{8-272.} ÉLETMÓD ÉS HAGYOMÁNY

IPARI TÁJKÉP

A hajdani bányák, kohók, hámorok és huták belesimultak a tájba. Legfeljebb a bányákból kihordott meddőkőzet halmai, a hámorok számára elrekesztett patakok, tavak és ácsolt zsilipek s a nagykalapács (verő) robaja jelezték, hogy ipari tájon jár az utazó. A Gutin-hegy alatti Bányaság, a gömöri Bányavidék vagy a torockói völgy főként természeti szépségével tűnik ki. A gyáripar megtelepedése előtt Salgótarján, Ózd, Diósgyőr, Resica és Vajdahunyad is kellemes, erdőkkel övezett település volt. Azonban a kokszra és barnaszénre alapozott kohó- és acélipari technológia, a cement és mészművek kéményei, a folyamatos termelés hatalmas méretű üzemei átalakították és beszennyezték a környezetet. Ózdon az 1930-as években már „állandóan száll a pernye és a füst. Reggelenként megülnek a füstből lett ködök a völgyek fenekén és Ózd uccáin szürkésfehér átláthatatlan közegen törnek át a munkába induló emberek” (Szabó Z. é. n.: 155). A kohókból és az acélműből, a számtalan kemencéből mérges gázok csapódnak ki a közeli utcákra. Sűrű korom és ércpor lepi el a házak fedelét, a kerteket és a száradó ruhákat. A levegőt és a talajt száz éven át szennyezte a por, a korom. Régi réteket, szántóföldeket lepett el a bányákból kihordott meddőkőzet s a gyárak hulladéka, a vasolvasztás salakja. A gazzal felvert meddőhányók (hald, haldány) évtizedek múltán is emlékeztetnek az egykori bányászkodásra. Ipari tájakon hamar elszennyeződnek a folyók és patakok. Az ipar áldozata lett a Sajó és mellékvizei, s megannyi hajdani élővíz.

Az üzemek zaja, állandó dübörgése messzire elhallatszik. „Éjszakákon át csikorognak a láncok és sikoltanak a sínek az üzemben, óriási darukon emberek ülnek és roppant géperejű fogók ragadnak ki a tűzből hosszú, hatalmas vasrudakat. Gőzkalapácsok pofozzák őket egyre vékonyabbra…” (Szabó Z. é. n.: 155). A munkásság „vasszínű égbolt alatt”, egyforma házakból épült telepeken élte életét. Délelőtt az éjszakás műszak fáradalmát próbálta kialudni. Műszakváltáskor – az 1930-as évek óta naponta háromszor – hosszú sorokban özönlött ki a nép a gyárból. A közeli telepekre gyalogosan, a távolabbiakra az 1920-as évektől kerékpáros csoportokban igyekezett a gyári dolgozók serege. „A Rima…, e becéző plasztikájú szó komor fogalom: füst, korom, tűz és izzadságszag csap ki belőle – a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaságot hívják így, és sok ezer magyar munkás sorsát jelenti. Tüzekben pörkölődő, aknák mélyén görnyedő, verítékben, nyomorúságban úszó sorsokat” (Népszava 1928. okt. 7. Idézi Réti R. L. 1980: 223).

A munkazajtól hangos, folyton morajló és állandóan füstölgő ipari tájnál is szomorúbb az elhagyott telepek képe. Ez a csendes mélabú ragadta meg Jankó Jánost Torockón: „A szétdúlt kohók nem füstölögnek, a verők [hámorok] nem dübörögnek a patak mentén, élettelenek, de még fennállnak; bár gondozatlanul, elhanyagolva, az idő fogának kitéve. A nép ma már sok más úton keresi mindennapi kenyerét, betevő falatját, de emlékében még elevenen él a bányászélet minden mozzanata, veszedelme és gyönyöre: hiszen a mai lakosság vénjéből akárhány töltött 15–20 évet a bányában” (Jankó J. 1893: 161). A depressziós iparvidékre általánosságban ráillik a „tájkép csata után” kifejezés.

Kimerült, elhagyott szénbányák után a meddőhányón kívül egy-két üzemépület maradt hátra és a kolónia, melynek népessége jórészt kicserélődött. Az aktív népesség követte a bányászatot és az új aknák közelében települt meg, az elhagyott telepeken pedig a nyugbéres bányászok foglalták el a helyüket. Ezt követően a telepekre a lassú pusztulás várt (Szvircsek F. 1985: 78).

Igazi ipari tájak és körzetek főként Észak-Magyarországon alakultak ki a szénbányászatra települt vas- és acélgyárak, kisebb mértékben a cement- és mészművek, az üveggyárak, újabban pedig a vegyiüzemek révén. Ha ezt a nagy területen szétszóródó nehézipart – Salgótarján, Fülek, Ózd, Borsodnádasd, Kazincbarcika, Diósgyőr körzeteit – egyetlen iparvidéknek tekintjük, akkor Budapesten kívül az egész Kárpát-medencében csupán a Krassó-Szörény és Hunyad megyében összpontosuló iparvidék versenyezhet vele (Mendöl T. 1940: 64). A pécsi, győri munkáscentrum mellett a Dunántúlon a Komárom–Esztergom–Veszprém megyében folyó szénbányászat, üveg- és cementipar, újabban a bauxitbányászat, a timföld- és alumíniumgyártás, illetve a vegyipar hozott létre jellegzetes ipari tájakat.

A nagyobb gyárak mindenütt tájszervező, a települési kapcsolatrendszereket átformáló szerepet játszottak. Salgótarján vidékén a nógrádi tájat két részre tagolták. Egyik részt alkották a munkáskolóniák, a másikat a közeli falvak. „Az egyik rész fölött a vállalat uralma teljes, a másik részre a vállalatnak csak munkaadói befolyása van” – az 1930-as években. Szabó Zoltán térszerkezeti sémája szerint: „A belső öv {8-274.} kolóniája körülbelül egy tömzsi téglalap alakú területen helyezkedik el. E téglalap csúcsai Etes, Mátranovák, Kisterenye és Zagyvaróna. A bányászat másodlagos hatása alatt élő falvak részint e terület belsejében, részint a kolonizált központi öv körül vannak és a belső öv egy-egy üzeme felé mint központ felé gravitálnak” (Szabó Z. é. n.: 136). Megfigyelte azt is, hogy a vállalat mint rendelkező hatalom egységesíti azt a területet, amelynek munkát ad. Éppen ezért a salgótarjáni ipari körzetben szó sincs a falvaknak olyan éles elkülönüléséről, mint akár a szomszédos járásokban.

Az üzemek kisebb-nagyobb körzetek gravitációs, közlekedési és kommunikációs csomópontjai. Hozzájuk igazodik a 20. századi tömegközlekedés, a napi munkába járók életének ritmusa, egész időgazdálkodása.

A bejárás az 1850 és 1930 közötti évtizedekben gyalogosan történt erdei ösvényeken, hegyen-völgyön át. Átlagosan 8–10 km utat tettek meg naponta kétszer, azaz 34 órát töltöttek el a bejárással. Télen a gyalogos bejárást szüneteltették, kvártélyt béreltek vagy barakklakók lettek az üzem közelében. Léteztek azonban a gyalogos ingázásban nagyobb távolságok is az imént említetteknél. Például Hevesaranyosról az 1920 és 1948 közötti években 15 km-t gyalogoltak Borsodnádasdra, ahonnan ipari „kisvasúttal” utaztak tovább Ózdra. Naponta 30 km-t tettek meg gyalogosan, ami 6 órát vett el tőlük a napi 12 órás munkaidőn túl (Elek G. 1980: 66).

Az 1920–1930-as években sok bejáró munkás vásárolt kerékpárt, de azt az erdei ösvényeken kevésbé tudta kihasználni; az akkoriban kiépülő makadám kövezésű országutakon pedig jóval nagyobb volt a távolság a falvak és az ipari munkahelyek között. Ózd környékén 1948–1949-ben jelentek meg az első teherautók a munkásszállításban. Lócákat szereltek a platójukra és ponyvát feszítettek ki föléjük. Az első járműveket a bejáró munkások saját pénzükből vásárolták és szövetkezeti formában üzemeltették. Az 1950-es években a MÁVAUT egyajtós munkásjáratokat, úgynevezett fakaruszokat indított. Ezek első szériája ablak nélküli, második változata ablakos, de minden kényelmet nélkülöző jármű volt. Az úgynevezett polgári járatok megszervezése Ikarus buszokkal csupán az 1960-as évek végén következett be.

Az üzemek tövébe és a kolóniákra hordták a környező falvak parasztasszonyai a tojást, a zöldségfélét, a tejet, tejfelt, túrót. Számukra a munkástelepek olyan fogyasztópiacot jelentettek, mint más tájakon a városok.

KARÁM, BARAKK, KOLÓNIA

A gyáripar fejlődése mindenütt maga után vonta az ipari település kialakulását. Ezek a 19. század második felében épült lakótelepek sem a korábbi falvakhoz, sem a feudális kori bányavárosokhoz nem hasonlítottak. Építtetőik maguk a vállalatok, s nem a telepeken élő emberek voltak. Ezeket a vállalati telepeket kolóniának, majd gyarmatnak, munkásgyarmatnak nevezték. Léteztek bányakolóniák, gyári kolóniák, MÁV-kolóniák stb. Lakóik nem tulajdonosai, hanem bérlői voltak az egyformára épült házaknak, s bérlők is csak addig lehettek, amíg a vállalat alkalmazásában álltak. Szénmedencékben előfordult, hogy a bányák hamar kimerültek, az üzemek elköltöztek, s a régi kolóniákra a nyugdíjas bányászokat költöztették (például Salgótarján vidékén). Gömörből, Szepesből és a Garam vidékéről a nógrádi, borsodi {8-276.} iparvidékre költöző családok saját ősi házaikat hagyták el, s költöztek át a vállalati kolóniákra.

