MESE ÉS EREDETMAGYARÁZÓ MONDA

A kutatástörténetről szóló részben szó esett már arról, hogy az eredetmagyarázó mondát más nyelveken „mesé”-nek is (pl. angol explanatory tale) nevezik, s a magyar kutatás is használta a természetrajzi mese, természetmagyarázó mese elnevezést. Népköltészeti szöveggyűjtemények a legutóbbi időkig soroltak a mesék közé eredetmagyarázó mondákat. Ennek nemcsak az az oka, hogy a műfajok meghatározásának híján a mese mintegy összefoglaló terminusként valamennyi népi elbeszélő prózai műfajra alkalmazható volt, hanem az is, hogy mese és eredetmagyarázó monda között nagyon sok hasonlóság van. Sokkal több, mint a történeti vagy a hiedelemmonda esetében. A hasonlóság abban áll, hogy az eredetmagyarázó monda éppúgy költőien megformált, kialakult, stabil, tipizálható folklóralkotás, mint a mese. A mondáról szóló újabb elméleti művekben, amelyek rendszerint a hiedelemmondákról szólnak, a monda kialakulatlan felépítésére, kezdetleges művészi megformáltságára vonatkozó megállapítások az eredetmagyarázó mondára nem érvényesek. A mese és a monda csodaszemlélete közül azonban az eredetmagyarázó monda egyiket sem követi, hanem inkább a legendára hasonlít. Az ismert megállapítás szerint a mesehős nem lepődik meg, ha rendkívüli dologgal találja magát szemben, pl. ha az állatok beszélgetnek. A monda hétköznapi hőse azonban megretten, ha szembe találja magát a természetfelettivel, emberként reagál, elmenekül, szembeszáll, fél stb. Ezekről az emberi érzelmekről is beszámol a hiedelemmonda, a mese azonban a hős lelki életéről nem nyilatkozik (Lüthi 1961; idézi Dömötör T. 1979: 261). Az eredetmagyarázó monda hősei azonban a csodával szemben másként viselkednek: egy bármikor csodát tenni, teremteni, csodálatos módon jutalmazni vagy büntetni képes isteni hatalom természetes megnyilvánulásának tartják, de ez csak abból a magatartásukból állapítható meg, hogy a monda soha nem tér ki annak taglalására, hogy az események szenvedő szereplői miként fogadták az isteni hatalom beavatkozását. A büntetés (pl. az asszonyoknak karjukon kell hordozni gyermeküket egyéves korig) kihirdetése után nincs könyörgés, nincs fogadkozás, ugyanígy a jutalom tudomásulvétele is szótlan, köszönet nem jár érte, mint a legendában (pl. a szamár, amiért Krisztust átvitte a folyón, igénytelen lett, a szemétdombon is megél). Mindenféle teremtő beavatkozást belenyugvás kísér, legfeljebb az emberek és az istenség között közvetítő személy mond véleményt: leginkább a büntetés enyhítését kéri. Tehát az eredetmagyarázó mondákban szereplő emberek az isteni hatalom árnyékában élő emberiség képviselői, a hiedelemmondák hús-vér embereinél stilizáltabbak, de gyakori gyarlóságuk, sokszor naiv „balfogásuk” miatt a tündérmese, avagy a legenda hőseinél is hozzánk közelebb álló, hozzánk jobban hasonlító lények.

Különösen a magyar eredetmagyarázó mondáknak kedvelt hőse Szent Péter. Noha Európa-szerte ismeretesek a róla szóló, elsősorban prózai népköltészeti alkotások, a {5-113.} magyar folklórban elfoglalt páratlanul rangos helye máig megmagyarázhatatlan. Szent Péter „Krisztus Urunk”-kal vándorol a falusi nép között. Kíváncsiságával, kópéságával az emberi nemet képviseli, aki az isteni hatalmat maga mellett érezve, mindig kénytelen meghátrálni, saját gyengeségét belátni. Ugyanakkor közvetít is az emberek és az istenség között, hol azok javára, hol azok kárára. Apró történetei, viselt dolgai a paraszti világ és világszemlélet példázataivá váltak: szószéki exemplum (példázat) gyanánt mindenesetre már a középkori szakrális európai hagyományban feltűntek. De csak azok, amelyek nem „kompromittálták” a szentet, amelyekben a hangsúly a világ rendjét, erkölcsét alátámasztó oktató példán van. A vaskosabb vagy akár csak Szent Pétert kedvezőtlen oldalról bemutató elbeszélések megmaradtak az egyház dogmáit lazábban értelmező hívők ajkán (Bálint 1977: I. 510). A legendameséknek és az eredetmagyarázó mondáknak egyaránt ez a Péter-figura a hőse. Az utóbbiakban azonban előfordul egy másik Péter is, a teremtő, a démiurgosz. Krisztus és Szent Péter vándorlásuk során teremtenek valamit (pl. gombát), vagy az emberi élet valamelyik szabályát alkotják meg (pl. lusta ember mellé dolgos feleség való), vagy egyszerűen csak jelen van a teremtésnél, de vannak olyan mondák, amelyekben Szent Péter maga a teremtő. A legendamesékben és más eredetmagyarázó mondákban Péter esendő emberként viselkedik, noha különállása az emberi világtól nyilvánvaló. Halhatatlansága, szent volta a profán világ fölé emeli, de ez jobbára csak közvetítő szerepében mutatkozik meg. A teremtésmondákban démiurgosz is, a teremtés manuális részét ő végzi, és Jézus kelti életre a teremtményt azáltal, hogy lelket lehel bele. E mondákban gyakran Isten–ördög ellentétpár szerepel: ez az eredeti megfogalmazása a duális, a jó és a rossz ellentétét kifejező mondáknak. Ezért ha az eredetmagyarázó mondák jellegzetes példáiként a Szent Péterrel kapcsolatosak közül néhányat a Propp-féle strukturális elemzéssel vizsgálunk, érdekes megállapításokat tehetünk az eredetmonda és a mese viszonyáról. A Propp által a varázsmesékre érvényesen megállapított funkciók (ez a szereplők funkcióját jelenti, Propp 1975: 165) eredetmagyarázó Szent Péter-történetekre adaptálása ilyen lehet:

