Bethlennek kétségkívül kiválóan helyes katonai érzékére vall, hogy Kassára történt visszavonulása alkalmával a kiürítendő területen visszamaradó többi erődített helyek háttérbe szorítása mellett Érsekujvárnak a kellő szükségletekkel való ellátására és megtartására oly nagy súlyt helyezett. Ez volt az igazi pont, amelyet Buquoy figyelmen kívül nem hagyhatott és amely ennélfogva arra volt hivatva, hogy a császári hadvezért további előnyomulásában és folytatólagos sikerek kivívásában legalább addig feltartóztassa, amíg Bethlen újabb ütőkész hadsereggel ismét a helyszínén megjelenhetik. Erre a fontos feladatra Érsekujvárt egyrészt természeti fekvése, másrészt fortifikatórikus ellenállóképessége és már régen felismert jelentősége szinte predesztinálta. Ez volt az a pont, amelybe Bethlen helyes számítása szerint a császári hadvezérnek annyira bele kellett harapnia és annyira bele kellett rögződnie, hogy ezáltal idő és alkalom adassék a már végkép leromlott magyar sereg újólagos talpraállítására és döntő támadólagos hadműveletek végrehajtására.

Hogy a vár a beléje helyezett bizalomnak és reménynek megfelelhessen, kiválóan fontos kérdés volt a várparancsnok helyes megválasztása. Az ismert előzmények után Thurzó Szaniszló nem igen látszott ily fontos hivatás betöltésére alkalmas embernek és hogy Bethlen mégis őt jelölte ki „az ország főbástyájának” parancsnokává, annak valami különösen fontos, de előttünk ismeretlen oka lehetett, melyet a fejedelem úgy látszik figyelmen kívül nem hagyhatott, de igen helyes és indokolt óvatosságról tesz tanuságot, hogy megfelelő korrektívum gyanánt egyik már régen bevált, kipróbált, legbizalmasabb emberét, valószínűleg igen messzemenő felhatalmazással, adta alter-egonak melléje és talán nem tévedünk, ha a vár védelme körül megnyilvánult igen helyes és tevékeny magatartást jó részt ennek az alter-egonak, a derék Csúti Gáspárnak tudjuk be érdemül.

Ellenben Buquoy itteni intézkedéseivel és viselt dolgaival legkevésbbé sem lehetünk megelégedve. Nem nevezhető célszerű rendszabálynak, hogy a várnak éppen legfontosabb, Esztergom felé néző frontrészét megszállatlanul hagyta, ami a várőrségnek a külvilággal és a segítségre siető fölmentő hadakkal való szakadatlan érintkezést lehetővé tette, de még ennél is nagyobb hiba volt az a rettenetes lassúság és körülményesség, amellyel a császáriak heteken át az ostrommunkálatokat végezték. Ily lagymatag munkálkodással eredményt elérni nem lehetett s azon időponttól kezdve, amikor a Horváth–Bornemissza-féle felmentő sereg a helyszínére érkezett, a császáriak helyzete már nemcsak kilátástalan volt, hanem nagy fokban veszélyessé is vált, mert Horváth könnyű, mozgékony és tettszomjas lovasságának folytonos zaklatásai által agyonkínozva, a szerencsétlen németeknek többé egyetlen nyugodt éjjelük és nappaluk nem volt. A Buquoy által lenézett, fürge magyar lovasság fölénye a nehézkes német csapatok fölött ezekben a kis csetepatékban kétségtelenül bebizonyosodott és az elbizakodott fővezér nem is hitte volna, hogy majdan az ő élete mécsét is egy ily könnyű magyar lovas fogja kioltani. Nagy előnyére szolgált a magyaroknak a szinte példásnak mondható együttműködés a várőrség és a fölmentő csapatok között, amit az ostromvonal északkeleti részében állandóan nyitva maradt rés természetesen igen nagy mértékben elősegített.

A különben szintén ügyes Bornemisszának ebben a hadjáratban nem nagyon kedvezett a szerencse. Alig hogy elindult, máris szégyenletes kudarc érte, Érsekujvár alatt pedig szintén nem tudott olyas valamit produkálni, amit a krónikások dícsérőleg kiemelni érdemesnek tartottak volna.