Átmeneti szállástípus volt a barakknak nevezett munkáslaktanya. A barakk kizárólag a munkavállaló férfiak számára épült. Bányanyitás, új üzemek építése, megindítása idején a munkások zöme barakkban élt. Az idénymunkásként alkalmazott építők és bányászok, illetőleg a heti ingázásra berendezkedő gyári munkások többsége barakklakó volt az 1845–1945 közötti száz esztendő folyamán, sőt az erőltetett iparosítás azt követő évtizedeiben is. A barakk olyan tömegszállás, ahol a lakók egy-egy fekvőhelyre, s a ládájuk elhelyezésére számíthattak. Előfordult, hogy ketten használtak egy fekvőhelyet (szalmazsákos priccset, később vaságyat), s műszakonként váltották egymást az alvásban. Minden lakó ládájában tárolta a kenyeret, szalonnát, hagymát, burgonyát, némi száraztésztát és főzőedényeit, evőeszközeit. Komfortosabb barakkokban kecskelábú asztalok, fenyődeszkából összeütött padok, lócák, sőt fűtésre és főzésre szolgáló tűzhelyek, vaskályhák vagy sparheltek is voltak. Mosakodásra dongás fadézsa, majd bádoglavór szolgált. Az ivóvizet csobánban, csobolyóban, az 1880-as évektől fogva pedig már inkább bádogkannákban vagy kupában tárolták.

A barakk (régiesen gyarmatház) építéséről a vállalat gondoskodott. Fontos fejlődési fokozatot testesít meg a korábbi kunyhókhoz (krámokhoz) viszonyítva, ugyanis a 20. század elejéig léteztek a munkások (például bányászok, szénégetők, favágók) által épített, a munkahelyhez közeli szállások is. Ilyen volt a torockói bányászok karámja, a gömöri és szepesi munkások krámja. A Salgótarján környékére Liptóból lejáró bányászok az 1860–1880-as években szintén krámot építettek maguknak. Így nevezték a hátával a hegy oldalába simuló, félig földbe vágott, tetején gyeppel fedett kunyhót, amelyben elfért négy-öt fekhely és egy tűzhely (Szabó Z. é. n.: 130. A krámhoz bővebben lásd Paládi-Kovács A. 1985b: 311–313; 1988: 33–35). Nógrádban az 1870–1880-as években váltották fel a krámnak nevezett földkunyhót vállalati barakkal. Egy 1878. évi feljegyzés szerint Zagyvapálfalván „egy gyarmatház volt 100 munkás számára”, Zagyván „négy gyarmatház, egyenként 100 munkás számára” és korcsma is. Ugyanakkor a Salgó–Medves határában nyitott bányánál már 33 lakóház állt, egyenként 2 család számára, továbbá 2 tisztilak, 1 iskola, 1 tanítólak és 7 munkáslaktanya (Dömötör T. 1954: 155–156). Utóbbiak egyértelműen csak barakkok lehettek.

A barakklakó munkások munkából megtérve főzéssel, étkezéssel, tisztálkodással és alvással töltötték idejüket. Szórakozást jelentett az ivás és a kártya. Itták a hazai szilvóriumot meg a telepi boltban vásárolt gabonapálinkát. Egy barakklakó Egercsehin – ahol az 1910-es évek elején épültek fel a barakkok és munkásházak – így emlékezett vissza az 1920-as években megélt napjairól: „Egy szobában laktunk négyen, a padló földes volt. Kaptunk 1 lavórt, 1 vödröt, 1 szalmazsákot, pokrócot és egy párnát. Lepedő nem volt. Kantinban étkeztünk, fizetéskor levonták” (Csiffáry G. 1979: 132–133). A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Zsil-völgyi „gyarmatain” a nőtlen bányászok kaszárnyákban laktak 1900 tájékán. A 10 x 5 m alaprajzú terem közepén állt a tűzhely, melyen a munkások által fizetett szakácsnő főzött tucatnyi embernek. Petrozsényról 1904-ben írták, hogy „a lakás istállónak is beillik: tíz méter hosszú minden ház, s ebben négy családnak kell lakni…” (Vajda L. 1981: 370).

{8-277.} Később egyes vállalatok a barakkokból családoknak szolgáló szükséglakásokat alakítottak ki. Ezekhez egy-egy szoba és éléskamra tartozott, továbbá 2–4 lakásonként egy közös konyha. Hasonlítottak a majorsági béresek lakásaihoz. „Ezeken a nyomorult telepeken a ház, a barakk mindig erősebb, mint az ember. Lakóit legyőzi a mosakodás nehézsége, az emberi élet lehetetlensége, s végül kopottak, pállottak lesznek, mint maga a ház” (Szabó Z. é. n.: 146).

Munkáskolóniák építése az 1860-as évektől követhető nyomon a bányászat és a kohászat kialakuló új központjaiban. A 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben épült munkáslakások között nagy minőségi különbség mutatkozott. Ózd határában 1863-ban a Karu dűlőben létesült az első tizenkét munkásház, majd 1872-ben közvetlenül a vasgyár tövében épült fel a Régi kolónia. Borsodnádasdon szintén az 1870-es években született a húsz egyforma házból álló Porosz kolónia (Sárközi Z. 1980: 90, 98). A legrégebbi kolóniákat a zsúfoltság és az építészeti igénytelenség jellemezte. Földszintes, hosszú épületeik terméskőből vagy vályogból épültek, fedelüket bádoglemez borította. Zagyvapálfalván tíz régi ház sorakozott a régi telepen, mindegyikben volt 20 szoba-konyhás lakás. „A házak mögött disznóólak és reterátok sorakoznak, düledező, szálkás deszkáikat a füst festette meg. A lakásokban nagycsaládok élnek egymás hegyén-hátán” (Szabó Z. é. n.: 142). Ezen a színvonalon álltak az 1880-as években Ózdon épült munkástelepek is (Rendetlen kolónia, Vasköz, Fürdő-sor). A régi telepeken se vízvezeték, se szennycsatorna nem épült, a szennylé a házakat és az apró kerteket, disznóólakat egymástól elválasztó 5–6 méter széles, udvarnak és közlekedő útnak egyaránt szolgáló szabad térségen ásott árokba szivárgott és onnan párolgott el.

A dorogi és tatabányai szénmedencében az 1890-es években kezdtek „munkásgyarmatokat” építeni. A szoba-konyha-kamrás munkáslakások alapterülete mindkét körzetben kb. 35 m2 volt. Dorogon négy munkáslakásból állt egy lakóház. Tatabányán a házak többsége 6–6 család számára épült. Ugyanott három munkáslakásra jutott egy közös árnyékszék. Az ivóvizet 1907-ig fúrt kerekes kutakból nyerték, s csak a tífuszjárvány után épített a bányatársulat vezetékes vízhálózatot utcai nyomós kutakkal (Fűrészné Molnár A. 1992b: 201–202).

A Rimamurányi Rt. üzemhelyein az 1890-es években újabb nagy lakásépítések kezdődtek. Ózdon az 1892-ben épült Új kolónián arra törekedtek, hogy „minden család egymástól tökéletesen elszigetelve élhessen”. A munkáslakások többségéhez tartozott egy 20 m2-es szoba, egy 12 m2-es konyha s többnyire egy 8 m2-es kamra is. Legtöbb lakáshoz kapcsolódott sertésól s egy kicsinyke kert. A vállalat az új kolóniától elkülönítve építette meg az ottlakók 60 ólas sertéstelepét, hogy szakítson a korábbi telepek egészségtelen építésmódjával. 1906-ban az ózdi kolóniák 383 munkáslakásában 2058 lélek lakott. A gyári lakótelepeket az e célra alkalmazott lakásmester közvetlen felügyelete alá helyezték, s a kolóniákra vezető utakat sorompókkal zárták le a külső forgalom elől. Előírás szerint a térmester vagy lakásmester ügyel „a rend, tisztaság és közrend fenntartására, a folyó javításokat végezteti, egyébként pedig minden fontosabb dologról a gyári hivatalfőnöknek jelentést tesz”. A kerítéssel védett gyári lakótelepekről a munkások nem mehettek ki vásárlási céllal. A be- és kijárás csak a telepgondnok által kiállított paszturtával (járatlevéllel) volt lehetséges (Birta I. 1968: 263, 282–283). Hasonló rendtartása, térfelügyelője, gondnoka és több {8-279.} házfelügyelője volt a budapesti MÁVAG-kolóniának, akik a rendre vigyáztak. A nagyobb telepek zártsága, kerítettsége, kapukkal ellátása szintén megszokott volt. Éjszakára a MÁVAG lakótelepének hét kapuját is bezárták (Balajthy K. 1989: 235).

Az 1880–1890-es években a budapesti munkások zöme a vidékieknél is rosszabb lakásviszonyok között élt. 1883-ban Budapest polgármestere mutatott rá, hogy mintegy {8-280.} 30 000 ember lakik egészségtelen pincelakásokban, hogy a munkáslakások bérei aránytalanul magasak, s a munkások nem képesek az uzsoralakbért megfizetni. Élelmes vállalkozók egész házakat béreltek ki „munkáslakás” céljából, s rövid idő alatt meggazdagodtak a szemérmetlen módon megemelt lakbérekből (Sándor V. 1954: 655). A Rimamurányi Rt. telepein az 1900 és 1940 közötti években a munkások lakbért nem fizettek, s a tüzelőhöz is kedvezményesen jutottak hozzá. Fizetésükből vont le a vállalat 2–4%-ot lakbér, kert- és földbérlet címén, illetőleg a telepek takarításáért, a vezetékes ivóvízért, s a kőszén házhoz fuvarozásáért. Ezek a kedvezmények tetemes anyagi előnyt jelentettek számukra a telepeken kívül szorultakkal szemben vagy a fővárosi munkásokkal összehasonlítva. Hiszen Budapesten az 1930-as években a munkáslakások 60%-ában nem volt vízvezeték, 78,5%-ában nem volt WC és 50%-ába a villany sem volt bevezetve. Nem csoda, hogy a magyar főváros Európa nagyvárosai között első helyen állt a tbc elterjedtségében és második helyen a halálozási arányszámban (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 203).

