A hódmezei csata után IV. László Szent István napjára visszament Fehérvárra, s itt a pápai legátussal teljesen kibékülvén, 1280. augusztus 18-án megigérte, hogy az egyház által az eretnekek ellen hozott rendeleteiket megtartja, utódai és népe által megtartatja s mindazokat az itéleteket, amelyeket az egyház e tárgyban hoz, készséggel végrehajtja. Ugyanezt a fogadalmat tette egy nappal később anyja, az öreg Erzsébet királyné is Macsóra, Boszniára, Valkóra, Poszegára és más alája vetett megyékre s mindazokra a területekre nézve, “melyeket, ha Isten úgy akarja, jövőben még bírni talál”.[1]

Fogadalmának eleget teendő, IV. László “az ország főuraiból, nemeseiből, nagy sereget gyűjtve”, újra útnak indult, hogy mindenekelőtt a szökevény kúnokat, akik családjaikat itt hagyták, ismét visszahozza az országba. E végből a Duna mentén oly messzire nyomult előre a Havason túl, amennyire elődei közül még egyik sem járt. De hogy a Havasföldön mit művelt és sikerült-e az oda kimenekült kúnokat összeszedni és magával vinni, arról nem szól a krónika.

Innen hasonló célzattal Bolgárországba tört be, ahol az idők folyamán újból magyarellenes hangulat alakult ki. Bulgária északnyugati, illetve Szerbia északkeleti részének urát, Szventszláv Jakabot, akit V. István királyunk kényszerített a magyar fenhatóság elismerésére, 1277-ben Toch Konstantin császár neje, Mária behálózta s aztán eltette láb alól. De a Bulgáriában nemsokára kitört polgárháború Máriát és férjét is elsöpörte, aminek megtörténte után Bulgária két részre szakadt. A keleti részben a tirnovói cári trónra a kún Ferter ült, a nyugatiban, Bodonyban a szintén kún Sisman alakított külön fejedelemséget.[2] Hogy ezekkel volt-e összeütközése IV. Lászlónak sikerült-e őket harc árán a szökevény kúnok kiadására kényszeríteni, avagy elég símán, békésen ment-e a dolog, arról közelebbi adatok nem állanak rendelkezésünkre.

Bulgáriából IV. László a Szörényi, majd onnan a Kucsói és a Barancsi bánságba ment át. Itt valami Drmán nevü hatalmas urral akadt dolga, akinek Barancstól délkeletre a Mlava folyó mellett volt egy erős vára. Az álnok alattvaló nem mert királyával szembeszállni s csak miután IV. László eltávozott, támadt rá orvul elvonuló hadára, de Baksa Simonfia György ezt a váratlan támadást is ügyesen kivédte.

[1] Theiner I. 347. – Fejér, V. 35.

[2] A helynevek fekvését lásd a 19. sz. mellékleten.