A kúnok felkelése végre IV. Lászlót is felrázta közönyéből, főkép mikor hírét vette, hogy kedvelt kúnjai hűtlenségen törik fejüket, amennyiben “el akarnak a királyi felségtől pártolni és le akarják a királyi méltóságot alacsonyítani”. Ezért országos felkelést hirdetvén, táborba szállt és 1280. augusztus elején a kúnok ellen indult, akik Oldamér fejedelmük vezérlete alatt a Hódmezőn[1] a mai Hódmezővásárhely tájékán, az összefolyó Tisza-Maros mocsarai közelében gyülekeztek, hogy a király seregével szembeszálljanak.[2]

A király előcsapatát Barsa Lóránt vezette István testvérével és Miklósfia Rafainnal. Jelen voltak még a királyi seregben Baksa Simonfia György, Finta nádor öccse Amadé, Györkfia Dénes, a Radvánszkyak őse, 7 Ráthold fiu, akik közül egy, Istvánnak fia Lőrinc, vitézül harcolva el is esett. Épúgy elesett még Izsépfia János, Aba Patafia Olivér, Miklósfia András és Mihálkafia Demeter, Miskonczi Ponith ispán fia László stb.[3]

Már az elővéd a hősiesen viselkedő Barsa Lóránttal az élén[4] hevesen támadt rá a kúnokra, akik dühösen harcoltak és vitézül védekeztek, sőt még akkor is igen jól tartották magukat, amikor a király főcsapata rohanta meg őket. A harc jó ideig elkeseredetten hullámzott ide-oda, amidőn a magyaroknak új szövetsegésük támadt. Hirtelen nagy záporeső keletkezett, mely – míg egyrészt a szél által hajtva – a kúnok arcába csapott, másrészt nyílaikat, íjaikat, amelyeknek húrja az esőben megereszkedett, hasznavehetetlenné tette, pedig a kúnok “leginkább azokban bizakodnak vala”. Igy harcképtelenné téve, a kún sereg csakhamar teljes vereséget szenvedett. Sok kún holtan maradt a csatatéren, igen sokan közülük foglyul estek s azokat egyenként, párosan, csoportosan hozták a király elé.

A szenvedett döntő vereség következménye az lett, hogy a kúnok jórésze kifutott az országból, részben a Moldvától keletre tanyázó nogaji-tatárokhoz, részben a Havasalföldre és Bulgáriába, Magyarországon hagyva nőket, gyermekeket, mindenüket. Akik pedig az országban maradtak, azok “annyira meghódoltak a király parancsának, hogy remegő szívvel alig mertek annak arcába tekinteni”.[5]

[1] Az Anjoukori Okmánytár III. 365.: “campus Hood”-ot említ.

[2] A csatatér fekvését lásd a 19. sz. mellékleten

[3] Kézai, Endlichernél 123.

[4] Budai Krónika 207.

[5] Kézai II. 5. – Thúróczi II. 78.