Vállalati munkáslakások Budapesten is épültek. A MÁVAG 1909-ben 648 lakásos kolóniát épített a X. kerületben. Húsz kivételével a lakások mind egyszoba-konyhásak. A kolónia népessége 1910-ben már elérte a 3000 főt. 1906-ban a MÁV is 750 „munkáslakóházat” mondhatott magáénak. Az államvasutak diósgyőri vasgyára már a 19. század végén 350–400 egyszoba-konyhás munkáslakással rendelkezett. Resicán, Aninán ennél is több vállalati lakást épített és tartott fenn a MÁV. Egy 1901-ben készült országos statisztika szerint a 2642 gyártelep közül 1246 (47%) munkáslakásokkal is rendelkezett a családos munkások számára (Sallayné Peterdi V. 1989: 211, 218).

Budapesten és vidéken a magánkézben lévő iparvállalatok közül is számos épített fel munkáskolóniát, munkáslakásokat. Ezzel a munkásság szociális helyzete sokat javult. Egyoldalú, nyomortörténeti aspektusokból ezt a folyamatot megítélni nem lehet (Földes Gy. 1980: 314; Gyáni G. 1990: 355, 361–362). 1908-ban Budapesten nagyszabású, több ütemben megvalósuló állami munkáslakás-építő akció indult. 1910-ben a Wekerle-telepen már átadtak 1279 kislakást és a következő években még kb, 2000-et (Körmöczi K. 1980: 140; Gyáni G. 1992: 95).

A kisebb üzemek építkezéseire példa az óbudai gázgyár munkás- és tisztviselőtelepének felépítése és átadása 1914-ben. A munkáskolóniához 109 lakás tartozott, s közülük 78 volt kétszobás (Bányai I. 1996: 19, 25).

A munkáslakások sajátos típusa volt a szövetkezeti lakás. Ózdon és a „Rima” több telephelyén (Zólyom, Korompa, Salgótarján, Borsodnádasd) 1898-ban alakult meg a munkások első házépítő szövetkezete. Kétszobás, fürdőszobás családi házakat építettek, amelyekhez nagy kert tartozott. Lakóik egyszeriben kispolgári kényelembe csöppentek (Birta I. 1968: 283–284; Nemcsik P. 1967: 28). Ózdon és környékén az 1920-as évek elején is folytatódott a színvonalas, már-már üdülőtelepre emlékeztető munkáskolóniák építése. Farkaslyukon a borsodi iparvidék legszebb bányásztelepe épült fel, a szemrevaló, szecessziós stílusban épült Velence-telep, ahol padlásszobák szolgálják a munkások pihenését, elkülönülését a családtól (Vass T. 1976: 27; Sárközi Z. 1980: 254; Gyáni G. 1990: 374). Hasonló színvonalú telepek Ózdon a Kis-Amerika, a Nagy Amerika, a Hosszú-sor; villákból áll a Tiszti sor.

{8-281.} TELEPIEK – KÉTLAKIAK

A bányák, gyárak közelében épült kolóniák népe se nem városi, se nem falusi, hanem sajátos telepi életformát alakított ki. Minden kolónia egy-egy önálló, zárt világ, amelyet a második világháború végéig kerítés és sorompó választott el a falusi környezettől. A telepiek a falvak népével nem keveredtek, egymás életét kevéssé ismerték. Sokszor került sor verekedésre, véres összeütközésre közöttük (például sorozás, búcsú, futballmeccs alkalmával). Gyakran összetűztek egymással a telepi és a falusi gyermekcsapatok is. A telepeken minden család a férfiak fizetéséből élt, s a vállalati élelemtárhoz kapcsolódott. Hétközben a hosszú munkanapok kitöltötték a férfiak idejét, a bányászok még a napot is ritkán látták. Esténként a munkások többsége eljárt otthonról, a szűk és túlságosan népes lakásból. Legtöbbjük hétköznapi szórakozása a kocsmázás, pálinkázás, kártyázás volt. Vasárnaponként kugliztak, söröztek. Nyáron gyakran szórakoztatta a telepek népét térzene, a kuglizóban játszó bányászzenekar. Olykor egy-egy hordó sört gurítottak ki a közeli erdőszélbe, amit ott népes társaságban ittak meg. A sörözéshez rendszerint szalonna- vagy pecsenyesütés kapcsolódott. A telepi élet zártsága, szűk mozgástere is hozzájárult az alkoholizmus terjedéséhez (Dömötör T. 1954: 157, 165).

A kolonizált munkások életformájának alakítására, erkölcsi nevelésére és műveltségének emelésére legtöbb helyen egyaránt törekedtek a vállalatok, az egyházak és a szakszervezetek. Az 1880 és 1910 között épült munkástelepeken vállalati segítséggel létesültek templomok és iskolák, legtöbb telepen sportpályák és kultúrotthonok épültek, olvasókörök és különféle egyletek szerveződtek. A vállalati vezetés lojális alattvalót, a munkásmozgalom öntudatos osztályharcost, az egyház istenfélő keresztényt kívánt nevelni a munkásból. A századfordulón már erős verseny folyt a munkásság befolyásolása érdekében a különböző szellemiségű intézmények között.

Az 1890-es évek után épült kolóniákon, illetve a telep közvetlen közelében már konyhakerteket is kialakítottak. Ezeket a kerteket a telepi lakosok ellenszolgáltatás nélkül használhatták. Helyenként sertésólak, -hizlaló telepek segítették a telepi munkásokat családjuk élelmezésében. Ennek ellenére a telepi ember alapjában véve „a piacról élt”, lakásából könnyen kitehető, kiszolgáltatott lény volt. A faluról bejáró, kétlaki munkás függetlenebbnek érezhette magát a telepinél.

Élesen különbözött a két csoport gazdasági magatartása, szemléletmódja is. „A telepi munkás azon volt, hogy a keresetét felélvezze. A falusi munkás, hogy házat építsen… Spórolt, hogy földet, tehenet vegyen, lovat, kocsit, a másik hold földet, hogy paraszt legyen” (Dömötör T. 1954: 154). Két magatartásmód állt egymással szemben: fogyasztói az egyik oldalon; spóroló, felhalmozó családi gazdálkodás a másikon. Kifejezi a telepi munkásság mentalitását az országosan elterjedt népdal is:

A bányásznak azért nincsen háza,

mert a pénzét a kocsmára hányja…

A kocsmára, meg a patikára,

meg arra a göndörhajú lányra!”

(Borsodnádasd, Nemcsik P. 1967: 28). A telepi bányász keresete lehetővé tette volna, {8-283.} hogy szövetkezeti lakást építsen, de ő maga nem kívánt lemondások, spórolások árán tulajdonossá válni. Természetesnek vette – hiszen elődeitől is ezt látta –, hogy a vállalat szolgálati lakást adjon neki.

Kétlaki életforma. A kétlaki munkásság életrendjét részben a munkahely szabta meg, mert napi bejáróként ingázott falusi lakóhelye és ipari munkahelye között. Műszak végeztével azonnal visszavedlett falusivá: művelte apró parcelláit, kaszálni, aratni, kapálni járt. Családja révén is szorosan kapcsolódott a falu életéhez, különösen az ünnepekhez. Kezdetben csak télen vállalt munkát a bányában, nyáron át pedig a földeken dolgozott. Fizetett szabadságát is aratással, summássággal hasznosította. A telepi szakmunkások és a „tisztek” szemében a falusi munkás afféle lenézett és silányabb emberfajta, bizonyos mértékig ügyetlen, „buta paraszt” (Szabó Z. é. n.: 135). Ugyanakkor a falusi munkás a telepit nézi le, s magát tartja többre, hiszen többnyire a saját házában lakik, s nincs ráutalva a vállalati élelemtárra. Élelme java részét megtermeli magának. Értékrendjében az önálló földmíves gazda messze megelőzi a telepi szakmunkást. A kétlaki munkás a bérmunkát és a telepi életformát egyaránt lenézi, s elutasítja a „mának élő”, a fizetést felélő fogyasztói magatartást. Salgótarján vidékén a falusi munkás nem fogadta el a vizes, sáros, rossz munkahelyet a bányában sem. Kikövetelhette magának a jobb helyet, mert kevésbé függött a vállalattól, mint a telepi munkások (Dömötör T. 1954: 154).

A kétlaki munkásnak nem volt cseppnyi szabad ideje. Nem lépett be egyletekbe, olvasókörbe, szakszervezetbe. Az olvasás, a művelődés, a sport haszontalan időpazarlás volt a szemében, ami a saját ház felépítésében, az anyagi gyarapodásban gátolta volna. Állandóan a munka szorító nyomáskényszere alatt élt. Kikapcsolódása és pihenése az ünnepnapokra korlátozódott. Kedvét, örömét a falusi társadalom hagyományos szokásaiban, szórakozásaiban lelte (farsangi ivó, húsvéti locsolkodás, lakodalom, szüreti felvonulás, torkos búcsú stb.). Elszakadása a tradicionális falusi társadalomtól hosszan tartó folyamat volt, amit jelez asszonyainak „kivetkőzése” a helyi népviseletből (Nemcsik P. 1976a: 50; Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 84). A telepi életformához hasonulni nem tudott s nem is akart, a valódi városoktól pedig távol élt, ezért polgárosodása általában véve lassan haladt.

