{809.} 10. A századvég és a századelő színikritikája

FEJEZETEK

A Magyar színháztörténet, 1790–1873 című kötetben a színikritika nem kapott önálló fejezetet, csak a dráma- és színházelméleti munkák mellett szerepelt. Ennek oka, hogy a műfaj kritériumainak megfelelő színházikritika-írás még nemigen volt elterjedt, noha olyan jelentős kritikusaink is voltak, mint Bajza József és Vörösmarty Mihály, akik (főleg Vörösmarty) ráadásul a színjátszás autochton jellegét elfogadó és tiszteletben tartó előadás-kritikát művelték, azt a kritikaváltozatot, amely nálunk nemcsak a 19. század folyamán, de később sem vált általánossá. Bécsy Tamás Egressy Gábornak a színjátszás önálló alkotó jellegét hangsúlyozó könyvére hivatkozva megemlíti, hogy bár az elméletírók: Gyulai Pál, Greguss Ágost, Salamon Ferenc, Erdélyi János „észrevették a színész művészetének önállóságát”, de mert „a drámát, az irodalmi művet fontosabbaknak és értékesebbnek tartották”, mint ennek megjelenítését, a színjátszásról csak „az írott dráma szemszögéből” tudtak szólni.1 Más szóval: formálisan létezett magyar színikritika, de ezek az írások többnyire a drámát és nem az előadást elemezték. A színész-rendező Rakodczay Pál jogosan panaszkodott így: nincs „megfelelő színészeti kritikánk”; olyan, amely „nem a báli tudósítások könnyed, felületes modorában” íródott volna, hanem oktatná a színészt s egyúttal megörökítené a színész művészetét. Rakodczay szerint a korabeli kritika elsősorban a „színmű ismertetésére szorítkozik”, túlságosan általános, s nincs is „kellőleg felkarolva”, „kizárólag bölcselmi”, ahelyett, hogy „leíró, részletesen jellemző” (bemutató, ábrázoló) lenne. Ennek okát a kritikusok felkészületlenségében látta, valamint abban, hogy nem ismerik a színészi alkotómunka „benső” életét, és körükben „örökösen divat az elégedetlenség”, nem a „szépségeket”, hanem a hibákat keresik és élvezik. Rakodczay hangsúlyozta, hogy „szaklapot a mi közönségünk még nem bír el”, így a színházzal való foglalkozást elsősorban a napi sajtó feladatának tartotta. mivel ennek a laptípusnak volt a legnépesebb olvasótábora és így legalkalmasabbnak bizonyult a „szeszélyes közönség” nevelésére.2

Az 1870-es évek közepétől a gazdasági és politikai változások következtében rohamosan növekedett a vidéket járó társulatok száma. A magyar színészet az ország újabb és újabb területeit hódította meg, akárcsak a reformkorban, ám most nem hazafias, hanem üzleti okok miatt. A századvégen új színházak nyíltak Pesten, a vidéki hírlapírás pedig hihetetlen méreteket öltött. Nyilvánvaló, hogy a színház iránti {810.} érdeklődés megnövekedése és a sajtó expanziója a színházi tárgyú bírálatok elszaporodásához vezetett. Felesleges bizonygatni, hogy kezdetben, főleg a vidéki sajtóban, a színházi előadásokról készült írások nemigen nevezhetők kritikáknak. Inkább csak az előadott darab tartalmát összefoglaló, a közönség érdeklődését megemlítő (ilyen vonatkozásban azonban színház-szociológiai értékű!) ismertetők, beszámolók voltak ezek. A színészek teljesítményéről, a megjelenítésről alig esett bennük szó, s ha mégis: csupán közhelyekben. E tekintetben az újságírók népes hada a kor ismert íróinak, esztétáinak, tudósainak gyakorlatát követte. A 19. század utolsó két-három, illetve a 20. század első évtizedének legjelentősebb színikritikusai között a magyar irodalom olyan jeles személyiségeit említhetjük meg, mint az ekkor még aktív Gyulai Pált, illetve a kritikaírással hosszabb-rövidebb ideig foglalkozó Mikszáth Kálmánt, Beöthy Zsoltot, Alexander Bernátot, Ambrus Zoltánt, Bródy Sándort, Ignotust, Péterfy Jenőt, Schöpflin Aladárt, Ady Endrét, Juhász Gyulát, Lukács Györgyöt, Lengyel Menyhértet, Kosztolányi Dezsőt, Tóth Árpádot, Karinthy Frigyest. Még a századvég-századelő leginkább színházi orientáltságú kritikusa, Hevesi Sándor is bölcseleti és jogi tanulmányok után kezdett színikritikát írni. Következésképpen: mivel azok, akik a magyar színházi kritikát kritikává tették, írók, irodalmárok voltak, igényes irodalmi színvonalú, de a kelleténél kevésbé színházi jellegű műbírálatok születtek.