Széchenyi István

Széchenyi-tér.

(Nagypiac vagy Főtér.)
Városunk eme legszebb utvonalát a törvényhatósági bizottság 1860. szept. 12-én tartott gyülésében nevezte el a legnagyobb magyar nevéről.

piaţa Trandafirilor / Rózsák tere

Gróf Széchenyi István.

1791–1860.

Irta: Dr. Molnár Gábor.

Gróf Széchenyi István élete és müködése annyira közismert, hoyy e helyen csak a legkimagaslóbb adatok felsorolására szoritkozunk.

Széchenyi István

Gróf Széchenyi István született Bécsben 1791. szept. 21-én. Meghalt Döblingben 1860. ápr. 8-án. Atyja Széchenyi Ferenc a Magyar Nemzeti Muzeum nagynevü megalapitója anyia Festetics Juliánna grófnő Festetics Pálnak leánya volt, aki első férjének gróf Széchenyi Józsefnek 1775. november 20-án bekövetkezett halála után 1777. augusztus 17-in pápai engedéllyel annak testvéréhez gróf Széchenyi Ferenchez ment nőül. A házasságukból született öt gyermek: három fiu és két leány között István volt a legfiatalabb. Lunkányi János vezette gyermekkori első kiképzését, ki mellett egyes tantárgyakat külön szakférfiak tanitottak. Igy Révai Miklós tanitotta az architektúrát, egy Poupár nevü házi káplán az olasz és francia nyelvből adott órákat. A család körében a magyar nyelv volt az uralkodó és a gyermek nevelése is magyar szellemben történt.
Már 17 éves korában két testvérével együtt felvétette magát a hadsereg kötelékébe és 1809. április 7-én főhadnagy lett a würtenbergi huszárezredben s itt a benne összpontosult bizalom folytán, az ezred pénztárának a kezelését is reá bizták. A franciák elleni háborúban élénk részt vett és magát több izben kitüntette. 1826. febr. 15-én a katonai szolgálatból kilépett és külföldi utazásokra forditotta idejét s nemcsak egész Nyugat-Európát, de Kis-Ázsia partjait is beutazta. Haza érkezte után Magyar ország és Erdély nevezetesebb városait látogatta meg, mely alkalommal a legtekintélyesebb hazai vezérférfiakkal ismeretséget és barátságot kötött. Ő volt az, aki a lóversenyeket hazánkban meghonositotta, melyek 1822-ig nemcsak nálunk, de Ausztriában is ismeretlenek voltak. Életének legkimagaslóbb ténye a Magyar Tudományos Akadémia megalapitása volt, mely célra az 1825-iki országgyülésen egész évi jövedelmét: 60000 forintot ajánlott fel. Eközben irodalmi téren is folytonosan müködött s első munkáját a Lovakrul 1828-ban adta ki. Ugyanez évben fogolt a Hitel cimü munka megirásához, melyet 1830-ban tett közzé, hogy benne foglalt uj és átalakitó eszméivel s reformterveivel forrongásba hozza s általuk keltett szellemi harc segélyével a haladás utjára terelje a nemzetet. Jórészben szintén e célt szolgálja a Világ cimü munkája, melyet Dessewffy József gróf támadása ellen, a Hitel védelmére irt. E két munka az akkori idők legnagyobb eseménye és hatásuk leirhatatlan volt; két pártra szakitották a nemzetet: egyik, mely Széchenyit képzelgőnek tartotta s müveit megégette, a másik, mely diadalfiának nevezte és a nemzet megváltójának tekintette és égig magasztalta. A szinügy érdekében bocsátotta közre 1832-ben a Magyar Játékszinről szóló röpiratát. 1833-ban irta a Stadium-ot, melyben reformterveit még szabatosabban kifejti. 1834-ben kezdett Hunnia cimü munkája megirásához, melyben arról értekezik, hogy miként kellene Budapest fővárosát a modern kényelemnek megfelelő módon rendezni.

