Az 1620. évi hadjárat végén, a fehérhegyi csata után a császári hadak meglehetősen kimerült állapotban érkeztek meg a magyar határra s így bármennyire szerette volna is Ferdinánd egyhuzamban és egy füst alatt a Bethlen vezetése alatt ellene fellázadt magyarokat is meghódolásra kényszeríteni, ez az említett okból és mert az idő is késő őszre járt már, s mivel végül a császári hadak főparancsnokai, Buquoy, Collalto és Preiner, sem valami nagy buzgalommal és határozottsággal láttak hozzá feladatuk megoldásához, sehogy sem akart sikerülni. Pedig a kölcsönös erőviszonyok és az a körülmény, hogy a császári csapatok hadi tapasztalatok, hadratermettség és a különféle haditevékenységekben való jártasság tekintetében meglehetősen felülmúlták a csak hevenyében összeszedett és a hosszú háborúskodást már alaposan megúnt magyar hadak kvalitását, tetterős vezetés mellett határozottan igen szép sikerekre nyujtott volna alkalmat. A Dunától északra ugyanis Buquoynak mintegy 20.000 embere állott Bethlennek mindössze 16.000 főnyi, vagy talán ennél is gyengébb hadseregével szemben, a Dunától délre pedig mintegy 10.000 főnyi, mglehetősen együtt tartott császári had állott Batthyánynak és Sennyeynek elég szétszórtan alkalmazott 8600 főnyi erejével szemben. Ha ehhez hozzá vesszük még azt az óriási hatást, melyet mindkét félre egyformán, de természetesen fordított arányban a fehérhegyi csata kimenetele katonai és politikai tekintetben gyakorolt, úgy teljesen indokoltnak látszik, hogy Bethlen egyelőre várakozó és védőleges magatartásra szánta el magát.

Miután Buquoy hadserege zömét Lundenburg tájékán és nem Pozsonnyal szemben állította fel, amivel azt a látszatot keltette, hogy onnan a legrövidebb irányban Nagyszombat, Nyitra, Érsekújvár felé akar előnyomulni, érthető és helyes volt Bethlennek az az elhatározása, hogy Pozsonynál álló seregét ő maga is jobbra előre rokíroztatta és annak egy tekintélyes részét a Kis Kárpátok elé Szenicre rendelte, ahol az a jablonicai és nádasi szorosba kapaszkodva még túlerővel szemben is mindaddig kitarthatott, amíg ő a sereg zömével Nagyszombatnál elfoglalt központias állásából támogatólag közbeléphetett. Ugyan ez a lehetőség állott fenn, ha túlerejű ellenség Pozsony megtámadását kísérelte volna meg. Újból hangsúlyozzuk tehát, hogy Bethlen elhatározását és seregének azon alapuló csoportosítását minden tekintetben teljesen elfogadhatónak és helyesnek minősíthetjük. Ámde Bethlen aggályai és óvatos elővigyázatossága egyelőre tárgytalannak bizonyult, mert a vele szemben álló Buquoy-csoport komoly támadásra egyelőre egyáltalában nem gondolt.

Valamivel vállalkozóbb szelleműeknek mutatkoztak a Dunától délre levő, Preiner és Collalto által vezetett császári csoportok. Ezek az ősz és a tél folyamán behatoltak magyar területre, de mihelyt Magyar-Óvárnál illetve Kőszegnél számottevőbb ellenállásra találtak, sietve eredeti felállításukba húzódtak vissza. Ezek után aztán az összes császári seregcsoportok téli álomba merültek és Bethlen sem érezte szükségét és talán nem is tartotta tanácsosnak, hogy az alvó oroszlánokat nyugalmukban megbolygassa, főleg miután közben alvezéreinek és egyes főuraknak kacérkodása az ellenféllel elég súlyos és gondterhes órákat okozott neki. A tél folyamán magyar részről végrehajtott kisebb vállalatok ezen az általános képen nem sokat változtattak; ép így a Bethlen által még Buquoy végleges elhelyezkedése előtt végrehajtott morvaországi foglalás sem és úgy látszik, a császári hadvezér nagyon megörült a hírnek, hogy Bethlen foglalásait a Morva folyón túlra nem terjesztette ki. Hogy mi bírta rá Bethlent, hogy ily szépen megindult támadólagos előretörését, bár ellenséges ellenhatás nem kényszerítette rá, minden plausibilis ok nélkül, mert hiszen a bomlási prodecura ekkor még sem a seregben, sem az urak közt még nem nagyon volt érezhető, beszüntette, annak most már bajos igazi magyarázatát megadni, mindazonáltal Buquoy lassú, nehézkes, túlóvatos és semmit kockáztatni nem szerető hadműködését tekintetbe véve, majdnem biztosra vehetjük, hogy a Bethlen által kezdeményezett offenzíva tetterős folytatása szinte beláthatatlan sikerekre vezethetett volna. Igy azonban az elért eredmény csak futólagos féleredmény számba volt vehető, melyet Buquoy, ha nem is nyomban, de még a tél folyamán újból kiragadni igyekezett ellenfele kezéből. Még további folytatólagos eredmények kicsikarására azonban ő sem gondolt, mert ez szinte ellenkezett az ő kunktároskodó hadi tevékenységi módjával.

