A Németországban dúló belviszály kiaknázása céljából 954. év elején Bulcsu vezérlete alatt hatalmas magyar sereg tört be Bajorországba, talán azzal a célzattal, hogy Arnulf herceggel, sőt ha lehet Liudolf sváb és Konrád lotharingiai hereceggel is megegyezésre jutva, Ottó német király ellen induljon. A bajor földön folytatott tanácskozások azonban más, nem várt eredményre vezettek: a magyar sereg ahelyett, hogy a sváb és lotharingiai hadakkal kezet fogva, Szászország és Ottó ellen fordult volna, egy franciaországi nagyszabású portyázás végrehajtását határozta el, amelyet Liudolf és Konrád a maguk részéről is hathatósan elősegíteni hajlandóknak nyilatkoztak.[1]

Nehogy a magyar hadnak útközben bántódása legyen, vagy talán még inkább, nehogy az még a saját országában erőszakosságokra vetemedjék, Liudolf kísérőket adott melléje. De a magyarok ennek dacára csakhamar hozzáfogtak a dúláshoz és fosztogatáshoz s útközben barátot és ellenséget egyaránt kiraboltak. Igy többek között állítólag mindjárt a bajor-sváb határ mentén, a Duna mellett, Neuburgon túl, Liudolf egyik gazdag hivétől, tehát a szövetséges társ alattvalójától, több mint 1000 parasztcsaládot hajtottak el rabszolgaságba. Frankóniába érve, még rettenetesebb arányokat öltött a pusztítás. Itt egy, az ellenpárthoz tartozó Sualafeldi Ernst nevű grófnak több mint 1000 emberét vitték magukkal.[2] Innen Wormsba mentek a magyarok, ahol Konrád herceg március 19-én, ép virágvasárnapján nagy lakomával fogadta és arannyal, ezüsttel dúsan megajándékozta őket, csakhogy minél előbb odébbálljanak.[3] Sőt maga Konrád is elkísérte őket az Alsó-Rajna vidékére egészen Utrecht-ig, ahonnan aztán a dúlva és rabolva tovahaladó magyar hadak délnyugat felé vettek irányt, hogy Konrád ellenségeinek, Bruno kölni érseknek, Ottó király öccsének és Reginár hennegaui grófnak maasmenti birtokait elpusztítsák.[4]

Közben Ottó király megtudván, hogy a magyarok betörtek Bajorországba, gyorsan összeszedte szászországi seregét és Henrik kíséretében a magyarok elé sietett Bajorországba, ahol azonban már nem találta őket.

Ily körülmények között Ottó mindenekelőtt az elpártolt országrészek, Lotharingia, Sváb- és Bajorország meghódításához fogott hozzá, mely területeken a királyi párt csakhamar nemcsak tért hódított, hanem túlsúlyra is vergődött, mert a nép belátta, hogy Ottó nemcsak magát és szűkebb hazáját, Szászországot, hanem egész Németországot egyformán félti és védi a rettenetesen gyűlölt vad magyarokkal szemben. Legelsőnek a magyarokat Utrecht-ig kísért Konrád, Lotharingia hercege és a mainzi érsek hódolt meg. Az Ottó által júniusban Langen-Zennben, Nürnberg mellett tartott országgyűlésen Liudolf, a sváb herceg és a király fia, kérdőre vonatván azért, hogy a magyarokat az országba hívta, ő ezt a bűnszámba menő tényt dacosan Henrik herceg nyakába akarta varrni és az országgyűlésről eltávozván, Regensburga ment, ott Ottó hadainak egy ideig vitézül ellenállt, majd saját hercegségében, a sváb földön is folytatta az ellenállást, míg végre a sok csapástól megtörve, atyja lábához borult s tőle bocsánatot kérvén, azt meg is kapta.

Ilyenformán most már a rettenetes polgárháború hullámai lassan elcsendesültek és 954. év végén egész Németország újból Ottó király pártján állott, az egy Bajoroszágot kivéve, amely csak 955 május elején hódolt meg teljesen volt ura, Henrik herceg, Ottó király öccse előtt.

Időközben a magyarok az Utrechttől délnyugatra elterülő vidék alapos elpusztítása után az Alsó-Rajna völgyéből a Maas völgyébe csaptak át. Maastrichtnál a folyó baloldalára átkelve, a Namurtól északnyugatra fekvő Gemblouxt támadták meg, ahol egy Wicbert nevű szegény barát soraik közé állva, nagy igyekezettel hirdette „a bálványozásban fetrengőknek az élet igéit”.[5] Innen a Sambre völgyébe léptek át, de sehol ellenállásra nem találtak. A híres lotharingiai lovasság a megrémült néppel együtt a klastromokban és megerődített helyekben keresett menedéket.[6] A klastromok rendszerint búsás pénzen váltották meg magukat.

Március végén, ép virágvasárnapján, a magyar had a Sambre-völgyi Lobbes kolostorhoz ért, amelynek apátja Hucbert frátert küldte eléjük, aki 200 pénzen meg is egyezett velük.

