{8-173.} ÁTMENETI RÉTEGEK AZ AGRÁRTÁRSADALOM PEREMÉN

FEJEZETEK

A magyar társadalom túlnyomó többségét a közelmúltig a mezőgazdasági népesség tette ki, mely soha nem volt egységes. A jobbágyságon belül korán kialakult a házas és a házatlan zsellérség, idővel többségbe is kerültek a telkes jobbágyokkal szemben, s mindinkább különféle bérmunkákra kényszerültek. Az 1848 utáni szabad parasztság még élesebben tagolódott, legfeljebb kulturális szempontból maradt egységes, a morzsányi parcellát művelő és a teljesen nincstelen agrárszegénység még nyomasztóbb számbeli fölénybe került. A századfordulón a mezei munkásságnak csaknem háromnegyede időszakos vándorlásra kényszerült, mind többen ingáztak, tértek át kétlaki életformára (Kolossa T. 1959: 124–125). 1867 után iparunk vontatottan fejlődött, a mezőgazdaság gépesítése elmaradt, a nagyüzemekben és a munkacsúcsokon a kétkézi munkások foglalkoztatása bizonyult olcsóbbnak. Az állandó és az időszakos mezei munkásság bérezése át volt szőve feudális maradványokkal. Fejlett ipar híján az úgynevezett előkészítő munkálatoknak – út- és vasútépítés, ármentesítés stb. – a szokottnál jóval nagyobb volt a jelentősége, így a közlekedési, szállító- és rakodó-, valamint az építőipari munkások elindulhattak a munkássá válás rögös útján. Ezek a népnyelvben, irodalomban egyaránt sokat emlegetett célszerű szegény emberek azonban csak kis számban tudtak szakosodni, a többség sok mindenre vállalkozott, az egyes kategóriák között sok volt az átmenet és az átfedés. Keveseknek sikerült állandó munkát találni, a többség a kereslet-kínálat hullámain hánykolódott, jelenlétük időzített bomba volt a társadalomban.

E több milliós tömeg élete gyökeresen átalakult, a néprajztudomány elsőrendű kötelessége a rekonstrukció és a számbavétel. Alábbi fejezetünk voltaképpen az első teljességre törekvő összegezés, mely a 21. század küszöbén egyben búcsúvétel és főhajtás is.