Míg a telepített munkásréteg követte a szénbányászat „vándorlását” az új telepekre, a parasztházakban élő, kétlaki munkás ragaszkodott falujához és vagy visszatért a földműveléshez, vagy másik ipari munkahelyet keresett magának, ha a közeli bánya kimerült (Szvircsek F. 1985: 78). Álma nem a jobb állás volt az üzemben, hanem a több föld szülőhelye határában.

MUNKÁSLAKÁS ÉS BERENDEZÉSE

Magyarországon a 20. század első felében a munkásság zöme bérlakásban vagy szolgálati lakásban élt. Saját házban csupán a vidéki városok félig munkás, félig kisiparos családjai éltek, s az úgynevezett munkásarisztokrácia tagjai. Például Marosvásárhelyen 1909-ben a munkások 21%-a élt saját házban, 75%-a bérlakásban és 4%-a szolgálati lakásban. A saját tulajdonú házakat általában súlyos bankkölcsön terhelte (Braun Róbert 1973: 116). Budapesten a gyári munkások többsége szoba-konyhás {8-284.} bérlakásban, külvárosi bérkaszárnyában élt. A századfordulón a magyarországi munkásosztály lakásviszonyait a szűkösség és a zsúfoltság jellemezte, amit a magas lakbérek miatt kialakult albérleti és ágybérleti rendszer még tovább fokozott. Újpesten az 1930-as években a bőrgyári munkások a gyár házaiban laktak, s havonta 25–30 pengő lakbért vontak le érte a keresetükből. Mivel a keresethez képest ez a lakbér igen magas volt, sok család választotta inkább – főleg a gyermektelenek közül – a társbérlői viszonyt (Gereblyés L. 1961: 280).

A magyar munkásosztályt – különösen pedig budapesti részlegeit – létrejötte óta megnyomorította a szűkös lakáshelyzet és a lelketlen lakbéruzsora. Budapesten 1930-ban a főbérlettel rendelkező munkások többsége (85%) 1 szobás lakásban élt. E lakások 15%-a konyha, 99% fürdőszoba nélkül épült. Nagy hányaduk földes padozattal készült, de a jobb munkástelepeken a szobák hajópadlót kaptak (Tausz A. 1976: 653; Bányai I. 1996: 27–28; Sallayné Peterdi V. 1989: 225). Lágymányoson az albérlők és az ágyrajárók tömege élt a munkások számára alig megfizethető bérkaszárnyákban. Helyenként 11–17 albérlő lakott egyetlen lakásban. Főbérletről többségük nem is álmodhatott, s mind többen szorultak vissza a még létező barakktelepekre. Ez utóbbiakat azonban a főváros a 20. században már szégyellte, s városrendezési okokra hivatkozva sok helyen bontotta le anélkül, hogy előzőleg munkáslakásokat épített volna helyettük. Egyébként 1906-ban a legtöbb proletár bérkaszárnya a Józsefvárosban volt (23), majd Angyalföld (16) és Ferencváros (12) következett. A zárójelbe tett számok a 300 lakónál többet befogadó épületekre utalnak (Szabó Piroska 1961: 182–183; Gyáni G. 1992: 63, 74). A fővárosi lakáshelyzeten már a 19–20. század fordulóján állami munkáslakótelepek építésével kívánt segíteni egyik-másik kormány. Ennek a törekvésnek legismertebb eredménye a Kispesti Állami Munkástelep, az úgynevezett Wekerle-telep (Körmöczi K. 1980: 135–136). Ez már óriási haladás volt a Mária Valéria-telephez, az angyalföldi Dzsumbujhoz és a többi munkástelephez viszonyítva.

Vidéken a munkásság egy fokkal könnyebben és olcsóbban juthatott lakáshoz. {8-285.} Tatabányán például a kétszobás lakások aránya az első világháborút megelőző években már megközelítette az egyszobás munkáslakások 10%-át. Ott a kamra és a konyha is szoros tartozéka volt a lakásnak. (Akkoriban országosan a munkáslakások 80%-a kamra nélküli, s igen elterjedt még a közös konyhás bérlemény.) Az egyszobás munkáslakások átlagos alapterülete azonban Tatabányán is mindössze 35 m2, s minden három lakásra jutott egy-egy közös WC (Fűrészné Molnár A. 1992a: 89).

Az egyszobás munkáslakás nemcsak a polgári, de a paraszti térigénytől is elmaradt. Nem létezett benne reprezentálásra szolgáló tiszta szoba, mint parasztságunk megannyi táji csoportjánál. Az egyetlen szoba mindennap használt háló- és lakóhelyiség volt. Bútorzata is ennek az igénynek kellett hogy megfeleljen. Tárgyi világa azonban a munkásság polgárosulási hajlamára, igényére vet fényt. A 20. század elején a marosvásárhelyi munkáslakásban „a szoba bútorzata… fölötte egyszerű, a heti piacon kapható festett bútorból áll, a politúros már a nagyobb jólét jele. A kihúzós szekrényen többnyire teljesen hasznavehetetlen, olcsó porcelánfigurácskák, kis üvegpohárkák és fényképek állnak, ugyancsak megnehezítve a háziasszonyra nézve a portörlés munkáját. A falon a szokásos vásári olajnyomatok láthatók” (Braun Róbert 1973: 122). Braun Róbertet meglepte a munkásasszonyok virágszeretete. Az általa felmért lakások több mint kétharmadában talált cserepes virágot.

Az 1920-as évektől jelent meg a munkáslakásokban a hálószoba-garnitúra. Ehhez két ágy és két darab kétajtós szekrény, két éjjeliszekrény, egy asztal, kettő-négy szék {8-286.} és egy toalett-tükör tartozott. (Tatabányán az 1920-as években „jött divatba” az úgynevezett topolyabetétes hálószobabútor.) Az ágyakban a vastagra tömött szalmazsákot az ágykeretre keresztbe fektetett deszkalapok támasztották alá. Napközben az ágyak laposra voltak bevetve – a polgári ízlésnek megfelelően – és kommersz takaróval leterítve. Az asztalt az ágytakaróval egy garnitúrába tartozó terítő fedte el. A falakat családi fényképek díszítették, az ágyfejek fölé többnyire olajnyomatos szentkép került. A másod- és harmadgenerációs munkásság lakáskultúráját az alászálló polgári, kispolgári minták alakították. A két világháború között kialakult lakáskultúra {8-287.} az 1960-as évek közepéig keveset változott. Kikerült a szobákból a vaságy, megjelent a szőnyeg és a falitükör, megfogyatkoztak a szentképek (Fűrészné Molnár A. 1992a: 93; Sallayné Peterdi V. 1989: 3–4. melléklet).

A kétlaki munkásság körében a polgári lakberendezés lassabban terjedt. Lakásaikban a polgári és paraszti ízlésű, eredetű tárgyak együtt voltak jelen, különösen a textilneműek és a konyhai eszközök között. Borsodnádasdon egy kétlaki munkás 1925-ben felvett hagyatéki leltárában van már hintaszék, varrógép, több ébresztőóra és egy „magyar nemzeti történeti könyv díszkötésben”, de található még apátfalvi dísztál (kőedény a közeli Bélapátfalva manufaktúrájából), háziszőttes abrosz és szalvéta, cseréptál és vaslábas is (Nemcsik P. 1967: 31–32).

A konyha a munkáslakásokban is lassabban változott. Önálló konyha a 19. századi munkásházakban még ritkaság. Országos összesítésben az egyszobás munkáslakások egyhatod részének még az 1930-as években sem volt saját konyhája. A közös konyha pedig igen sok súrlódásra adott alkalmat (például Kispest, téglagyári telep – Jahn F. 1961: 37). Borsodnádasdon az 1880 és 1900 közötti időben a típusos munkáslakásnak egy földpadlójú szobája és egy másik családdal közös konyhája volt. A konyhához húsfüstölésre is alkalmas szabadkémény tartozott. Sok munkásgyarmaton különálló kenyérsütő kemencéket építtetett a Rimamurányi Rt. Egy-egy százlakásos kolónia szélén legalább 4–6 kemence állt. „Aki kenyeret akart sütni, előző este a jelfát odatette a kemence szájához. A többi asszony így már tudta, hogy csak másodiknak süthet. De ennek még örült is, mert így kevesebb fát kellett neki készíteni” (Nemcsik P. P. 1967: 26–27).

Ózdon a 20. század elején már hatalmas méretű konyhákat terveztek a munkáslakásokhoz, ugyanis a család élete főként a konyhában zajlott. Hatalmas, téglából rakott tűzhely és nagyméretű ferslóg (szenes-, fásláda) szolgálta a sütés-főzés és a fűtés műveleteit. Főként szénnel tüzeltek benne, s a ládában egy napra való szenet és fát tárolhattak (Vass T. 1976: 28). Sütővel ellátott rakott tűzhely állt a bányászkolóniák lakásaiban Salgótarján és Tatabánya körzeteiben is a 20. század elején. Jól kereső vájárok kezdték először felváltani a rakott tűzhelyet öntöttvasból készült spórral, a csikósparhelt néven ismert lemeztűzhely elődjével. A szobában többnyire a bányától igényelhető kerek, öntöttvas kályhával, dobkályhával fűtöttek (Molnár P. 1977: 231; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A konyha bútorzata az 1900-as évek elején még meglehetősen szegényes. Fenyődeszkából készült kecskelábú asztal, támla és karfa nélküli lóca, alacsonyabb kisszék, zsámoly vagy sámli, igénytelen kinézetű vizeslóca, edénytartó stelázsi és fekhelyül szolgáló dikó, priccs tartozott hozzá. Ahol a konyha túlságosan szűk volt, inkább összecsukható vaságyat tartottak dikó helyett. A dikóra trózsák, szalmazsák került, a vizeslócára teli vödör és ivóbögre, alatta lavór és mosogatódézsa, majd később vájling. Igényesebb munkáslakások konyháiban a stelázsit az 1910–1920-as években felváltotta a konyhaszekrény, a kredenc. Az 1920–1930-as években került be a konyhai bútorok közé a hokerli, hokedli. Huszadik századi fejlemény a feliratokkal és előrenyomott mintákkal ékes, kivarrott vászon falvédő is, a magyar konyhák elmaradhatatlan tartozéka (Molnár P. 1977: 232; Kovács Ákos szerk. 1980; Fűrészné Molnár A. 1992a: 92).

