Mialatt Endre családi viszonyait rendezni igyekezett, az ország bajai mindig jobban feltornyosodtak, mi miatt az elégületlenség általánossá lett. Tetőpontjára hágott ez, amidőn Endre, hogy új pénzforráshoz jusson a „kamara hasznát“ (lucrum camerae), vagyis a régi pénznek évenkénti új rosszabbal való beváltását rendelte el. Az elégületlenek egy része belátván, hogy Endrétől hiába várnak orvoslást, Béla, az ifjabb király köré csoportosultak, amiből aztán a két király, az apa és fiú között mind mélyrehatóbb ellentétek és súrlódások keletkeztek. Ezeknek legfőbb oka főleg a két királynak egymástól teljesen elütő jellemében keresendő. Külső ok gyanánt szerepelt továbbá, hogy a felserdült Béla szemrehányásokat tett atyjának, hogy édesanyjának, Gertrúdnak megöletéséért nem állott elég keményen boszút. Egy másik ügy, amin összekülönböztek, az volt, hogy Endre 1220-ban a 11 éves Bélát Laszkarisz Máriával összeadván, két év múlva, vagyis 1222-ben egyszerre azt találta, hogy a két gyerek nem illik egymáshoz, bár ők „szeretettel és békességben“ éltek egymással, mint férj és feleség. A tulajdonképeni ok azonban az volt, hogy Endre más feleséget akart fiának, akiből az országnak több haszna legyen. Béla szót fogadott édesatyjának, elvált nejétől, de tettét csakhamar megbánta. Az ilyenformán Béla révén is szított elégületlenség nemsokára általános mozgalommá változott át, amely végre rábírta Endrét, hogy 1222-ben az ország és a nemzet bajának orvoslására írott rendeletet, az „aranybullának“ nevezett aranypecsétes szabadságlevelet adja ki, amely a nemesség szabadságának helyreállítása és jogainak biztosítása, továbbá a nem nemesek szabadságának és vagyonának megvédése mellett a király hatalmát meglehetősen korlátozta. Ki kell még emelnünk, hogy ez az okmány nem annyira a nagy urak, a méltóságok érdekét védi, sőt bizonyos tekintetben azok ellen is fordul, amidőn felhatalmazza a királyt, hogy visszavegye tőlük azokat a várföldeket, amelyeket oly könnyelműen elajándékozott, miáltal ez az okmány valóban az alsóbbrendű, szegényebb nemesség szabadságlevelévé válik. Ezt a nagyfontosságú íratot, bár az tulajdonképen nem is törvény, hanem a király által kibocsátott okirat, mégis utóbb hazánk egyik legfontosabb alapvető és sarkalatos törvényének tekintették és tekintik még ma is.[1]

Katonai szempontból legfontosabb az aranybullának VII. pontja, mely következőleg hangzott: „Ha a király az országon kívül akar sereget vezetni, a szabad emberek (vagyis a nemesek) nem kötelesek vele menni, hacsak fizetést nem ad nekik. A háborúból való visszatérés után a fizetés nélkül vele elmenni vonakodók hadbíróság elé nem állíthatók. Ha azonban külföldi ellenség jönne az országba, mindnyájan kivétel nélkül kötelesek hadba menni. Ha pedig az országon kívül saját magunk vezetünk sereget, mindazok, akiknek ispánságuk van, vagy akik tőlünk fizetést húznak, kötelesek velünk menni.[2]

Nevezetes még az aranybullának a zárócikkelye, amely az oklevélben említett rendelkezések végrehajtásának ellenőrzésével a nádort bízta meg, őt e szerint bizonyos tekintetben, mintegy a király és a nemzet fölé is helyezvén. „Ha pedig mi – így végződik az okirat – vagy valamely utódunk valaha e rendelkezéseket megszegni akarná, úgy ezeknek erejénél fogva minden hűtlenségnek szégyenvallása nélkül legyen szabad mind a püspököknek, mind birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, úgy a mostaniaknak, mint a jövendőknek, mindnyájuknak és egyenként, mind nekünk, mind utódainknak ellentállani és ellentmondani“ (resistendi et contradicendi). Ez az a híres jus restitentiae, amelyre később a nemzet oly gyakran hivatkozott a jogát esetleg lábbal tiporni akaró királlyal szemben.

