Különös és feltünő, hogy István király, aki az Árpád által szervezett és berendezett ország még tökéletesebb megalapozása és megszilárdítása érdekében oly sok üdvös törvényt hozott, csodálatosképen nem érezte szükségét annak, hogy azok egyikében-másikában az ország hadügyének, véderejének szabályozásával, magasabb fokra való emelésével behatóbban is foglalkozzék. Lehet, hogy ennek oka a Géza és István idejében uralkodó hosszantartó békeállapotokban keresendő, de az sincs kizárva, hogy hozott István honvédelmi törvényeket is, de azok az idők folyamán elkallódtak. Valószinűvé válik ez a feltevés már abból a körülményből is, hogy a későbbkori királyok honvédelmi törvényeiben gyakran történnek utalások Szt. István törvényeire, amelyek azonban még töredékformában sem maradtak ránk. E későbbi törvényekben foglalt utalásokból és egyéb következtetések révén a Szt. István-kori honvédelem állapotáról a következő képet állíthatjuk össze:

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az állandó letelepülés és a keresztény hit felvétele katonai tekintetben is gyökeres változásokat vont maga után. Míg a honfoglalás és a külföldi kalandozások idején az egész hadviselési mód természetszerüleg kizárólag támadólagos alapra volt fektetve, a kalandozások megszüntével ez a támadólagos hadakozási rendszer fokozatosan mindinkább védelmivé változott át, mert most már nem újabb hódításokról és még további vagyonok, kincsek szerzéséről volt szó, hanem ehelyett a már meglevő birtokok megvédésének és megtartásának vágya és szüksége lépett előtérbe.

A honvédelem és a hadiszervezet, amint az az I. rész 89. oldalán foglaltakból is kitünik, már a honfoglalás idején a birtoküggyel állott szoros összefüggésben. A birtok Árpád és közvetlen utódai alatt kétféle volt. A várak és a szorosan hozzájuk tartozó területek mint közjavak az egész országnak tulajdonát képezték s így azok felett a legfőbb hatalmat a mindenkori fejedelem gyakorolta. Az ezen felül megmaradt földet az egyes nemzetségek kapták bérbirtok gyanánt. De ez nem volt az egyes egyének, hanem az egész nemzetség közös birtoka, amely fölött a legfőbb rendelkezési jogot az illető nemzetség feje gyakorolta. Nem sokban külömbözött ettől az egyesek által kapott örök birtokok helyzete sem, miután azok tulajdonképen szintén nem egyes egyének, hanem egész családok tulajdonába mentek át.

A nemzetségek fejeinek, akik egyúttal a közjavakat, vagyis az egész ország birtokait is kormányozták, és az örökbirtokok tulajdonosainak kezében eszerint oly hatalom összpontosult, amellyel szemben a fejedelem túlsokat nem igen tehetett, sőt tulajdonképen meglehetősen tehetetlenül állott azzal szemben.

