| NYELV ÉS KOMMUNIKÁCIÓ | TARTALOM | KISPOLGÁRSÁG |
A munkások legrégibb foglalkozási csoportjainak éppúgy voltak ősi hiedelmei, irracionális képzetei, szentjei és keresztény kultuszai, mint a parasztságnak. Országszerte jegyeztek fel a néprajzi gyűjtők igaz történeteket, valójában hiedelemmondákat a bányatörpéről (Bergmanli, permónyik), a bányaszellemről vagy bányarémről, a varázsszóra dolgozó csákányról és lapátról, az ördög eszén túljáró bányászról (Nagy D. 1957; Nemcsik P. 1961: 43–51). Ismertek a bányászbabonák (például asszony és pap nem léphet a bányába, mert szerencsétlenséget hoz), a szerencsétlenségre figyelmeztető előjelek és a bajt megelőző, elhárító cselekmények.
A magyar bányászok az 1940-es évek közepéig csoportosan mondtak imát leszállás előtt. Nyáron az akna szája előtti téren, a kereszt tövében imádkoztak, télen a névsorolvasást, műszakbajegyzést követően a felőr vagy hutman irodájában volt a közös ima. Bányászimák szövegei a Kárpát-medence minden részéből ismeretesek. Ezek forrása igen eltérő: részben ősi központokból, főként Selmecbányáról terjedtek el, részben lokális eredetűek és a helyi papság vagy a munkások szerzeményei (Faller J. 1942: 188–192). Az imák egy része Borbálához, a bányászok védőszentjéhez szólt, akinek kultuszát különösen a dunántúli bányászok ápolták hűségesen a 19–20. században. Dorogon oltára, szobra állt a Reimann-akna rendelőjében, Tokodon és Pécsett virágdíszes képe. Salgótarjánban, Tatabányán a bányászok 1910-ig megünnepelték Borbála napját (Faller 1942: 191–199; Dömötör T. 1954: 157).
Ezenkívül is számos ünnepük volt. Torockón a féltél estvéje (január 25.) mint hálaünnep igen régi. Ugyanott áldozócsütörtök estéjén örömtüzeket gyújtottak (Orbán B. 1868–1873: V. 222). Salgótarján bányászai az 1870–1880-as években Prokop napját (július 4.) ünnepelték erősen. Hitük szerint Prokop találta fel a bányászatot. Emlékére rendezték a lakomát: minden bányász fél kiló húst és egykilós cipót (prokopi cipó) kapott hozzá a vállalattól még az 1900-as évek elején is (Dömötör T. 1954: 157; Molnár P. 1977: 235). Prokop napján és a farsangi mulatságon is fellépett a társulat fúvószenekara. Bányászünnep volt országszerte Szent István napja is (augusztus 20.). Borsodnádasdon és Ózd környékén ezen a napon a bányászok részére úgynevezett tábori misét tartottak. Egyenruhás bányászok vitték a templomtól a szupellátot. Salgótarján környékén a bányamester díszkarddal, a többiek bányászfokossal és mindnyájan egyenruhásan mentek a templomba (Dömötör T. 1954: 157; Nemcsik P. 1961: 60). Ünnep volt a bányászzászló avatása is. A felvonuláson a zászlóanya vitte a zászlót. Őt kísérte két egyenruhás bányász és két bányatörpének öltöztetett kisfiú, kezükben bányaméccsel.
A budapesti munkásság legnagyobb ünnepe az 1870-es évektől a majális volt. Fúvószenekarral és dalárdával a menet élén vonultak ki családostól Zugligetbe, ahol a {8-306.} napot evéssel-ivással, játékkal töltötték (Rézler Gy. 1938: 43). Május elsejét később sem tartották mozgalmi ünnepnek. Ózd környékén csak 1918-ban adtak először mozgalmi jelleget ennek a kivonulásnak (Lehoczky A. 1968: 327).
A testületi összetartozás megnyilvánulása volt minden bányásztemetés. 1900 körül már a legtöbb bányánál létezett zenekar és volt díszes egyenruha. Társládatagok temetésén a fúvószenekar többször is eljátszotta a „Bányász kislány”-t, s a többi, zömmel német eredetű mélabús indulót.
