Egy vidéki kritikus

A hetvenes években a vidéki sajtó hihetetlen terjeszkedésének köszönhetően jelentősen nőtt a színházi tárgyú írások, köztük a kritikák száma. Ez a színház népszerűsítése szempontjából igen jelentős lépésnek tekinthető, ugyanakkor lényeges minőségi változást nem hozott. Minden lapnak volt napi színházi rovata, volt „kritikusa”, de a vidéki színházi kritikaírás színvonalát csak elvétve emelte meg egy-egy vidéken élő, újságírással foglalkozó vagy publicisztikát is művelő író. Szabadkán például már az 1871-ben indult Bácska című lappal kezdődött a sajtó felvirágzása, és minden lapnak volt színházi rovata, mely nemegyszer az első oldalon kapott helyet. Azonban számottevő {830.} kritikusról Milkó Izidoron kívül a 20. század elején a Bácskai Hírlapban jelentkező Kosztolányiig vagy az 1910-es években rövid ideig Szabadkán újságíróskodó Gyóni Gézáig és Somlyó Zoltánig nem tudunk. Nyilván más vidéki városokban is hasonló volt a vidéki kritikaírás helyzete, színvonala.

Ezért mind a vidéki sajtó, mind pedig a vidéki színházi kritika szempontjából egyaránt jelentősek az olyan kivételek, amilyen Mikszáth Kálmán négy éven át tartó szegedi működése volt.

Mikszáth Kálmánt nem szokták említeni a századvég színikritikusai között, történeti áttekintésünkből mégsem maradhat ki. Tény, hogy a terjedelmes Mikszáth-életmű legkevésbé számon tartott részét képezik a színházi tárgyú írások, de mivel ezek a vidéki színjátszás színvonalára, viszonyaira és a vidéki kritikaírásra vonatkozó jelentős dokumentumoknak tekinthetők, indokolt velük foglalkozni. Mikszáth, ki újdondászként néhányszor már a pesti lapokban is beleártotta magát a színház világába, referádáit a Szegedi Naplóban jelentette meg 1878 októbere és 1881 áprilisa között. Az akkori szokáshoz híven hetente többször is jelentkező Színház című rovat írásaival Mikszáth „nem a színészeket […], hanem a közönséget” akarta szolgálni, ahogy az akkor Szegeden időző Aradi-féle társulat néhány előadását követő, vallomásnak is felfogható kritikusi közleményében olvasható. Felhívta rá a figyelmet, hogy komoly nehézségeket okoz a vidéki színházaknak az, hogy állandóan változtatniuk kell a játékrendjükön, „mert egy darabra legfeljebb két-három közönség jut egy idényben”, és az is hátrányt jelent, hogy a szerepkörök felcserélésére kényszerülnek. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kritikának nem „viszonylagos, helyi”, hanem általános szempontból, a művészet „meghatározott törvényei” szerint kell véleményt mondania, különben „éppen semmi jelentőséggel sem bír”. Mikszáth rámutatott, hogy a vidéki kritika sajátossága elsősorban a színészekkel való foglalkozásban mutatkozik meg: vagyis a kritikának fontos feladata, hogy a színészeket „hibáikra figyelmeztesse: „de mert nincsen szándéka senkinek keserűséget okozni, csak azokkal fogunk foglalkozni [sic!], kikben annyi tehetséget látunk, hogy annak jó útra térítése mintegy kötelességévé lesz a sajtónak, mert elvégre is nálunk csak felerészben neveli a színházi konzervatórium a művészeket, a legnagyobb kontingenst a vidék szokta adni”. Mikszáth szerint ezzel „tartozik a vidéki sajtó a színügynek”, itt kell keresnie „a maga teendőit”.58