Most, hogy István a kereszténység behozatala és terjesztése révén a nemzet többségének felfogásával, és féltve őrzött hagyományaival ellentétbe juthatott, egyik legelső feladatának tekintette a birtoklással kapcsolatos hatalmi kérdés szabályozását illetve új alapokra fektetését. Ebből kifolyólag mindenekelőtt a nemzetségfőknek a várterületekben, vármegyékben eddig gyakorolt örökös kormányzói jogát megszüntetvén, azokat kizárólag a maga és utódainak hatalma alá helyezte. A várak élére István már most önválasztotta várispánokat (Comites castri v. Comites parochiani) állított, akik csak addig állottak az illető vár élén, amíg működésük a király intencióinak megfelelt. Ezek a várispánok a népnek békében főbírái, háborúban vezérei voltak. A várak őrizetére hivatott fegyveresekből István egy alsóbb osztályú vitézlő rendet, várjobbágyságot (jobbagiones castri) alkotott, melybe minden bizonnyal számos bennszülött keresztényt is felvett, miután ezekben esetleges pogány felkelések alkalmával jobban megbízhatott, mint sok szinleg megtért magyarban. E várjobbágyokat különféle kiváltságokkal ruházta fel s mintegy alsóbbrendű nemesekké tette. De azért még sem voltak teljesen szabadok, mert kötelesek voltak úgy váraik védelmében, mint a király zászlaja alatt hadiszolgálatot teljesíteni.[1] Szolgálatuk díjául e várjobbágyok mindegyike egy-egy darabot kapott a nemzeti birtok gyanánt fentartott várföldekből, ez a birtok azonban, megkülönböztetésül az urak és nemesek teljesen szabad örökbirtokától (haereditas), bérbirtoknak (possessio) neveztetett s apáról fiúra illetve a legközelebbi rokonra szállott, de mindig a teljesítendő hadiszolgálat feltétele alatt, miért is azt elidegeníteni nem volt szabad. Ha valamely várjobbágy magtalanul s közeli rokon nélkül halt el, akkor annak bérbirtoka visszaszállott a várra s újból másnak volt kiadható. Ez a vitézlő rend századokra és tizedekre osztva, mind polgári, mind hadiviszonylataiban a várispánnak volt alárendelve, akinek fenhatósága ekkor kizárólag csak a várjobbágyokra és a szolgákra terjedt ki. A nemesség csak kisebb ügyekben állott a megyei bírák hatósága alatt, egyébként pedig a nádor intézkedett velük, illetve ítélkezett felettük. A várispán helyettese gyanánt az alispán (comes curialis, v. comes curiae comitis parochiani) működött, akinek némely várban helyettese is volt. Ezenkívül felsőbb vártiszt számba mentek még a várnagyok, hadnagyok és a századosok. A várakhoz tartozó helységekben s földeken lakó többi népet várnépnek (castrenses, cives castri) nevezték, amelynek, amint a latin elnevezésből is kivehető, két osztálya volt. A felsőbb osztályba soroltak ama polgárok (hospites, cives), akik a váruk körül fekvő városokban és helységekben laktak s nem föld-, hanem kézművesek és kereskedők voltak. Ezek vagyonát és személyét a törvény biztosította s a királynak fizetett adón kívül semmire sem voltak kötelezhetők. A várnép többi része mint közönséges várnép a várak építése, jókarbantartása, stb. körül teendő személyes szolgálatain kívül még földje jövedelmének felével is adózott. Ennek az adónak egyharmada a várispánnak jutott, kétharmadát pedig mint királyi államjövedelmet Szt. Mihály napkor Esztergomba a királyi székvárosba kellett beszállítani.

Ezeken kívül a nagyterjedelmű királyi jószágokon udvarnokok (udvornici) gyüjtőneve alatt még különféle szolgálatokra kötelezett népek, így többek között a tárnokok, lovászok, vincellérek, csordások, pecérek stb. laktak saját ispánjaik felügyelete alatt.

A királyéhoz hasonlóan rendezték be lassanként udvaraikat (curia) és birtokaikat az egyháznagyok, az urak, sőt még a köznemesek is. Mindegyiküknek voltak fegyveres szolgálatra kötelezett jobbágyai, az udvarokban különféle foglalkozásokat üző és személyi szolgálatokat teljesítő udvarnokai, továbbá a földmíveléssel foglalkozó s alacsonyabbrendű szolgálatokat végző szolgái.

A fentemlített rendi szervezet megalkotásával karöltve járt a honvédelem szabályozása is. Már fentebb jeleztük, hogy Istvánnak a kereszténység behozatalával kapcsolatban lehetőleg nagyszámú oly seregre volt szüksége, amelyre még a legválságosabb pillanatokban is feltétlenül számíthatott és amelyet bármikor, ha szükségesnek tartotta, a külellenségek ellen az ország határain túl is kirendelhetett. Ennek felismerése vezette őt arra a gondolatra, hogy a már elődei alatt is fennállott nemzeti sereg mellett, amely azonban most már csak az ország határain belül volt köteles szolgálatot teljesíteni, egy mindenütt és minden körülmények között használható külön királyi sereget is állítson fel.

