Jellemző az e korabeli zavart állapotokra, hogy nemcsak az egyes főurakat, főpapokat s azok révén az ország lakósságát, hanem magát a királyt is hol az egyik, hol a másik táborban találjuk. Igy többek között IV. László hol a kúnok mellett, hol azok ellen foglal állást. A főurak közül Barsa Lóránt pl. egy ideig a királyt fogva tartja, de nemsokára aztán mint annak leghívebb embere a királyi had előcsapatát vezeti a kúnok ellen. Ezek viszont szintén hol bálványozva imádják IV. Lászlót, hol fegyveres erővel élete ellen törnek. Oly zavart és züllött viszonyok voltak ezek, hogy az emberek legjobbjai sem tudták, máról holnapra mi éri őket, s hogy ennek megfelelőleg mi a tennivaló és hogy mi a helyes, mi az előnyös akár a maguk, akár az ország szempontjából.

A hódmezei csata két szempontból érdekes és nevezetes. Az egyik az, hogy a magyarok úgy fegyverzet, mint harcmód tekintetében fölényeseknek bizonyultak, mert ők nemcsak az íj-, hanem a szálfegyverharcot is kiválóan kultiválták, s mindkét harcmódban kiválót produkáltak. A másik az a véletlen szerencse a magyarok, illetve balszerencse a kúnok részén, hogy a legelkeseredettebb harc közben egyszerre csak megeredtek az ég csatornái, minek folytán a harcoló felek egyike teljesen harcképtelenné vált. Ugyanezt tapasztalhatták s ugyanennek kárát vallották a magyarok is a 954. évi hadjáratban Lobbes kolostor előtt (Lásd a II. rész 83. oldalán.)

Viszont a kétféle harcmódban, az íj és a dárda kezelésében való kiváló jártasságuknak köszönhették a magyarok a Dürnkrut előtt gyorsan kivívott gyönyörű győzelmüket is.