Az egyik verzió szerint csak jelentéktelen, más adatok szerint ellenben fokozatosan hatalmas és döntő mérkőzéssé fajult július 10-iki összacsapás Buquoy tragikus halála folytán az egész hadjárat sorsára döntő befolyásúvá vált. Az osztrák armádiában nagy hírnévnek és tekintélynek örvendő fővezér eleste saját táborában villámcsapásszerűen általános lehangoltságot, sőt itt-ott pánikszerű levertséget okozott, a magyarokra ellenben, még pedig nemcsak a sereg körében, hanem a hátországban is, ez a dolog úgy hatott, mint valami nagy diadalnak a híre. Egyébként, mint már ismételten tettük, itt újból hangsúlyoznunk kell, hogy a sereg fővezérének, bármily szép világot vessen is az bátor és vitéz lelkületére és egyéb szép jellemtulajdonságaira, nem lehet és nem is szabad kisebb osztagok élére állva, közelharcba és kézitusába belekeveredni, mert azáltal az ő tulajdonképpeni feladata, az egész seregnek a vezetése, legalább egy időre feltétlenül kisiklik az ő kezéből, aminek esetleg, mint a jelen esetben is, többé jóvá nem tehető hátrányok lehetnek a következményei. Azonban azt is meg kell jegyeznünk, hogy ezt a kiválóan fontos elvet akkoriban még nem nagyon tartották szem előtt.

Bethlen kassai munkálkodása minden dícséreten felül áll. Hogy külföldi segélynyujtás iránti fáradozásai és diplomáciai lépései nem jártak a kívánt eredménnyel, sőt a jägerndorfi őrgróf segítségétől eltekintve, úgyszólván teljesen meddők maradtak, annak nem ő, hanem az akkori viszonyok voltak az okai, de annál szebb, annál dicsőbb, hogy a fejedelem teljesen magára hagyatva és saját erejére utalva, nemcsak hogy reményét és önbizalmát el nem vesztette, hanem a rendelkezésére álló aránylag elég szűkös eszközök dacára bámulatra méltó vas energiával és következetességgel hajtotta végre a maga elé kitűzött feladatot.

Saját nyilatkozatából tudjuk, hogy a szükséges számú csapatok talpraállítása minő óriási nehézségekbe ütközött s miután Érsekujvár előtt a helyzet fölmentő csapatoknak mielőbbi beérkezését tette szükségessé, Bornemissza és Horváth előreküldését a legteljesebb mértékben helyeselhetjük, mert ha addig várt volna, míg az összes csapatok együtt lesznek s csak akkor indult volna meg ő az egésszel, nincs kizárva, hogy időközben Érsekujvár sorsa már meg lett volna pecsételve. Vagy legalább is Bethlennek ezzel az eshetőséggel számolnia kellett, mert hogy Buquoy oly anyámasszonyos módon intézze mindvégig az ostromló hadműveleteket, az nem szolgálhatott reális számítás és kalkuláció alapjául.

Kevésbbé indokoltnak tartom, legalább a magam részéről, Abaffy előreküldését Thurzó Imréhez, mely irányból semmiféle veszedelem nem fenyegette sem magát Bethlent, sem alvezérét, aki azonkívül legközelebb a jägerndorfi őrgróf részéről is számíthatott jelentékeny erősbítésre. Azonban Thurzó Imre túlsötéten látta a helyzetet; ezzel Bethlen, mint június 18-iki leveléből egész világosan kitűnik, teljes mértékben tisztában volt, de mégis érdekében állott alvezérét nemcsak szóval, hanem kellő segélynyujtással is megnyugtatni.