Az újonnan elfoglalt végek megvédésével megbízott Thurzó Szaniszlónak strassnitzi viselkedése a legnagyobb fokban sajnálatos és visszatetsző és szinte megfoghatatlan, hogy Bethlen ily előzmények után mégis őt bízta meg visszavonulása alkalmával a visszahagyott országrész egyik legfontosabb támaszpontja, Érsekújvár védelmének vezetésével.

Hogy Thurzó Szaniszló csúfondáros megfutamodása idején a csapatok szelleme és vállalkozó kedve még elég magas fokon állott, az legjobban abból tűnik ki, hogy mihelyt az új parancsnok, Thurzó Imre, akinek helyén volt a szíve, a tett színhelyére beérkezett, a csapatok ismét igazi magyar virtussal és a legjobb eredménnyel ellenséges földre helyezték át a legközelebbi hadműveletek színhelyét.

Február közepén azonban egyszerre csak fordult a kocka. Ezen időponttól kezdve a császáriakat szállja meg a tevékenységi vágy, aminek azonban egyelőre csak kisebb helyi sikerek, Holics és Dévény elfoglalása jártak nyomában és jellemző, hogy az ellenség által elért eme sikerek ellensúlyozására Bethlen már csak igen gyenge és erőtlen kísérleteket tesz; a kiválóan fontos Dévény visszafoglalására ő maga személyesen, de teljesen elégtelen erővel, mindössze 500 emberrel nyomul előre s így nem csoda, hogy mindkét helyen, Holicsnál és Dévénynél is kudarcot vallanak a magyar csapatok. Még fájósabb érzést keltett, hogy a néhány nap mulva Kornis Zsigmond által Strassnitz visszafoglalására már elég tekintélyes számú erőkkel inscenált éjjeli vállalat tulajdonképpen szintén balul ütött ki.

E nem sikerült vállalatok okozta kedvezőtlen benyomás és egyes urak mindjobban bebizonyosodó megbízhatatlansága, valamint nagyobb zsoldos csapatok szerzésének nehézségei napról napra annál kedvezőtlenebbé tették Bethlen helyzetét, mivel megbízható hírek szerint Ferdinándnak a tél folyamán tekintélyes számú erősbítéseket sikerült szerezni, melyeknek besorolása után a császári hadseregek az egész vonalon döntő támadás végrehajtását vették tervbe. Miután az erre vonatkozó előkészületek jó hosszúra nyultak, Bethlennek bő alkalma nyilt, hogy a szándékolt támadás végrehajtásának módjáról is tudomást szerezzen és hogy a viszonyoknak megfelelő elhatározásra jutva, azzal szemben a maga ellenintézkedéseit is megtehesse. Nevezetes és külön aláhúzandónak tartom, hogy Bethlen a rá nézve felette kedvezőtlen viszonyok dacára az ellenség küszöbön álló támadását ellentámadással akarta felfogni, mi célból seregét a Morva völgyébe Stomfa tájékára akarta előre vinni illetve ott összpontosítani, hogy annak környékén nyilt csatában vívjon meg az ellenséggel. Ez az elhatározás kétségtelenül amily merész, ép oly szép is volt, azonban a kölcsönös helyzet és viszonyok alaposabb mérlegelése[1] csakhamar ezzel teljesen ellenkező elhatározásra bírta a fejedelmet, amennyiben még a rövidebb-hosszabb ideig tartó helytállás gondolatát is elvetve, mindjárt egyhuzamban 300 kilométernyi visszavonulás végrehajtására adta ki parancsait. Nem férhet hozzá kétség, hogy ez a nagyvonású elhatározás a bizonytalan és felette kellemetlen helyzet alkotta gordiusi csomónak radikális kettémetszését jelentette, de az is bizonyos, hogy nemcsak mellette, hanem ellene is lehet nyomós érveket felhozni, főleg most utólag, az ezen elhatározás nyomán kialakult és bekövetkezett események alapul és figyelembe vétele mellett. De ne töltsük ezzel hiába és túlsoká az időt, Olchváry erre vonatkozó véleményét már ismerjük; Gyalókay – id. m. 325. old. – pedig így vélekedik a dologról: „Abban a válságos helyzetben, amelybe párthíveinek állhatatlansága és hadseregének egyre hangosabb békevágya sodorta, nehezen bár, de rászánta magát Bethlen arra a lépésre, amelyet manapság „stratégiai visszavonulás”-nak hívnak… Merész elhatározás volt, amelynek sikere egyrészt attól függött, vajjon az erdélyi hadsereg hátrálása nem fogja-e Buquoyt gyorsabb cselekvésre s talán döntő csapásra is serkenteni; másrészt pedig attól, hogy a Bethlen kezén maradt várak mekkora ellenállást fognak kifejteni? – A fejedelem – eddigi tapasztalása nyomán – bízott ellenfelének lassúságában s abban reménykedett, hogy mire kenyértörésre kerül a sor, kellő haderővel állhatja el Buquoy útját. Valóban így is történt.”

