja életemet is elfogyatom kegyelmetek mellett.“

[46] Az előzményeket lásd a 284. oldalon.

[47] Bethlen Polit. lev. 332.

[48] Lásd a 284. oldalon.

[49] Katona, id. m. XXX, 688. – Pettkó Béla, kik tették le a hűségesküt Bethlen Gábornak. Tört. Tár, 1887, 243.

[50] Bethlen jan. 12-én Kassán kelt levele Thurzó Imréhez (Pol. lev. 328.): „Abafi uram bizonyosan ma indult válogatott jó kétezer lovassal, Révai uramat is ma expediálom… az jövő pénteken bizonyosan Zsolnánál lesznek… Az hercegnek levelet irattam… Kérem igen kegyelmedet… irasson maga is neki, ne késsék semmit, jöjjön által és szálljon Budatinhoz, bizonyosan pénteken odaérkezik a mi hadunk is… az vármegyének demandáljon serio kegyelmed, hogy élést elegendőt szerezzenek az hadnak, mind kenyeret, lisztet, sert, zabot, ha kárt vallani nem akarnak; az istenért kérem kegyelmedet jó szerencséjeért viseljen oly industriose gondot erre, amint az maga dicséretes természeti ezt magával hozta kegyelmednek, hogy én meg ne csalattassam az herczegre való reménységemben… bizony igen bánnám, ha megtréfálna az herczeg, mert abból semmi jó nem jönne ki… ha eljő és conjungálhatjuk magunkat, bizonyosan az úristen nekünk adja a győzedelmet, az ellenség minket nem vár, hanem által megyen Komáromhoz, nem egyébért csinálta az hidat, melyet ha obtineálhatnánk is, elég győzedelem lenne az, hogy ellenségeinket által üthettük, bizony megleszen, én elhittem. Mindjárt által szállhatnánk Austriában, Morvában.“ – Sőt később, augusztus 22-én Pozsonyból nejéhez, Károlyi Zsuzsannához írt levelében már úgy precizirozza a jövőre vonatkozó szándékát, hogy ha Pozsonyt hamarosan elfoglalhatja, akkor – hacsak eddig a béke létre nem jő – János György őrgróffal együtt Prága ellen vonul. (Tört. Tár, 1882, 130.)

[51] Ennek a levélnek egyes részeit már a 635. és 636. számú lábjegyzetben közöltük. Az utóbbi idézet folytatásaként megnyugtatásul a következőket írta Bethlen Thurzó Imrének: „Hogy abból az hadból kegyelmed ellen hadat küldhessen Buquoy, azt én meg sem gondolom, Pálfiék az ő kevés népekből semmi tehetők azok ellen, kik resistálni akarnak, Morvában had nincsen, amíg Bavariából pedig érkezik, csak akarjon kegyelmetek, tízszer is conjungálhatja az herczeg magát Abafi urammal. Az vármegyének mennyi ezer puskása lehet és mint resistálhat az mi hadunknak, bizony én gyermekjátéknak tartom, csak kegyelmed akarja és csak szállítsa kegyelmed Budatinhoz Abafit, Árva vármegye menjen által az Rownahorán az utat tisztítani… Túl az herczeg is csak akarjon, nem lehet s nem állhat ennyi föld népe eleiben, bátor öt-hatszáz avagy ezer fizetett gyalog lenne is köztök, hogy mindjárt meg nem futamik, az passust nekik engedik, melyet egy nap s hamarább is kitisztíttathat, és így az conjunctio megleszen; mely meglévén ad minus tíz ezer válogatott fizetett had együtt ha leszen, gondolja meg kegyelmed szerelmes öcsém, mit nem cselekedhetnék, bizony nem vármegyék és nem valami kajtor had, hanem Buquoi maga jönne eleikben is, egy jó alkalmatos helyt választván az viadalnak, 20 vagy 30 napig is megállhatnák az sárt. Attól én nem féltem, hogy Buquoi annak az hadnak eleiben annyit küldhetne, ki árthatna, mert ha hadát megkevesíti, sem itt, sem ott dolgát végben nem viheti, hanem szégyent vall. Az istenért kérem kegyelmedet, irasson mindjárt az herczegnek… és hivassa ki, ne késsék immár semmit, hanem ha ki akar jönni, legyen meg, ha nem is, azt is írja bizonyoson meg, ne várakozzam reá, mert periculum in mora; az mi mostani dolgunkhoz semmi egyéb nem kell, hanem csak szintén az ő velek való conjunctio, török hadunk igaz elég vagyon, kik Palánk táján egyeznek meg velem, az úristen bizony megáld bennünket, ellenségünk meg nem vár az ujvári mezőn. Elérkezvén az herczeg, melyre dirigálja kegyelmed útját, álljon maga dispositióján, én… azért javallanám Sz. Keresztre való jövéseket, onnét Korponára, az bányavárosok is azontúl helyekre állanának, mivel vagyon correspondentiájok velem. Én uram innét hétfőn indulok, pénteken Fülek alá szállok… jó gyalog leszen velem ad minus 7000 mind fizetett… ha az herceg eljő, bizony uram leszünk magyar német török 40 ezeren conscientiose írom ezt kegyelmednek.“ P. Scripta. „Ne gondolkodjék kegyelmetek oly reménytelenül az mostani állapot felől, hogy fegyver által subjugáltassa császár universos status et ordines regni, bizony nem lehet, hanem örömöst elveszi a békességet, meglátja és hallja kegyelmetek, mihelyt én az ujvári mezőre mehetek és hiszem, jobb hasznosb dicséretesb leszen s bátorságosb, ha sub armis végezhetünk oly békességet, a mineműt magunk kévánunk, hogysem, mint ily gyalázatosan eljtsék utolsó veszedelemben az emberek magokat etc.“