Azonban mint rendesen, Endre most is csak igért anélkül, hogy szavát be is tartotta volna. De amint Marczali alábbi fejtegetéséből is világosan kitűnik – a legjobb akarat mellett sem lett volna képes vállalt kötelezettségeinek eleget tenni. Párhuzamot vonva az angol Magna Charta és az aranybulla között, utóbbiról Marczali ezeket írja:[3] „Magyarországon két össze nem férő dolgot akartak megegyeztetni. Mert midőn a nemességet és papságot, a nemzet legtehetősebb osztályait, teljesen kivonják az adó alól, a királyt még sem hozzák abba a helyzetbe, hogy más forrásokat nyissanak részére udvara fényének és az ország hatalmának fentartására. – Ezen a belső ellentmondáson nem segített sem a zsidók és izmaeliták eltávolítása a közhivatalokból, sem a nemesség felkelési joga. II. Endrénél bölcsebb és erélyesebb király sem lett volna képes a törvény határozatainak életbeléptetésére. Igaz, hogy a történetben nagy kivétel az egyes elvek radikális keresztülvitele, de itt túlságos nagy a belső ellentmondás. Minthogy pedig az aranybulla nem szüntette meg az összes zavarok személyes okát: a király könnyelműségét, sem a tárgyi okát, a pénzhiányt – a törvénynek épen nem sikerült visszaadni az ország nyugalmát és virágzását.“

Ezért alig telt el 9 év az aranybulla kibocsátása óta és Endrének az aranybulla megújítása címén és formájában újabb, az előbbinél részletesebb kiváltságlevelet kellett kiadnia, amely főleg az egyház és a papok szempontjából tartalmazott újabb és nagyobbszabású kiváltságokat. Ennek az új bullának a hadikötelezettségről szóló megállapításai szintén ténylegesen bővültek és az erre vonatkozó 15. és 16. pont következőleg hangzik: „15. Külföldi hadjáratra a nemesek nem kötelesek bennünket követni, kivéve az ispánokat, a zsoldosokat, a várjobbágyokat, továbbá azokat, akik tisztüknél fogva erre kötelezvék, és végre azokat, akiknek nagy birtokokat adtunk. (T. i. a király.) – 16. Ha ellenben, külellenség jönne az országra, valamennyien egyenként és együttesen kötelesek a haza védelmére az ellenséggel szembeszállani. Az országból kiűzött ellenséget boszúállás céljából valamennyien az ország határán túl is üldözni tartoznak.“[4]

Fontos továbbá, mert szintén katonai szakmába vág a 28. pont is, amely következőleg hangzik: „Gyepük vágására, árkok ásására, sövények készítésére, vagy bárminő királyi építésre, illetve műhelyben való dolgozásra a nemesek és egyházak népeit nem fogjuk kényszeríteni.“[5]

Ime tehát már ebben az időben is ismerték a tulajdonképeni hadakozási tevékenységen kívül eső egyéb hadi munkálatokat, amelyeket, ép úgy, amint az a legújabb időkben szokásos, nem katonákkal, hanem az ország lakosaival végeztették. Ennek nyomát már Szent István intézkedéseiben is megtaláljuk, mely munkálatokra ő az alsóbbrendű várnépet kötelezte. (Lásd a III. r. 28. oldalán.)

Az új bullában már nem a nádor szerepel végrehajtó és ellenőrző gyanánt, hanem az erre vonatkozó rész következőleg hangzik: „Önként beleegyezünk abba, hogy abban az esetben, ha mi, fiaink vagy utódaink ezt az általunk megadott szabadságot megvonni akarnók, akkor legyen az esztergomi érseknek hatalma, hogy előző törvényes megintés után minket vagy őket a kiátkozás bilincsével sujtsa.“

Az új bulla egész tartamától eltekintve, már maga ez az egy pont is világosan mutatja a papság hatalmának előtérbe jutását a világi főurak rovására. De minket még jobban érdekel a két szabadságlevélnek katonai, illetve honvédelmi tekintetben való kihatása.

A haza védelmét, vagyis az országra törő ellenség elleni hadbaszállást mindkét bulla minden fegyverképes szabadembernek elengedhtelen kötelességévé teszi, sőt a második bulla az elsőnél még egy lépéssel tovább megy, amidőn kimondja, hogy az országba betört ellenség visszaverése után annak az ország határán túl való üldözése is mindenki számára kötelező. Mindezt mindenkinek saját költségén kellett teljesítenie.