Végre június 22-én, miután a fejedelem megelőzőleg az összes kül- és belpolitikai ügyeket elintézte, a fősereg is útra kel. Igen érdekes Bethlennek ezt megelőző nézete a kölcsönös hadihelyzetről. Az a feltevése, hogy Buquoy nem fogja bevárni az ő beérkezését, hanem ezt megelőzően beszünteti majd Érsekujvár ostromát és minden további összeütközés elől kitérve, Komáromnál a Duna jobb partjára vonul, túlságos optimisztikusnak látszik; az ellenséget annyira alá-, önmagát ennyire túlbecsülni nem lett volna szabad. Különben Bethlen szavaiból az is kivehető, hogy ő ezt csak mint eshetőséget, talán ugyancsak Thurzó Imre megnyugtatása céljából, vetette papírra, míg a nyomatékot június 12-iki levele közlésének ama részére kell helyeznünk, hogy ő Buquoyval mindenképpen leszámolni akar, mely elhatározását minden fentartás nélkül helyeselnünk kell. Igazi, esetleg az egész hadjáratot végkép befejező döntésre csakis ily, az ellenségre nyilt mezőn rá erőszakolt komoly leszámolás révén lehetett számítani. Ez természetesen nagyszabású komoly csatát helyezett kilátásba, melyhez Bethlennek a már meglevő erőkön kívül kivált megbízható és a harcban előnyösen használható minél nagyobb számú német gyalogságra volt szüksége, amit a jägerndorfi őrgróf csatlakozása révén vélt legbiztosabban elérhetőnek; ezért helyezett oly nagy súlyt ennek a hadnak a megnyerésére, amelynek mielőbbi beérkezését oly gyakran és oly nyomatékosan sürgette. Sőt Bethlennek figyelme már most nemcsak az első döntő összeütközésig terjed, hanem ezt követő szándékáról is tesz említést, az Ausztriába és Morvaországba való betörést említvén; hogy minő célzattal, azt nem mondja meg, de reméljük, hogy nemcsak dúlást, fosztogatást, hanem a hadműveletek komoly és legenergikusabb folytatását értette alatta, amíg az ellenséget teljesen térdre kényszerítenie nem sikerül. Ily feltételezés mellett Bethlen elhatározását és legújabb hadműködési tervét valóban ideálisnak mondhatjuk. Utóbb, nejéhez írt levelének tanusága szerint Bethlen, alighanem az őt körülvevő német társaság behatása és befolyása alatt, oda módosítja illetve egészíti ki ezt a még nem eléggé világosan kifejezett szándékát, hogy az őrgróffal együtt Prága ellen vonul, alighanem azt vélvén, hogy ennek elfoglalása által fogja a végső döntést kierőszakolni. Én erre csak azt jegyezhetem meg, hogy Prága elfoglalása lehetett a jägerndorfi őrgróf és Thurnék, de nem Bethlen és a magyarság elsőrendű érdeke, mi mellett azt is hangsúlyozni kívánom, hogy nem Prága, hanem egyedül Bécs volt az a hely, ahol Ferdinándot és kormányát halálra sebezni, vagy legalább is nagyfokú engedményekre kényszeríteni lehetett. Azonban a dolgok és események, mint tudjuk, ettől lényegesen eltérő irányt és fordulatot vettek.

