NYELV ÉS KOMMUNIKÁCIÓ

RÉTEGNYELV, SZAKSZAVAK, TÁJSZAVAK

A magyar munkásság egészét jellemző nyelvi sajátságok, kifejezésformák aligha léteztek. Legtöbb vidéken, s különösen Budapesten, a munkásság a magyar köznyelvet beszélte, s a kolóniák népe – például az északi iparvidéken – nem vette át a környező falvak tájnyelvi sajátosságait. A 19. század második felében végbement köznyelvűsödés – más tényezők mellett – jórészt a városi lakosság és az ipari munkásság számának gyors növekedéséhez kapcsolódott. A nógrádi, borsodi bányászok és gyári munkások a „palóc nyelvjárás” illabiális å és labiális â fonémáját, szlávosan lágy mássalhangzóit nem használták, sőt gúnyolták beszédjük miatt a faluról bejáró, kétlaki munkásokat. Azonban a törzsökös bányász és gyári munkás rétegeknek is voltak a köznyelvtől eltérő nyelvi jellegzetességeik, különösen a szakmájukhoz tartozó szókészlet tekintetében. Minden foglalkozásnak kialakult egy sajátos „mesterségszótára”, amit a céhen kívüliek kevéssé ismertek, értettek. A munkássá váláshoz hozzátartozott a szaknyelv elsajátítása is. Inasok, betanuló munkások rovására sok tréfát elkövettek, amíg azok is megtanulták a szakma minden kifejezését.

{8-301.} Általánosságban a foglalkozási szótárak és a munkáscsoportok nyelvhasználatának vizsgálatából két megállapítás tehető: 1. Az ipari foglalkozások szaknyelvében a középkortól a 20. század elejéig nagy tömegben áramlottak be német jövevényszavak. Minél régebben gyökeresedett meg a mesterség egy adott térségben, annál magyarabb a szakma helyi nyelvhasználata a 19–20. század fordulóján. 2. A szakszavak egy része az idők során átszivárgott a helyi közösség nyelvébe, s a nők, gyermekek, rokonok révén tájszóvá vált. Az északi iparvidéken tájnyelvi szinten élnek olyan szavak mint sichta, sikta (műszak), abléz (váltás), porátka (szabadnap), hald, haldány (meddőhányó), troszka (kohósalak), martin (acélolvasztó), fajront (műszak vége), magazin (élelemtár), provizorát (gyári bolt), kantin (gyári étkezőhely), kándli (vizeskanna), kapszli (hüvely, dugófej), stanga (feszítővas), súber (tolózár), mile (szénégető boksa), s még sok, itt nem sorolható szó, különösen a szerszámnevek közül. Említhetők a foglalkozások régi német nevei: hevér (bányász, vájár), hutman (aknász, felőr), glajhos (vájár), gíszer (öntőmunkás), smelcár (olvasztár), rószter, rósztmajszter (ércpörkölő munkás), paker (lapátoló, rakodó) stb. Itt kell említeni, hogy az ipari tevékenység számos középkori német jövevényszava már régen bekerült a köznyelvbe is (például hámor, huta, kohó), de csak az érintett ipari körzetekben mindennapos a használatuk.

Főként nagyvárosokban tapasztalható, hogy a német eredetű munkások a családi élet, a rokonsági terminológia magyar szavai közé bevitték a fater, muter típusú szavakat, s számos szóval járultak hozzá a nagyvárosi argó kialakulásához (például haver, stréber, strici, slukk, smafu, snassz). Természetesen a tárgyi környezetük megnevezésében is sok újabb átvételű német jövevényszó akad (például hokedli, kredenc, lavór, sámli, stelázsi).

A középkor óta folyamatosan művelt magyar sóbányászat szakszótára – máramarosi és tordai közlések alapján – teljesen magyarnak látszik. Jankó János megvizsgálta a torockói ércbányászat és vasművesség szókészletét is. Azt találta, hogy a 250 szóból álló „bányászszótár” zöme magyar (140 szó), sok benne az alakilag megmagyarosodott német eredetű szó (44), kevés a németből lefordított tükörszó (9), s meglepően magas az ismeretlen, kétes eredetű szavak száma (57). Megjegyzi, hogy a Torockón használt 250 szó közül Péch Antal bányászati szótára (Selmecbánya 1891) mindössze 34 szót tartalmaz (Jankó J. 1893: 197). Ez egyben felhívja a figyelmet a felföldi és az erdélyi bányászati szaknyelv jelentős eltérésére is.

