{5-106.} KATALÓGUSOK

Oskar Dähnhardt összegző művének megjelenése egyidős a finn iskola katalóguskészítő munkáinak megindulásával. Antti Aarne mesekatalógusával szinte egyidőben készítette el a finn „eredetmonda”-katalógust (Aarne 1912), amely máig az egyik leggazdagabb típusmutató. 132 típust közöl az alábbi témakörök szerint: a világ teremtése, az ember, emlősállatok, madarak, csúszómászók, kétéltűek, halak, rovarok, pókok, növények. Hat évvel később jelentette meg az észt mese- és mondakatalógust, amelyben 81 „eredetmonda-típust” is felsorolt, de a finn katalógus számozására nem utalt (Aarne 1918). A témákon belül mindkét katalógus nagy rendezetlenséget mutat, sok esetben még a szüzsé is hiányzik.

1926-ban adta ki O. Loorits a lív mese- és mondakatalógust, amelybe 131 eredetmonda-típust is besorolt. Módosította Aarne témabeosztását: a kozmogóniai mondák után az emberrel kapcsolatos mondákat az ember teremtéséről szólókra és az ún. kultúrmondákra osztotta.

A mesekatalógusokhoz mellékelt eredetmagyarázó monda-indexek közül említést érdemel még A. Schullerus román mesekatalógusa: a függelék második részében Ursprungsmärchen címmel 128 típust közöl teremtés, növények, állatok, az ember, ősatyák és egyéb Ursprungssagen címmel (Schullerus 1928). Az osztályozás alapjainak megválasztásában nála is, mint gyakran mások esetében is, keveredett a szereplő személyek és a keletkezett dolgok rendezőelvként történő kijelölése.

1929-ben N. P. Andrejev Aarne mesekatalógusát fordította oroszra, de átdolgozta és beleépítette az orosz típusokat is (Andrejev 1960). Mellékletében publikálta Aarne hiedelem- és eredetmonda-katalógusának csoportbeosztását, csoportonként egy-egy orosz példára is utalt, megállapította, hogy a katalógus elkészítésére nagy szükség van. Ismereteink szerint ez az utolsó híradás az orosz eredetmondákról. Az egyetlen katalógus, amely átvette Aarne számozását és beosztását, J. R. W. Sinninghe holland katalógusa 1943-ból. A mondák számozása 7a–250a-ig terjed, és csak azok az Aarne-számok szerepelnek, amelyeknek holland megfelelői vannak. A variánsokat, illetve az eltérő típusokat a szám mellé tett betű jelzi.

1957-ben jelent meg Berze Nagy János magyar népmese-katalógusa, amely 779-es típusszám alatt a szerző által ismert valamennyi Krisztus- és Szent Péter-legendát tartalmazza, I–XXXVII-ig. Ezek jó része eredetmagyarázó monda. Ezt az ötletet vette át az Aarne–Thompson-mesekatalógus második kiadása (1961), és immár ennek alapján a Magyar Népmesekatalógus újból sorolt be eredetmagyarázó mondákat a mesék közé, kibővítve Berze Nagy János anyagát egyéb, nem csupán Krisztusról és Szent Péterről szóló történetekkel.

Az újabb vállalkozások közül kiemelkedik J. Krzyżanowski lengyel mesekatalógusa, amely az Aarne–Thompson mesekatalógusában felhasznált számok után, tehát 2441-től kezdődő számozással, az eredetmagyarázó mondákat veszi számba. Felosztásának alapja az a jelenség, amelynek a keletkezését a monda elbeszéli, tehát a kozmosztól az árvácskáig terjed a típusok sora, csupán az érthetetlen, hogy ebből a rendszerből miért emelte ki Krzyżanowski a Máriáról és a kis Jézusról szóló eredetmagyarázó mondákat. Fejezetének az „Aitiologikus mesék” címet adta, s a lengyelek katolicizmusával indokolta, hogy náluk az ilyen jellegű elbeszéléseknek gazdag tárháza található, szemben más, {5-107.} protestáns vagy pravoszláv országokkal, s ez az oka szerinte annak is, hogy az AaTh-katalógus csak esetlegesen tartalmazza ezeket (Krzyżanowski 1963).

A mondák osztályozásának, s ami ezzel tulajdonképpen szinte egyet jelent, a nemzeti mondakincs feltárásának Európa-szerte komoly lendületet adott az International Society for Folk-Narrative Research 1963-ban Budapesten tartott kongresszusa. Ebből az alkalomból dolgozta ki a kongresszus különbizottsága azokat az elveket, amelyeket az egyes országok mondakatalógusainak elkészítésekor be kell tartani, és állapította meg azokat a mondacsoportokat, amelyeken belül az osztályozást el kell végezni. Ilyen módon került az „aitiologikus és eszkatologikus monda” is az osztályzandók közé (Acta Ethn. XIII. 1964: 130–131).

Már ezen a kongresszuson hangzottak el olyan előadások, amelyekben az előadók utaltak saját országuk eredetmagyarázó mondaanyagára, és ígéreteket tettek a számbavétel megkezdésére. G. Megas (1964a) a görög mondahagyományt Politisz 1904-ben közzétett, ezer szöveget tartalmazó gyűjteménye alapján ismertette, s kiemelte, hogy a 39. kategória, az Ätia tréfás elbeszélések mellett aitiológiai mondákat is tartalmaz. Z. Romanska (1964) a bolgár mondák ismertetésekor ugyancsak a századforduló nagy gyűjteményeire alapozta megállapításait. (A századforduló Európa-szerte a nagy gyűjtemények születésének ideje volt, s ez különösen áll a vallásos tárgyú népi elbeszélő hagyományra. Ez a tény annál szembetűnőbb, mert a legtöbb országban ezt követően szinte teljesen megszűnt az ilyen tárgyú műfajok iránti érdeklődés.) Romanska ígéretet tett a bolgár eredetmagyarázó mondák motívumainak katalogizálására, amely egy szakdolgozat formájában el is készült, de máig kiadatlan (Miceva 1968).

A budapesti kongresszus hatására készült el a román mondakatalógus is, bár elkészültéről csupán Tony Brill beszámolójából tudunk, megjelenése még mindig várat magára (Brill 1966). Hatalmas anyag feldolgozásából született, s az idevágó fejezet – „Aitiológiai legendák 10001–13035” – példás logikai rendben bontja az anyagot típusokra.

A katalóguskészítő lendület, úgy tűnik, alábbhagyott, bár nagy szükség lenne a nemzeti monda-repertoárok számbavételére. Ezek nélkül az összehasonlító kutatás csak esetleges lehet (Nagy I. 1979b).