Göncről való elindulásakor a fejedelemnek két ellenséges csoporttal kellett számolnia: a hozzá közelebb eső pártosok nem valami számot tevő haderejével és az Érsekujvárt ostromló ellenséges főerővel. Előbbiek megfékezése és elintézése céljából, miután a rimaszombati tárgyalások folyamán alighanem meggyőződött, hogy ezek már nem sok vizet zavarhatnak, elégnek látta egyik kiváló alvezérének előreküldését, aki a rábízott feladatot az elég szűkmarkúan rendelkezésére bocsátott lelkes haddal a lehető legfényesebben oldotta meg.[1] Ellenben Bethlennek a főerővel Rimaszombatban oly hosszú ideig való késedelmeskedését semmikép sem tartjuk helyesnek. A fejedelem hamar tisztába jöhetett és tisztába is jött, hogy Bosnyáknak mi a célja a túlságos hosszú lére eresztett tárgyalásokkal s így valóban csodálkoznunk kell, hogy a fejedelem, ha nem is ment lépre, hanem egy teljes hétig hagyta magát feltartóztatni rosszmájú volt híve és mostani ellensége által. Ha ez a teljesen indokolatlan késedelmeskedés be nem következik, úgy Bethlen a főerővel már július 10-én, vagyis ép Buquoy elestének napján érkezhetett volna meg Érsekujvár alá. Hogy ennek, a fővezére eleste folytán teljesen fejét vesztett császári seregre nézve minő következményei lehettek volna, azt könnyen elképzelhetjük. Ebben az esetben a főparancsnokságot átvevő Liechtensteinnak nem lett volna ideje és alkalma, hogy Gutánál serege számára elég kényelmes hidat veressen és annak biztosítására hídfőszerű sáncot is emeljen. Vagyis egy szóval a szerencsés véletlen úgy hozta volna magával, hogy a Bethlen által már eleve Érsekujvárnál szándékolt döntő mérkőzés oly reá nézve kiválóan kedvező feltételek mellett mehetett volna végbe, aminőkre ő eredetileg még csak gondolni sem mert volna. Ezek szerint a hiba Bethlen részéről megtörtént, de nem helyrehozhatatlanul, csak arról kellett volna gondoskodni, hogy az elkövetett hibát újabb lapsus ne kövesse. Pedig ez is bekövetkezett. Sőt nemcsak egy, hanem a balfogások egész sorozata. Lichtenstein határozatlanságával megtette neki azt a szívességet, hogy mindaddig tétlenül és eredeti csoportosításában meghagyta a császári hadsereget Érsekujvár körül, amíg Bethlen seregével július 16-án hajnalban oda nem érkezett. Nos, mit kellett volna Bethlennek ilyen körülmények között tennie? Egész haderejével, még pedig a folyamatba tett arctámadáson kívül és azzal egyidejűleg kombinált oldalazó, lehetőleg kettős átkaroló és esetleg hátbatámadó művelettel a legnagyobb vehemenciával rávetni magát az ellenségre és mindaddig nem tágítani, amíg az teljesen tönkreverve nincsen. E helyett a fejedelem megelégedett a Nyitra bal partján volt ellenséges osztagoknak a Nyitra tulsó partjára való visszaszorításával, majd később is csak időről időre és apránként küld egyes osztagokat Guta felé előre, melyeknek csupán az ellenség nyugtalanítása, csipkedése és folytonos zavarása, nem pedig annak tönkretétele lehetett a feladatuk. Ily apró-cseprő semmitmondó vállalatokkal 9–10 nap telik el, míg végre Bethlen az Érsekujvárnál táborozó sereggel felkerekedik, de most sem azzal a szándékkal, hogy nagyot üssön a kétségbeesésében a Csallóközbe visszavonult ellenségen, hanem hogy Nagyszombat felé elvonuljon az odavárt jägerndorfi őrgróffal való egyesülés céljából! Sőt ehhez az elhatározáshoz még egy furcsa, szinte megfoghatatlan tünet járul: Bethlen szükségét érzi annak, hogy azzal az ellenséggel szemben, mely óriási veszteségek mellett kishitűen a Csallóközbe húzódott vissza, hogy ott magát legalább félig-meddig összeszedhesse, egy biztosító csoportot Püspökinél a Csallóközbe áttoljon, ahol annak védelmi állásba helyezkedve, meg kellett akadályoznia, hogy ellenséges erők a Csallóközből a Nagyszombatnál elhelyezkedő fősereg felé előre ne törhessenek. Hát nem irónia ez?! Immár az oroszlán kezd félni az imént életét is alig mentett, száz sebből vérző egértől. És a sors, vagy jobban mondva a háború istene ily baklövéseket nem hagy megtorlás nélkül. A kiválóan derék Horváth István, aki eddig Érsekujvár előtt lelkes fölmentő hadával csodákat művelt, ím máról holnapra egyszerre mintha kiesett volna jól betanult szerepéből, az olgyai állásban és sáncban szégyenletes kudarcot vall ugyanattól az ellenségtől, mely eddig még neve hallatára is szinte önkéntelenül összerezzent. Ez a nem várt diadal újra önbizalmat önt a már a sír szélén állott császári hadseregbe, mely lassan 12.000 főre kiegészítve, ismét számottevő tényezővé válik a hadjárat további folytatásánál.

