Dacára annak, hogy Endre hazajöve az országot a legkétségbeejtőbb állapotban találta, elsősorban nem annak, hanem bajbajutott Kálmán fiának ügyét karolja fel, megint csak az ország jólétének és biztonságának hátrányára. De ezen a fia érdekében a sorstól, az országtól és a nemzettől kierőszakolt segítségen, amelyet joggal a legnagyobb inségben végrehajtott luxus-kirándulásnak nevezhetünk, nem volt Isten áldása. Megint egy csómó magyar pusztult el vad idegenben, nem is országos, nem is nemzeti cél, hanem egy rögeszme, a halicsi királyi cím érdekében, amelynek állandó megtartása az eddigi események és a halicsi viszonyok után ítélve, úgy is már eleve hiú ábrándnak bizonyult.

A vezér megválasztása sem mondható szerencsésnek. Tettei és mondása után ítélve megelehetősen felületes, mindent könnyen vevő embernek mondhatjuk Fülét. „Éles szablya, jó paripa: jöhet aztán az orosza“[1] volt állítólag legkedvencebb szavajárása. De azért biztosra vehetjük, hogy bátorság és vitézség dolgában bátran felvehette a versenyt akármelyik alárendeltjével, akik derekasan harcoltak és állottak ellen a kiskirály oldalán az utolsó pillanatig, de már akkori időben is nemcsak a bátorság és vitézség, hanem elsősorban a helyes ítélő és vezetési képesség volt az a legfőbb kellék, amit mindennemű vezértől s még fokozottabb mértékben a fővezértől méltán megkívánni kellett.

A Msztiszlavval kötött egyezség elég furcsa világot vet Endrére, az apára, aki nem átallotta az általa előzően Endre fia érdekében és nevében nyélbe ütött örmény frigyet egyoldalúlag felbontani.

[1] „Osztrij mecjn, borzij konyn – mnogaja Ruszi!“