Én a magam részéről csak azt akarom még kifejezésre juttatni, hogyha az inkább optimista mint pesszimista hajlamú és határozottan bátorszívű Bethlen erre a súlyos és következménydús lépésre elhatározta magát, úgy annak bizonyára meg volt a kellő, döntő súllyal bíró oka és így annak meg kellett történnie. Adjunk tehát hitelt a fejedelem következő szavainak, amelyekkel utóbb ezt az elhatározását megindokolta. Azt mondja ő ugyanis erre nézve, hogy: „Elől, oldalul s hátul gyujtott nagy tüzek miatt ott bátorságosnak lenni nem láttam”, vagyis más szóval a Nagyszombat tájékán való további megmaradás esetén a teljes körülkerítés veszedelmének látta magát és seregét kitéve. Igaz, hogy ez a veszedelem utóbb sokkal kisebb mértékűnek bizonyult, mint amilyennek azt Bethlen elhatározása pillanatában látta, de ő ezt előre nem tudhatta.

Egy másik, nem kevésbbé kényes dolognak és elég nehéz elhatározásnak kell tekintenünk, hogy Bethlen Kassára érve, majdnem összes csapatjait három illetve négy hétre haza eresztette. Könnyen elképzelhetjük, hogy a fejedelem ezt azokban a bizonytalan időkben nem éppen könnyű szívvel tette meg, mert teljesen biztos aligha lehetett afelől, hogy a szélnek eresztett csapatok a szabadság elteltével ismét teljes számban sorakoznak majd az ideiglenesen elhagyott zászlók alá.

A sereg az önként elhatározott visszavonulást minden nehézség és elhirtelenkedés nélkül hajtotta végre, ami abból is kitűnik, hogy a 300 kilométeres út megtevése 23 napot vett igénybe s így naponta átlag alig esik több 13 kilométernél. Rákóczynak és Bornemisszának egy-egy megfelelő erejű oldaloszloppal Fülekre illetve Murányra, mint az elpártoltak főfészkeire való irányítása egészen célszerű rendszabálynak mondható. Egyébként valami nagyon sok vizet ezek az elpártoltak nem zavartak, amennyiben magát a fősereget a visszavonulás egész tartama alatt még csak nem is nyugtalanították, amihez egyébként túlságosan sok erejük sem volt. Épígy nem nagyon sietett Buquoy sem, sőt teljesen programmon kívül hagyta az elvonuló Bethlen üldözését. Az ő, valamint a bécsi intéző körök politikai, taktikai és stratégiai gondolatmenete inkább vidékek, helységek, városok és erődített helyek elfoglalása és megszállása körül forgott és szinte örültek, hogy Bethlen önkéntes elvonulásával e szándékukat és törekvésüket lényegesen megkönnyítette. Nagy lehetett tehát Buquoy öröme, amikor a királyi Magyarország fővárosát, Pozsonyt, majd utána a Nyitráig, illetve Érsekújvárig az összes közbeeső területeket szinte játszi könnyedséggel hatalma alá hajthatta.