„Ezalatt elmult a husvét ünnepe – írja Folcuinus – és a rá következő vasárnapon (április 2-án) korán reggel sűrű lett a levegő a lovak párájától és hirtelen mintha a föld gyomrából jönnének, a sisakok ezrei tűnnek elő.” A fürgébbek, fiatalabbak erre felfutnak a szomszéd hegyre, Szent Ursmar és Ermin templomához, melyet a magyarok első megjelenésekor karókkal, sövényekkel, szekerekkel, úgy ahogy tudták, körülbástyázták. Az öregebbek és tehetetlenebbek ellenben a kolostorban maradtak, akik közül kettőt a magyarok mindnyájuk szeme-láttára nyomban levágnak, de azonnal tovább is mennek a hegyen lévő erődített templom ostromlására, amelyet a nyílak és gépek mindenféle nemével árasztanak el. „Már-már betör az ellenség és csak a rögtöni halál és megadás közt lehet választani” – mondja a krónika –, midőn egyszerre roppant záporeső keletkezik, melytől az íjjak húrja megereszkedik, miáltal a nyilazás lehetetlenné válik. Erre oly nagy ijedtség szállta meg a magyarokat, hogy rögtön felhagytak az ostrommal s a parancsnokok korbáccsal űzték el azokat, akik még tovább is maradni akartak volna. A klastromhoz visszatérve, ott Szent Pál templomát gyujtották fel. Árulás folytan a klastrom elásott kincsét is megtalálták, amelyet magukkal vittek.[7]

Innen a Schelde mellett fekvő Cambray híres és gazdag püspöki város felé vettek irányt s április 6-án a vár alá érve, felgyujtják a külvárost.[8] A várost is megrohanták, de nem tudták megvenni s így kifáradva, kissé hátrább húzódnak és a Schelde vize mellett sátraikat felütve, pihenőt tartottak és megebédeltek.

Étkezés után Bulcsu vezér tovább indult hadával, amelyet utóvéd viszonyban a vezér egy közeli rokona követett néhányad magával. Erre a várőrség egy Odo nevű gyorseszű és merészelhatározású embere többed magával hirtelenül a magyar utóvédre csap és azt szétszalasztja. Csak Bulcsu vére, szégyennek tartva a futást, szembeszáll támadóival, de azok oldalába kerülve, levágják s fejét lándsára tűzve, a város falára függesztik ki.

Bulcsu ennek hallatára dühösen visszafordul hadával, hogy kegyetlen bosszut álljon a városon. A hatalmas nyilazás közepette Fulbert, Cambray püspöke, miután Szent-Gangerich, a város védőszentjének sírjára leborulva imádkozott, kisiet a bástyára a harcoló polgárok közé és férfias kitartásra buzdítja a harcosokat, aminek az lett a vége, hogy Bulcsu rohamát visszaverték.

Későre járván az idő, a magyarok únni kezdték az ostromot, mire Bulcsu beizen a városba, hogy hajlandó minden foglyot, minden zsákmányt, amit a város körül szerzett, visszaadni és tüstént fel is hagy az ostrommal, csak egyet kér, adják ki neki öccse fejét. De a városiak nem bíznak szavában és megtagadják kérését.

Erre a magyarok még jobban haragra gerjedve, tüzes nyílakkal kezdték lövöldözni a várost, hogy ha már be nem vehetik, legalább a székesegyházat gyujtsák fel. Ki is gyulladt annak a teteje, de most ismét csuda történik; egy Serraldus nevű polgár vödörrel kezében járt-kelt a tetőn és oltja a tüzet anélkül, hogy baja történne.

Ezek után a magyarok látva, hogy nem bírnak a várossal, haragjukban a külvárosok még megmaradt részét gyujtották fel és rabolták ki. Főtörekvésük arra irányult, hogy Szent-Gangerichnek a városon kívül fekvő monostorát hatalmukba kerítsék, de a benne lévő papok és az odaszorult nép vitézül ellenállt. Még a templomot sem tudták felgyujtani, mert ólomfedele volt. Azonban ép mikor már távozni készültek, a papok egyike, aki a harangozó toronyból nézte a küzdelmet, hevétől elkapatva, közéjük lőtt. „Ez oly dühbe hozta a magyarokat, hogy újból nekimentek a monostornak, ellenállhatatlan erővel betörtek, 5 papot s a népből többeket megöltek, a templomban tüzet raktak, amelytől az épület végre bedőlt, s a megolvadt ólomtető patak módjára folyt szerte-széjjel”. Ezek után foglyaikat és zsákmányukat összeszedve, április 10-én déltájban odébbálltak.[9]

Francia területre átlépve, váltakozó szerencsével folytatott harcok közepette és különféle betegségek által megritkítva, Vermandois-n, Peronne, Saint-Quentin vidékén keresztül Laon, az akkori nyugati frank királyi város elé értek. Majd onnan Rheims, Chalons- (Catalaunum)-on át Burgundiába hatoltak, hogy aztán roppant nagy zsákmánnyal felszerelve, Felső-Olaszországon át hazájukba visszatérjenek.

[1] Flodoard, id. m. a 954. évhez: „Promemoratus Chonradus, pacto cum Ungaris inito, eos per regnum Lothariense deducit”.

[2] Lüttich id. m. 99. old.

[3] Köpke-Dümmler id. m. 232. old.

[4] Widukind id. m. III. 30. fej., Regino folytatója a 954. évhez, továbbá Szilágyi-Marczali id. m. 171. és Pauler Gyula id. m. 80. old.

[5] Vita St. Wicberti.

[6] Folcuinus, Gesta Abbatum Lobiensium: „ . . . siquidem laudata . . . Lothariensis militia . . . suis munitionibus passim tenebatur inclusa”.

[7] Annales Laubienses.

[8] Gesta Episc. Cameracensium 428.

[9] Gesta Episcoporum Cameracensium és Lauer id. m. 154.