Mikó Imre-utca.

A Sándor János-utcából az alsó vasuti állomás épületéhez vezet.

piaţa Gării / Állomás tér (déli oldala)

Gróf Mikó Imre.

1805–1876.

Irta: dr. Molnár Gábor.

 Gróf Mikó Imre 1805 szept. 4-én született Háromszéken, Zabolán. Anyja gr. Mikes Borbála, szülői látogatásán volt ott s adott életet a leendő fiunak, a magáéval váltván meg azt; atyja gr. Mikó György volt. Nagyszülői házánál maradván az anyanélküli árva, azok gondos nevelésében részesült s midőn nehány év múlva marosujvári kastélyukba költöztek, a szépen fejlődő gyermeket a nagyenyedi Bethlen-kollegiumba adták. Itt kapta meg szellemének általános tudományos irányát, sokoldalu képzettségének alapjait s a közszellem azon erős fuvallatát, melyet a magánnevelés csak ritkán ad meg s mely a nyilvános oktatásnak egyik legjótékonyabb következménye. Végezvén itt a jogi tanfolyamot is, a maros-vásárhelyi kir. táblánál teljesitett joggyakorlati szolgálatot s 1825-ben a jogi szigorlatokat letette. 1826-ban az erdélyi főkormányszékhez tiszteletbeli jegyzővé, 1831-ben fogalmazóvá, 1834-ben titkárrá mozdittatott elő, 1837-ben pedig az erdélyi országgyülés szabad választása s az ezt követő királyi megerősités által kormányszéki tanácsos, 1847-ben pedig ugyanez uton kincstárnok lett, mely minőségében, – mint első tanácsos, – a kormányzó távollétében a kormányszék elnöke is volt Időközben 1838-ban a nagyenyedi főiskola főgondnokává, 1840-ben a református status egyik világi elnökévé választatott s e két állásával az egyház és iskola ügyeiben is döntő befolyást nyert.
 1848-ban br. Jósika Sámuel lemondván a kancellárságról, az uralkodó bizalma gróf Mikót hivta helyére. Személyesen fejtette ki okait a trón előtt, amelyek miatt ez állást el nem fogadhatja s Erdélyben kivánt maradni. Itt az agyagfalvi gyülésen, mint királyi biztos müködvén közre, sikerült a 30.000 főből álló és a forradalmi szenvedélyektől izzó tömeget a törvényesség utján megtartani. A forradalom kitörése után, a csak névleg visszaállitott erdélyi főkormányszék egy emlékirattal Bécsbe küldötte az udvarhoz. Nemcsak hogy semmit nem tudott elérni, de őt magát is rendőri felügyelet alá tették s csak egy év mulva 1849. végén engedték távozni. Midőn hazaérkezett, boldogan hagyott családi tüzhelyét gyászbaborulva találta, neje gr. Rhédei Mária, halva volt s három kis gyermeke, egy fia és két leánykája: árvák. Családi gyászát még sulyosabbá tette a nemzet gyásza s az a szörnyü pusztulás, mely Erdélyben még sokkal nagyobb volt, mint az anyaországban. Most következett be életének legfényesebb, tettekben és hatásban legdicsőbb korszaka. Társadalmi központot teremtett Kolozsvárt, nevezetes alapitványával uj életre hivta az Erdélyi Gazdasági Egyesületet, mint a Nemzeti Szinház igazgatója, annak élénk lendületet adott s megalapitotta az Erdélyi Muzeumot. Kiadta az Erdélyi Történelmi Adatokat három kötetben, Debreceni Kiovi csatáját, Kriza Vadrózsáit, Gyergyai nyelvészeti munkáját, megalapitotta a Kolozsvári Közlönyt s ami a legnagyobb érdeme, az oláh vandalizmus által rombadöntött nagyenyedi kollégiumot hamvaiból újra feltámasztotta.

 1861-ben a politikai élet ujra megkezdődvén, az erdélyi főkormányszék elnökévé neveztetett ki, de mivel az udvari kancellária Nagyszebenbe hivta össze az országgyülést, e törvénytelen rendeletnek Mikó nyiltan ellene szegült s az 1863-iki törvénytelen országgyülésbe nem lépett be, hanem a remonstransok élére állott s az emlékiratot br. Kemény Ferenccel és Haynald Lajos püspökkel maga vitte Bécsbe. 1865-ben, mint Kolozsvár képviselője jelent meg a magyar országgyülésen és a teljes alkotmányosság beállásával közmunka és közlekedésügyi ministerré neveztetett ki. Tiszteletbeli tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, elnöke a Magyar Történelmi Társulatnak.
 Élete végső éveit a politikától visszavonulva töltötte s bár zászlós ur volt (kir. főpohárnok mester), a felső házban sem jelent meg többé. Elvesztette egyetlen nagyreményü fiát, kiben a család utolsó férfi tagja kihalt. Egyik leánya még életében özvegységre jutott, mig a másik, gróf Teleky Károlyné szintén elhalálozott.
 1876-ban betegeskedni kezdett, több hétig sulyos, kinos és reménytelen betegség szegezte ágyához s végrendeletével koronázta be jótetteinek nagyszámu sorozatát, 60000 forintot hagyván a sepsiszentgyörgyi ref. kollegiumnak mely azóta az ő nevét viseli.
 Az ő poraira és emlékére nem kell áldást kivánni, áldottak azok tettei által, áldozatainak füstje az egekbe hat, jellemének példája itt alant örök marad.
 Gróf Mikó Imre 1861. junius 14-én az országban folytatott körútja alkalmával városunkat is megtisztelte látogatásával. Petri Ádám választott főbiró ezen örvendetes eseményt falragaszok által tudatta a város lakosságával s ő maga a program szerint Koronka felől déltájban érkezendő nagy hazánkfiát a városi tanács élén a Poklos-utcában elkészitett diadalkapu alatt kivánta fogadni és az Arany Kereszthez cimzett szállodába kisérni. A fogadáshoz kivonultak az összes céhek, saját lobogóikkal s az utcán kétfelől a helybeli iskolák összes ifjusága tanáraik vezetése alatt állott sorfalat, a szálloda kapuja között pedig Pap Antalné asszonyság vezetése alatti leányiskola növendékei csoportosultak. Az uti programmot azonban valami akadály megzavarta, mert gróf Mikó Imre csak délután 5 órakor érkezett meg s nem az Arany Keresztbe, hanem Bucher Miksa vendégszerető palotájába szállott meg, honnan másnap tovább is utazott.
 1876. szept. 16-án halt meg. Kolozsvár városa az általa adományozott parkban mell-szobrot állitott emlékének, melyet 1899. junius 10-én lepleztek le.