Máskép áll a dolog a külföldi háborúk tekintetében. Ezeket a nemzet, miután azok rendszerint nem országos és nemzeti, hanem elsősorban dinasztikus célok érdekében vívattak, nagyrészt feleslegeseknek és felette terheseknek tekintette. Főkép állt ez II. Endre halicsi vállalataira, amelyek minden praktikus cél és haszon nélkül rengeteg vér és pénzáldozatába kerültek a már amúgy is kimerült és nagy belső bajokkal külzködő országnak. Ezek ellen emelte fel vétóját a nemzet nagy tömegét képező nemesség az Endrére ráerőszakolt két rendbeli szabadságlevél megfogalmazásánál anélkül, hogy a külföldi támadó háborút egyáltalában lehetetlenné tette volna. Mindkét bullában elvileg ki van mondva, hogy a nemesek nem kötelesek a királyt külföldi hadjáratban követni, de az 1222. évi bulla nem tesz ellene kifogást, ha az illető nemes fizetésért önként vállalkozik rá. Ellenben a külföldi háborúban is részt venni kötelesek mindazok, akik a királyhoz függő viszonyban állanak, még pedig az 1222. évi bulla szerint: az ispánok és a királyi fizetésben részesülők, az 1231. évi szerint: az ispánok, a zsoldosok, a várjobbágyok, a különféle tisztségeket betöltők és a nagy birtokadományokban részesülők. A kettő között tehát lényeges a különbség, mert az 1231-iki bulla már a várjobbágyokat, vagyis a nemzetnek kiválóan harcos részét is a külföldi háborúban való részvételre kötelezte. Hogy a magasrangú tisztviselőkre és a nagy donációkban részesített új fajta arisztokratákra szintén kimondatott a külföldi háborúkban való részvétel kötelezettsége, ez szintén magától értetődő, hiszen ezek a királynak köszönhették rangemelésüket és vagyoni állapotuk nagy mértékben való rohamos fellendítését.

Főkép az 1222. évi stipuláció szerint a külföldi hódító háború a király magánvállalatának színében tűnik fel, amelynek finanszirozásáról teljesen saját magának kellett gondoskodnia.

Lényegileg és alapjában véve a honvédelmi kötelezettségnek ez az új szabályozása nem sokban tért el a Szent István korabeli állapottól, amikor a nemzeti sereg szintén nem volt kötelezhető külföldi háborúkban való részvételre, s azok viselésénél a király csakis saját seregére, a királyi seregre támaszkodhatott.[6] Ez a megszorítás addig, amig nemcsak Magyarország, hanem egész Európa és a művelt Nyugat sorsát érdeklő külpolitikai kérdések és bonyodalmak nem vetődtek fel, nem volt valami túlságosan káros az ország védképessége szempontjából, de mihely oly komplikációk állottak be, amelyeket csak az ország határain túl terjedő hadműveletekkel lehetett megoldani, a hadi szervezetnek ez a módja felette passzív jellegénél fogva már nem felelt meg a célnak, amint az a tatárjárás bekövetkezésekor minden kétséget kizárólag bebizonyosodott.

Egyébként ez a megszorítás minden esetre jellemző tünet és legjobb bizonyítéka annak, hogy miután a nemzet a vezérek korabeli külföldi kalandozásokban végkép kitombolta magát, a végleges letelepedésnek és a békés foglalkozásnak mind nagyobb mértékben való terjedéséhez és megszilárdulásához képest mindig jobban húzódozott az ország szempontjából nem feltétlenül szükséges, sőt arra határozottan káros, rengeteg vér- és vagyonpocsékolást jelentő külföldi hadi vállalatoktól. A Kálmán és II. István alatt történt esetek szinte megdöbbentő módon adták tanújelét annak a nagy animózitásnak, amellyel a nemzet harcosai az ily teljesen feleslegeseknek tartott vállalatokkal szemben viseltettek. Ugyanez az érzés és ellenszenv támadt fel a nemzet többségében II. Endre oktalan halicsi politikájával és hadviselésével szemben is, bár az aranybullában e tekintetben kifejezésre jutó ellenállási törekvés nem igen vezetett sikerre, mert mint alább látni fogjuk, Endre ennek dacára továbbra is görcsösen ragaszkodott megrögzött eszmévé vált szerencsétlen halicsi kalandos tervéhez. De annyit mégis elért a nemzet, hogy a király maga és utódai nevében a helyesnek és jogosnak elismert elvet írásba foglalt törvény formájában elismerte, amelyre az idők folyamán mindig a kellő nyomatékkal hivatkozni lehetett.