1. Holdfoltok keletkezése. Szent Péter és egy másik szent összeverekedtek (küzdelem). Szent Pétert a másik szent beledobta a Holdba. Azóta ott látszik (következmény). (Somogyudvarhely; Nagy I. gy. 1966).

2. Gomba keletkezése. Krisztus és Szent Péter a földön járt (kezdő szituáció). Szegény asszonytól Péter fánkot kér (hiány), annak ellenére, hogy Krisztus megtiltotta (tilalom, tilalom megszegése). A szegények számára Krisztus gombát teremt a fánkból (hiány megszüntetése, egyben aitiologikus következmény). (Bácskai Bosnyák 1962: 134.)

3. Köteles teremtése. Szent Péter Isten akar lenni, teremteni akar (kezdő szituáció). Sárból embert gyúr, de a fejét fordítva teszi fel (fordított fej: hiány). Krisztus foglalkozást ad hozzá: Jó lesz kötelesnek (hiány megszüntetése). (Berze Nagy 1940: II. 11.)

4. A dohány megjelenése a földön. Krisztus és Szent Péter vándorolt (kezdő szituáció). Péter bagózott, Krisztus pipált. Az emberek nem ismerték a dohányt (hiány). Ők terjesztették el a bagót, azóta van olyan sok bagós Milejszegen (hiány megszüntetése). (Milejszeg, Zala m.; Nagy I. gy. 1966.)

5. Görcs a fában. Az asztalossegéd Krisztus figyelmeztetése ellenére káromkodik (tilalom megszegése). Krisztus büntetést akar, Péter kéri, hogy enyhítsen. Krisztus görcsöt teremt a fába(következmény). (Drávagárdony, Somogy m.; Nagy I. gy. 1966.)

A Propp által felállított bináris oppozíciókat (hiány, hiány megszüntetése, tilalom, tilalom megszüntetése) az A. Dundes által az észak-amerikai indián mesék elemzésekor {5-114.} bevezetett funkciókkal egészítve ki (kezdő szituáció, következmény), megkaptuk az eredetmagyarázó mondák egyik szerkezeti képletét, amely a leggyakoribbnak mondható. Dundes úgy találta, hogy az indián mesék legáltalánosabban négy motiféma-sorból állnak: ezek a tilalom, megszegés, következmény és menekülés vagy a menekülés megkísérlése (Dundes 1972: 170). Ez az utolsó motiféma vagy funkció teljesen hiányzik a magyar eredetmagyarázó mondákból: éppen a már említett belenyugvás miatt, az isteni döntést nem áll módjában megfellebbezni azoknak, akikre vonatkozik.

A harmincegy, varázsmesére vonatkozó funkció közül az eredetmagyarázó mondákban a leggyakrabban kettő, a hiány és a tilalom, valamint ezek oppozíciója szerepel. (Az eredetmagyarázó mondák teljes anyagának elemzése újabb funkciókat tárna fel, és ezek már az elbeszélő műfajok közötti különbségeket is kimutatnák.) (Bausinger 1967.) Mindenesetre a mesei oppozíciók megléte bizonyítékul szolgál az eredetmagyarázó mondák mesével rokon voltára. A Dundes vizsgálta anyaggal azért van hasonlóság, mert ezek az indián mesék is az epikum egyszerűbb, kezdetlegesebb megnyilvánulásai, ráadásul az a tény is hasonlósághoz vezet, hogy az indián mesék szintén igen gyakran végződnek magyarázó motívummal. Ez Dundes szerint nem kötelező, inkább úgy működik, mint egy stilisztikai, befejezést jelző irodalmi kód (Nagy I. 1980: 64–65).