A munkáslakásokban a villanyvilágítás előbb elterjedt, mint a parasztság otthonaiban. {8-289.} Mindamellett még a fővárosban is sok munkáslakásból hiányzott a villany az 1930-as években. Bányatelepeken a mécset (kahanc, fonca) és a faggyúgyertyát 1890 után váltotta fel a karbidlámpa. Ezt az utcai közlekedésben és a lakókörnyezetben is használták. Sajókazincon a harmincas években halottak napján karbidlámpával a kézben imbolyogtak a temető felé a kétlaki bányászok feleségei (Szabó Z. é. n.: 167). A foglalkozás eszközeit (például bányakalapácsok, ékek, vaskosár) a bányászok még nyugdíjas korukban is hasznosították, ezek a tárgyak otthoni környezetükhöz is hozzátartoztak. A vasból készült bányászjelvény pedig a bányászfalvak házhomlokzatát díszítette (például Karancsberény – Dömötör T. 1954: 153).

A barakktól, a trozsáktól, a durva lópokróc és rongyszőnyeg takarótól, amivel a magyar munkásság a 19. századi hőskorban még beérte, az 1920–1930-as években eljutott a paplanig és a politúros bútorgarnitúráig. Ingóságait az első telepes nemzedék még a hátán és a kezében szállította. A borsodi, nógrádi telepekre gyalog érkeztek a felföldi munkások: „A csoport élén a családfő ment, kályhacsőszerű, kopott szőttes nadrágban, kabátban. Hátán a tarisznya, benne néhány evőeszköz, kevés elemózsia. Fejsze a kézben, mint a mesterség címere, továbbá az elmaradhatatlan madárkalitka, melyben a léppel fogott stiglic vagy csíz raboskodott. A családfő mögött ment az asszony, egyik kezében takaró és párnaféle, a másik karján legkisebb, karon ülő gyermeke. A szülőket követte még 3–4, olykor több, kisebb-nagyobb gyermek” (Nemesik P. 1967: 25; Dömötör T. 1954: 156). A kalitkába zárt énekesmadár később is sok munkáslakásban ott volt. Művészkedő hajlamú munkások puhafából faragtak élethű madárfigurákat, s azokat lakásdísznek árulták a környéken.

Kelengyét a városi és a telepi munkáscsalád általában véve alig adott. A kétlaki munkások valamivel szerényebb szinten, de követték falusi környezetük kelengyekiállítási szokásait. Marosvásárhelyen az 1900-as évek elején a munkásfiatalok hozománya a házi felszerelésre korlátozódott, pénzbeli hozomány szóba sem került. A házi felszerelést a két fél szülei szokták összeadni. Többségük még azt is hitelbe vette, mert készpénzük nem volt hozzá (Braun Róbert 1973: 111). Ózdon és a környező bányatelepeken az 1930-as években a munkáscsaládok egy szobagarnitúrával és némi konyhabútorral házasították ki leányukat.

ÉLELMEZÉS, TÁPLÁLKOZÁS

A bányászat és a gyáripar telepeit mindig bajos volt élelemmel ellátni. Felföldi bányavárosok ellátására hozták létre a középkor végén az erdőirtásokra települt soltészfalvakat, de a bánya- és iparvidékek később is rászorultak a távolabbi mezőgazdasági körzetek termelésére. A gyáripar munkástömegeinek ellátására az árucsere korábbi csatornái már nem bizonyultak elégségesnek, s a vállalati vezetésnek új formákat kellett meghonosítania. Rozsnyón, Ózdon, Borsodnádasdon, Salgótarjánban és a többi északi ipari központban a gyári munkások kénytelenek voltak élelmiszerre fordítani országos átlagnál magasabb kereseteiket. A 20. század első felében az ózdi piacon még a kukorica és a burgonya is legalább 50%-kal drágább volt, mint Egerben vagy Putnokon. A munkásság ki volt szolgáltatva a piaci felhozatal hullámzásának, ami különösen a háborúk, forradalmak idején idézett elő éhséglázadásokat, {8-290.} utcai zavargásokat. Ilyen okból 1918 őszén Somsályon (Borsod m.) több száz asszony támadta meg a katonai parancsnok irodáját, aki kénytelen volt a bányákból kiözönlő, vasbotokkal felszerelt másfélezer munkás követelésének is engedve kiosztani a raktári készleteket (Koroknai Á.–Lehoczky A.–Sárközi Z. 1980: 168). A Rimamurányi Rt. gyár- és bányatelepein az 1870-es évektől sertésólak tartoztak a lakásokhoz, hogy a kolóniák munkásai disznót hizlaljanak és könnyebben élelmezhessék magukat és családjukat. Ózdon a vállalat nagyban, vagonszámra vásárolt burgonyát az első és a második világháború éveiben, sőt olykor békeévekben is. A termőhelyről érkező vasúti vagonok a gyár területén, az élelemraktárhoz vezető iparvágányon álltak, amíg a fizető megrendelőknek kimérték a rakományt (Vass T. 1981: 276, 281).

1945–1946-ban pénz helyett hengerelt acéláruval fizették munkásaikat, akik azt az Alföldön próbálták élelemre cserélni. Sok munkásasszony – akinek férje hadifogságban volt vagy meghalt a fronton – kénytelen volt vállalkozókra bízni a gyártól kapott abroncsot, drótot, de sohasem kapta meg az érte járó élelmet. Ilyen kritikus helyzetekben a munkáscsaládokat az éhenhalás fenyegette. Éhezés volt az osztályrészük akkor is, amikor munkanélkülivé váltak. A városi, a telepi munkásságnak az éhezés, az éhenhalás réme valóságos, sokszor megtapasztalt, s ezért a zsigerekig ható élménye volt. Ebben a falusi agrárproletariátusnál is több tapasztalatot gyűjthettek a munkások egymást követő nemzedékei (Rézler Gy. 1938: 136).

Legtöbb bánya- és gyártelepen létezett vállalati élelemtár (magazin, provizorát), ahol a munkások készpénz nélkül, vásárlási könyvben vezetett hitelre vásárolhattak. Hitelt a havi kereset kétharmad részéig nyújtottak a vállalati boltok. Mindez oda vezetett, hogy a telepi munkás fizetéskor alig kapott készpénzt, mert bére nagyobb hányadát 1–2 koronás élelmiszer-utalványban (úgynevezett Jancsi-bankóban) kapta meg. Az áruhitel a munkások kiszolgáltatottságát növelte, ráadásul a vállalati provizorátban drágábban vásárolt, mint a telepen kívül működő szatócsnál. Salgótarján boltosai 1900-ban a kereskedelmi miniszternek küldött beadványukban megírták, hogy a marhahús ára a mészárszékben 44 krajcár, a társulatnál pedig 48 krajcár kilónként (Sándor V. 1954: 652; Birta I. 1968: 281). A provizorátkönyv és az élelemellátás vállalati rendszere a Rimamurányi Rt. telepein az államosításokig megmaradt. Kezdetei az 1860-as évekig nyúlnak vissza, s közben tulajdonosváltások is adódtak. Ózdon a vállalati provizorát 1882-ben jött létre, amikor a „Rima” megvásárolta az Önsegélyező Egylet fogyasztási szövetkezetét. 1886-ban az élelemtár átment a vállalat tiszti nyugdíjintézetének tulajdonába, s rövid idő alatt széles hálózatú üzletté vált (Birta I. 1968: 281).

Minden nagyobb munkahelyen létezett kantin, ahol főleg a nőtlenek, barakklakók étkeztek és vásároltak. Az első világháború előtt a bányászcsaládok az élelemtárból kapták a szalonnát, lisztet Egercsehiben éppúgy, mint Dorogon vagy a bánáti, a Zsilvölgyi bánya- és ipartelepeken.

Az élelmezést könnyítendő sok ipari munkás járt nyári szabadsága idején az Alföldre aratni. Sokan a környező falvak gazdáinál vállaltak kepésséget, jutottak részes művelésű kukoricaföldhöz, krumpliföldhöz. Ózd, Borsodnádasd, Salgótarján környékén a parasztok kellően ki is használták ezt a helyzetet. Munkásasszonyok kapálták a földjeiket, s fél napig is dolgoztak egy csupor aludttejért.

Barakkokban, a tárna szájához épült karámban (kunyhóban) élő munkások tarisznyával {8-291.} hordták maguknak a heti élelmet. Ezért a nagyobb telepeken élő, kolonizált munkások lenézően tarisznyás munkásoknak nevezték őket. Ez a kunyhózó, tarisznyázó életforma a bányászok és az erdei iparűzők (szénégetők, mészégetők, favágók) esetében több százados múltra tekint vissza (Paládi-Kovács A. 1985b: 312–313). Gömör, Borsod és Nógrád ipari körzeteiben házivászonból otthon varrt úgynevezett négylábú, négykötelű tarisznyát kötöttek a hátukra. Ezt csak az első világháború idején váltotta fel a hátizsák. A heti élelemhez tartozott egy kenyér, egy szakajtó burgonya, egy zsaku (zacskó, kb. 1 liter) liszt, egy zacskó bab. Otthon készült rántást is szoktak vinni, hogy gyorsabban megfőzhessék maguknak a bablevest. Zsírt, paprikát, sót a magazinban vettek a barakkok lakói.