A bányászok avatása hagyományosan az úgynevezett farbőrugrással történt. Ezt az avatási szertartást a bányamérnöki karokon is megtartották. Elsőéves hallgatóikat farbőrön ugratták át, melynek két végét tanárok tartották (Faller J. 1966; 1975: 154). A felföldi bányászvárosokban már a 15–16. században elterjedt a kuglizás szokása. 1848 és 1945 között ez a játék a legtöbb bányász- és gyári kolónián hozzátartozott a vasárnapi pihenéshez.
Száz év alatt az ipari munkásság gondolkodása, emberi tartása, társadalmi aspirációja hatalmasat fejlődött. A 19. század végén még előfordult a munkások testi fenyítése. 1901-ben a Pécs vidéki bányászok küldötte mondotta el a hazai bányamunkások kongresszusán: „Bikacsekkel, botokkal járnak a mérnökök, pofozgatják, ütlegelik a munkásokat. Ha az ember panaszra megy: ott van a csendőr és zsuppolja őket” (Sándor V. 1954: 652). Emberi méltóságukat sértette a gyárigazgatóság paternalizmusa, beleszólása magánéletükbe. Ózdon az egész családot kilakoltatták a „gyári lakásból”, ha leányának törvénytelen gyermeke született. Ott a gyárvezetés még az 1930-as években is beleszólt „a munkások házassági terveibe, a gyermekek nevelésébe” (Szabó Z. é. n.: 161). A „gondoskodó vállalat” félt a munkásság követeléseitől, szakszervezeteitől, s arra törekedett, hogy jó előre leszerelje, hatástalanítsa azokat.
Ipari munkásságunk szakszervezetei megalakulásuktól fogva törekedtek tagságuk nevelésére, műveltségi szintjének emelésére. A szervezett munkások családon kívüli élete a szakszervezetekben, az egyletekben zajlott. Tudományos előadásokat hallgattak, könyvet kölcsönöztek, újságot olvastak, s a szórakozást is ott találták meg (színi előadás, zene, táncest). A szervezett munkás rangján alulinak tartotta pálinkamérések látogatását. Beérte egy-két pohár sörrel, vasárnapi kártya- és kuglipartikkal. Legalább szurkolóként támogatta az üzemi sportegyletet, ahová inasait és gyermekeit is beszervezte. Egyleteikben szeszes italt nem szolgáltak fel, s a részegeket, alkoholistákat az öntudatos munkásság kizárta sorai közül. A fiatal munkásnemzedék már a 20. század elején ateista, s olykor egyházellenes volt. Ennek az új társadalmi osztálynak a lelkét az egyházak megkésve próbálták megnyerni. A hirtelen kinőtt bánya- és gyártelepeken csak évtizedek múltával épült templom, szerveződött új egyházközség. A keresztény munkásegyletek, legényegyletek, katolikus körök a munkásságnak csupán töredékére voltak befolyással. A keresztény szakszervezetek, politikai mozgalmak szervezése sem járt átütő sikerrel (Paládi-Kovács A. 1997). Az ateista attitűd fejeződött ki a munkáscsaládok otthoni faldíszítésében is: a feleség szentképet, a férj Petőfi-, Marx-, Lasalle-portrét függesztett a szoba falára (Braun Róbert 1973: 122–124). A szervezett munkásság nemcsak a botozást, testi fenyítést, de a durva, lealázó megszólítást, a „prolizást” és az alamizsnát is elutasította. Nem állt egyedül az a marosvásárhelyi fiúcska, aki nem fogadott el borravalót a szép szavalatáért, {8-307.} s akit apja arra tanított: „kettőt nem szabad [tenni], krajcárt elfogadni és kezet csókolni” (Braun Róbert 1973: 111).
„A magyar munkásegyesülések az 1870-es években még céhies, gazdasági-művelődési érdekű és antiszemita alakulások. Aztán a politika, a választójog kérdése, majd az osztályharc ideológiája győz. Miután a szociáldemokrácia ellen kiadott németországi kivételes törvényeket visszavonták, 1890-ben nálunk sem akadályozták már a párt megalakulását. 1909-ben már 130 000 tagja van, vezetői jórészt zsidók” (Hajnal I. é. n.: 195).
Tömegeiben a munkásság nem állt folyton az osztályharc talaján, s a szervezett munkásság is erős kritikával szemlélte saját szakszervezeti és politikai vezetőit. Az ipari munkásság szervezetlen tömegeit pedig nem a kívülről érkező ideológiák, nem a mozgalom érdekelte és formálta. Gondolkodását saját léthelyzete, életkörülményei és hagyományai, apáitól örökölt magatartásmintái határozták meg elsősorban.