Az ország valódi érdekének ily módon történt előtérbe helyezése a mindenkori fejedelem esetleges magán kívánalmaival és speciális családi viszonyokon alapuló törekvéseivel szemben, továbbá a honvédelmi kötelezettségnek lehetőleg egyenes és igazságos arányba helyezése a személy- és birtokjoggal képezte a honfoglalástól II. Endréig az ország fenmaradásának egyik legbiztosabb zálogát. A jogoknak és kötelezettségeknek ily méltányos és igazságos egyensúlyba helyezése, aminek párját alig találni a középkori többi nemzetek honvédelmi intézményeiben, továbbá a magyar nemzetnek páratlan honszeretete és a haza iránti áldozatkészsége adta meg az erőt és alapot ahhoz, hogy hazánkat a külső és belső bonyodalmak százféle csapásai sem tudták alapjában megingatni; ennek volt köszönhető, hogy még az orkánszerű viharok, bár sok kárt tettek, de azért alapjában véve anélkül vonultak át hazánk sokszor megtépázott feje fölött, hogy annak szilárd alapokon nyugvó törzsét ledönthették, vagy annyira megingathatták volna, hogy az a legközelebbi csapások súlya alatt végkép elpusztult volna. Ez volt a nyitja annak, hogy ez az acélizmú, hatalmas, az új haza földjében is életerős gyökeret vert törzs, szinte csodálatos rugékonyságot és ellenállási képességet kifejtve, főlényesen bírta el az életére törő, világuralmi eszméktől hevített hatalmas német, majd a görög császárok elszánt és kegyetlen fejszecsapásait, mig végre másfélszázad mulva a kicsinynek és gyengének látszó és sokszor lenézett Magyarország volt az, amelynek oltalmára az egykor oly hatalmas, de most már roskadozó és végenyészetben sínylődő kelet-római birodalom büszke császári ivadéka rászorult. Sic transit gloria mundi!

Az Endre király által kiadott aranybulla, mint már fentebb említettük, egyelőre csak írott malaszt maradt. Legalább ő a saját személyére nézve alig tett valamit, hogy az abban foglalt határozványok valóban végrehajtva is legyenek. Ellenben annál többet fáradozott Endre fia, Béla, az ifjabbik király, hogy az országban a rendet újból helyreállítsa és hogy a várföldek visszaszerzése révén a királyi hatalmat ismét régi nívójára emelje. Egyrészt ezért, másrészt azért, mivel Béla a pápa parancsára és atyjának ellenzése dacára feleségét, Laszkaris Máriát visszavette, a meghasonlás apa és fiú között oly nagy fokra hágott, hogy Béla 1223. őszén tanácsosnak látta, hogy atyja elől Ausztriába, VI. Leopold herceghez meneküljön, aki annak idején a hozzá menekülő Endrét is szívesen fogadta.[7]

Endre haragosan követelte Béla kiadatását, s miután ez mindjárt meg nem történt, bosszúból az osztrák és stájer határszélek pusztítására adott parancsot, mire aztán Leopold a magyar végek dúlásával válaszolt.

Honorius pápa közbenjárására a következő év tavaszán újból helyreáll a béke egyrészt Endre és Leopold, másrészt apa és fiú között, aki egyidejüleg Horvát- és Dalmátország kormányzójává neveztetett ki. Itt Bélának mindjárt dolga akadt valami Domald nevű főúrral, aki zavarogni kezdett s akit legyőzvén, meghódolásra kényszerített.

Ugyanekkor Bulgáriában, Szerbiában és Boszniában a bogomilok egyre tovább terjeszkedtek. Endre király, akit a pápa sürgetett, hogy vessen véget az eretnekek boszniai garázdálkodásának, Ugron kalocsai érseket bízta meg ezzel a feladattal, mi célból neki ajándékozta egész Boszniát és az annak északi határa mentén fekvő Ozorai és Sói bánságot, amelyek ugyan szintén Boszniához tartoztak, de azokat mindig külön közigazgatási területeknek tekintették. Ugron a Szerémségből gyakran benyomult Boszniába, de kevés lévén az ereje, sokat nem tehetett.

Erdélyben ugyanebben az időben a II. Géza király alatt betelepített szászok csikartak ki Endrétől messzemenő szabadságjogokat, de azok fejében nemcsak adót, hanem hadiszolgálatot is kötött ki magának, meghagyván, hogy az országban dúló háborúba 500 katonát küldjenek, ha ő maga külföldre vezet sereget, 100-at, de ha oda csak valamelyik vezérét küldi, csupán 50-et. Azonban a szászok nem elégedtek meg a nekik zárt területként átengedett országrésszel,[8] hanem csakhamar szomszédos birtokokat is lefoglaltak, majd egészen különállónak tekintett országukban, a Bárcaságban, tilalom ellenére külön pénzt vertek s végül az egész területet a pápának ajánlották fel, aki azt a Szentszék tulajdonába is fogadta.[9]

Erre Endre 1225. elején erős lovas haddal betört a Bárcaságba, s miután a német lovagok egy erős várát elfoglalta, kiűzte őket az országból. Hiába vetette magát közbe Honorius pápa, a szászoknak 1226-ban végleg el kellett hagyniok az országot.[10]