És miután egyik hibát rendszerint egy másik, ezt pedig egy harmadik, negyedik is szokta követni, sajnos Bethlen esetében is ezt tapasztaljuk, aki előbbeni, felette helyesnek elismert elhatározását és elvét, hogy seregével az ellenséget felkeresve, azt ott, ahol rátalál, tönkre fogja tenni, most egyszerűen szögre akasztja és az íme Nagyszombatban köréje csoportosult tudákos németek elavult taktikai és stratégiai felfogása előtt derekát beadva, ez után, legalább egy időre, már ő sem keresi az ellenséggel a nyilt mezőn való leszámolást, hanem a jägerndorfi őrgróf német gyalogsága és tűzérsége által megerősödve, testet-lelket fárasztó és időt rabló várostromra gondol, mely műveletre azonban teljesen felkészülve a németek csatlakozása után sem volt. Igaz, hogy Pozsony, mint a királyi Magyarország volt fővárosa, megérdemelte, hogy érette a sereg bizonyos fokú fáradságnak vesse magát alá, de esetleges kézrekerítése még se hozta volna meg azt az eredményt, amire Bethlennek szüksége volt: Ferdinánd akaratának, szívósságának és ellenállóságának megtörését. Ehelyett Pozsony megvétele a háború sikeres befejezését csak alig egy szemernyivel vitte volna előbbre, s így Pozsony megostromlásának elhatározása a fennálló körülmények között szinte megbocsáthatatlan hibának volt minősíthető.

Ezt szem előtt tartva, megállapíthatjuk, hogy János György őrgróf csatlakozása inkább hátrányt, mint előnyt jelentett Bethlenre nézve, mert a sziléziainak várvívásra is alkalmas erejére támaszkodva és az ő, valamint a többi német kapacitások Pozsony megostromlását tanácsoló nézetéhez csatlakozva, határozta el Bethlen a Nagyszombatból Pozsony felé való letérést, ami a nagyszombati hosszas tanácskozás és veszteglés idejét is beleszámítva, újabb hiábavaló időpocsékolást vont maga után. Ezt a hiábavaló, fáradságos és elég veszteségteljes pozsonyi kirándulást Bethlen valóban megspórolhatta volna magának. És mennyivel egyszerűbb és természetesebb lett volna, ha a Nagyszombatnál egyesült seregek halogatás és habozás nélkül mindjárt egyenesen Szakolcának és onnan Morvaország belsejébe vettek volna irányt, habár bizonyos tekintetben ez a művelet is légdöfésnek bizonyult volna, mert ott Ferdinándnak számot tevő hadereje nem volt, amelynek legyőzése őt az ellenség által diktálandó békefeltételek elfogadására bírhatta volna. Az az erő, amely még mindig Ferdinánd töretlen hatalmát jelképezte, még mindig ott állott, utóbbi időben újból kipihenve, magához térve, retablirozva és kiegészítve, a Csallóközben; ezt kellett volna Bethlennek, ha valóban döntő eredmény elérésére törekedett, elejétől végig elérendő, megtámadandó és tönkreteendő hadműveleti célpontnak tekinteni.

Igaz, hogy ez a csallóközi császári sereg a maga részéről sem művelt semmi említésre avagy pláne dícséretre méltó dolgot, sőt egyebet se tett, mint hogy utóbb a Morvaországba betört Bethlen után sántikált, de azért fennállása és megléte még mindig fennen hirdette Ferdinándnak legyőzetlen voltát, akivel a békealkudozásokat ilyenformán nem mint legyőzött, sőt jóformán még mint vesztes féllel sem lehetett újból megindítani, mert hiszen a Bethlen által elért sikerek, bár külsőleg, szemre elég szépen festettek, alapjában véve ezúttal is csak múló természetűeknek voltak minősíthetők. Távol áll azonban tőlem, hogy ezzel a megállapítással a Pozsony abbahagyott ostromát követő Bethlen-féle nagyívelésű hadműveletek valóban szimpatikus külső színezetét legkevésbbé is lerontsam. Sőt ellenkezőleg, magam is örömmel és készségesen elismerem e hadműveletek kapcsán Bethlen nagystílű elhatározó képességét és a csapatoknak ez alkalommal újonnan bebizonyított kiváló hadra- és harcratermettségét. Hogy továbbá Bethlen a hadműveleteknek nagyban való tervezésén és irányításán kívül mennyire kivette részét a harcászati vezetéssel összefüggő részletügyek intézéséből és a harctéri élettel kapcsolatos fáradalmakból is, az Sámbokréti tudosításából elég világosan kitűnik.