A bánya mellett élő munkások sütöttek, főztek is maguknak, nem csupán hideg koszton éltek. Gömörben, Szepesben a régi bányászok elsősorban haluskát főztek a krámban. „A bányászok fő eledele egész éven át a burgonya- és rozslisztből készült, felvert haluska, melyet a hegyi karámban maguk főznek” – olvashatjuk Gömör megye monográfiájában (Hunfalvy J. 1867: 93). Rozsnyó vidékén a bányászhaluska úgy készült, hogy a burgonyát megreszelték és annyi lisztet szórtak rá, „amennyit a gruja leve felvett”. Akkor összedolgozták a reszelt burgonyát a liszttel és haluskahányó deszkára téve forró vízbe szaggatták. Amikor megfőtt, felvetette a víz, lyukas kanállal kihalászták a fazékból, majd az egészet leszűrték. Apró kockára vágott szalonnát és felaprított vöröshagymát megpirítottak, s a halust azzal meghintve fogyasztották (Paládi-Kovács A. 1985b: 313). Hasonló módon készült az északi iparvidékek kedvelt étele, a juhtúróval ízesített sztrapacska, trapacska is. Ezeket az ételeket a karám- és barakklakó férfiak maguk főzték. A gömöri-szepesi bányavidéken a magyar falvakból bejáró munkások főként babon éltek, a szlovákok inkább gruján (burgonyán) és haluskán tengették magukat. Szalonnával és disznóhússal is a magyarok voltak jobban ellátva. A szlovák bányászok húst csak akkor láttak, ha sikerrel járt az orvvadászat, s hurokra akadt egy nyúl vagy őz a közeli erdőben. Nyáron gombával, erdei málnával egészítették ki élelmezésüket. Felföldi és erdélyi ércbányászok nap közben csak kenyeret, szalonnát, juhtúrót, hagymát, esetleg ordát vagy zsendicét ettek. Früstökre nem volt más, mint hidegkoszt. Déltájban ebéd helyett ismét „haraptak valamit”, esetleg szalonnát sütöttek. Főzni és estebédelni csak műszak után jutott elég idő.

A munkáscsaládok heti étrendjét és fogyasztását ritkán írták le, ezért általános kép sem rajzolható róla. Heti étrendre olyan körzetekben lehet következtetni, ahol a falusi lakosság körében annak hagyománya volt. Egercsehiben és a környék falvaiban az 1910–1920-as években a „kétlaki bányászok” családjainál körvonalazódik bizonyos rendszeresség. Hét közben főként egytálételt főztek. Téli hónapokban hétfőn tésztát, kedden babot főztek, szerdán pedig krumplit vagy káposztát. Tésztás nap volt a csütörtök, pénteken ismét a bab következett, szombaton rántott leves. Hús csak vasárnap került az egercsehi bányászcsalád asztalára (Csiffáry G. 1979: 132). Eltért a munkába járó családfő és a gyerekekkel maradó feleség étrendje. A család főként főtt tésztán és leveseken élt. A bab és a burgonya folytonos ismétlődését Ózd környékén a „meg-meg kompér, meg-meg bab” szólással fejezték ki. A faluról bejáró bányászok és gyári munkások igen sok levest ettek otthon. Hajnali induláskor is megették a rántott levest vagy a ciberét. Műszak közben sokan csak újságpapírba {8-292.} csomagolt és hónalj alatt bevitt zsíros kenyeret ettek. Egercsehin a biciklin járó bányászok a kis kendőbe kötött kenyeret, szalonnát a nadrágszíjra szokták felkötni (Csiffáry G. 1979: 132).

A heti fogyasztás mértéke statisztikailag nehezen követhető. Egy óbudai munkáscsalád háztartásában 1888-ban – 4–5 családtagot véve számításba – hetenként 12 kg kenyérliszt, 2–3 kg tésztaliszt, 10–12 kg burgonya, 0,5–1 kg cukor, 10–15 dkg babkávé fogyott (Rézler Gy. 1938: 136). A kispesti téglagyár munkásainak 4–5 fős családja hetenként 4 liter tejet, 1 kiló zsírt, 1 kiló cukrot fogyasztott 1938-ban. Húst a családok többsége legfeljebb egyszer vett egy héten, s 17 családnak összesen volt 32 csirkéje, mert baromfit sem tarthattak (Jahn F. 1961: 36). Az újpesti bőrgyár munkásainak fő tápláléka is a kenyér, a szalonna, a leves, a főtt tészta és a burgonya volt (Gereblyés L. 1961: 271).

Ismeretes, hogy a melegüzemi munkások, a bányászok, az akkordbérben dolgozó és gépeket kiszolgáló betanított munkások az egész esztendő folyamán gyilkos tempóban dolgoztak. Parasztságunk hasonló hajszás munkát leginkább szénakaszálás és aratás idején ismert. A kimerítő fizikai megterheléshez szükséges energiát a bányász és a gyári munkás csak kiadós táplálkozással teremthette elő. A fizikai munkások élelmezése – akárcsak a sportolóké – költségesebb, mint az irodai dolgozóké, a polgári, értelmiségi rétegeké. Már Orbán Balázs megfigyelte, hogy azok a román és aranyosszéki székely napszámosok, akikkel a torockóiak határukat műveltették, kevesebb és könnyebb koszttal beérték, mint a bányászok Torockón, „ahol arra vannak szoktatva, hogy húsos bő eledellel éljenek.” Hét közben a bánya szája előtt rakott tűzön nagy szalonna- vagy hússzeleteket pirítanak, „melyek csurgó zsírját a parázs fölötti ágasfákra szúrt kenyérszeletekre csepegtetik”. Ilyen étkezés után a „zsírmosó bor” sem hiányozhatott, s a boroskulacs többször körbejárt. Hétvégi, ünnepi ebédjük sem volt könnyebb. „Ételeik mind nagyon kövérek, a leves maga is, mi az ebédet megnyitja, annyira zsíros, hogy felületét előbb kenyérrel mártják le, s csak azután kerül a kanálra sor. Az ebédet zsírban pecsenye fejezi be…” Orbán megjegyzi, hogy a túlságosan zsíros konyha hátrányos befolyással van a torockóiak egészségére (Orbán B. 1868–1873: V. 214, 219).

Gömöri, szepesi bányászok kedvelt eledele volt a gujka, a felaprított füstölt hússal, tepertővel töltött gombóc. Nyers burgonyát megreszeltek, lisztet hintettek rá, a tölteléket fokhagymával, vöröshagymával, borssal, sóval fűszerezték. A gombócokat alapos főzés után tepertős, hagymás zsírral meglocsolva fogyasztották (Paládi-Kovács A. 1985b: 313–314). Ezt a nehéz, laktató ételt a favágók, szénégetők, mészégetők s a vasolvasztók, hámorok népe is mind kedvelte. Munkahelyen nem bajlódtak vele, otthon készítették számukra az asszonyok.

Vasgyárakban megőrizték a szalonnasütés (csurgatás, csirizolás) és hússütés hagyományát. Ózdon a századfordulón már vaspálcából készült nyársakat használtak, amit bent az üzemben készítettek maguknak. Használtak kétágú ördögnyársat, villás nyársat is, amiről a bőr nélküli szalonna sem csúszott le pirítás közben. Kovácsműhelyekben szalonnasütő fogóval sütötték a szalonnát. Ez volt az úgynevezett „kovács módon” való szalonnasütés (Vass T. 1981: 277–280). A gyári étkezés eszközei közé tartozott a nyeles kenyérpirító, amit 6 mm átmérőjű acélhuzalból készítettek hajlítgatással. Zsíros kenyeret is pirítottak rajta. Hasonló célra szolgáltak a kör vagy négyzetes {8-293.} alakú, hosszú nyéllel készült tepsik. Ezekbe zsíros felületével felfelé fordítva tették be a kenyérszeleteket. Melegüzemi munkások kovácstűznél, hengerelt tüzes vas fölött pirították kenyerüket. Nyeles tepsikben apróra vágott szalonnát, kolbászt, hagymát is szoktak megpirítani. A reggeli szalonnasütés a „Rima” vasgyáraiban régi hagyomány. Ezért ragaszkodtak a 19. századi kolóniákon a disznótartáshoz és -hizlaláshoz.

A gyári munkások közül sokan hordtak rendszeresen főtt ételt a üzembe, amit a forró kemencék ajtajában, kovácstűzön, tüzes bugavégeken vagy az öltözőben, melegedőben elhelyezett kályhán melegítettek meg. Reggelizésre fél nyolc után jutott idő, a műhelyekben csengetéssel jelezték a früstök kezdetét és végét. Gyakran sütöttek burgonyát is a tüzes kemence tetején elterített homokban vagy a kályhák forró hamujában (Vass T. 1981: 275, 282).

Sok gyári munkahelyre a feleség vagy más családtag hordott be ebédet az 1920-as évek előtt, néhol még később is. Borsodi, nógrádi üzemek munkatársainak kantárban vihető cseréprátóban vagy sirányban hordták az ételt az első világháború előtt. Később zománcos ételhordó edények (kaszroj, baket, diner stb.) váltották fel a cserépfazekat. Ózdon az 1920 és 1925 között nyitott vasszatyor, később fedeles vasszatyor szolgált az ételhordásra. Utóbbi azért volt előnyös, mert tartalmához nem férhettek hozzá a gyárban időnként elszaporodó bogarak, férgek, patkányok. Vaslemezből készített zárt ládikában tartotta a munkás napi élelmét (kenyér, szalonna, vöröshagyma, fokhagyma, pálinka, dohány, kávé, fűszerek), sőt étkészletét is (kiskés vagy bicska, kanál, villa, sótartó, kávéskanna, porciós, dohányzacskó vagy dohányos doboz). Régebben a fedeles vesszőkosár és a katonaságtól kiselejtezett kenyérzsák is használatban volt (Vass T. 1976: 25; 1981: 271–272). Az 1950-es évekig láthatóak voltak a tenyérvédő bőrből varrott kis táskák. Ezeket a szívlapáttal rakodó pakerok, a gyári anyagmozgatást végző vasutasok, darusok használták előszeretettel.