Az ipari munkásság egy évszázad alatt mégiscsak belenőtt a magyar társadalomba. Kezdettől fogva a kialakuló polgári társadalom része volt, s „mintegy belső ellenzéke ennek a társadalomszerkezetnek” (Erdei F. 1980: 368). Polgárosodása a 19. század végén a jobban fizetett és színvonalasabb vállalati lakásokkal ellátott szakmunkás rétegekben kezdődött. Gyorsította ezt a folyamatot a kertes, családi házas lakótelepek és a tulajdonlást is lehetővé tevő „szövetkezeti lakásépítés” elterjedése a 20. század elején. Ezzel a munkások jelentős rétegei tértek át a kispolgári életformára és lakáskultúrára (Szabó Z. é. n.: 141, 164). Átmenetileg visszavetette a polgárosodás folyamatát az 1920–1930-as évek gazdasági válsága. Akkoriban az ipari munkásság kevesebbet evett és rosszabbul ruházkodott, mint korábban. Helyzete összességében romlott, azaz az első világháború előtti színvonalat sem tudta megtartani (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 204).
Társadalmi helyzetét nem csupán életformája, gazdasági adottságai határozták meg, hiszen a munkásból lett művezető fizetése Ózdon 1936-ban elérhette a havi 5600 pengőt, s négy-ötszobás vállalati lakásban élhetett, azonban a tiszti kaszinónak mégsem lehetett a tagja. Nem voltak meg hozzá az iskolái, s ezért nem tartozhatott az „úri alkalmazottak” köréhez (Szabó Z. é. n.: 161). Gyárvárosokban is elkülönültek az úri és polgári rétegek az ipari munkásoktól, a kétkezi emberektől. Salgótarjánban a gyermekek között is két tábor volt. Egyikbe tartoztak a mungónak csúfolt úri gyerekek, a tisztviselők és más polgári rétegek csemetéi, a másikba a bányász- és munkásgyerekek (Dömötör T. 1954: 157). A munkásság hajlama már megvolt a polgárosodásra, de a két világháború között a zárt iskolarendszer kevés lehetőséget nyújtott számára, hogy előbbre lépjen, s behozza műveltségi hátrányát (Földes F. 1961).
Agrárproletárok számára a munkássá válás, s különösen a szakmatanulás társadalmi emelkedést jelentett. Ezzel szemben a kispolgár szemében süllyedésnek, deklasszálódásnak minősült, ha gyermekét kénytelen volt tanoncnak, ipari munkásnak adni. A polgári társadalom és a parasztság is kevéssé ismerte a gyári munkásság tényleges helyzetét, vágyait és valódi törekvéseit, aspirációit. Ez a munkásság nem hatalmat, s nem osztályharcot akart, hanem polgárosodást, emberhez méltó életet, nyitott társadalmat. Folytonos feltöltődése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1940-es évek elején a munkásság újonnan érkezett, kevésbé képzett és kevésbé polgárosult {8-308.} rétegeiből sokan voltak fogékonyak mind a baloldali, mind a jobboldali radikalizmusra (Erdei F. 1980: 368). A törzsökös, régi munkásság azonban kitartott korábbi szociáldemokrata és polgárosodási elképzelései mellett.
Az 1930–1940-es évekig bizonyosan létezett a munkásosztály másokkal össze nem téveszthető karaktere a kultúrában, sőt a népi kultúrában és az életmódban is. Nem lebecsülve a munkásság társadalmi törekvéseit, politikai mozgalmait feltáró irodalmat, nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az életformák, a szokások, a tradíciók szerepének, ha meg akarjuk érteni ezen osztály lelkületét, gondolkodásmódját (Hoggart, R. 1975: 14). Ez a néprajzi megközelítés nemcsak a munkásság, de a vizsgált történeti kor egész magyar társadalmát közelebb hozza a későbbi korok olvasójához. A „nagy tradíció”, az egyházak, iskolák, egyletek, olvasókörök, újságok által közvetített kultúra mellett/alatt élt a munkásság törzsökös rétegeiben is a „kis tradíció”, a szakmai és helyi közösségek által teremtett, fenntartott szokások, magatartások, nyelvi eszközök tárháza.
| NYELV ÉS KOMMUNIKÁCIÓ | TARTALOM | KISPOLGÁRSÁG |