Pozsony ostromához Bethlen, a német urak nagyhangú, kérkedő és biztató nyilatkozataira túlsokat adva, nagy örömmel és bizalommal fogott hozzá. Ámde odaérve, csakhamar kiderült, hogy a féllábú németbe és ágyúiba vetett bizalom üres szappanbuboréknál egyebet sem ér, mert a Schwendi Lázár ezredes kiváló kezében levő pozsonyi várba és vár ellen menesztett golyóbisok és egyéb erőlködések borsószemek módjára úgyszólván kártevés nélkül pattantak vissza. Nem maradt tehát más hátra, mint a vár kiéheztetése, ami azonban már azért sem felelt meg Bethlen elgondolásának, mert az előreláthatólag túlhosszú időt vett volna igénybe. Amikor pedig az ezt célzó rendelkezések és azok végrehajtása a sok gonddal és fáradsággal megkonstruált sajkáktól várt eredmény elmaradása folytán szintén csütörtököt mondtak, Bethlen a sok német hitegetésből kiábrándulva, bosszúsan lökte félre haditudományuk túlértékelése folytán eddig annyira becézgetett német vezértársainak mindent, csak jót nem hozó tanácsait és propozícióit és gyors elhatározással a végtelen hosszadalmas és testet-lelket végkép kimerítő várostrom helyett ismét a serege mentalitásának is százszorta jobban megfelelő mozgó háborúskodást emelte érvényre, mely csakhamar meg is teremtette a fennálló viszonyok között még egyáltalában elérhető igen szép és tisztességes eredményt, mely egyúttal az 1621. évi hadjárat végső eredményének is tekinthető. Ez általában véve az annak befejeztével létrejött nikolsburgi békekötésben nyer kifejezést. Miután azonban ennek a hadjáratnak végső akkordja döntő sikert egyik fél részére sem mutatott fel, a nikolsburgi békepontok sem biztosíthattak egyik fél részére sem maradandó előnyöket. Ehhez képest a nikolsburgi békeokmány tulajdonképpen inkább hosszabb tartamú fegyverszünetet, mintsem állandó jellegű békét stipulált. Maga az ország és az ország rendei e békekötés révén semmi újabb vívmányt sem könyvelhettek el, Bethlen Gábor pedig most ép oly messze volt korábban említett és bővebben kifejtett messzemenő céljainak megvalósításától, mint akárcsak a hadjárat kezdetén. Azonban a dolog kritériuma nem ebben, hanem abban áll, hogy amikor a fejedelem és az általa képviselt ügy léte vagy nem léte már csak egy hajszálon függött, úgy hogy neki mindent odahagyva, Kassára kellett elmenekülnie, itt ő önerejéből, minden külső támogatás nélkül csakhamar újból megszerzi és megalapítja mindazokat az alapfeltételeket, amelyekkel ezeket az aránylag mégis tiszteletreméltó végső eredményeket kivívni tudta. Bethlen élete e legkritikusabb pillanatában az önbizalomnak, bámulatos akaraterőnek, energiának, szervezőképességnek és munkabírásnak oly kiváló példáját mutatta, hogy már emiatt is a legteljesebb elismerés zászlaját kell előtte meghajtanunk. És ha az e hadjárattal elért siker messze mögötte maradt is az általa táplált nagy reménységnek, azért 1621. évi fáradozása még sem volt hiábavaló, mert mint Olchváry (id. m. 562.) igen helyesen megállapítja: a nikolsburgi „békepontok alapján Bethlen Gábor a számításba vehető Magyarországnak jelentékeny részét kapcsolta Erdélyhez s az erődített helyek és földrajzi terület által olyan hadműveleti alapot teremtett magának, melyből jövendő háborúit – mint azt a következmények is beigazolták – sikerre való kilátással indíthatta meg Ferdinánd ellen.”

[1] Egry István közölt levele az ő bizonytalan hely- és idő meghatározásaival, bőbeszédűségével érdekes és tipikus példája egy akkori időben készült harcjelentésnek, melyet már ez okból is majdnem teljtartalmúlag közöltünk.