{5-102.} EREDETMAGYARÁZÓ MONDA

FEJEZETEK

Az embert ősidőktől napjainkig űzi a vágy, hogy az őt körülvevő világot, annak törvényeit megismerje. Ezt a valóságra irányuló kutató szenvedélyt, a „rerum cognoscere causas” kívánó emberi magatartást a mitologikus kérdésfeltevés előzte meg: Miképpen volt régen? Mindig ilyen volt a világ, s ha nem, akkor hogyan és miért változott meg? Egyáltalán, hogyan keletkezett, s hogyan keletkeztek a rajta lévő dolgok? Minden nép költészete őrzi valamilyen formában annak a kornak az emlékét, amikor e kérdésekre az ősi közösségi művészet adott választ. A népköltészetnek ez az a területe, amely az európai és a természeti népek folklórjában a legtöbb hasonlóságot mutatja, éppen a legősibb kérdésfeltevés miatt.

A világ teremtése, az első ember (emberpár) megjelenése a földön, a vízözön, a földi javak birtokbavétele és a létfontosságú dolgok megszerzésének tudománya egy isteni személy vagy hajdan élt kultúrhérosz segítségével, a világ mai rendjét kialakító s még sok más esemény közös témája a természeti és civilizált népek mítoszainak.

Hasonlóképpen az ókori mitológiának is. A klasszikus görög-római költészet egyben arra is példát szolgáltat, hogy az egykor elhitt kozmogónia, a világ keletkezéséről szóló tan, miként vált „csupán” költészetté: a világmindenség számtalan apróbb-nagyobb jelenségét magyarázó történetek a mitológiából kilépve költők tollán nyertek végső megfogalmazást. Valószínűnek kell tartanunk, hogy a Kallimakhosz Aitiai (Okok) c. elégiagyűjteményében megénekelt történetek ünnepek, szokások eredetéről, vagy a Bereniké hajfürtjéről szóló elégia a gyűjtemény negyedik könyvéből, amely egy csillagkép keletkezésének története (III. Ptolemaiosz felesége, Bereniké háborúzó ura szerencsés hazatéréséért hajfürtjét áldozza fel; az áldozat eltűnik, majd az égbolton fedezik fel, csillagkép formájában. – Falus 1964:11. 654–656), éppúgy a néphagyományban gyökerezik, mint Ovidius Metamorphosese (Átváltozások), amely egyebek között az emberi nem vízözön utáni újrateremtését beszéli el Deukalión és Pyrrha történetében. (Isteni szózatra betakarták fejüket, s hátuk mögé köveket dobáltak. Deukalión köveiből férfiak, a Pyrrha által elhajított kövekből asszonyok lettek: Metamorphoses, I. 313–415. sorok és Kerényi K. 1964: 196–200, a pók eredete Arakhné mítoszában: Metamorphoses, VI. 1–145. sorok). Utalhatunk az Orion csillagkép mítoszaira is, amelyeket az Iliászban s még számos más költői műben olvashatunk (Kerényi K. 1964: 196–200), vagy Pandóra mítoszára, amely a betegségek, bajok, szenvedések eredetét magyarázza (Hésziodosz: Erga kai hémerai – Munkák és napok –, 42–105. sorok).

Mitikus gyökerei vannak az ószövetség teremtéstörténeteinek is. A Genezis könyve {5-103.} tartalmazza azokat az elbeszéléseket, amelyek elmagyarázzák, hogyan teremtette Isten Ádám mellé Évát, az asszonyi nemet, miért nem egyenlő a férfi és a nő bordáinak száma, miért van a nő a férfinak alávetve, miért csúszik-mászik a kígyó, hogyan keletkeztek a nyelvek stb.

A magyar népköltészet is, hasonlóan a világ valamennyi népének költészetéhez, nagy számban ismer aitiologikus történeteket, amelyeket az eredetmagyarázó monda megjelöléssel illetünk.

A műfaj meghatározása és elkülönítése tartalmi szempontból történhet: az eredetmagyarázó monda tehát a világ teremtéséről, az égitestek, meteorológiai jelenségek, földfelszíni formációk kialakulásáról, az ember és az emberi tulajdonságok, társadalmi viszonyok, intézmények, valamint az állat- és növényvilág eredetéről szóló elbeszélő néphagyomány.

Fontos, szintén tartalmi kritérium, hogy csak az általános, fogalmi szintű dolgok képezik az eredetmagyarázó mondák tárgyát, egyedi jelenségek nem. Például „A” hegy keletkezése (amikor Jézus a mennybe ment, a hegyek utána emelkedtek; azóta vannak hegyek. – Változatai: Kálmány 1893a: 27; 1914b: I. 127; Benkóczi 1908: 44, Berze Nagy 1940: II. 609) idetartozik, de konkrét, megnevezett hegyek, szakadékok mondái nem. A nagyharsányi hegy vagy a tordai hasadék keletkezéséről szóló mondák, hogy csak az ismertebbek közül említsünk példát, nem tartoznak ide. Ezek vagy történelmi korban lejátszódó eseményt beszélnek el, történeti személyhez fűződnek (pl. Szent László, a törökök stb.), s így a történeti mondákhoz kapcsolódnak, vagy pedig természetfeletti lények, ördög, tündérek, óriások tetteiről szólnak, s ennek megfelelően a hiedelemmondák között van a helyük. Kivételt csak a Tisza eredetéről és a Tisza örvényeiről szóló mondákkal tettünk (Kálmány 1893a: 18–19; Bosnyák 1977: 45). Eredetmagyarázó mondának minősülnek, mert szereplőik Isten és Jézus Krisztus, a teremtésmondák főhősei, cselekményük a világ teremtésének idején játszódik, s ily módon abba a mitikus-legendás eseménysorozatba illeszkednek, amit a mondák a maguk sajátos kódrendszerében a világ elsődleges kialakításáról elbeszélnek. Az emberek is csak „általában” szerepelnek. Például a szakáll és a bajusz eredetéről szóló monda legismertebb típusa: Ádám egy paradicsomi folyóban mosdott. Isten tanácsára teste bizonyos részeit érintette a vízzel, s azokon a helyeken kinőtt a szőrzete. Ily módon nyert tekintélyt Éva előtt. (Tíz változatot tartunk számon: Kálmány 1893a: 44–45; Berze Nagy 1940: II. 601–603; Bosnyák 1977: 71; kéziratos gyűjtések: Kósa László: Csengersima, Szatmár m., 1966; Nagy Ilona: Kálmáncsa, Somogyudvarhely, Somogy m., 1966; Gyergyóremete, Csík m., 1968; Cserhátsurány, Nógrádmarcal, Nógrád m., 1969).