Vízhordó inast a régi bányákban nem tartottak, mert a csapat mindig ivóvízzel megtöltött csobolyóval vagy tonnával szállt le a bányába. Mindkettő dongás faedény, utóbbi felfelé szűkülő hordócskára emlékeztet. Gyárakban a vízhordónak nevezett 12–13 éves fiúk gondoskodtak ivóvízről. Favödrökben, kannákban hordták az ivóvizet a munkahelyek közelébe, ahol árnyékos helyen elhelyezett vizes lócán tárolták (Vass T. 1976: 26). Bánya- és gyártelepeken az ivóvizet a 19. században többnyire távoli kutakról kellett hordani, ezért Nógrád és Borsod kolóniáin elterjedt a vácska, váska elnevezésű vízhordó vállrúd. A munkások közvetlenül a vödörből ittak sokáig. Csak a 20. század elején rendszeresítettek ivóbögrét a vizes lócán, amit bádognak neveztek még akkor is, amikor már zománcos bögrére cserélték. Egyetlen ivóbögrét használt az üzemrész minden munkása. A kohó- és acéliparban az 1950-es évektől a vállalat már szódavizet adott munkásainak.

Régi hagyomány a bánya- és vasiparban, hogy a műszakot egy porció, azaz fél deci pálinka elfogyasztásával kezdik. Azokban a gömöri bányákban, ahol délben ebédszünetet tartottak, hogy megfőzzék a bányászhaluskát, páronként megittak egy fél liter bort is ebéd után (Vass T. 1976: 25; Paládi-Kovács A. 1985b: 311).

Az 1870-es évektől megfigyelhető a bányászok és gyári munkások kávéfogyasztása. Salgótarjánban a babkávé és a pótkávé a keresetekhez képest drága volt, mégis ugrásszerűen növekedett a forgalma az 1880-as években. Egy ózdi „kvártélyos munkás” {8-295.} a századfordulón feljegyezte, hogy naponta egy liter feketekávét ivott meg „víz helyett a gyárban” (Molnár P. 1977: 233; Birta I. 1968: 277). Igen valószínű, hogy a kolonizált munkásság családtagjai a 19. század végén a kávéivás tekintetében már erősen közelítettek a polgári, városi fogyasztási modellhez.

Torockón féltél estvéjén (jan. 25.) a bányászok feleségei a zsírban úszó sültek mellett főként süteményeket kínáltak. Fánk és kürtőskalács mellett asztalra került az óriási somodi. Fűszerben dús, strudl-féle tésztából sült kalács volt ez, amit igen jó borkorcsolyának tartottak. A somodi ritkán, jeles napokon szokott előkerülni. Azért formázták nagyra, mert a maradékát a bányászok magukkal szokták vinni a bányába. Székelyföldön a fűszeres rétest nevezték somodinak (Orbán B. 1868–1873: V. 222; MTSz II. 415).

Az ország sok vidékén, de különösen a Felföldön terjedt el a molnárkalács, malomkalács néven ismert ostya. Híg tésztáját búzalisztből készítik tej, cukor, tojás és víz hozzáadásával. A híg tésztát két kerek vagy szögletes vaslap közé szorítva sütik ki. Az ollószerűen nyitható ostyasütő vasat főként a hámorok, később pedig a falusi kovácsok és a vasgyárak fusizó szakmunkásai állították elő. Első példányai Magyarországon a 16. században tűntek fel. Borsodnádasdon és Ózdon a vasgyári kovácsok, lakatosok, hegesztők, esztergályosok foglalkoztak ostyasütő vasak készítésével. Az északi iparvidékek falvait a 19–20. században már főleg ők látták el ezzel a konyhaeszközzel (Nemcsik P. 1976a: 54–61).

MUNKÁSVISELET

A régi bányászviselet legszembetűnőbb darabja a széles, vastag bőrsurc volt, amit hátulról terítettek magukra és elöl kötöttek meg. Ez a kötény eredetileg durva borjúbőr lepel, amit – viselésmódjára utalóan – a magyar bányák többségében farbőrnek neveztek. Olyan széles volt, hogy körülérte a bányászt. Nagybánya és Felsőbánya (Szatmár m.) 1347-ből fennmaradt várospecsétjén már megörökítették a viselését. A Bányaság ércbányászai tehát a 14. század első felében már biztosan viselték az úgynevezett farbőrt, s a magyarországi érchegységek bányavidékein a 15. században egészen általános lehetett ez a viseletdarab (Faller J. 1963: 957). Rozsnyón az 1574. és 1603. évi városi statútumok előírták, hogy a bányászathoz szükséges bőrt a bányászok kedvezményes áron kapják meg (Mikulik J. 1885: 49). A bányászok bőrköténye a középkor végén használatos volt Nyugat-Európában is. Ezen ülve, térdelve, fekve dolgozott a bányász a rendszerint vizes, nyirkos vágatokban. Farbőrre ülve siklott le a szűk aknákba állított rudakon, gerendákon az alsóbb szintekre. Az eredetileg baleset- és egészségvédelmi okból használt bőrkötényt országosan a 18. század végéig, néhol még később is viselték. Sokszor készült durva disznóbőrből, amely használat közben megfeketedett. Kezdetben kötéllel, később a farbőrrel egybeszabott szíjakkal kötötték a derekukra. A 18. század közepétől ékkel és kalapáccsal díszített sárgaréz csatokkal erősítették fel magukra. Finomabb kivitelben készült változata tartozéka lett a parádéra felvett bányászegyenruhának, s hozzá kapcsolódik az úgynevezett farbőrugrás szokása. A szakma jelképévé vált bőrkötényt felvonulás, sztrájk, tüntetés esetén rúdra felakasztva, zászlóként hordozták a menet élén.

{8-296.} A bányászok ünnepi viselete a 19. és a 20. században is változott. Eredeti formája a középkor végén alakult ki és a 19. század első feléig megmaradt. Első megörökítése Rozsnyóról (Gömör m.) 1513-ból ismeretes. Akkor keletkezett a régi templom – későbbi székesegyház – Szent Anna-oltárképe, melynek hátterében a rozsnyói Bányaoldal látható az akkori bányamunka néhány részletével. A bányászok csaknem kivétel nélkül fehér dolmányt, piros nadrágot és csizmát viselnek. Selmeci bányászok ünnepi viselete címen ugyanezt az öltözéket örökítette meg 1816-ban Bikkessy József is. Akkor még ez volt a bányászok „magyar egyenruhája”. A Magyar- és Horvátországi legnevezetesebb Nemzeti Öltözetek Gyűjteménye címen 1820-ban kiadott munkában pedig ez olvasható a magyar bányászok ünnepi egyenruhájáról: „A tíz coll magas, zöld nemezből, olykor bársonyból készült sapkát, a keresztbe fektetett bányászék és kalapács, a bányászjelvény díszíti. A kabát színe fehér, a puffos ujjak vállban csipkével díszítettek, ami a magyar bányászviseletet minden más külföldi viselettől élesen megkülönbözteti. A hosszú nadrág rendszerint piros, arany vagy ezüst sujtásokkal díszített” (idézi Faller J. 1975: 151). Ugyanakkor megörökítették Selmecbányán az úgynevezett „tót kalapos” vájárviseletet is. A sok százados ünnepi viselet tartozéka volt még a farbőr, a bányászkard és a bányászbot vagy fokos. Lőfegyverek viselését a bányászoknak 1822-ben tiltotta meg az udvari kancellária, de a kard és a fokos továbbra is megmaradt. Ünnepi felvonulások alkalmával a bányatisztek még a 20. század első felében is kardosan, a többiek pedig fokossal a kezükben meneteltek a testületi zászló után.

A színpompás régi egyenruhát a 19. század második felében az egyhangú fekete úgynevezett „freibergi” bányászegyenruha váltotta fel. Ez volt az országosan elterjedt viseletük Magyarországon 1949-ig, amikor a bányászati minisztérium új szabású, sötétkék színű és a rangfokozatokat is feltüntető egyenruhát írt elő a hazai bányászok számára (Faller J. 1975: 152).

A bányászok munkaruhája a 20. század elején kevéssé volt egységes. Egercsehiben (Heves m.) az újonnan nyitott szénbánya nem adott munkaruhát. Munkásai az 1910–1920-as években háziszőttes vászoningben és vászongatyában dolgoztak. Asszonyaik kék színre festették a kendervászonból varrt ruházatot. Tréfásan cserfaingnek, tőgyfagatyának nevezték, mert anyaga az izzadtságtól „megkeményedett”, sprőd lett (Csiffáry G. 1979: 130). Ózd vidékén a szénbányászok az 1910-es évekig kis olajos kupát hordtak hátul az övükre akasztva. Mindig maguknál tartották, mert az olajmécsesben csak 12 óráig tartott ki az olaj, akkor újra kellett tölteni. Régi bányászvidéken megőrizték a hagyományos bányászviselet egyes elemeit. Csucsomban (Gömör m.) az 1900-as évek elején is kávészínű ördögbőr nadrágot viseltek, ami igen erős, nyúzhatatlan volt. Fejükön taplóból készült, sisak alakú, rövid silttel ellátott sapkát hordtak. A taplósapka a bányában igen célszerű viselet, mert nem ereszti át a vizet. Rozsnyó vidékének bányászai az 1920–1930-as évekig bőrcsizmát viseltek a lábukon. Egy évnél tovább nem tartott a csizma sem, mert „a bányában megette a kő”. Talpát csizmaszöggel verték tele, hogy ne vássék el hamar és ne csússzon a köves tárnákban. Nyáron a csizmaviselet melegnek bizonyult, ezért fatalpú csizmát húztak, amiben kevésbé izzadt a lábuk. A csizmaszár mindig túlélte a fejét és a talpát, így a maradék csizmaszárhoz csináltak fatalpat. Lábszárukat védeni kellett a bányában. Bakancshoz is szoktak bőr lábszárvédőt húzni.

