{8-239.} AZ IPARI MUNKÁSSÁG

FEJEZETEK

Az ipari forradalom nyomán kibontakozó gyáriparral és a kapitalista berendezkedéssel együtt jött létre az ipari munkásság, s vált a 19. század végére a magyar társadalom lényeges alkotórészévé. Történeti előzményének a feudalizmus korában leginkább a bányák és a manufaktúrák munkás népe tekinthető. Cezúrát jelent a 19. század közepén a gőzgépek megjelenése a termelésben, a társulati forma a tulajdonlásban, a bérmunkás létforma a munkavállalói oldalon. Ez utóbbi a munkás teljes kiszolgáltatottságát jelentette a munkaadóval szemben.

A gyáripari munkásság minden szempontból besorolható a néprajzi tudományok „nép” fogalmába, hiszen ismérvei ráillenek. Nem véletlen, hogy a 19. századi magyar kutatók nép- és tájleírásaiban a bányászok, kohászok egyes csoportjai is megjelennek.

Nem célszerű az ipari munkássággal együtt tárgyalni sem a kézműves kisiparosok társadalmát, sem az úgynevezett „átmeneti” rétegeket, melyek az agrárproletariátusból elindulva haladtak az ipari munkásság felé.

Nyilvánvaló, hogy a néprajz más oldalról közelíti meg a munkásosztályt, mint a történetírás vagy a szociológia. Nem tartja feladatának sem a történeti-statisztikai, demográfiai vizsgálódást, sem a munkásmozgalom történeti elemzését. Feladata viszont a munkásrétegek életmódjának és kulturális hagyományainak vizsgálata. Mindennapi létviszonyait, életformáját, szokásait, beszéd- és gondolkodásmódját szükséges megismerni ahhoz, hogy a tudományos kutatás a munkáskultúra sajátos jegyeit a társadalom más rétegkultúráival összevetve kimutassa. A néprajz a különböző társadalmi rétegek, osztályok kulturális karakterét kívánja megragadni, s ezáltal kulturális meghatározottságuk mibenlétét körvonalazni. Minden nagy társadalmi tömbben vannak jellegzetesebb és kevésbé megragadható csoportok. A munkástársadalmon belül „egyetlen mesterség sem nyomja rá annyira bélyegét a vele foglalkozókra, mint a bányászat […] – különösen ott, ahol a foglalkozás apáról fiúra szállt – egy különös embert formált ki már évszázadok óta, ki élet- és beszédmódjában, nemkülönben szokásaiban és viseletében mindig elütött embertársaitól” (Faller J. 1942: 187). A magyar munkásság kulturális hagyományait e kézikönyv V. Népköltészet kötetének Munkásfolklór c. fejezete részben már érintette.