Szóvá kell tennünk még Bethlen ama intézkedését, hogy elvonulása előtt az elhagyandó terület egyes fontosabb erődített helyeinek védőrségét megerősítette. Olchvárynak (id. h. 545. old.) e tekintetben következő a nézete és álláspontja: „A hadszínhely erődített helyeinek őrséggel és hadi fölszereléssel történt ellátása – mint ez a dolog természetében rejlik – oly célzással történt, hogy azok a támadó ellenfélt előnyomulásában, illetőleg az ország meghódításában akadályozzák, a fejedelem visszavonulását födözzék, s neki – szívós önvédelem által – erőgyüjtésre, megizmosodásra időt nyerjenek. Mint a hadműveletek folyamából ki fog tűnni, e feladatnak csupán Érsekújvár felelt meg. A többi említett helyek jóformán csak arra szolgáltak, hogy Bethlen Gábor haderejét fölemésszék. Ezen káros helyzet az erődítés gyarlóságán felül – mint tudjuk – a magyar hadak szervezetének s ezzel kapcsolatban azon körülménynek róható fel, hogy a csapatok szívós védelmi, vagy támadó várharcra kevésbbé voltak képezve és szoktatva. De mint a fönforgó viszonyok közt természetes vala, Bethlen Gábor visszavonulása is demoralizáló hatással volt a helyben maradt őrségekre. A tapasztalás igazolja, hogy rendes viszonyok közt a föladott hadiszínhely egyes pontjainak szívós védelmét csak fegyelmezett csapatok, s önérzetes, kötelességtudó parancsnokoktól lehet várni. Miután az egyes helyőrségek jobbára mezei hadakból egészíttettek ki, nem csoda, ha egynémely megbízhatatlan parancsnok alatt ezekben is fölébredt a vágy a tartós háború fáradalmait otthon kipihenni. Ezúttal azon kérdés merül fel, nem-e jobb lett volna a mellékes jelentőségű erődített helyeket és városokat védőrség nélkül hagyni s az összhaderőt összpontosítva egy kézben tartani? Erre vonatkozólag Bethlen Gábor maga is nyilatkozik, midőn Thurzó Imréhez intézett egyik levelében Ujvárt az ország főbástyájának nevezi, óhajtván, hogy csak az az egy hely maradjon neki, a többivel nem gondol. – Hogy ennek dacára más helyekben is védőrséget hagyott, tette azt részben a lakosság érzületének megnyugtatására, mely a csapatok teljes kivonulása esetén magát föláldozottnak tekinti vala, – részben pedig azon kilátással, hogy „a megszállott országrész legalább kardcsapás nélkül, rohamosan nem fog a császári hadaknak meghódolni.”

Nekem e tekintetben kissé más a nézetem. Miután Bethlen csak ideiglenesen és már eleve azzal a gondolattal és szándékkal vonult vissza Kassára, hogy ott hadseregét kellőleg kiegészítve, minél előbb újból az ideiglenesen odahagyott királyi Magyarország birtokbavételére visszatérjen, nagy hibát, szinte bűnt követett volna el, ha az elhagyandó vidék fontosabb erődített helyeit megszállva nem hagyja, mert hiszen tudjuk, hogy akkori időben még a gyengén megszállott, de szívósan védett erődített helyek megvétele mily sok fáradságba és vérbe került. Ezt akarta tehát Bethlen e helyek megszállva hagyása által, remélve, hogy a visszahagyott őrségek kötelességüket híven teljesítik, elkerülni. Sőt nekem az az érzésem, hogy Érsekújvárt kivéve, a többieket túlságos szűkmarkúan látta el védőrséggel.

A Dunántúl az egész hadjárat alatt tulajdonképpen csak mint mellékhadiszínhely jöhetett tekintetbe s így nem is nagyon csodálkozhatunk azon, hogy itt a hadműveletek egy részről sem folytak valami túlnagy energiával.

[1] Olchváry, id. h. 544. szerint az ellentámadás eszméjét Bethlen azért ejtette el, „mert a várt hadak be nem érkeztek; már pedig ezen hadműveletekhez a gyalogság a terep alakulatánál fogva is nélkülözhetetlen vala. Ehhez járult továbbá azon körülmény, hogy a fejedelem eddigi pártfelei közül többen csak arra vártak, hogy Buquoy megmozduljon: ennek következtében tőle nemcsak elpártoltak, de nyiltan föl is léptek ellene.“