A magyar bányászat és vasipar szaknyelvére a Felföld középkori német nyelvjárásai különösen nagy hatást gyakoroltak. Különösen a dobsinai buléner, a mecenzéfi mánta, a szepességi gründler dialektus szerepét kell kiemelni (Tarján J. 1938; Balla L. 1983: 20–24). Ezek közvetlenül hatottak a Rozsnyó-vidéki, gömöri és a borsodi bányászat, kohászat terminológiájára (Rudabánya, Ózd, Diósgyőr). Sok bányavidéken közép-frank eredetű szavak mutathatók ki már a 16. századi magyar terminológiákban is (például Nagybányán). Német jövevényszavakra épült a szlovák bányászat szaknyelve. Néhány szakszó pedig a magyarban is szlovák eredetű (például krám, kahanyec, klopacska, porátka), s a szlovákba is kerültek magyar szakszavak. A magyar munkásság szaknyelve századokon át alakult ki, s éppen olyan változatos, összetett, mint az érintett népesség eredete és földrajzi elhelyezkedése (Gregor F. 1968a: 336–337; 1968b; Paládi-Kovács A. 1985b: 320; Hála J. 1987: 56–68).

{8-302.} A bányászok, ipari munkások szókészlete sokat változott egy évszázad alatt. Borsodnádasdon az 1950-es évek végén már csak a legidősebb bányászok emlékeztek a kahanyecre (bányamécs), mert a 20. század elejétől karbidlámpát használtak. A tárgyak elavulását követően lassacskán a régi szavak is kikoptak az élő nyelvhasználatból. Némelyik tréfás szóalkotás pedig annyira új és lokalitáshoz kötött, hogy csak a fiatalabb nemzedék ismerte (Nemcsik P. 1959: 98): például zsuzsi (kétkéznagykalapács), babakaparó (kaparószalag), rigócsont (köves beágyazódás a szénrétegben).

A technikai fejlődés, a technológia megváltozása, időnkénti fejlesztése maga után vonta egyes munkakörök megszűnését, mások születését és a szerencsésebb iparágakban a szakszókincs átalakulását. Így az acélgyártás rekonstrukciója Ózdon is a szakma régi, 55–60 szóból álló, zömmel német eredetű szókészletének gyors elavulásához vezetett az 1960–1970-es években (Vass T. 1972; 1976: 14–17). A gyáripari szakmák régi szókincse azonban nem kevésbé fontos a magyar nyelvfejlődés és a hazai társadalomtörténet ismeretéhez, mint a kézműves mesterségek terminológiájának tanulmányozása.

GESZTUSNYELV, JELBESZÉD

Azokban a zajos üzemekben, amelyekben a dolgozók nem értik egymás szavát a gépek és a szállított, megmunkált anyagok zajától, de a munkafolyamatok szoros együttműködést kívánnak meg tőlük, sajátos jelbeszéd alakult ki. Ott, ahol egymás nyelvét kevéssé értő, több nyelvű munkáscsapatok dolgoznak együtt, a „kézzel-lábbal” mutogató, gesztikuláló kommunikálás egyébként is elkerülhetetlen. Az ózdi finomhengerműben például a hengerészeknek a kemencéknél dolgozókkal és a hengerkormányosokkal, darukezelőkkel folyamatosan van közölni valójuk. Előfordul, hogy 25–40 m távolságban dolgoznak egymástól a hengerészcsapat tagjai, akik munka közben nem hagyhatják el a helyüket. Ilyen távolságra a szó nem hallatszik el termelés, acélhengerlés közben. Gyakran élnek a hengerészek füttyjelekkel is, de megszokottabb a kézzel, karral mutatott, az ujjakkal formált jel. Ebben a jelbeszédben csaknem minden testrészük szerephez jutott, de a fő szerepet a két kéz és az ujjak játszották benne. Kezdetben – a 20. század elején – a munkával kapcsolatos információk, utasítások továbbítására szolgált a gesztusok nyelve (például jöhet a buga, darabolni kell a bugát, a hengerfej begyűrte a vasat, eltört a henger stb.). Évtizedek alatt ez a jelbeszéd egyre bővült és magánbeszélgetésre is alkalmassá vált (például mérges vagyok, nincs pénzem, rágyújthatnék, jóllaktam stb.). Vass Tibor 270 gesztusát, látható jelét írta le az ózdi hengerészek jelbeszédének és a jelek többségét fényképen is megörökítette (Vass T. 1977).