[52] Bethlen június 27-iki levele Thurzó Imréhez (Pol. lev. 341.): „Tegnapi napon ide érkeztünk hadainkkal Rimaszombathoz… holnap penig az erdélyi hadak is mind lovag gyalog ide érkezik és megegyeznek mivelünk.“

[53] Bethlen levele nejéhez. Tört. Tár, 1879, 206.: „Immár legalább lehetünk tízezeren három ezerrel.“

[54] Bethlen június 27-iki fenti levelében folytatólag: „Mi eddig is innen előbb vittük volna táborunkat, de azonban érkezék Bosnyák Tamásnak egynehány rendbeli levele, kiben erősen ajánlja magát az békességnek véghez való vitelére, melyről vagyon egy hete, hogy kezdett nekünk irogatni, mindazáltal, hogy nyilvábban kitessék azzal is az szent békességhöz szívünkben beoltatott synceritásunk, és hogy mi rajtunk ez aránt se múlnék az dolog, holnapi napon tíz órakor magával szemben leszünk.“

[55] Bethlen levele Thurzó Imréhez (Pol. lev. 341.): „Itt megértvén Bosnyáknak előhozandó dolgait, semmit sem késünk, hanem igyenesen Filek alá megyünk, az hová az pártosoknak hadai, kik mindenestől fogva nem többek három ezernél, szállottanak, és az úristen velünk lévén, ha megvárnak bennünket, megvásárlunk vélek, ha penig elől állanak, így is gondunk leszen reájok, hogy könnyen el ne mehessenek előlünk.“