A kétségtelenül jó szándékú viszonyulás azonban nem tartotta {831.} vissza a kritikust a csípős, olykor epés megjegyzések használatától. Szinte minden Mikszáth-írásból idézhetünk efféléket: „A darabot – úgy, amint most volt előadva – még egyszer színre lehet hozni – a súgó jutalomjátékára”59; „Mezey a Bakaj szerepében úgy játszott, mintha nem értené azt”.60 Referádáiban Mikszáth nem foglalkozott részletesen a bemutatásra kerülő darabokkal (kivéve, ha figyelemre méltó új magyar műről volt szó, például Csiky Gergely darabjairól), ha mégis írt róluk, többnyire még kíméletlenebbül, mint a színészekről. A Pesten már színre vitt mű előadását biztató szavakkal jelentette be, de ha újdonságot látott, szigorúan bírálta: „Meséje kuszált, alakjai egy-kettőt kivéve színtelenek, nyelvezete pedig pórias, oly kitételek fordulnak elő benne, melyeket nemhogy irodalmi művekbe kellene beültetni, hanem kiküszöbölni kellene a nép nyelvéből is, mint salakot.”61 Legsúlyosabban nem is a gyenge előadásokért, a silány darabválasztásokért marasztalta el a társulatokat, hanem az önbecsülés és a hivatástudat hiányáért. Nem hagyhatta szó nélkül, amikor a Lear király előadása színészi készületlenség miatt ment tönkre: „Az ily nagy, klasszikus darab előadásának vidéken egy művészi ünnepet kellene képeznie, melyre készülnek. Shakespeare súgóval játszva paródiává sülylyed. Bosszantó elgondolni, ha egy olyan előadáson, mely a költségek leszámításával háromszázhetvenkét forintot jövedelmezett tisztán (annyit, amennyit a Nemzeti Színház szokott) az államügyész úgy néz ki, mint egy bádogos legény hétköznap, mikor a kocsmából kidobják, a francia esküdteket pedig rongyos mándliba bújtatott statiszták képviselik”.62 Mikszáth megértette, hogy a színház üzleti vállalkozás lett. Jóllehet az olyan műsorpolitikai fogásokat, mint a Sárga csikó két vasárnaponkénti ismétlése – csak azért, mert jövedelmező – direktori visszaélésnek tekintette: „a sok becsali nóta beédesgeti a vasárnapi embört, aki meg van ahhoz szokva, hogy a káposztát is minél többször melegítsék föl neki”.63 Azt pedig végképp nem tudta elfogadni, ha a direktor kisszerű, felelőtlen nyerészkedőként cselekedett. Erre figyelmeztette Aradit is: „A művészet olyan, hogy minden beleköltött garas tízszeresen fizeti magát vissza, s minden tőle megvont fillér negyvenszeresen bosszúlja meg magát később”.64 Ha Mikszáth színház iránti felelősségérzetét szeretnénk bizonyítani, aligha találhatnánk jobb példát annál, amikor a szegedi társulat egyik tehetséges tagját így dicsérte: „Nem habozunk megírni, hogy Makó kiváló tehetség, kit a Nemzeti- vagy Népszínházban is díszes hely illet meg”, majd hozzátette: „általában sajnálni lehet, hogy a Népszínház, {832.} mely elvégre is az ország pénzén épült, egy olyan lelkiismeretlen bérlő kezében van, ki komédiázó rokonaival rakja meg azt, ahelyett, hogy a vidék kitűnőbb színészeit gyűjtené össze olyan kompakt személyzetté, mellyel imponálni lehetne a külföld előtt is. Ahelyett ezek a jó erők elpusztulnak Vásárhelyen, Makón, Piripócson s egyebütt, s mire a jó hír lassú szárnya Rákosi uramig viszi az ő tehetséges voltukat, addiglan már vagy megromlottak a vidéken, vagy elérték már azt a kort, amikor a színész már csak hanyatlani tud”.65 Szintén a (vidéki) színészet iránti tisztelet vezette tollát, amikor a konkurens lappal, a Szegedi Híradóval vitázva kijelentette, hogy ha „már a klavirmajszterek is kritizálnak”, ő még a referádaírással is felhagy. A kritikus Don Quijote-i helyzetére célozva rezignáltan jegyezte meg, hogy ami a vidéki lapokban jelenik meg, aligha nevezhető kritikának, hiszen aki írja, nem ért hozzá, s különben is „a vidéki társulatok nem állnak azon a nívón, hogy a kritikát megbírják. Amint nem áll azon a nívón a pesti Népszínház sem, melyről a fővárosi sajtó sohasem írt kritikát, hanem csak referádákat közöl.”66

Amikor Mikszáth már sikeres íróként felkerült a Pesti Naplóhoz, felhagyott a kritikaírással. Ettől kezdve ha színházzal foglalkozott, akkor a már Szegeden felvett tárcaszerű csevegő, anekdotázgató modorban írt színészportrékat, számolt be előadásélményeiről, vette védelmébe a népszínművet.