Egy-egy dolgozó beszédjelkészlete a vizsgált üzemben a több százat is elérte. Más vasgyárakból hasonló leírással nem rendelkezünk, de tudni lehet, hogy a borsodnádasdi, diósgyőri, csepeli, lőrinci hengerészek is használtak fütty- és kézjeleket munkavégzés közben.

{8-303.} HANGJELEK ÉS KOMMUNIKÁCIÓS KÖRZETEK

Régi bányásztelepüléseken a munka kezdetét és végét lármafával jelezték. Eredeti formájában ez egyszerű tölgy-, de még inkább hárs- vagy bükkfadeszka volt, amit két lánccal, esetleg kötéllel függesztettek fel egy faágra, állványra és nehéz fakalapácsokkal kongattak meg. Selmecbányán 1609-ben kótogó néven említették, de ugyanott 1786-ban klopacska néven is feljegyezték (Faller J. 1943: 34–35). A Kárpát-medence bányavidékein sok neve ismeretes ennek a jeladó eszköznek (például kótogó, száldob, taka, fóka, kolomp). Rozsnyó környékén régi neve kolomp. Dernőn és Rozsnyóbányán kolompoltak, esetleg egy kisebb harangot kongattak meg. Gömörben Rudnán, Sajóházán, továbbá a nógrádi és a borsodi szénbányáknál általában egyméteres síndarabot vagy nagyobb acéllemezt függesztettek fel és azt ütötték kalapáccsal, amikor munkába hívták a dolgozóikat. A felföldi bányák közelében helyenként fedett haranglábhoz hasonló állványra, egyes városokban pedig magas toronyban {8-304.} helyezték el a lármafát. A selmeci bányabíró 1609-ben elrendelte, hogy „midőn megütik a kótogót, a munkások letérdepelve imádkozzanak és kérjék az Isten áldását” (Faller J. 1943: 35). Selmecen bányásztemetések alkalmával is megszólalt a kótogó, a klopacska, akárcsak a stájer bányavidéken a Klopf.

Ózd vidékén a vasművek szirénája, gőzdudája jelzi a műszakváltások idejét és a delet. Ez a körzet több mint száz év óta a vasgyár dudájának messzehangzó hangjához igazítja napi életrendjét. „Szól már a vasjankó!” „Fújják már a delet”, „Fújt-e már a gyár?” – emlegetik a környék lakói. A gőzduda hangját 10–15 km-es körzetben tisztán lehetett hallani. Amíg órája és rádiója csak keveseknek volt.; a lakosság a gyári duda szavára és a harangszóra figyelt.

A gyárak, bányák az információs központ, a napi hírbörze szerepét is betöltötték. Tájszervező szerepük kiterjedt egész vonzáskörzetükre, mindazon falvakra, amelyekben napi ingázó munkásaik éltek. Ezek a vonzáskörzetek az úthálózat és a közlekedés fejlődésével a 20. században jelentősen megnövekedtek. Például az ózdi vasgyárba 1900-ban a munkások 57%-a egy 15–20 km sugarú körből járt be. 1970-re a vonzáskörzet megnőtt, 35–45 km sugarú körré vált, s mintegy 60 települést ölelt fel. A munkáslétszám kb. 45%-a még akkor is napi ingázó volt. Ebben a körzetben a hírek gyorsan terjedtek, mert a gyárban, bányában és a közlekedési csomópontokon, járműveken futótűzként terjedt minden hír. Különösen nagy volt az üzemi balesetek, elbocsátások, áremelkedések és a valótlan rémhírek terjedési sebessége. Az ingázó munkások hírt adtak a gyárban saját falujuk történéseiről is (erdőtűz, árvíz, felhőszakadás, gyilkosság, helyi búcsú stb.), azonban a „falusi hírek” kevesebb figyelmet keltettek, terjedési sebességük is kisebb volt (Paládi-Kovács A. 1987: 164). Kisebb {8-305.} körzete volt Borsodnádasdnak, Egercsehinek, a Sajó-völgyi bányáknak; nagyobb vonzáskörzet kommunikációs központja volt már a 20. század elején is Diósgyőr és Salgótarján.