A mesék egyik csoportja, az állatmese újabb kérdéseket vet fel az eredetmagyarázó monda és a mese viszonyának kérdésében. Az állatok teremtését, az egyes állatfajok megjelenését a földön, az állatok tulajdonságainak keletkezését vagy e tulajdonságok magyarázatát a mondák éppúgy annak a mitikus, legendás világképnek a keretén belül magyarázzák, mint a világkép bármely más jelenségét. E típusokban az állatok vagy csupán eredményei a teremtő isteni erőnek (pl. Isten lovat teremt, az ördög utánozni akarja, neki csak bivaly sikerül. – Szilvásszentmárton, Somogy m.; Nagy I. gy. 1966), vagy maguk is szereplők, de viszonyuk az Istenhez éppoly alárendelt, mint a teremtésmondák más szereplőinek (pl. Isten kiosztja az állatoknak a különböző testrészeket, a szamár nem kap fület és nemi szervet. Panaszra megy az Istenhez, az ad neki két hatalmas fület és nemi szervet. A szamár a helyükre illeszti ezeket, majd a patak vizébe néz. Nagy füleit látva felkiált: „Iiiii!” Majd nemi szervére néz és megelégedetten kiált: „Áááá!” Azóta mondja a szamár, hogy „iá”. – Árkos, Háromszék m.; Nagy I. gy. 1971). Nagyban különböznek az ilyen szövegektől azok, amelyekben az állatok egymással vannak kapcsolatban, s az állatmesékben megszokott módon „emberekhez hasonlóan gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezzel az emberszereplőkben, az elmondóban vagy a hallgatókban azt az érzetet keltenék, hogy ők most természetfeletti jelenség tanúi” (Kovács Á. 1977b: 82–83). Ilyen mondák szólnak arról, hogy miért rövid a nyúl farka, miért haragszik a kutya a macskára, a macska az egérre, a kutya a nyúlra stb. Ezekre az elbeszélésekre mindaz érvényes, ami általában az állatmesékre. Kissé idegenül is hatnak az eredetmagyarázó mondák között. Ugyanannak a típusnak csak bizonyos variánsai tartalmazzák az eredetmagyarázó záróformulát, az esetek nagy részében a mesélők nem rögzítik, hogy attól a bizonyos esettől kezdve valamilyen dolog örökre megváltozik (pl. vége lesz a kutya és a macska közti kezdeti barátságnak). E szövegeknek két műfajhoz való kötődését kell megállapítanunk. Az eredetmagyarázó mondák közül nem száműzhetjük őket, egyrészt azért, mert azoknak a megmagyarázandó jelenségeknek a körét szűkítenénk, amelyekre a magyar népköltészet művészi módon adja meg a választ, másrészt azért sem, mert maga a folklór, jelen esetben az eredetmagyarázó mondák vonzzák maguk közé e szövegeket. Ismeretes ugyanis pl. olyan változat, {5-115.} amelyben a konfliktus a kutya és nyúl között „mitikus időben” történt, Noé bárkájában, a világ „második teremtésének” kezdetén. Az eredetmagyarázó mondák közé természetesen az egyes típusoknak csak azok a változatai tartoznak, amelyekben rögzítődik a változás ténye.

Tudománytörténeti érdekességként érdemes megjegyezni, hogy az állatmeséknek ezt a kettősségét Wundt is megállapította. Szerinte a mese az ún. „mitológiai mesé”-ből fejlődött, a következő állomás az ún. „biológiai mese” kialakulása volt. Itt szakadt két ágra a mese fejlődése, a „biológiai állatmese” az állatok külső tulajdonságainak, a „biológiai leszármazási mese” az emberek eredetének magyarázatát adta. Az előbbiből alakult ki az állatok feltételezett belső lelki tulajdonságaival foglalkozó „tréfás állatmese” (vö. Braun 1923).

Végezetül a tréfás mesékre, trufákra utalva meg kell állapítani, hogy az eredetmagyarázó mondák egy része ezekhez az elbeszélő műfajokhoz hasonlóan tréfás hangvételű, a hallgatóság szórakoztatására szolgál. Különösen azok a mondatípusok tartoznak ide, amelyek az emberi tulajdonságok: az asszonyi magatartás, társadalmi szokások, egyes népek eredetéről szólnak (pl. miért nincs a református templomban szentkép, hogyan keletkezett a magyar csárdás és a német „valcer” stb.). Idegen szokások, más népek „rátótiáda” (falucsúfoló) mintájára történő csipkedése minden nép költészetében megtalálható, szomszédaink hasonló témájú elbeszéléseiben saját magunkkal is találkozhatunk, természetesen a kigúnyolt fél szerepében.