A 20. század elején kezdett elterjedni munkahelyeken is a bakancs viselete. Bányákban lábszárvédőt kellett hozzá felkapcsolni, mert anélkül a vaskosár feldörzsölte volna munka közben a lábszárukat, s kisebb guruló kövek ellen is védelmet nyújtott. Rudnán és Dernőn (Gömör m.) a csizmaszárból házilag készült lábszárvédő neve: habda (Paládi-Kovács A. 1985b: 315). A gömöri bányászok pihenés közben hátratolták a bőrkötényt, és ráültek, de ha kosaraztak, akkor elöl hordták, mert a kőzettel teli, nehéz vaskosarat „magukhoz fogva” kellett emelgetni. Naponta 20–30 mázsa vaskőnél is többet kellett egy-egy csillérnek kosarazni (a csillébe rakodni), s eközben a vaskosár még a bőrkötényt is elvásta. Munka közben – különösen vizes munkahelyen – cibakon (meztelen felső testtel) dolgoztak a felföldi bányászok. Műszak elején levetették az ingüket, mert vizes ingben nem mehettek volna haza a bányából, különösen télen nem.

Bőrgyárakban, a csávázóműhelyekben szintén bőrcsizmát hordtak. A két világháború között a budapesti bőrkészítő üzemekben inkább már gumicsizmát viseltek a munkások (Gereblyés L. 1961: 271).

A kohók, hámorok munkásai részint a bányászok öltözékét követték, részint saját viseletelemeket alakítottak ki. A 19. század végén a mecenzéfieknek főként az ünnepi viselete volt jellegzetes, minthogy átvette a magyar nemesi viselet egyes elemeit. „Hétköznap, munkában egyszerű, sötét színű, rövid kabátot, bő gatyát, magas szárú csizmát, kötényt viselnek, mint a kovácsok szokták, minthogy a mecenzéfiek többnyire hámorkovácsok” (Borovszky S.–Sziklay J. 1896: 388). Rimabrézó (Gömör m.) hámormunkásairól pedig a Regélő Pesti Divatlap írta 1844-ben: „Öltözetük: szennyes ing ’s lábravaló, deréktól lefüggő bőr kötény, mellyet hátul egy tenyérnyi nagy vascsattal kapcsolnak össze, kalaptetőből idomított kucsma, az idősebbeknél pedig széles kalap, lábaikkal egy bőrrel borított hársfadarabot emelgetnek.” Az említett „hársfadarab” nyilván fapapucs volt. Ebből az időből maradt fenn a dernői (Gömör m.) vasöntők munkaruhás ábrázolása is (Paládi-Kovács A. 1988: 39).

Vasolvasztárok, öntők, hengerészek az ózdi vasgyárban a 20. század első felében is többnyire fapapucsot vagy fatalpú bakancsot viseltek. Gömör vármegye monográfiája a századfordulón „Gyári munkások fapapucsa” elnevezéssel két formai változatot örökített meg, a hevederes és a buktatós papucsformát. Dernőn a fapapucs helyi neve slapcsu. Eredetileg csupán a gíszernek nevezett vagy inkább csúfolt vasöntők viselték. Látható már Döbrentei István – fentebb említett – 1845-ben készült vízfestményén. {8-298.} Hordták az ércpörkölőnél és a kohónál dolgozó smelcárok (olvasztárok), meg a sádolók (válogatók) is, s tőlük fokozatosan a község egész lakossága átvette. Asszonyok, leányok, iskolás gyermekek is nyárjúfából (nyárfa) vágott, házilag megfejelt fapapucsban jártak az utcán. Földművesek és gyári munkások társadalmi ellentéte, kulturális különállása tűnik ki a Dernőn feljegyzett alábbi mondókából:

Szaladj gíszer a slapcsuval,

Jön a paraszt bunkós botval.

A főként bányász, kohász foglalkozású község népét a szomszéd falvak nótaszövegben is gúnyolták a fapapucs viselése miatt:

A demeiek már olyan szegények

Faslapcsuban járnak a legények,

Faslapcsuban járnak abban is kiállnak

a kapuba.

(Paládi-Kovács A. 1988: 40)

Ózdon a „Rimamurányi” kohászainak az 1900–1910-es években minden hónapban kellett egy pár fatalpú bakancsot venniük, s „a vállalat boltjának volt szíve azért 3 forintot számítani” (Birta I. 1968: 278). Az államosítás után az ózdi acélmű dolgozói közül a főolvasztárok, az olvasztárok, a kemencesegédek és az öntőcsarnokbeli munkások védőfelszerelésként kapták a kék szemüveget, a zsákkesztyűt és a fapapucsot (Vass T. 1976: 25). Fatalpú papucsot legtovább az öntőcsarnok dolgozói viseltek. Az acélmű olvasztárai előbb áttértek a cúgos cipőre. A kemencesori munkások bakancsot, a vaskertiek csizmát hordtak a két világháború közötti években. Mindannyian házilag szőtt rongypokrócból varrott kötényt viseltek. A kötény szélessége 5560 cm volt, zsineggel kötötték a derekukra. Leért egészen a lábbelire, s a kötéstől (deréktól) lefelé kb. 50 cm hosszan visszahajtva, azaz kétsorosan vették magukra. Gyúlékonysága miatt a rongypokróc surcot az 1950-es évek elején betiltották, és előbb bőrköténnyel, majd azbesztköténnyel váltották fel (Vass T. 1976: 23–25). Az ózdi öntőcsarnokban zsákkesztyűt, a vaskertben bőr tenyérvédőt, a kemencesoron halinakesztyűt viseltek munka közben. Gyári munkásaink 19. századi házi vászon öltözékét a 20. század első harmadában legtöbb helyen felváltotta a gyárilag kék színben készült és forgalmazott vászonruha, a köznyelvben munkásruha. 1945 után a konfekcionált munkaruhák újabb fejlődésen mentek át.

A kapitalista vállalatok többsége törődött munkásai „öltöztetésével”. Salgótarjánban és környékén az 1870–1880-as években a társulat készruhákat rendelt a bányászok törzsállománya számára. E megrendelések állandó tételei voltak a vízhatlan ruhadarabok és a zsávolynadrágok. 1876-ban tradícióteremtés céljából bányászegyenruhákat is rendelt a tarjáni bányavállalat, majd 1882-ben újabb rendelést adott fel. A tételek megnevezése mindkét időpontban azonos, csupán az árakban van némi eltérés. Fekete bányászzubbony, szürke nadrág, mellény, farbőr, zöld sapka, kék zubbony és bot az ünnepi egyenruha tartozéka (Molnár P. 1977: 234).

Gyári munkássá, bányásszá lett falusiak a barakkban még megtartották pár esztendeig {8-299.} a paraszti viseletet. Ózd környékén a leszármazottak név szerint számon tartják dédapáikat, akik az 1900-as évek elején bőszárú vászongatyában dolgoztak a vasgyárban. Sok munkásnak megégett a lába, mert a kohász bőrkötény sem nyújtott kellő védelmet. A kemencéből s az izzó vasról pattanó szikra könnyen meggyújtotta a gatya széles szárát. Az állandó tűzveszély miatt a faluról bejáró vasmunkások is felhagytak a vászongatya felsőruhaként való viselésével (Dömötör Á. 1997: 509). A {8-300.} 19. század második felében a Salgótarján vidékén alkalmazott liptói szlovákok éppúgy a hagyományos öltözékükben álltak a fényképezőgép elé, mint a gömöri, nógrádi „parasztbányászok”. Szlovákok, románok, székelyek halinában, felföldi, dunántúli magyarok vászongatyában. A századforduló tájékán előbb a faluról bejáró férfiak, majd feleségeik és leányaik is fokozatosan elhagyták a népviseletet. Korai „kivetkőzés” az üzemekhez legközelebb fekvő falvakban figyelhető meg. Somoskőújfalun (Nógrád m.) 1920-ban már a nők is levetették régi öltözéküket, s az 1930-as években Karancskeszin, Karancsberényben is eltűnt a régi szép farkas fékető. A bányával, iparral később kapcsolatot találó Kishartyán asszonyai vagy a távolabb élő rimóci, lóci, hollókői közösségek viszont az 1950–1960-as évekig megőrizték a hagyományos női viseletet. A „kivetkőzés” kezdeményezői mindenütt a bányásszá lett falusi munkások feleségei voltak. Azok jártak elöl, akik lakást kaptak a közeli kolónián vagy eltöltöttek egy-két évet vendégmunkásként valamelyik francia vagy belga bányában.

A bányász főként azért igyekezett elszakadni a „parasztos” népviselettől, mert nem akarta lenézetni magát. 1940-ben egy nógrádi bányász írta meg a Kis Újságnak: „A magyar falvak népe a régi viseletét és régi szokásait azért hagyja el, hogy megszűnjön a más társadalmi rétegektől való megkülönböztetése, amely számára lenézést és értéktelen alsóbbrendűséget jelentett” (idézi Dömötör T. 1954: 164; lásd még Fülemile Á.–Stefány J. 1989: 85).