[56] Egry István 1621 júl. 4-én Zólyomban kelt levele Bethlenhez (Bethlen levelezése 183.): Annak előrebocsátása után, hogy Györki Benedek zólyomi kapitány az első felszólításra megadta magát, így folytatja: „ő kelme (t. i. Györki)… jó száz gyalogot adott mellém, az mennyi lovasnak szerit tehette, itt neki válogattam Szólyom alatt az hadakat, minthogy igen bágyadt erővel voltunk, úgy mint tizenkét zászlóval… azt a tizenkét száz lovast kilencz seregben rendeltem, mind előljáróval együtt, istennek szent hírével reájok indulván, oly közel voltanak, csak egy hegy volt köztünk, az ki legközelebb falu vagyon Szólyomhoz, Szent Benedek felől (vagyis a mai Garam-Berzence tájékán), ott mindjárást Klmes Uram ellenem rendelt seregével, lovasával, gyalogjával, egy nagy erős szorosat megszállatott az gyalogjával, hét órakor állottunk jó reggel szemben vele, azt nagy erős ostrommal Klmes Uram az szorosat, az hol csak két két lovas mehetett el, egyfelől a víz volt, másfelől az hegy tartott egy puskalövésnit, Klmes uram. Az szorosat istennek kegyelméből elvevők tűlök, csak egy puskás sereget, egy kopjást bocsáttam által az szoroson, azok nagy vitézül forgolódtanak Klmes Uram, mert az ellenségnek nagy mezeje volt, minden mezőt elvett volt tőlünk, mikor az több rendelt seregekkel is általköltözvén, mind hátrább kezde állani, az gyalogja volt Klmes Uram ezer, mint mások nem tagadják, lovasa gyaloggal voltanak négyezeren, az mint intézhettem, de ők magok többnek mondották magokat, az hegyektűl nem vehettem eszemben Klmes uram, az gyalogját egy fűszerben állatta be, oly szoros helen kellett Klmes Uram az sereget vinnem, hogy két seregnél több el nem mehetett egymás mellett, ott is az hová ők állottak, tíz sereget is rendelhettek egy szélben, egyéb nem lehete benne Klmes Uram, Ferenczi Albertot, Kovás Pétert reája bocsátám, hogy harczot adjanak neki, talám valahogy kicsalhatják az gyalogok háta mögül, előttök eljövének, szintén azon szerént Klmes Uram, hátat adván nekiök, neki édesedék az ellenség, mindjárt minden rendelt seregét kihozza az gyalog mellől nagy bátran, mi is mint istennek segítségéből neki indulván, az mint oly szoros földet mehettünk bátran, nagy vitézül Pálfi István az sereg előtt jó távul földön jött előtte, úgy öszve kelletett mennünk, az mint meg is látszik Klmes Uram, kétszáz szál kopját el nem hoztak, mind eltörték, úgy annyira, kardra kellett aztán mennünk Klmes Uram, nem állhatta az ellenség meg megfutamék, mihelt Pálfi István elesék közülük, ő magok eltapodták az gyalogot fél egész mélföldig, ahol lesbe állatta volt, az német gyalogot valóban szánták, lövöldözték, mind kopjával, puskával vágták, ott is nem állhatták el, minthogy rendelt sereggel tartozás nélkül utána voltunk, az németek sem állhatták, legutól esének osztán, igen kevés méne el bennük Klmes Uram, azokban is Saskü alatt, ott meg egy szoroson hagyott volt háromszáz gyalogot Klmes Uram, kihez nagy bizodalmok volt, ugyannyira is megállák azok a gyalogok, hogy az ki túl szaladhatott az lovasával, két egész óránál többet kellett velek veszekednünk az szoroson, mert szekereket toltak elejekben, hanem az Garamon révet kellett kerestetnem, mihelt azt meglátta az gyalog mindjárást megfutamék, utána menénk az úton, innét is két serege volt, még ezer lovas, az mint megláthattam, s kétszáz elment bennek, három zászlót láttam, hogy elvittek, az többit kit földön kit mezőn mind elhánták, számát nem tudom Klmes Uram, magam is irtózom anni körösztyén vérnek kiontásán, adjon isten előtt számot, az ki miatt hazánkban ilyen nagy romlás esett… Pálfi Istvánt Klmes Uram elevenen fogták el, noha az fején, kezén valami seb vagyon rajta, Fged rabja… az bányavárosokkal az mit Fged parancsolt volt, azokkal végezek most, reménlem Klmes Uram, hogy Fgednek meghódolnak, valami kevés pénzt készítettek volt azoknak az pártosoknak, úgy mint tizennégyezer forintot, ha lehetne Klmes Uram, azt elvinném magammal Fgednek. Ezeket Fgednek Klmes Uram akarám communicálni az tisztviselőket, Kerekes Pétert, Veres Mártont, Kovács Pétert, Csatári Jánost, Kozma Balást, egy Kis Márton nevű hadnagyom is vagyon, az szegény Rácz Mihály igen megsebesedett, őt golyóbissal találták lőni, Kerekes Pétert is két golyóbissal találták meglőni az lábát, az hadakozás nem lehet anélkül Klmes Uram. – Tartsa isten Fgedet jó egészségben. Datum in castris ad Szolyom positis 4. die Julii a. 1621.

Fgednek alázatos szolgája

Egri István.

[57] Sámbokréti Miklós levele Alvinczi Péterhez (Bethlen levelezése 186.)

[58] Csery, id. m.