A királyi sereg zöme a várjobbágyakból telt ki. Ezeken kívül még más elemek is tartoztak ide. A kereszténység terjedésével kapcsolatban számos külföldi lovag jött be kisebb-nagyobb számú kíséretével és csapatjával együtt az országba. Ezeknek, továbbá a főpapságnak, valamint több magyar származású és bennszülött vezető embernek István a terjedelmes királyi jószágokból kisebb-nagyobb bérbirtokokat hasított ki. Ezeket a bérbirtokokat az adományosok bár örökösen, de oly feltétel alatt kapták, hogy a királyt hadjárataiban egy-egy fegyveres csapattal kísérni kötelesek és hadiszolgálatuk tekintetében kizárólag csakis a királytól fogadnak el parancsokat. Végül szükség esetére zsoldos csapatok felvételére is tétetett előkészületeket István király.

E királyi sereg mellett, némi lényegtelen változtatásoktól eltekintve, fenmaradt régi alakjában a nemzeti sereg, melynek nagyobb veszély idején kellett a zászlók alá csoportosulni, de kizárólag csakis a megtámadott ország védelmére; arra, hogy az országon kívül támadó háborúba menjen, ez a sereg kötelezhető nem volt. Ellenben a haza védelme minden helyettesítés kizárásával, saját fegyverrel és saját költségen személyes kötelessége volt minden örökbirtokkal ellátott szabadnak, vagyis nemesnek. E szerint a személyes szabadság és a birtok volt a hadakozási kötelezettségnek – mely kötelezettség azonban egyúttal jogot is jelentett – két lényeges és elengedhetlen feltétele. Ebből következett, hogy a személyes szabadsággal nem rendelkező szolgák és a várnépek és lakosság egyéb hasonló kategóriájú elemei, akiknek az alkotmány sem személyi, sem birtokjogot nem adott, még zsoldosok gyanánt sem állhattak be a vitézlő rend sorába. A személyjogon és a nemesi szabadságon alapuló hadakozási jog és kötelezettség ellenértékeképen az urak, nemesek minden más országos tehertől és szolgálat alól fel voltak mentve, ellenben nemcsak az országhatalomban, hanem az ország földjének szabad birtokában is osztoztak a fejedelemmel. Ez volt az oka annak is, amiért az alkotmányos jogokban részesített főpapság is köteles volt személyes honvédelmi kötelezettségnek eleget tenni.

Miután ezek szerint a nemzeti sereg igen nagy számbeli és erkölcsi erőt képviselt, nem csoda, hogy annak ellensúlyozására már Szt. István s őt követőleg az ő utódai is nagy súlyt helyeztek a királyi seregnek minél nagyobb mértékben való fejlesztésére. Hogy István király serege nem lehetett valami túlnagy, az már a Szt. Gellért legendának a 16–17. oldalon közölt passzusából, amely szerint egyik vele szemben álló alárendeltjének, Ajtonynak is több volt a fegyverese mint magának a királynak, eléggé világosan kitünik.

De adatok hiányában nemcsak a királyi, hanem a nemzeti sereg nagyságát sem tudjuk még csak megközelítőleg sem megállapítani. Az az egy biztos, hogy a régi vitézek legtöbbje, akik annyiszor megdobogtatták Európa nyugati és déli részeinek szívét, vagy már örök álmát aludta, vagy rég letette fegyverét, hogy azt békésebb szerszámmal, az ekével, sarlóval, különféle házépítő eszközökkel stb. felcserélje. Hogy kik és minő számban léptek e vitézek helyébe, azt nem tudjuk, de az az egy bizonyos, hogy ezek állandó gyakorlat hijján már kevésbbé ügyesen üzhették a hadakozás mesterségét, mint sírbaszállt illetve békés polgárokká vált elődeik.