< 201. oldal > ▲

1824. augusztus 2-án látta először Seilern Crescence grófnőt, ki iránt mély vonzalomra lobbant és akit férjének gróf Zichy Károlynak halála után 1836. február 4-én hitvesévé is tett. 1830. junius 11-én alapitotta meg az Állattenyésztő Társaságot, mely 1835. junius 6-án Magyar Országos Gazdasági Egyesületté változtatta nevét. 1842. aug. 24-én megérte azt a nagy örömöt, hogy a budapesti lánchid alapkövét a nádor és az országgyülés képviselői jelenlétében letették. Ezen kivül másik kedvenc tervének megvalósitását a Tiszaszabályozást is ez időben kezdhette meg. 1848. márc. 23-án elvállalta a közlekedésügy és közmunka miniszteri tárcát, de a meghasonlás, mely közötte és Kossuth Lajos között előzőleg már fennállott, a kabinetbe lépés után sem simult el s most még sötétebb szinben látta a Kossuth politákájától fenyegető veszélyt, mely mindinkább a dinasztiával való megszakadás felé vezetett.
A folytonos tépelődés és honfibánat lassanként megtörték szellemi erejét és gondolatai rohamától nem menekülhetett többe, szellemi világa elborult s a döblingi gyógyintézetbe vitték. Évek multak el, mig állapota lassanként javulni kezdett, annyira, hogy nejével levelezésbe bocsátkozott s honfitársaival, akik gyakran meglátogatták, politikáról is társaloghatott s gazdasági ügyeit maga vezette. Uj irodalmi munkássághoz is kezdett s megirta Önismeret cimü müvét, melyben a gyermek tehetségének harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról s egyéb pedagógiai kérdésekről értekezik. Sokkal messzehatóbb jelentőségü egy másik politikai irányú müve: az Ein Blick, melyet 1859-ben adott ki Rónay Jácint közvetitésével Londonban. A lángész és szenvedély e sajátságos és páratlan alkotása az élc, a maró gúny, minden elképzelhető epiteton és szójáték segélyével kiméletlenül pellengérre állitja és nevetségessé teszi a gyülölt Bach miniszter politikáját és személyét egyaránt. E munka napvilágrajötte volt a legfőbb oka a Bach-rendszer bukásának, de egyszersmint Széchenyi tragikus halálának is.

< 202. oldal > ▲

A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott nála s elkobozta iratait, melyek alapján messzeható politikai összeesküvést gondolt fölfedezhetni s tudtára adták, hogy a tébolyda megszünt reá nézve asylum lenni, mire egy végzetes pillanatban 1860. április 7. és 8-a közötti éjjel önmaga ellen forditotta a fegyvert. Halála hirét általános megdöbbenéssel fogadta a nemzet s őszinte részvéttel kisérte sirjába. A haza minden jelentékenyebb városában és községeiben gyászemlékünnepélyeket tartottak. Maros-Vásárhelyt 1860. május 12-én folyt le a gyászünnepély, mikor is az összes harangok megkondultak, valamennyi épületről gyászlobogók lengtek s reggel 9 órakor több száz fáklyával, gyászbavont zászlókkal az előkelőségek, polgárság, céhek és testületek a róm. kath. főtemplomba vonultak. A menet élén óriási gyászlobogóval kezében ifj. gróf Bethlen Gábor haladt nyomban utána párosával a legmélyebb gyászba öltözött hölgyek, utánok fekete nemzeti öltözetben kivont kardokkal párosan a férfiak, Marosszék összes nemessége b. Henter József vezetése alatt. A tömeg akkora volt, hogy a máskülönben nagv terjedelmü róm. kath. templom azt befogadni nem tudta. A gyászmisét, melyen minden helyi polgári és katonai hatóság megjelent, Hoppé esperes tartotta 28 pap segédlete mellett. Innen a gyásztömeg, melyhez a róm. kath. papok is csatlakoztak a várbeli ev. ref. templomba vonult, hova csak háromnegyed órai lassú menetelés után érkezett meg. Alkalmi imát Péterfi József lelkész tartott, a diszbeszédet pedig alsócsernátoni Molnár János, az ev. ref. kollegium rektorprofessora, e sorok irójának édes atyja mondotta el, mély hatást keltvén vele. Innen az egész gyászkiséret a görög egyesültek templomába ment, hol Nyulasi József főesperes tartotta a gyászmisét, majd a Nagypiacra visszatérve a tanácsház előtt mindenki által levett főveggel a Szózatot énekelték, a halomba fektetett fáklyáknak sötét füstje magasan terült el az ég boltozatán, vegyülve a résztvevők könnyeivel – egykoron a két haza területét termékeny cseppekkel öntözendő. Ezt követte az Arany Kereszt cimü vendéglőben tartott nagy ebéd, melyen 200 személy volt jelen, köztük előkelő urnők is. Az ebéden gróf Bethlen Farkas mély hatást keltett szónoklatot tartott, melyben azt is felhozta, hogy dicsőült gr. Széchenyi István még halálával is életet költött a nemzetébe s azután hamvait megáldotta. Végül a legnagyobb magyar özvegyéhez és fiaihoz vigasztaló részvétiratot küldöttek, melyet az összes jelenvoltak sajátkezüleg irtak alá. Nagy hazánkfia emlékének hódolt a székely főváros akkor is, midőn 1911. évben az Apafy-téren épült impozáns szépségü felsőkereskedelmi iskoláját neve után keresztelte el, melyet még életben levő fiainak is tudomására hozott.

< 203. oldal > ▲

◁ Előző

△ Oldal tetejére

Következő ▷