[59] Bethlen levelei nejéhez, Tört. Tár, 1879. 206–207. és 1882, 125. – Egry levele, Mikónál, id. m. III, 341. – Hogy Bethlen személyesen is mily tevékenyen vett részt a hadműveletekben és harcokban, az Sámbokréti Miklós alábbi, július 5-iki tudósításából tűnik ki (Bethlen levelezése, 185.): „Király urunk ő flge sok szép hadaival ide Filek alá szombaton szálla, az várhoz oly közel szállítá ő fge táborát, hogy az várbeli lövő szerszámoknak gólyóbisi keresztül-kasul jártanak az táborban és az ő fge sátori között is, de mégis helyből csak újonnan is ki nem bontakozott sem ő fge, sem az tábor, hanem helyben maradtanak, bizony dolog, volt oly ember közöttünk, az ki nem jó füllel hallotta az álgyú golyóbisnak feje felett, néha csak közel mellette való süvöltését. Azon nap ő fge az sáncvetéssel úgy serínkedék, hogy egyik sánczot elkészíttette, kasokat töltete, és három ágyút vonyatván az sánczban, az mely toronyból kilőttek az táborban, annak lövéseit elvitette, öt és hat óra közben kezdetett ő fge innen kívül belövetni, azulta az táborra való lövéstül megszűntenek. Éjjel penig szinte az várat palánkja mellé igen közel a várhoz vitette be ő fge a sánczot, melyben az három öreg lövő szerszámot bevonatván, egész éccaka maga is őfge személye szerint ott forgolódott, semmit sem aludt. Jó reggel az falnak igazítván az öregálgyúkat, egész estvefeléig szüntelen lőtette az várat, kit Herenczeni uram, az nem jámbor megsokallván, öt óra tájban, szót adott valaki.“

[60] Erről és a többi eseményekről Bethlen Gábor levelezése 189. oldalán a következő, július 12-ikéről kelt tudósítást olvassuk: „Tudom elég hírével van Klteknek, hogy az minemű hada volt császár urunknak volt Fülek táján, annak egy részét Füleken innen Divén táján verték fel, három ezerig jöttek volt ide Szt. Kereszt vidékire bennek, azt is utolérte őfge hada, és az Garam mellett Saskővár ellenében több hullott el bennek ezernél, némely része őfge hűségére esküdt. Galgócz felé szakadott bennek tizenkét szálig, Trencsén felé hírével esett Abafi uram hadának, utána voltak azonnal és szintén Galgócz városánál érték el őket. Abban uram száz lovas el nem ment lova hátán, mind ott veszett, ki az vízben, ki fegyver miatt, hanem az magyarokban két vagy három százat megfosztottak és úgy bocsátották el. Sz. Kereszttől fogva esett annyi el az futó hadban, az szegénység elejekben való támadása miatt, mint más fegyver miatt, és minden várakban bőséges az rab. Gróf Thurzó uram Abafi urammal ötezer magával lehet, tegnap érkezett Sámbokrét tájára, Léva felé akar menni, őfge eleiben, őfgét holnapra várják Ujvár alá, kivel legyen az úr isten áldási és őfge hadakozzék az ő kicsin seregével. Amen. 12. Julii 1621. – Tudom, van hírével Klteknek, hogy most megfogták Pálffy Istvánt, Amade Istvánt levágtak, Szécsinek ő fge gratiát adott, Füleket, ma hozák hírét, hogy megadták ő fgének.“

[61] Gindely, Gesch. des 30 jähr, Krieges, IV, 253.

[62] Gindely, Gesch. des 30. jähr. Kriegs, IV, 255.

[63] Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, IV, 254.

[64] Török-magyarkori Államokmánytár, III, 296–298.

[65] Kriegs-Chronik Öst. Ung. III, 29. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, IV, 254.: „Nur die sumpfige Beschaffenheit des Terrains rettete die Kaiserlichen vor einer vollständigen Niederlage und ermöglichte es ihnen, Gutta… zu erreichen. Hier stellte Liechtenstein eine Schiffbrücke über die Donau her, um sich mittelst derselben auf die Insel Schütt zu retten, falls der Feind ihm folgen sollte, und zu diesem Zwecke liess er den Grafen Schlick mit seinem Regimente schon jetzt auf dieser Insel Posto fassen, um sich gegen allfällige feindliche Angriffe von dort aus zu sichern. Das kaiserliche Heer zählte damals nach Ab zug der eben erlittenen Verluste an 8000 Mann grösstentheils Infanterie, während Bethlen über 15.000 Mann gebot. In dem Schreiben, in welchem Liechtenstein dem Kaiser von dem Rückzuge Kunde gab, behauptete er fälschlich auf demselben keine Verluste erlitten zu haben und rechtfertigte ihn mit der allerdings begründeten Behauptung, dass, wenn er ihn nicht rechtzeitig angetreten hätte, das ganze Heer zu Grunde gegangen wäre, da der Feind sich aller Rückzugspässe bemächtigt hätte.“

[66] Bethlen István aug. 7-iki levele a nagyvezírhez. Török-magyarkori Államokmánytár, III, 302.