Mint fentebb láttuk, a vármegyei rendszer képezte alapját és kereteit az ország védelmi rendszerének is. Védelmi tekintetben minden vár illetve vármegye bizonyos fokban önállónak volt mondható. A határmenti királyi várak bástyákkal, tornyokkal is el voltak látva, a belső várak ellenben csak egyszerű földvárak voltak, árokkal, sánccal körülvéve. A várispán a király helyetteseként működött s fegyvereseit a várjobbágyok fegyverfogható része, a vitézek (miles) osztálya alkotta. Ez az osztály a régi vitézi rendből fejlődött, mely a kalandozások befejeztével Géza és István idejében az ország különböző részeiben letelepedvén, ott mint fentebb láttuk, földet kapott. Az idegen lovagokból és kíséretükből alkotott csapattesteken kívül ez az osztály képviselte a király legmegbízhatóbb hadierejét. Veszély és szükség esetén a megyék mindegyikének, kisebb hadbaszállás esetén csak az arra kijelölteknek, egy bizonyos számú harcost, alighanem 1–1 zászlóaljat (legiót), kellett kiállítaniok. Hogy mennyi volt a vármegyék száma Szt. István alatt, nem tudjuk. Pauler kb. 45-re teszi azok számát s így ugyanannyi lehetett a zászlóaljak száma is.[2] Hogy egy-egy zászlóalj hány fegyverest számlált, azt még megközelítőleg sem tudjuk megállapítani.

Ha nagy volt a veszély, nemcsak a királyi, hanem a nemzeti sereg is rendelkezésére állott a fővezetéssel megbizott hadvezérnek, akinek tisztjét ilyenkor rendszerint maga a király töltötte be. Igy történt ez 1030-ban is, amidőn Konrád hatalmas sereggel tört be az országba; István ekkor a főpapokat és az ország nagyjait maga köré gyüjtve, azok tanácsára hagyományos szokás szerint a véres kardot az országban körülhordoztatván, általános felkelést rendelt el.[3]

Az egész haderő, úgy a királyi mint a nemzeti hadsereg, még most is legnagyobbrészt, vagy talán kizárólag lovasságból állott. Konrád seregének üldözése alkalmával ez a sereg vállakozó szellem, akaraterő, valamint a hadászati és a harcászati elvek helyes alkalmazása tekintetében még mindig méltónak mutatta magát elődeinek nagy hírnevére. És ez kíválóan fontos dolog volt, mert az István ellen vezetett hadjáratok folyamán a külföld s elsősorban Németország újból meggyőződhetett róla, hogy egyes külföldön kalandozó portyázó magyar hadak tönkre verhetők ugyan, de a jól megszervezett és fanatikus hévvel védett ország területi épségét bűntetlenül megsérteni nem lehet. Ne bántsd a magyart! Ez a jelmondatos felkiáltás volt már ennek az időszaknak is az események által alátámasztott egyik legszebb mementója.

Amint mindezekből kitünik, Szt. Istvánnak egész uralkodása a lehető legszebb világításba helyezi e valóban egyik legnagyobb királyunk mind államférfiúi, mind hadvezéri kíváló tehetségét. Ha ő nem lett volna olyan okos, olyan bölcs s ebből kifolyólag olyan nagy erejű és tekintélyű uralkodó, akkor a magyar nemzet sok más néphez hasonlóan szintén hamarosan elmerült volna a feledés tengerébe.

[1] Kézai szerint: „Jobbagiones castri sunt pauperes nobiles qui ad regem venientes, terram eis tribuit de castri terris, ut feuda castri, et castrum guerrae tempore custodirent“.

[2] Puler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I. 68. old. és az ahhoz tartozó 110. jegyzet.

[3] Büdinger Max: Österreichische Geschichte bis zum Ausgange des dreizehnten Jahrhunderts. I. 408.