Ugyanebben az évben Béla vette át a Tiszántúl és Erdély kormányzását, míg őt Horvát-Dalmátországban és Szlavoniában Kálmán öccse váltotta fel. Mindketten főfeladatuknak tekintették, hogy a könnyelműen elidegenített javakat újból visszaszerezzék. Béla azonkívül az új pápának, IX. Gergelynek felhívására[11] és Róbert, az új esztergomi érsek segítségével még a szomszédos kúnok megtérítésén is eredménnyel fáradozott. Ez alkalommal a kúnok egyik fejedelme, Barcz, 15.000 emberével együtt megtért, miután biztosították róla, hogy a keresztény vallásra való áttérése legkevésbé sem alterálja addig élvezett függetlenségét.[12] Ekkor csatoltatott a Vaskapútól az Oltig terjedő vidék Szörényi bánság elnevezés alatt az országhoz. E vidék lakói – délfelől lassan a Dunán át szivárgott oláh kenézek, pásztorok – némi adófizetés és annak kötelezettsége ellenében, hogy minden ötödik vagy harmadik emberüket Endre király zászlói alá küldik, utóbbi által messzemenő szabadságjogokban részesíttettek. Egyúttal a hittérítés munkája is kezdetét vette nemcsak itt, hanem az Olttól keletre fekvő Havas elvén (Havas alföldön) és a Kárpátoktól keletre fekvő Szeret és Prúth menti vidékeken, a későbbi Moldvában is. Az erdélyi gyepükön túl, a későbbi Háromszékben és a Bárcaságban, továbbá Moldvában és Havasalföldön főleg Detre püspök végzett kiválóan eredményes térítési munkát. Őt tette ide Béla, hogy püspöke legyen székelynek, oláhnak, egyaránt,“ mert – az apostol szavai szerint – nincs többé görög, zsidó, barbár vagy szittya“, mivel „az Ur egyházában a farkas a bárány mellett legelész.[13]

[1] Érdekes, hogy 1215. junius 18-án Angliában a szintén könnyelmű és amellett erőszakos Földnélküli János királytól az angol nemzet fegyveres fölkelése a runymedi mezőn Anglia nagy szabadságlevelét, a „Magna Chartát“ (The Great Charter) csikarja ki, amelyet gyakran szoktak a mi aranybullánkkal összehasonlítani, bár nem valószínű, hogy az angol szabadságlevélnek az aranybulla megszövegezésénél bárminő hatása vagy befolyása lett volna, de az kétségtelen, hogy a két okmány alapgondolata úgyszólván egy és ugyanaz és így természetes, hogy a hasonlatosság nagy kettejük között.

[2] „Si autem Rex extra Regnum, Exercitum ducere voluerit, seruientes cum ipso ire non teneantur, nisi pro pecunia ipsius et post reuersionem Judicium exercitus super cos non recipiet. Si vero ex aduersa parte exercitus venerit super Regnum, omnes vniuersilater ire teneantur. Item si extra regnum cum exercitu iuerimus, omnes qui Comitatus habent, uel pecuniam nostram, nobiscum ire teneantur“.

[3] Marczali id. m. II. 409.

[4] „15. Nobis facientibus exertitum extra Regnum Nobiles Nobiscum ire non teneantur, nisi Comites, et Stipendiariti, et Jobbagiones Castri, et qui ex officio debito tenentur, et quibus amplas concessimus Possessiones. 16. Si vero exercitus super Regnum venerit, universi, et singuli ad defensionem Patriae contra inimicos se opponere teneantur. Regresso superveniente hostium exercitu, pro vindicta ipsos tenentur persequi“.

[5] Ad secandas Indagines et Fossata facienda, ad hortos, et quaecunquae Regia aedificia, vel Officinas, Servientium vel Ecclesiarum populos non cogemus “.

[6] Lásd a III. c. 28. oldalán.

[7] Lásd a 183. oldalon.

[8] Endrének 1222-ben a német lovagok javára kiadott oklevelében találkozunk először az oláhok nevével, másodszor a szászok 1224. évi szabadságlevele említi a „blacusok földjét“ (Terra Blacorum).

[9] Fejér, Cod. Dipl. III. 1. 420–460.

[10] Fejér, Cod. Dipl. III. 2. 43–53.

[11] Gregorii IX. duae epist. ad Belam 1228, et ad populum et ducem Cumanorum Raynaldusnál 60.

[12] Chron. Belgicum Pistoriusnál III. 242.

[13] Pauler id. m. II. 98.