[67] Pappus júl 27-iki levele Lipót főherceghez az innsbrucki helytartósági levéltárban.

[68] Katona, id. m. XXX, 699. – Tört. Tár, 1879, 213. – Kriegs-Chronik, III, 29. – Gindely, Gesch. d. 30 jähr. Krieges, IV, 255.

[69] Katona, id. m. XXX, 700.

[70] Az előzményeket lásd a 302. oldalon.

[71] A Toldalaghynak szóló instrukciót lásd: Török–Magyarkori Államokmánytár, I, 307.

[72] Sövényfalvi levelei, Tört. Tár, 1882. 444. – Mikó, id. m. I, 128, 134.

[73] Olchváry, id. m. 557. – Katona, id. m. XXX, 698, szerint ez már július 25-én, Bethlen István szerint (M. Tört. Tár, 1857, IV, 220.) ellenben csak júl. 17-én történt volna.

[74] Gindely, Gesch. d. 30 jähr. Krieges IV, 256.: „Trotz mancherlei Erfahrungen, die ihm (Bethlen) die neuerliche Anknüpfung von Friedensverhandlungen räthlich erscheinen liessen, hob sich wieder sein Muth, da der so sehnlich erwartete Markgraf von Jägerndorf sich bei Tyrnau mit ihm vereinte und ihm eine Verstärkung von 8000 Mann grösstentheils Fussvolk sammt der entsprechenden Anzahl von Geschützen zubrachte.“

[75] Az előzményeket lásd a 303. oldalon.

[76] Tört. Tár, 1879, 214.

[77] Tört. Tár, 1882, 130.

[78] Pozsonyi napló (Gindely, Okmánytár, 305.): „Anno domini millesimo sexcentesimo vigesimo primo Die 17. Augusti: Posuit castra Bethlem in campo Posoniensi.“

[79] Pozsonyi napló (Gindely, Okmánytár, 306.): „Die 22. Circa horam quintam matutinam continuavit nostis impetere portam, propugnaculum, sic turrim Scti Michaelis, feceruntque in eadem turri, porta et propugnaculo ex parte superiori ruinam non exiguam, cui tamen vir generosus et militaris vicecapitaneus D. a Schuenda multorum hominum labore obviavit et propugnaculum illud terra nova impleri fecit et fortificavit.”

[80] Tört. Tár, 1882, 129. – Schwendi Lázár ezredes 1621 aug. 23-án kelt jelentése Stadion Jánoshoz, a csász. udv. főhaditanács elnökéhez (Gindely, Okmánytár 302.): „Hiemit schicke er einen von Feind ausgerissenen Haiduken, der zeigt an, wie dass sie zwei Tschaiken, allda die Schiffbrucken gestanden, auf jedweder Tschaika 37 Mann und zwei Stuck haben, Vorhabens seind auf der Donau herauf zu fahren und die Proviant zu verhindern… Der Feind werde gegen das Lorenzerthor seine grösste Batteria machen.“

[81] Tört. Tár, 1882. – Katona, id. m. XXX, 700. – Pappus János Keresztély 1621 augusztus 26-iki jelentése Lipót főherceghez a Pozsony melletti császári táborból (Gindely, Okmánytár, 302.): „Der Bethlehem hat gesagt, er woll's (t. i. Pozsonyt) in 4 Tagen einnehmen. Es ist aber heut der neunte Tag, dass ers belagert. Hoff zu Gott, es werde ihm nit gerathen… Als wir gestern abends wieder herüber kummen, kummt uns neben Hereinführung vieler Geschädigten, dass der Reind zu morgens früh die Convoa zu Ross und Fuss, welche diejenigen, so uns Fourage hinaus gefahren, überfallen, ganz umringt und niedergehaut. Die Anzahl kann man noch gar eigentlich nit wissen, allein ist der Convoy mit Reitern und Musketieren ziemlich stark gewest. Sein also viel ehrliche Leut geblieben.“

[82] Schwendi aug. 30-iki jelentése (Gindely, Okmánytár, 305.): „Erstlich bericht Ihr Mt. obgedachter Herr Oberste von Schwendi aus Pressburg vom 28. August, dass die zu Pressburg zwischen vier und fünf Uhr abends hinaus in der Feinde Schanze vor der Stadt eingefallen, mit 200 Mann dieselben aus ihren Schanzen getrieben und sechs Stück der ihrigen vernagelt haben, dem Feind bei 250 Mann erlegt, von den unsrigen nur Hauptmann de Moies geblieben und über drei Knecht nit beschädigt… Und wisse Kundschaft, dass dem Feind zehn Büchsenmeister geblieben, derentwegen es mit dem Schiessen in des Feinds Lager gar still.“ – Pozsonyi napló (Gindely, Okmánytár, 307.): „Die 28. circa horam quintam pomeridianam miles civitatensis excursionem fecit in hostes numero circiter 200 et magna laude statim potiora propugnacula penes domum Helgyanam occuparunt, tormenta majora numero quinque claviculis obserarunt et inutilia reddiderunt, plurimi ex parte adversa occubuisse dicuntur ab invigilantiam, plurimi enim dormientes occisi sunt. Ex parte nostra paucissimi interfecti et uti dicitur, saltem quinque… sauciati tamen plures.“

[83] Katona, id. m. XXX, 700. – Pozsonyi napló (Gindely, Okmánytár, 307.): „Die 30. Miles Hispanicus venit in auxilium, cuius nutu nostrates excursionem in hortes ordinarunt, quae hora quarta pomeridiana accidit maiori quidem numero militum quam die 28. at minori fructu. Hostes enim istructi et parati praestolati sunt adventum nostratium, plurimos tamen ex parte adversariorum interemptos…“

[84] Katona, id. m. XXX, 700. – Pozsonyi napló (Gindely, Okmánytár, 307.): „Die 31… Sequenti nocte circa horam primam indesinenti sclopetorum explosione sonitu tibicinum et tympanistarum sic summo clamore hostis ablatis tormentis, relictis propugnaculis ex suburbio recessit et fuga sibi consuluit castraque sua intra Posonium et Rehe, loca, quae erant combusta, reliquit.“ – Egy Pozsonyból 1621 szept. 2-án kelt levél kivonata (U. o. 308.): „Ohne Zweifel wird man vernommen haben, wie schelmisch die Feinde gestern, das ist den 1. September in der Nacht nach zwölf Uhr die Vorstadt mit erschrecklichem Schreien und Schiessen verlassen haben, nur damit man die hinwegführenden Stuck nit hören sollte.“

[85] Gindely, Gesch. d. 30. jähr. Krieges, IV, 261.: „Thatsächlich war ihm (Bethlen) Mähren preisgegeben, weil Waldstein, der die kaiserlichen Truppen befehligte, wegen Mangel an Geld nicht vorrücken konnte, sondern im westlichen Theile des Landes halten musste. Zu alledem brach im Nordosten des Landes ein Aufstand unter der Landbevölkerung aus, der solche Dimensionen annahm, dass der Kardinal Dietrichstein als Gubernator von Mähren an den Kaiser die Bitte richtete, er möge das auf päpstliche Kosten geworbene Regiment Aldobrandini nicht gegen Pressburg vorrücken lassen, sondern zur Unterdrückung des Aufstandes verwenden.“

[86] Gindely, Gesch. des. 30 jähr. Krieges, IV, 262. – Bethlen 1621 dec. 11-iki levele Magyar-Bródból Rákóczy Györgyhöz (Pol. lev. 363.): „Egri Istvánt bocsátottam volt Slesiában 1500 lóval, ma tized napja és most hozák bizonyoson hogy isten jó szerencsét adott nekik, az slesiai hadra talált, ezer fegyveresre, az jägerndorfi mezőben szemben vittanak meg és az úristen igen megverte az ellenséget általok, kevés szaladt el az ezer lovasban. A fő német kapitánt ki előttök volt több fő néppel együtt elfogták, hozzák, zászlókat is hoznak. Az szolnoki bék megsebesellett, egy híres török jancsi aga elveszett, erős harcok volt. Igy veledicalunk egymásnak.“

[87] Pray, Principatus Gabr. Bethlen, I, 241. – Firnhaber, id. m. 29.

« Megjegyzések, elmélkedések.

KEZDŐLAP Tartalomjegyzék

Megjegyzések, elmélkedések. »